Isten Neve csak az ország valóságán belül szentelődhet meg, és nyerhet tőlünk dicsőítést. Hiszen nem szavaink és gesztusaink - legyenek bár liturgikus szavak és gesztusok - dicsőítik meg az Isten Nevét, hanem az, ha mi vagyunk az az ország, amely alkotónk és megváltónk ragyogása és dicsősége.
- Ez a név pedig a szeretet, egy Isten a Háromságban.
Láthatjuk, hogy az Úr imájának tökéletesen egyetemes értéke és jelentősége van, minden egyes lélek felemelkedését juttatja kifejezésre, jóllehet fordított sorrendben, a bűn rabságától az Istenben való élet teljességéig. Nem csupán egy az imák közül, hanem a keresztény ima. Az első szavak: „Mi Atyánk”, jellegzetesen keresztény szavak. Máté evangéliumában ezt mondja az Úr: „senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni” (11,27).
Istennek mint Atyánknak a megközelítő megismerése nem csupán a keresztényeknek adatik meg, hanem sok más embernek is, ámde csak a Krisztusban élő keresztényeknek lehet részük abban, hogy az Istent mint Atyát úgy ismerjék meg, ahogy azt nekünk Krisztus kinyilatkoztatta. A bibliai kinyilatkoztatáson kívül az Isten úgy jelenik meg, mint minden dolgok Teremtője.
A figyelmes és imádságos élet megtaníthat arra, hogy ez a Teremtő irgalmas, szeret bennünket, bölcsességgel teljes, és ez analogikusan elvezethet minket oda, hogy úgy beszéljünk a minden dolgok teremtőjéről, mint Atyáról. Úgy bánik velünk, ahogy egy atya bánik a gyermekeivel.
Még Krisztus kinyilatkoztatása előtt megdöbbentő példával találkozunk a Szentírásban: egy olyan emberrel, aki szoros értelemben pogány volt, de eljutott annak az ismeretnek a küszöbére, amely az Istent a fiúság-atyaság viszonyában ismeri meg; ez az ember - Jób. Pogánynak számít, mivel nem tartozik Ábrahám nemzetségéhez, az Ábrahámnak adott ígéret örökösei közé. Istennel folytatott vitája az Ószövetség egyik legmegdöbbentőbb alakjává teszi őt. A vele vitázó három férfi az Istent hűbérurának ismeri: Istennek joga van úgy cselekedni, ahogyan Jóbbal cselekedett, Istennek minden cselekedetében igaza van, mivelhogy ő mindennek az Ura. És éppen ezt nem tudja Jób elfogadni, mert ő másként ismeri Istent. Szellemi tapasztalata alapján már tudja, hogy Isten nem csupán egy mindenek fölött álló hűbérúr. Nem tudja elfogadni önkényes hatalmat gyakorló uralkodóként, mint mindenható lényt, akinek képessége és joga is van ahhoz, hogy kénye-kedve szerint cselekedjék. Mégis, mivel Isten még semmit sem mondott önmagáról, mindez csupán remény, prófétai látomás, még nem az Isten igazi megnyilatkozása atyai mivoltában.
Amikor az Úr megjelenik Jóbnak, és válaszol kérdéseire, a pogány kinyilatkoztatás szavaival szól hozzá, amelyet a zsoltár szavai fejeznek ki legjobban: „Az egek hirdetik az Isten dicsőségét, kezének munkájáról beszél a menny” (19,1). Jób megérti ezt, mert - ahogyan Pál mondja Jeremiást idézve (Jer 31,33) - az Isten törvénye „a szívünkbe van írva” (Róm 2,15).
Isten szembesíti Jóbot az egész teremtett világ látványával, és vitába száll vele. Azután annak ellenére, hogy Jóbnak láthatóan nincs igaza, Isten mégis inkább neki ad igazat, mint vádlóinak, akik az Istent földi hűbérúrnak tekintik. Jóllehet még nem jutott el az Isten atyai mivoltának valódi felismeréséig, mégis jóval messzebbre jutott annál, ahogyan barátai ismerték Istent. Elmondhatjuk, hogy az Ószövetségben Jóbnál találkozunk az első prófétai látomással az Istenről mint atyáról, valamint az emberiség megváltásáról, amelyet csak olyan valaki vihet véghez, aki egyenlő Istennel és emberrel. Amikor Jób vádlón fordul Istenhez, és így szól: „Nincs is köztünk döntőbíró, aki mindkettőnkre rátehetné kezét” (Jób 9,33) , azt látjuk, hogy megelőzte ugyan kortársainak belátását, de még nincs alapja arra, hogy kifejezze hitét és ismeretét, mivel Isten még nem szólt Krisztus által.
A fiúság misztériuma és az atyaság misztériuma kölcsönösen összefügg egymással: nem ismerhetjük az atyát, ha nem ismerjük a fiút, és a fiút sem ismerhetjük, ha nem mi vagyunk az atya; nincs kívülről jövő megismerés. Az Istenhez fűződő kapcsolatunk a hit belső cselekedetén nyugszik, s ezt egészíti ki Isten válasza, amely a hit belső cselekedetét termékennyé teszi. Az az út, amelyen keresztül Krisztus tagjaivá válunk, a hit cselekedete, amelyet Isten a keresztségben teljesít be. Titokzatos módon, amelyet csak Isten ismer, valamint azok, akiket elhívott és megújított, azzá válunk részesülés szerint, ami Krisztus - születésének jogán. Először Krisztus tagjaivá kell válnunk, és csakis így válhatunk az Isten fiaivá. Ne feledjük, az Isten atyai mivolta több mint bensőséges, szeretetteljes viszony, ennél valóságosabb és metszőbben igaz: az Isten Krisztusban atyjukká lesz azoknak, akik Krisztus testének tagjaivá váltak, ámde mi nem valamiféle meghatározatlan érzelmes viszony révén kapcsolódunk össze Krisztussal, hanem olyan aszketikus erőfeszítés révén, amely egy egész életen át tarthat, és sokkal többe kerülhet, mint kezdetben sejtettük volna. Ha eggyé válunk Krisztussal, ez azt jelenti, hogy ami igaz Krisztusra, az miránk is igaz, s ezért nevezhetjük a világon mindenki más számára ismeretlen módon atyánknak az Istent, mégpedig immár nem analógia alapján, nem elővételezésként vagy próféciaként, hanem úgy, ahogyan ő Krisztus atyja.
Ennek közvetlen kihatása van az Úr imájára: egyfelől bárki mondhatja ezt az imát, hiszen egyetemes ima, az Istenhez való felemelkedésünk lépcsője, másfelől viszont tökéletesen egyedi és kizárólagos: azok imája, akik az örökkévaló atya fiai Krisztusban, s akik fiakként beszélhetnek vele. Amikor az imát egyetemes jelentésében vizsgáljuk, akkor biztosabb a felemelkedés szemszögéből tanulmányozni és elemezni, ámde Krisztus nem így adta át azoknak, akik őbenne és ővele együtt az Isten gyermekei, mivel számukra már nem felemelkedésről, hanem egy adott helyzetről, állapotról van szó.
Az Egyházban az Isten gyermekei vagyunk, és az első szavak - „Mi Atyánk” – ezt erősítik meg, s a bennünket megillető helyre állítanak minket. Nincs értelme azt hangoztatni, hogy méltatlanok vagyunk erre a megszólításra. Elfogadtuk, és már a miénk. Lehet, hogy tékozló fiak vagyunk, s ezért majd felelnünk kell, de egy biztos, semmi sem változtathat bennünket vissza azzá, ami többé már nem vagyunk. Amikor a tékozló fiú visszatért atyjához, és így akart szólni: „Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy” (Lk 15,19-21), az atya hagyta ugyan, hogy kimondja az első szavakat: „vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek”, ám itt félbeszakította. Igen, nem méltó, de méltatlansága ellenére is fiú. Bármit tegyél is, akár méltó, akár méltatlan dolgot, nem szűnhetsz meg családod tagja lenni.
Bármilyenek vagyunk is, bármilyen is az életünk, akármennyire méltatlanok vagyunk arra, hogy az Isten fiainak hívjanak bennünket, vagy hogy Istent atyánknak szólítsuk, nincs más kiút számunkra. Ez a kijelölt helyünk. Ő a mi atyánk, és nekünk számot kell adnunk a fiúság viszonyáról. Ő alkotott bennünket, hogy gyermekei legyünk, és csak velünk született jogainkat visszautasítva válunk tékozló fiakká.
Tegyük fel, hogy a tékozló fiú nem tér vissza, hanem letelepedik és megnősül az idegen földön: az e házasságból született gyermek akkor is természetes rokonságban állna a tékozló fiú atyjával. Ha a fiú visszatérne atyja szülőföldjére, ott úgy fogadnák, mint családtagot; ha viszont nem menne vissza, felelnie kellene azért, hogy nem tért vissza, és azt választotta, hogy atyja családjától idegen maradjon.
Sok-sok nemzedék gyermekeinek a keresztség jelenti a visszatérést az atya háza népéhez. Egy gyermeket ugyanolyan lélekkel keresztelünk meg, ahogy egy veleszületett betegséggel világra jött csecsemőt gyógyítunk. Ha ez utóbbi később tévesen arra a gondolatra jutna, hogy jobb lett volna, ha megmarad fogyatékosnak, ha haszontalan marad a társadalom számára, és szabad a társadalmi kötelezettségek terhétől, az egy egészen más kérdés.
Az Egyház, amikor egy gyermeket megkeresztel, meggyógyítja, azért, hogy az egyetlen valódi társadalom felelős tagja lehessen. A keresztség visszautasítása egyenlő a gyógykezelés visszautasításával. A keresztségben nemcsak egészségünket kapjuk vissza, hanem Krisztus testének szerves tagjaivá válunk. Ezen a ponton, amikor Istent „Mi Atyánknak” szólítjuk, elérkezünk a Sionra, a hegy csúcsára, és a hegy csúcsán ott találjuk az Atyát, az isteni szeretetet, a Szentháromság kinyilatkoztatását. S mintegy látomásban, még falak nélkül, történelem és örökkévalóság egybeolvadásában, megjelenik a kicsiny domb, amelyet Golgotának nevezünk. Itt már megfordulhatunk és visszanézhetünk. Itt kell a kereszténynek elkezdenie keresztény életét, miután megtette a fölfelé vezető utat, és itt már abban a sorrendben kell mondania az Úr imáját, ahogyan Krisztus ránk hagyta, mint az egyszülött Fiú imáját, az Egyház imáját, mindannyiunk imáját mindenkivel való összetartozásunkban, annak az embernek az imáját, aki fiú a Fiúban. És csak ezután ereszkedhetünk alá lépésről lépésre a hegy csúcsáról, hogy találkozzunk azokkal, akik még úton vannak, vagy azokkal, akik még nem keltek útra.
Isten szembesíti Jóbot az egész teremtett világ látványával, és vitába száll vele. Azután annak ellenére, hogy Jóbnak láthatóan nincs igaza, Isten mégis inkább neki ad igazat, mint vádlóinak, akik az Istent földi hűbérúrnak tekintik. Jóllehet még nem jutott el az Isten atyai mivoltának valódi felismeréséig, mégis jóval messzebbre jutott annál, ahogyan barátai ismerték Istent. Elmondhatjuk, hogy az Ószövetségben Jóbnál találkozunk az első prófétai látomással az Istenről mint atyáról, valamint az emberiség megváltásáról, amelyet csak olyan valaki vihet véghez, aki egyenlő Istennel és emberrel. Amikor Jób vádlón fordul Istenhez, és így szól: „Nincs is köztünk döntőbíró, aki mindkettőnkre rátehetné kezét” (Jób 9,33) , azt látjuk, hogy megelőzte ugyan kortársainak belátását, de még nincs alapja arra, hogy kifejezze hitét és ismeretét, mivel Isten még nem szólt Krisztus által.
A fiúság misztériuma és az atyaság misztériuma kölcsönösen összefügg egymással: nem ismerhetjük az atyát, ha nem ismerjük a fiút, és a fiút sem ismerhetjük, ha nem mi vagyunk az atya; nincs kívülről jövő megismerés. Az Istenhez fűződő kapcsolatunk a hit belső cselekedetén nyugszik, s ezt egészíti ki Isten válasza, amely a hit belső cselekedetét termékennyé teszi. Az az út, amelyen keresztül Krisztus tagjaivá válunk, a hit cselekedete, amelyet Isten a keresztségben teljesít be. Titokzatos módon, amelyet csak Isten ismer, valamint azok, akiket elhívott és megújított, azzá válunk részesülés szerint, ami Krisztus - születésének jogán. Először Krisztus tagjaivá kell válnunk, és csakis így válhatunk az Isten fiaivá. Ne feledjük, az Isten atyai mivolta több mint bensőséges, szeretetteljes viszony, ennél valóságosabb és metszőbben igaz: az Isten Krisztusban atyjukká lesz azoknak, akik Krisztus testének tagjaivá váltak, ámde mi nem valamiféle meghatározatlan érzelmes viszony révén kapcsolódunk össze Krisztussal, hanem olyan aszketikus erőfeszítés révén, amely egy egész életen át tarthat, és sokkal többe kerülhet, mint kezdetben sejtettük volna. Ha eggyé válunk Krisztussal, ez azt jelenti, hogy ami igaz Krisztusra, az miránk is igaz, s ezért nevezhetjük a világon mindenki más számára ismeretlen módon atyánknak az Istent, mégpedig immár nem analógia alapján, nem elővételezésként vagy próféciaként, hanem úgy, ahogyan ő Krisztus atyja.
Ennek közvetlen kihatása van az Úr imájára: egyfelől bárki mondhatja ezt az imát, hiszen egyetemes ima, az Istenhez való felemelkedésünk lépcsője, másfelől viszont tökéletesen egyedi és kizárólagos: azok imája, akik az örökkévaló atya fiai Krisztusban, s akik fiakként beszélhetnek vele. Amikor az imát egyetemes jelentésében vizsgáljuk, akkor biztosabb a felemelkedés szemszögéből tanulmányozni és elemezni, ámde Krisztus nem így adta át azoknak, akik őbenne és ővele együtt az Isten gyermekei, mivel számukra már nem felemelkedésről, hanem egy adott helyzetről, állapotról van szó.
Az Egyházban az Isten gyermekei vagyunk, és az első szavak - „Mi Atyánk” – ezt erősítik meg, s a bennünket megillető helyre állítanak minket. Nincs értelme azt hangoztatni, hogy méltatlanok vagyunk erre a megszólításra. Elfogadtuk, és már a miénk. Lehet, hogy tékozló fiak vagyunk, s ezért majd felelnünk kell, de egy biztos, semmi sem változtathat bennünket vissza azzá, ami többé már nem vagyunk. Amikor a tékozló fiú visszatért atyjához, és így akart szólni: „Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy” (Lk 15,19-21), az atya hagyta ugyan, hogy kimondja az első szavakat: „vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek”, ám itt félbeszakította. Igen, nem méltó, de méltatlansága ellenére is fiú. Bármit tegyél is, akár méltó, akár méltatlan dolgot, nem szűnhetsz meg családod tagja lenni.
Bármilyenek vagyunk is, bármilyen is az életünk, akármennyire méltatlanok vagyunk arra, hogy az Isten fiainak hívjanak bennünket, vagy hogy Istent atyánknak szólítsuk, nincs más kiút számunkra. Ez a kijelölt helyünk. Ő a mi atyánk, és nekünk számot kell adnunk a fiúság viszonyáról. Ő alkotott bennünket, hogy gyermekei legyünk, és csak velünk született jogainkat visszautasítva válunk tékozló fiakká.
Tegyük fel, hogy a tékozló fiú nem tér vissza, hanem letelepedik és megnősül az idegen földön: az e házasságból született gyermek akkor is természetes rokonságban állna a tékozló fiú atyjával. Ha a fiú visszatérne atyja szülőföldjére, ott úgy fogadnák, mint családtagot; ha viszont nem menne vissza, felelnie kellene azért, hogy nem tért vissza, és azt választotta, hogy atyja családjától idegen maradjon.
Sok-sok nemzedék gyermekeinek a keresztség jelenti a visszatérést az atya háza népéhez. Egy gyermeket ugyanolyan lélekkel keresztelünk meg, ahogy egy veleszületett betegséggel világra jött csecsemőt gyógyítunk. Ha ez utóbbi később tévesen arra a gondolatra jutna, hogy jobb lett volna, ha megmarad fogyatékosnak, ha haszontalan marad a társadalom számára, és szabad a társadalmi kötelezettségek terhétől, az egy egészen más kérdés.
Az Egyház, amikor egy gyermeket megkeresztel, meggyógyítja, azért, hogy az egyetlen valódi társadalom felelős tagja lehessen. A keresztség visszautasítása egyenlő a gyógykezelés visszautasításával. A keresztségben nemcsak egészségünket kapjuk vissza, hanem Krisztus testének szerves tagjaivá válunk. Ezen a ponton, amikor Istent „Mi Atyánknak” szólítjuk, elérkezünk a Sionra, a hegy csúcsára, és a hegy csúcsán ott találjuk az Atyát, az isteni szeretetet, a Szentháromság kinyilatkoztatását. S mintegy látomásban, még falak nélkül, történelem és örökkévalóság egybeolvadásában, megjelenik a kicsiny domb, amelyet Golgotának nevezünk. Itt már megfordulhatunk és visszanézhetünk. Itt kell a kereszténynek elkezdenie keresztény életét, miután megtette a fölfelé vezető utat, és itt már abban a sorrendben kell mondania az Úr imáját, ahogyan Krisztus ránk hagyta, mint az egyszülött Fiú imáját, az Egyház imáját, mindannyiunk imáját mindenkivel való összetartozásunkban, annak az embernek az imáját, aki fiú a Fiúban. És csak ezután ereszkedhetünk alá lépésről lépésre a hegy csúcsáról, hogy találkozzunk azokkal, akik még úton vannak, vagy azokkal, akik még nem keltek útra.
Folyt. köv.
*********
Előző részek:
I. Az ima lényege
1. Az élő ima: kaland az Úrral
2. A szeretet egyesít szeretetünk tárgyával
3. Békesség minden rosszakaratú embernek!
II. Az Úr imája
4. „Szabadíts meg a gonosztól”
5. „Ne vígy minket kísértésbe”
6. „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk”
7. „Mindennapi kenyerünket”
8. „Legyen meg a te akaratod”
9. „Jöjjen el a te országod”
Forrás:
Előző részek:
I. Az ima lényege
1. Az élő ima: kaland az Úrral
2. A szeretet egyesít szeretetünk tárgyával
3. Békesség minden rosszakaratú embernek!
II. Az Úr imája
4. „Szabadíts meg a gonosztól”
5. „Ne vígy minket kísértésbe”
6. „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk”
7. „Mindennapi kenyerünket”
8. „Legyen meg a te akaratod”
9. „Jöjjen el a te országod”
Forrás:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése