Bartimeus imája

      Bartimeus története úgy, ahogyan Márknál olvassuk (10,46-52), egy sor imával kapcsolatos kérdésre világít rá. 

• „Azután Jerikóba értek, és amikor Jézus tanítványaival és elég nagy sokasággal kifelé ment Jerikóból, egy vak koldus, Bartimeus, a Timeus fia ült az út mellett. Amikor meghallotta, hogy a názáreti Jézus az, így kiáltott fel: »Dávid fia, Jézus, könyörülj rajtam!« Többen is rászóltak, hogy hallgasson, ő azonban annál inkább kiáltozott: »Dávid fia, könyörülj rajtam!« Jézus megállt, és ezt mondta: »Hívjátok ide!« Odahívták a vakot ezekkel a szavakkal: »Bízzál! Kelj fel! Hív téged!« Ő pedig ledobta felsőruháját, felugrott, és odament Jézushoz. Jézus megkérdezte tőle: »Mit kívánsz, mit tegyek veled?« A vak ezt mondta: »Mester, hogy újra lássak.« Jézus ekkor így szólt hozzá: »Menj el, a hited megtartott téged.« És azonnal újra látott, és követte őt az úton.” 

      Ez a Bartimeus láthatóan nem volt már fiatal ember; hosszú évek óta ült ott Jerikó kapujában, és a mellette elhaladók irgalmából vagy részvétlen adományaiból tartotta fenn magát. Élete során valószínűleg minden lehetséges eszközt, minden létező módszert kipróbált annak érdekében, hogy meggyógyuljon. Gyermekkorában bizonyára elvitték a templomba, imádságot, áldozatot ajánlottak föl érte. Felkereste mindazokat, akik kivételes adományuk vagy tudásuk folytán gyógyítani tudtak. Minden bizonnyal harcolt látása visszanyeréséért, de állandóan csalódnia kellett. Minden emberi megoldást megpróbált, mégis vak maradt. 

      Bizonyára arról is hallhatott a megelőző hónapokban, hogy egy ifjú prédikátor tűnt fel Galileában, olyan férfiú, aki szereti az embereket, könyörületes, az Isten szent embere, aki képes gyógyítani és csodákat tenni. Biztosan gyakran gondolt arra is, hogy ha tudná, felkeresné. Ámde Krisztus egyik helyről a másikra ment, és nem sok esély volt arra, hogy egy vak rátaláljon. 

      Ott ült tehát Jerikó kapujában a reménynek azzal a szikrájával, amely kétségbeesését még mélyebbé, még fájóbbá tette. Egy nap sokaság haladt arra, a szokottnál is nagyobb, zajos keleti sokaság; a vak hallotta a hangoskodást, megkérdezte, ki megy arra, és amikor megtudta, hogy a názáreti Jézus az, kiáltozni kezdett. 

      A lelkében még megmaradt reménység valamennyi szikrája hirtelen felizzott, a remény lobogó lángjává vált. Jézus, akivel sohasem találkozhatott, most éppen arrafelé tartott. Ott ment el mellette, minden lépés egyre közelebb hozta, majd minden lépés szinte reménytelenül távolabb is vitte tőle. 

• Ekkor Bartimeus kiáltozni kezdett: „Dávid fia, Jézus, könyörülj rajtam!” 

      Ez volt a legtökéletesebb hitvallás, amelyet ebben a pillanatban tehetett. Felismerte benne Dávid fiát, a Messiást; nem nevezhette még az Isten Fiának, mert ezt még tanítványai sem tudták, de felismerte benne azt, akit vártak. 

      És ekkor az történt, ami velünk is folyton megesik: azt mondták neki, hogy maradjon csöndben. 

      Hányszor előfordul, hogy amikor évekig tartó magányos keresés és küszködés után egyszer csak Istenhez kezdünk kiáltani, számos hang igyekszik elhallgattatni az imánkat, külső és belső hangok egyaránt. Érdemes imádkozni? Hány évig küszködtél, és Isten nem törődött veled! Most talán törődni fog? Mi értelme van imádkozni? Süllyedj vissza a reménytelenségedbe, vak vagy, és az is maradsz örökre! 

• Minél nagyobb azonban az ellenállás, annál erősebb a bizonyosság, hogy a segítség már csak karnyújtásnyira van. 

      Az ördög sohasem támad bennünket olyan hevesen, mint amikor már egészen közel vagyunk küzdelmünk céljához, és talán éppen megmenekülhetnénk, ám mégis gyakran az ellenkezője történik, mert az utolsó pillanatban meghátrálunk. Add fel, mondja az ördög, siess, ez már túl sok, több, mint amit kibírsz, egy pillanat alatt véget vethetsz mindennek, ne habozz, úgysem bírod sokáig. És ekkor fizikailag, erkölcsileg vagy lelkileg öngyilkosságot követünk el. Feladjuk a küzdelmet, és elfogadjuk a halált, abban a percben, amikor a segítség már karnyújtásnyira volt, és megmenekülhettünk volna. 

      Sohasem szabad hallgatnunk ezekre a hangokra, minél hangosabban kiáltoznak, annál erősebbnek kell lennie elszántságunknak; készen kell állnunk arra, hogy addig kiáltozzunk, ameddig szükséges, és olyan hangosan, ahogy azt Bartimeus tette. Jézus Krisztus ott haladt el mellette, utolsó reménysége ment el mellette, de a Krisztust körülvevő emberek vagy közömbösek voltak, vagy pedig megpróbálták elhallgattatni. Az ő bánata és szenvedése most nem volt odaillő. Azok, akiknek talán kevésbé volt szükségük Krisztusra, de mégis körülvették őt, azt akarták, hogy velük foglalkozzon. Miért kell ennek az elkeseredett vak embernek félbeszakítania őket?
      Bartimeus azonban tudta, hogy számára nincs több remény, ha ez az utolsó is szertefoszlik. A reménytelenség mélysége volt a forrás, amelyből a hit fakadt, olyan meggyőződéssel és állhatatossággal telt ima, hogy az minden akadályt áttört, az a fajta ima, amely Lépcsős Szent János[1] szavai szerint a mennyek kapuját döngeti. Éppen azért, mivel annyira mély volt a kétségbeesése, nem hallgatott azokra a hangokra, amelyek azt parancsolták neki, hogy hallgasson, maradjon nyugton; minél jobban próbálták akadályozni abban, hogy eljusson Krisztushoz, annál hangosabban mondta: „Dávid fia, könyörülj rajtam!” Krisztus megállt, kérte, hogy vezessék elé, és csodát tett.
      Az imádságra vonatkozó gyakorlati vizsgálódásunkban megtanulhatjuk Bartimeustól, hogy amikor teljes szívünkből Istenhez fordulunk, ő mindig meghallgat bennünket. Rendszerint amikor megértjük, hogy többé már nem számíthatunk semmire sem abból, amiben bízni szoktunk magunk körül, még nem vagyunk készek arra, hogy minderről le is mondjunk. Azt látjuk, hogy emberi, földi lehetőségeink tekintetében nincs több remény. El akarunk érni valamit, keressük a kivezető utat, és folytonosan kudarcot vallunk; gyötrődés, reménytelenség kerít bennünket hatalmába, s ha itt megállunk, vereséget szenvedünk. Ám ha ebben a pillanatban Istenhez fordulunk, tudva azt, hogy már csak Isten maradt meg nekünk, és ezt mondjuk: „Tebenned bízom, a te kezeidbe ajánlom lelkemet és testemet, egész életemet”, akkor a kétségbeesés a hitre vezetett bennünket.
      A kétségbeesés képes arra, hogy új, spirituális életre vezessen, ha megvan a bátorságunk ahhoz, hogy mélyebbre és messzebbre merészkedjünk, megértve, hogy kétségbeesésünknek nem a végső győzelem elmaradása, hanem az eléréséhez alkalmazott módszerek kudarca az oka. És ekkor mindent egészen elölről kezdünk, egészen új módon.
      Elképzelhető, hogy Isten visszavezet bennünket valamelyik eszközhöz, amelyet már egyszer kipróbáltunk, de amelyet az ő segítségével most sikeresen tudunk alkalmazni. Mindig valódi együttműködésnek kell megvalósulnia az Isten és az ember között, és akkor Isten értelmet, bölcsességet, erőt ad ahhoz, hogy a helyes dolgot tegyük és a helyes célt elérjük.

     

______________________

[1]      Klimakosz Jánosról († 649 k.) van szó, a „Lépcsősről” vagy „Létrásról”, aki fő művéről, A paradicsom létrájáról (görögül: Klimax tu paradeiszu) kapta a nevét.

Folyt. köv.

*********
Előző részek:

I. Az ima lényege
1. Az élő ima: kaland az Úrral
2. A szeretet egyesít szeretetünk tárgyával
3. Békesség minden rosszakaratú embernek!

II. Az Úr imája
 4. „Szabadíts meg a gonosztól”
 5. „Ne vígy minket kísértésbe”
 6. „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk”
 7. „Mindennapi kenyerünket”
 8. „Legyen meg a te akaratod”
 9. „Jöjjen el a te országod”
10. „Mi Atyánk”

Forrás: