Szent András apostol legendái

Mindig érdeklődéssel olvasom a szentek legendáit, Szent András apostolról is, a "LEGENDA AUREA" szerint. A szentek legendáiban benne van a nép nagy tisztelete, művészi megragadása egyfajta mély lelkiségnek a szentek életéből, amire a történelem nem ad választ, mert nem is tud adni.
Régebb mintha sokkal egyszerűbb lett volna hit, és hatékonyabb: van Isten, van bűn, van ördög, Jézus a Kereszten megváltott minket, van üdvösség és feltámadás, létezik a pokol és a mennyország... Ma mindent pszichológizálnak, halvány a hitünk, (mert) és nem imádkozunk.

Az Úr mennybemenetele után szétoszolván az apostolok, András Szkítiában, Máté pedig Murgundiában vagy Mirmidonában prédikált. Az emberek azonban hevesen visszautasították Máté prédikációját, kitolták a szemét, és megkötözvén tömlöcbe vetették, hogy néhány nap múlva kivégezzék. Közben az Úr angyala megjelent Szent Andrásnak, és fölszólította, hogy menjen Szent Mátéhoz Murgundiába. András azt válaszolta, hogy nem tudja az utat, mire az angyal megparancsolta neki, hogy menjen a tengerpartra, és szálljon föl az első hajóra, amivel találkozik. Az apostol rögtön engedelmeskedett a parancsnak, s az angyal vezetésével, kedverő széljárással megérkezett a mondott városba. Szent Máté tömlöcét nyitva találta, s amikor meglátta Mátét, keservesen zokogott és imádkozott. Ekkor az Úr visszaadta Máténak a szeme világát, melytől a bűnösök gonoszsága megfosztotta. Máté onnan visszatérve Antiochiába ment, András pedig Murgundiában maradt. Az emberek dühösek voltak rá Máté kimenekítése miatt, megragadták, és kezét összekötözve végighurcolták a városon. Mialatt bőven hullatta vérét, imádkozott értük, és imádságával Krisztushoz fordította őket, majd ő is Antiochiába távozott. Ezt azonban, hogy Máté András által szabadult ki és nyerte vissza szeme világát, nem tartom hitelesnek, nehogy egy ily nagy apostol tekintélye csorbát szenvedjen. Mintha ő maga nem kaphatta volna meg azt, amit, úgymond, András oly könnyedén elért neki!

Egy nemes ifjú, szülei akarata ellenére, az apostol mellé szegődött, s ezért szülei fölgyújtották azt a házat, melyben az apostollal együtt tartózkodott. Mikor már magasra csapott a láng, a fiú fogott egy kancsót, a benne levő vizet a tűzre loccsantotta, és rögtön eloltotta. Ők pedig ezt mondták: „A mi fiunk varázsló lett!” Amikor pedig föl akartak menni a lépcsőn, annyira elhomályosodott a szemük, hogy egyáltalán nem látták a lépcsőfokokat. Akkor valaki fölkiáltott: „Miért erőlködtök? Hiába kínlódtok! Az Isten harcol értük, és ti nem látjátok! Hagyjátok abba, nehogy rátok szálljon az Isten haragja!” Ezt látván sokan hittek az Úrban, a szülők pedig ötven nap múltán egyazon pillanatban haltak meg.

Egy asszony, aki egy gyilkosnak volt a felesége, nem tudta gyermekét megszülni. Kérte a nővérét: „Menj és hívd segítségül Úrnőnket, Dianát!” Amikor az segítségén fohászkodott, ezt mondta neki az ördög: „Miért hívsz engem, mikor nem tudok rajtad segíteni? Hanem menj csak András apostolhoz, ó megmentheti a nővéredet.” El is ment hozzá, s az apostolt életveszélyben lévő nővéréhez vezette. Szólt az apostol: „Méltán szenvedsz, mert rosszul házasodtál, álnokul fogantál, és ördögökkel tanácskoztál. Most azonban térj meg, higgy Krisztusban, és hozd világra a gyermeket!” Az asszony pedig hitt, világra hozta koraszülött magzatát, és megszűnt a fájdalma.

Mikor Nicea városában volt az apostol, azt mondták neki a polgárok, hogy a városon kívül, az út mellett hét ördög tanyázik, akik az arra járókat megölik. Az ördögök az apostol parancsára kutyák képében megjelentek a nép előtt. Rájuk rivallt, hogy menjenek oda, ahol senki emberfiának nem árthatnak. Azok rögtön el is tűntek, Az emberek ennek láttán elfogadták Krisztus hitét.

Mikor egy másik város kapujához ért, éppen akkor vittek ki egy halott fiút. Az apostol megkérdezte, mi történt vele. Azt mondták, hét kutya esett neki a szobájában, és szétszaggatták. Sírva imádkozott az apostol: „Tudom, Uram, hogy azok az ördögök voltak, akiket Nicea városából kiűztem.” Ekkor az apához fordult: „Mit adsz nekem, ha feltámasztom a fiadat?” Az pedig: „Nem volt nékem semmi sem drágább nálánál, őt magát adom hát néked.” Az apostol imádkozott, s föltámadt az ifjú, és az apostol mellé szegődött.

Egyszer negyven férfi jött hajóval az apostolhoz, hogy vegyék tőle a hit tanítását. Íme, az ördög fölkorbácsolta a tengert, és mind egy szálig vízbe fúltak. Midőn holttestüket partra vetette az ár, az apostol elé vitték őket, és rögtön föltámadtak. Ekkor mindent elmeséltek, ami velük történt. Ezért olvasható egyik himnuszában: „Négyszer tíz ifjúnak, kik tengervízbe fúltanak, visszaadta az életet.”

Szent András tehát Achaiában tartózkodott. Az egész tartományt benépesítette templomokkal, és sokakat Krisztus hitére térített. Aegeas helytartó feleségét is Krisztus hitére oktatta, és a keresztség szent forrásában újjászülte. Ennek hallatára Aegeas Patras városába sietett, s bálványáldozatra szólította föl a keresztényeket. András ekkor elébe járult, és ezt mondta: „Neked, akit arra méltattak, hogy az emberek bírája légy a földön, föl kellett volna ismerned a te bírádat is, aki a mennyekben van, hogy fölismervén tiszteld, és őt tisztelvén távol tartsd lelkedet a hamis istenektől.” Kinek Aegeas: „Te vagy az az András, aki egy babonás szektát hirdetsz, melyet a római főemberek minapában kiirtani parancsoltak?”

Válaszolt András: „A római főemberek még nem ismerték föl, hogy az Isten Fia közénk jővén mi módon tanította, hogy a bálványok démonok, melyek arra tanítanak, hogyan sértsük meg az Istent, hogy megsértve elforduljon tőlünk, és elfordulva ne hallgasson meg, és nem találván meghallgatást foglyul essünk az ördögnek, és az foglyul ejtvén úgy becsapjon, hogy mezítelenül távozzunk el testünkből, semmit nem vivén magunkkal, csak bűneinket.” Aegeas erre: „Ezeket a hiábavalóságokat prédikálta, és ezért szögezték a keresztfára a ti Jézusotokat.” András pedig: „Önként, a mi megmentésünkért, nem pedig a maga bűne miatt vállalta a keresztfát.” Aegeas meg: „Saját tanítványa elárulta, a zsidók elfogták, a katonák keresztre feszítették, s te azt mondod, hogy önként vállalta a kereszt büntetését?”

Ekkor András öt érvvel kezdte bizonyítani, hogy Krisztus szabad akaratából szenvedett volt. Tudniillik, mert szenvedését előre látta és bekövetkeztét megjövendölte tanítványainak: „Ímé – mondta –, felmegyünk Jeruzsálembe, és az Ember Fia elárultatik a papi fejedelmeknek és az írástudóknak, és halálra kárhoztatják őt. És adják őt a pogányoknak megcsúfolásra és megostorozásra és megfeszítésre” (Mt 20,18–19). S mert mikor Péter el akarta szándékától téríteni, haragra gerjedt, mondván: „Távozz tőlem, Sátán!” (Mt 16,23). S mert mind a kínszenvedés, mind a föltámadás fölött hatalma volt, hiszen kinyilatkoztatta: „Nekem hatalmam vagyon odaadni és újra fölvenni a lelkemet” (Jn 10,18). S mert árulóját ismerte – ő adta neki oda a bemártott kenyeret (Jn 13,26) –, mégsem tért ki előle. S mert azt a helyet választotta, ahová tudta, hogy eljön az árulója. Ezután András megerősítette, hogy ő mindennek tanúja volt. Hozzátette azt is, hogy nagy a kereszt titka. Erre Aegeas: „Nem hittitok ez, hanem büntetés. Viszont ha énnekem rögtön nem engedelmeskedsz, megismertetem veled ezt a titkot.” Válaszolt András: „Ha félnék a kereszthaláltól, nem prédikálnám a kereszt dicsőségét. Azt akarom, hogy halld a kereszt titkát, hátha elhiszed, és fölismervén tiszteled, hogy üdvözülj!”

Akkor elkezdte föltárni előtte a szenvedés titkát, és öt érvvel próbálta meggyőzni, hogy az mennyire illő és szükséges. Az első ok az, hogy mivel az első ember fa által vétkezett s hozta a halált a világba, illő volt, hogy a második ember fán szenvedve űzze el azt. A második, hogy mivel a szeplőtelen földből alkottatott a törvényszegő, illő volt, hogy szeplőtelen szűztől szülessék a megbékéltető. A harmadik, hogy mivel Ádám zabolátlanul a tiltott étel felé nyújtotta ki a kezét, illő volt, hogy a második Ádám a kereszten nyújtsa ki szeplőtelen kezét. A negyedik, hogy mivel Ádám a tiltott édes ételt megízlelte, illő volt, hogy Krisztus epét egyék, s így a rosszat az ellenkezőjével űzze el. Az ötödik, hogy mivel Krisztus nekünk adja a maga halhatatlanságát, illő volt, hogy magára vegye a mi halandóságunkat. Ha ugyanis Isten nem lett volna halandóvá, az ember nem válhatott volna halhatatlanná.

Ekkor Aegeas azt mondta: „Ezeket a hiábavalóságokat csak meséld a tieidnek, de nekem engedelmeskedj, és áldozz a mindenható isteneknek!” Erre András: „A mindenható Istennek mindennap fölajánlom a szeplőtelen Bárányt, akit aztán az egész nép megeszik, de mégis élő és sértetlen marad.” Aegeas megkérdezte, hogy ez meg miként lehetséges. Azt mondta András, hogy legyen tanítványa, s megtudja. Mire Aegeas: „Én kínzásokkal csikarom ki belőled.” S megdühödvén börtönbe záratta.

Reggelre kelvén bíróság elé állították, és Aegeas ismét bálványáldozatra szólította föl, mondván: „Ha nem engedelmeskedsz nékem, arra a keresztre feszíttetlek föl, melyet annyira dicsértél.” Válogatott büntetésekkel fenyegette, de az így válaszolt: „Tedd, amit jónak látsz! Minél nagyobb büntetést eszelj ki! Annál kedvesebben fogad az én Királyom, minél állhatatosabb leszek az ő nevéért a kínzások közepette.” Akkor huszonegy emberrel megverette, s megveretvén kezénél és lábánál fogva keresztre kötöztette, hogy minél hosszabb legyen a gyötrelme.

Mikor a kereszthez vitték, összecsődült a nép, mondván: „Az ő ártatlan vére ok nélkül szenved büntetést.” Az apostol azonban kérte őket, hogy ne akadályozzák meg vértanúságát. András pedig messziről látván a keresztfát, így üdvözölte: „Üdvözlégy, kereszt, kit Krisztus teste szentelt föl, s az ő tagjai, mint gyöngyök ékesítettek. Mielőtt fölhágott volna rád az Úr, félelmetes voltál, most azonban telve vagy mennyei szeretettel. Örömmel vállallak! Nyugodtan és örömmel jövök hozzád, hogy ujjongva fogadj engem, annak tanítványát, aki rajtad függött, mivel mindig szerettelek téged és vágytalak átkarolni. Ó, jóságos kereszt, aki ékességedet és szépségedet az Úr tagjaitól kaptad! Régóta vágyott, hevesen szeretett, szünet nélkül keresett, végre-valahára az áhítozó lélek számára elkészített kereszt! Végy el engem az emberektől és adj át Mesteremnek, hogy általad elfogadjon engem, aki általad váltott meg engem!” És ezeket mondván levetkőzött, ruháit átadta a hóhéroknak, és keresztre feszítették, ahogyan meg volt parancsolva nékik.

Két napig még élt, s húszezer ott ácsorgó embernek prédikált. A tömeg halállal fenyegette Aegeast, mondván, hogy egy szent, szelíd és jámbor embernek nem szabad így szenvednie. Az el is jött, hogy levegye. Meglátván őt András, így szólította meg: „Miért jöttél hozzám, Aegeas? Ha a bűnbánat miatt, akkor tarts bűnbánatot, ha pedig azért, hogy levegyél: tudd meg, hogy én élve nem szállok le a keresztről. Hiszen már látom az én Királyomat, aki vár engem.” Mikor le akarták oldani, hozzá sem érhettek, mert rögtön megbénult a karjuk. András látva, hogy a nép is le akarja venni, ezt az imádságot mondta a kereszten, amint Ágoston írja A bűnbánatról szóló könyvében: „Ne engedj, Uram, élve leszállnom! Itt van már az ideje, hogy az anyaföldnek átadd a testemet. Már olyan sokáig volt rám bízva: hordoztam, őriztem, már oly sokáig fáradoztam érte, hogy el akarok szabadulni ettől az engedelmességtől, s le akarom vetni ezt az igen súlyos ruhát. Visszaemlékezem, milyen terhes volt hordoznom, gőgjét megaláznom, gyöngeségében ápolnom, bujaságát megzaboláznom. Tudod, Uram, hányszor fölvert a te édességes nyugalmad álmából, hányszor és mennyi fájdalmat okozott. Kegyelmes Atyám, mindeddig teljes erőmmel ellenálltam támadásainak, és a te segítségeddel győzedelmeskedtem fölötte. Te igazságosan és kegyesen megfizetsz. Kérlek, ne bízd rám tovább ezt a terhet, visszaadom, amit nálam letétbe helyeztél. Bízd másra, akit ez nem akadályoz, s aki megőrzi a feltámadásra, s visszaadja néked, hogy elnyerje munkájának díját. Bízd az anyaföldre, hogy ne kelljen tovább őrködnöm felette, s ne húzzon vissza, és ne akadályozzon meg, mikor hozzád, a fogyhatatlan örömű élet forrásához igyekszem.” Ezt írja Ágoston. Mikor befejezte, az égből nagy fényesség szállt alá, és félóráig körülvette őt, úgyhogy senki nem láthatta. Mikor eltávozott a ragyogó fény, a fénnyel együtt kiadta lelkét.

Maximilla, Aegeas felesége fogta a szent apostol testét, és tisztességgel eltemette. Aegeast pedig, mielőtt hazaért volna, egy ördög megragadta, és mindenki szeme láttára szörnyethalt. Azt is mondják, hogy Szent András sírjából lisztszerű manna és illatos olaj árad, ami a vidék lakóinak előre jelzi, milyen lesz a termés a következő esztendőben. Ha ugyanis kevés olaj fakad, kevés termést ad a föld, ha bőségesen fakad, bőséges lesz a termés. Ez talán régente igaz is volt, de aztán, mint mondják, testét átvitték Konstantinápolyba.

Egy bizonyos város elöljárója elvette Szent András egyházának földjét. A püspök imádkozott, s erre az uraság magas lázba esett. Kérte a püspököt, hogy imádkozzék érette, és visszaadja neki a földet. A püspök imájára visszanyerte egészségét, de tovább bitorolta a földet. Akkor a püspök ismét imádkozni kezdett, s a templom minden lámpáját kioltatta, mondván, „Ne gyúljon ki a fény, mígnem az Úr bosszút áll ellenségén, és a templom visszanyeri, amit elvesztett.” Íme az uraság ismét igen súlyos lázban gyötrődött, s követeket menesztett a püspökhöz, hogy imádkozzék érette, és azt a földet visszaadja, meg egy ahhoz hasonló másikat is átenged neki. A püspök egyre csak azt válaszolta: „Már imádkoztam, és meghallgatott engem az Isten.” Az uraság erre odavitette magát, és kényszerítette a püspököt, hogy menjen be a templomba imádkozni. Alighogy a püspök a templomba lépett, hirtelen meghalt az uraság, s a földet visszaszolgáltatták az egyháznak.

________________
Megjegyzés: Szent András ereklyéiről képekkel illusztrált bejegyzés itt olvasható.

Meghívott szentek (I. / 2)

(Advent I.hét / Hétfő)

„Éleszd fel hatalmad és jöjj, szabadíts meg, Seregek Ura,
állíts helyre minket!”

(Zsolt 80, 3)

      1.Ádám bukása, a bűn széttörte Istennek az ember megszentelésére vonatkozó tervét. Az emberiség ősszülei, akiket Isten saját képére és hasonlatosságára teremtett, és mint a Magasságbeli gyermekeit a kegyelem és az igazságosság állapotába helyezett, nyomorba zuhantak, magukkal rántva az egész emberi nemet. Az ember századokon és ezredeken át nyög a bűn súlya alatt. Ez a bűn áthághatatlan szakadékot ásott Isten és az emberiség között. Az ember ebben a mélységben hever, tökéletesen képtelenül a fölemelkedésre.

      Isten, hogy megtegye, amire az ember képtelen, vagyis hogy legyőzze benne a bűnt, és visszaadja neki a kegyelmet, megígéri az Üdvözítőt. A századokon át hangzó ígéret nem korlátozódik Izrael népére; érdekelve van benne az egész emberiség. Ezt már Izajás is megsejtette: „Számos nép tart felé és így szól: Rajta, menjünk fel az Úr hegyére, Jákob Istenének házához, hogy tanítson meg minket útjaira” (2, 3). Jézus pedig nyíltan kijelentette: „Sokan jönnek majd napkeletről és napnyugatról, és letelepednek Ábrahám, Izsák és Jákob mellé a mennyek országában” (Mt 8, 11).

      Az Üdvözítő Jézus azért jött, hogy minden népet üdvözítsen, meghívja őket az Atya lakomájára, a mennyországba. Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére” (1 Tim 2, 4); hogy pedig minden ember üdvözüljön, Isten „egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3, 16). Igy szerette Isten a világot. Jóllehet Izrael lett az isteni ígéret letéteményese, és neki kellett azt nemzedékről nemzedékre átadnia, ennek nem egyetlen haszonélvezője. Isten már ősidőktől fogva az egész emberi családnak adta az ígéretet; nincs ebből senki sem kizárva. Az Üdvözítő Jézus minden emberért jött, minden embernek felkínálja az üdvösséghez szükséges eszközöket.

      2.A korintusi keresztényekhez írva Szent Pál így kezdi levelét: „Isten korintusi egyházának, a Krisztus Úr Jézusban megszentelteknek, a meghívott szenteknek és mindazoknak, akik segítségül hívják Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak nevét” (1Kor 1, 2). Minden Krisztusban hívő, bármely néphez tartozzék is, „meghívott szent”. Az Apostol nyelvezetében ez azt jelenti, hogy a keresztség által, e konszekráció révén a hívő Istennek szentelt, és személyesen is szentté kell válnia.

      Amint az üdvösséget, úgy a szentséget is mindenkinek felajánlja Isten. „Szentek legyetek, mivel én szent vagyok” {Lev 11, 44), mondta Isten Izrael népének. Jézus még pontosabban meghatározott szavaival: „Legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5, 48). Az Úr ezeket a szavakat nem egy kiválasztott csoporthoz intézte, nem Apostolainak vagy közeli barátainak tartotta fenn, hanem az Őt követők nagy sokasága előtt mondta. Ő, az egyedüli Szent, azért jött, hogy megszenteljen minden embert, mindenkinek felajánlja nemcsak az üdvösség, hanem az életszentség elérését is célzó eszközöket: „Azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen” (Jn 10, 10).

      Az Egyház az Úrnak ezt a tanítását fáradhatatlanul ismétli, mintegy belénk akarja vésni: „Senki se gondolja, hogy a szentség csak néhány kiválasztott kiváltsága, és hogy a többség megelégedhet az erények alacsonyabb fokával... Mindnyájunkra vonatkozik ez a törvény, kivétel nélkül” (XI. Piusz, AAS, 1923. 50. 1.). A II. Vatikáni zsinat kifejezetten megerősíti a szentségre vonatkozó egyetemes meghívást: „Az Egyházban mindenki, akár a hierarchiához tartozik, akár ennek lelkipásztori gondozása alatt áll, meghívást kapott az életszentségre. Az Úr Jézus, minden tökéletesség isteni mestere és példaképe, mindenegyes tanítványát együttesen és egyénenként különbségtétel nélkül hívta az életszentségre, amelynek ő a szerzője és a bevégzője” (LG 39. 40). Az ember önmagában nem találja meg az életszentség forrását és az ahhoz szükséges erőt. Egyedül Isten a szent, egyedül Isten tehet szentté. Maga Isten is meg akarja szentelni teremtményeit. Az áldott Jézusban minden lehetőt megad minden embernek, hogy az szent legyen.

      Ó, én jó Uram! Mennyire szembetűnő a te végtelen hatalmad! Nem kell okokat keresni ahhoz, amit te parancsolsz, mert hiszen emberi értelmet meghaladó módon teszel mindent lehetővé, s világosan értésünkre adod, hogy ha egyszer amúgy igazában szeretünk téged, s őszintén lemondunk mindenről a te kedvedért, akkor Te, Uram, mindent könnyűvé teszel. Igazán ide illik az a mondás, hogy „tetteted a nehézséget törvényeid útján”, mert én igazán nem érzem a súlyát, és nem látom be, miért volna szűk az ösvény, amely tehozzád vezet. Valóságos országút az, nem pedig ösvény; út, amelyen az ember a legbiztosabban halad, ha egyszer elszántan rálépett. Nincsenek rajta veszedelmes hágók és mélységek, amelyekbe bele lehetne zuhanni, mert távol vannak tőle a bűnre vezető alkalmak. Azt nevezem én ösvénynek és szűk útnak, amelynek egyik oldalán mély völgy fenyegeti az embert, a másikon pedig szakadék, úgyhogy egy meggondolatlan lépés, s az utas összezúzott testtel terül el a mélységben. Ellenben, aki téged igazán szeret, ó én Boldogságom, az biztosan jár a széles országúton, messze minden örvénytől, s ha csak egy kicsit botlik is, te azonnal megkapod, hogy meg ne üsse magát. S még ha el is találna esni egyszer vagy akár sokszor is, föltéve, hogy nem a világot szereti, hanem téged, akkor sem fog elveszni, mert az alázatosság völgyében halad.

      Igazán nem tudom megérteni, hogy mitől félnek azok, akik nem mernek rálépni a tökéletesség útjára. Ó bárcsak megértetné velük az Úr, hogy mennyire veszedelmes biztonságban éreznie magát olyan kézzelfogható veszedelmek között annak, aki úgy él, mint az emberek általában élni szoktak; s hogy az igazi biztonság abban van, ha igyekszünk minél előbbre sietni az Úristenhez vezető úton. Rajta tehát, függesszük szemünket őreá, s ne féljünk. Az igazságnak ez a napja nem fog leáldozni; s ha csak előzőleg mi nem hagyjuk el őt, nem fogja engedni, hogy éj boruljon utunkra, s eltévedjünk.

Avilai Szent Teréz, Önéletrajz, 35, 13—14

Útmutató az elmélkedéshez a Bevezetőben.

Forrás:
P. Gabrile di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006

Advent első vasárnapja

„Uram, tedd állhatatossá szívünket,

hogy feddhetetlen szentségben állhassunk Istenünk és Atyánk elé,

amikor a mi Urunk Jézus Krisztus majd eljön”
(1 Tessz 3, 13)

„Igen, jönnek napok - mondja az Úr -, amikor majd teljesítem ígéretemet, amelyet Izrael házának és Juda házának tettem. Azokban a napokban és azokban az időkben igaz sarjat támasztok Dávidnak” (Jer 33, 14—15). Jeremiás hírül adja, hogy Isten teljesíteni akarja „ígéretét”, vagyis el akarja küldeni az Üdvözítőt; ez Dávid leszármazottja lesz, „igaz sarj”. Ő „jogot és igazságot teremt az országban”, azaz az embereket megváltja a bűntől, és elvezeti őket Istenhez.

Amikor az Üdvözítő megszületett Szűz Máriától, megvalósult ez a nagy esemény: ezt hirdeti az adventi időszak. Az Egyház szándéka szerint a keresztény népnek nem szabad megelégednie azzal, hogy megemlékezik a hagyományokról; arra kell törekednie, hogy felkészülve újra megélje az értünk és „üdvösségünkért” (Credo) testté lett isteni Ige kimondhatatlan misztériumát. Mivel pedig ez az üdvösség az egész emberiséghez csak az idők végén, „amikor meglátják az Emberfiát, amint felhőn jön nagy hatalommal és dicsőséggel” (Lk 21, 27) érkezik el, a híveknek állandó adventben kell élniük. Urunk születésének emlékét „várakozásban és abban a reményben” kell megélni, hogy „eljön az Üdvözítő Jézus Krisztus” (Misekönyv). Az Úr már eljött, jön és jönni fog: hálát kell neki adni, befogadni őt és várni rá. Ha a keresztény letér erről a pályáról, csődbe jut. Az Egyház, amikor az adventet a világ végéről és az Úr végső eljöveteléről szóló evangéliumi szakasz olvasásával kezdi, gyermekeit nem megrémíteni, hanem figyelmeztetni akarja: az idő múlik, a földi élet ideigtartó, reményeink és vágyaink célja nem lehet a föld, hanem csak a mennyei haza. Az a tény, hogy világunkat háborúk, viszályok, eszmei zűrzavar, erkölcsi lazaság gyötri, figyelmeztetés számunkra: az ember, ha elutasítja Istent, elpusztul, viszont üdvösségét csak tőle remélheti. Ezért tehát „nézzetek fel és emeljétek fel a fejeteket, mert elérkezett megváltástok ideje” {Lk 21, 28). Az Egyház azon fáradozik, hogy felszítsa a szívekben az üdvösség és az Üdvözítő utáni vágyat. Ahelyett, hogy elmerülnénk a földi eseményekben, uralkodnunk kell rajtuk, és az Úr érkezésére várva megélnünk őket. „Vigyázzatok, nehogy elnehezedjék szívetek a mámorban meg az élet gondjaiban és készületlenül érjen benneteket az a nap” (34). „Virrasszatok és imádkozzatok szüntelen” (36), felhasználva az időt az Isten és a testvér iránti szeretet gyarapítására. Erre buzdít Szent Pál is: „Testvérek, titeket meg gyarapítson és gazdagítson az Úr a szeretetben egymás és mindenki iránt..., hogy feddhetetlen szentségben álljatok Istenünk és Atyánk elé, amikor a mi Urunk, Jézus majd eljön” (1Tessz 3, 12—13). Annak az igazságosságnak és szentségnek kell kisarjadnia és növekednie a keresztények szívében, és onnan elterjednie a világban, amelyet az Üdvözítő hozott a földre.

Mit használ nekem, ha tisztában vagyok is bűneimmel, hogy ha te, Uram, nem jössz el az én lelkembe, ha nem térsz be hozzám, ha nem élsz és nem beszélsz bennem? Hozzám kell eljönnöd, az adventnek bennem kell megvalósulnia. Második eljöveteled, Uram, a világ végén következik majd be, amikor majd elmondhatjuk: „Számomra a világ keresztre van szegezve, én pedig keresztre vagyok szegezve a világ számára".

Add, Uram, a világ vége úgy találjon, hogy életem már az égben legyen. Akkor megvalósul számomra a bölcsesség, az erény és az igazságosság jelenléte, a megváltás jelenléte. Te Krisztus, egyszer haltál meg a nép bűneiért, de azzal a céllal, hogy a népet mindennap megváltsd bűneitől.

Szent Ambrus, Comm. Ev. sec. Lucam X, 7—8

Útmutató az elmélkedéshez a Bevezetőben.


Forrás:
P. Gabrile di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006

Kezdődik az advent...

       Egyházi újév kezdete, újrakezdés – a tökéletesség kezdete, hátha az idén jobban sikerül én Uram, én Istenem. Kezdődnek a hajnali szentmisék. Várakozni: reménykedve, türelemmel. Tudom Kire várok, és milyen sokat köszönhetek annak, aki már megérkezett.

      Az idén P. Gabrile di S. M. Maddalena OCD atyával [1] készülök szent Karácsony ünnepére, és minden jófeltételem és szándékom Máriára, Kármel Édesanyjára bízom, ő még soha nem hagyott cserben.

Szűz Mária, Isten Anyja, könyörögj Jézusnál érettem!

Bevezető

(...)

• Mivel bensőségesen beszélgetni akarunk Istennel, kapcsolatban kell vele lennünk. Nos, ezt szolgálja az „előkészület”, vagyis az a gyakorlat, hogy Isten jelenlétébe helyezkedünk, egy rövid gondolattal feléje fordulunk.

• Hogy meggyőződjünk Isten irántunk való szeretetéről, valami olyan hitigazságot választunk megfontolás tárgyául, amely nyilvánvalóvá teszi ezt a szeretetet. Ezért megfelelő szöveget olvasunk.

• Az olvasás azonban nem elegendő; az olvasottakat reflexióval vagy elmélkedéssel el kell mélyíteni. Valamennyi kinyilatkoztatott igazság kinyilváníthatja előttem Isten irántam való szeretetét, de ma arról a témáról akarok elmélkedni, amelyet az olvasásban kiválasztottam. Az elmélkedés „pontjainak” szép gondolataival segítek magamnak, mígnem a téma meggyőződésemmé válik, és szívemben, még talán ajkamon is felfakadnak a szeretet szavai.

• Így kezdem el a beszélgetést Istennel: mindenféle módon (az állapotomnak leginkább megfelelő módon) mondogatom neki, hogy szeretem, hogy szeretni akarom, hogy haladni akarok szent szeretetében, hogy tettekkel, elsősorban szent akarata teljesítésével akarom bizonyítani szeretetemet.

Íme, eljutottunk az elmélkedő ima szívéhez.

Sokak számára ennyi elég is.

Vannak viszont olyanok, akik szeretik a változatosságot. Ezek számára az Istennel való beszélgetés meghosszabbítását szabadon választható módszerek teszik könnyűvé.

Miután az Úrnak ismét elmondtuk, hogy szeretjük őt, a hálaadásban kifejezzük hálánkat a tőle kapott jótéteményekért. Mivel meg vagyunk győződve arról, hogy annyi mindent kaptunk tőle, a felajánlásban szeretnénk viszonozni az Úr ajándékát: valami jófeltételt teszünk. Különben az ima végén ez mindig hasznos.

Ismerve kicsiségünket és gyöngeségünket, Isten segítségét kérjük.

Íme tehát a terézi módszer hét összetevője:

      Két bevezető: előkészület (Isten jelenléte) és olvasás.

      Két lényegi: elmélkedés és beszélgetés.

      Három szabadon választható: hálaadás, jófeltétel és kérés.

Az elmélkedések erre a módszerre épülnek.

Először Isten jelenlétébe helyezkedünk, vagy olyan gondolatot keresünk, amely a lelket Istennel hozza kapcsolatba és őfelé irányítja.

Az olvasásban megragadjuk az elmélkedés „pontját”, témáját. Minthogy pedig sok benső életet élő ember naponta kétszer is elmélkedik, minden elmélkedés két témát kínál fel.

Aztán a lélek a már olvasott szöveg segítségével hozzákezd a megfontoláshoz.

Ezt követően spontán módon áttér a beszélgetésre; a terézi fogalom szerint ez az elmélkedő ima „szíve”, központja.

Elmélkedéseink különösen ezen a ponton kívánnak segítséget nyújtani. Ezért adtunk a „beszélgetéseknek” meglehetősen széles teret; a lélek természetesen szabadon azt választja, ami állapotának éppen a legjobban megfelel. Hogy a beszélgetéseket még

hatékonyabbá tegyük, szent és lángoló lelkek szavait idéztük elsősorban. Gyakran szükség volt arra, hogy ezeket a szövegeket a beszélgetés céljának megfelelően némiképp módosítsuk; a forrást azonban mindig megjelöltük.

Ezekben a beszélgetésekben a szeretet kifejezései váltakoznak kérésekkel, hálálkodással stb., továbbá a lélek lendületét kézzelfoghatóvá alakító jófeltételekkel.

Szívből kívánjuk, hogy az így összeállított elmélkedések hatékonyan segítsék a lelkeket abban, hogy a terézi módszer segítségével előre haladjanak a benső imában.

A terézi lelkiség az isteni meghittség lelkisége, azt célozza, hogy táplálja és kiteljesítse a lelkekben az Istennel való bensőséges kapcsolatot. Ezt a célt elsősorban az elmélkedő ima módszerével lehet elérni; ezt az imát viszont az Istennel való bensőséges kapcsolatra irányuló vágynak kell jellemeznie.

Elmélkedéseink hangnemét tehát az Istennel való bensőséges kapcsolat mint cél határozza meg; amennyire csak lehetséges, ennek elérésében akartuk segíteni a lelkeket.

Egyébként a terézi lelkiség egyben tanítás is. Jézusról nevezett Teréz, a „lelki élet nagy mestere” mindig tudatosan gondoskodott arról, hogy a számára oly kedves emberek aszkétikus és misztikus életének meglegyen a szilárd tanbeli alapja; ezért szerette a Szent annyira a hittudományt. Ezért törekedtünk mi is arra, hogy ezeknek az elmélkedéseknek komoly teológiai alapot biztosítsunk. Mi több, úgy rendeztük az anyagot, hogy egy év leforgása alatt sorra kerüljenek a lelki élet főbb problémái, a belső élet valamennyi természetfeletti valósága.

A Szentlélek, aki a Szeretet Lelke, lakjék szívünkben, működjék bennünk és irányítson minket, „bőséges kegyelmi kiáradásával” gyújtsa fel bennünk a szeretet tüzét, hogy azzal behatolhassunk az isteni meghittség övezetébe. Mária, a Szép Szeretet Anyja, akinek lelke telve van kegyelemmel, és akit mindig a Szentlélek vezetett, nyerje el számunkra is a Szentlélektől, hogy tanulékony szívvel és a benső ima kitartó gyakorlásával mi is megvalósíthassuk az Istennel való bensőséges egyesülés csodálatosan szép eszményét.

P. GABRIELE di S. M. MADDALENA O.C.D.

Róma, 1952 Jézus Szíve ünnepén


______________________________
[1]     Benső végtelen, SZIT 2006

Pótmama

Leleményesség, szeretet és alkalmazkodás... Egy manguszta, miután az 5 kis kölykét a világra hozta, elpusztult, mert már idősebb is volt. Az 5 kis árva gazdája (Steve Rowlands) megtöltött melegvízzel egy játék-plüss mangusztát, és apró üvegekből szopják a kicsik tejet, teljesen elfogadták a plüss mangusztát Mamájuknak, szépen fejlődnek. Ez a fajta manguszta a Kalahári sivatagban, Botswanában és Dél Afrikában honos. Virgonc és kedves állatkák:)))

 

  

Fotók és hírforrás innen.

A Jézus-ima

„A zarándok” c. könyv által ezt az ősi imaformát a katolikusok újra felfedezték, szívesen és hatékonyan gyakorolják.

Anthony de Mello SJ atya a lelkigyakorlatos könyvében[1] az imáról is beszél. Többek közt a Jézus-imáról, a Név-imáról, megemlíti a könyvet is. Ugyanakkor Mello atya óv annak technikájától, vagyis hogy „a szívbe helyezzük” az imát.

• „Elképzelhető, hogy olyan erőket ébreszthetnek fel tudatalattitokból, amelyeket aztán nem tudtok majd kontrollálni. Ha mégis használnátok ezeket a technikákat, akkor azt csak egy tapasztalt és megbízható mester irányításával tegyétek. Ez főleg azokra az eljárásokra vonatkozik, amelyek erőltetett koncentrálást és légzéskontrolt alkalmaznak.” [112. o.]

• Egy alkalommal erről az imáról beszélgettem egy apácával, akit jól ismertem, s aki maga is tapasztalt volt az imaéletben és a lelki vezetésben. Ő nem olvasta a könyvet, de elmesélte egyik érdekes élményét. Még novícia korában novíciamesternőjük azt tanította nekik, hogy komponáljanak magunknak egy rövid fohászt, amit jól a lépésükhöz tudnak igazítani. A novíciákra jellemző tisztaszívűséggel mondta aztán ő is járkálás közben a fohászát. A noviciátus befejezése után abbahagyta ezt a gyakorlatot, de a hatását egész életében érezte. Így foglalta ezt össze: „Nem tudom miért, de amikor csak járok-kelek, biztosan tudom, hogy az ima nem szűnt meg bennem. Lehet, hogy éppen az íróasztalomnál dolgozom, amikor hívatnak a beszélő szobába. Abban a pillanatban, hogy felállok és elindulok, már imádkozom is.” Ő ezt a noviciátusbéli „Jézus-imájának” tulajdonította. Ez az apáca megemlített még egy tapasztalt lelkigyakorlat-adót, aki a munkások egy csoportjának a következőt ajánlotta: „Állítsatok össze egy imát, amit az üzemben lévő gépek zajának ritmusára tudtok mondani. Bármilyen ima jól lesz, pl. az, hogy Jézus Szentséges Szíve, bízom benned. Aztán csak ismételgessétek elmétekben ezt az imát egész nap a gépek ritmusára. Ennek a gyakorlatnak köszönhetően hamarosan nagyon sok lelki haszonban lesz majd részetek.” Igaza volt ennek a lelkigyakorlatos atyának. Ez az egész nagyon mechanikusnak tűnik, de biztosan működik. Éppen ezért komoly kutatásba kezdtem a Jézus-imát illetően.

• Először azt gondoltam, hogy ez a gyakorlat pusztán az önszuggesztiónak egyik változata. Nem állítom ma sem, hogy nincsenek benne ilyen elemek, nagy valószínűséggel vannak. Mindemellett nagy hatással volt rám azoknak a szenteknek és teológusoknak a sokasága, akik gyakorolták és másoknak is ajánlották ezt az imamódot. Minden bizonnyal híján voltak azoknak a részletes pszichológiai ismereteknek, amelyekkel mi rendelkezünk, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy olyan naivak lettek volna, hogy ne tudjanak egy pusztán pszichológiai jelenséget egy lelkitől megkülönböztetni. Nagyon gyakran tettek fel önmaguknak ilyen kérdéseket, és úgy látom, hogy megfelelően meg is válaszolták őket. Azt találtam továbbá, hogy nemcsak a keleti egyházakban terjedt el ez a gyakorlat, hanem a nyugati egyház sok-sok misztikusa is használta. Nyugaton inkább a következő formulát használták: „Jézusom, könyörülj rajtam!”, de nagyon sok változat volt még ezen kívül is. Assisi Szent Ferencről például azt olvassuk, hogy éjszakánként ezt ismételgette: „Deus meus et omnia” (Istenem, mindenem). Szent Brúnó, a karthauziak alapítója ezt mondogatta: „O bonitas” (Ó, isteni jóság). Amikor Xavéri Szent Ferenc Kína partjai előtt haldoklott, társai azt hallották, hogy szüntelenül ezt ismételgette: „Uram, Jézus Krisztus, Dávid fia, könyörülj rajtam.” Loyolai Szent Ignác is azt ajánlja lelkigyakorlatos könyvében az egyik gyakorlatozónak, hogy lélegzésének ütemére ismételgessen egy imát. Vajon Szent Ignác hol talált rá, kitől szerezte a Jézus-ima megfelelőjét?

Meglehetősen biztosak lehetünk abban, hogy ezt a gyakorlatot az Egyház az indiai hinduktól vette át, akiknek az úgynevezett „név-imában” több, mint hatezer éves gyakorlatuk van. Mellesleg megjegyzem, a sivatagi atyák szinte biztosan használták ezt az imaformát. Náluk a leginkább használatos formula a következő volt: „Deus in adjutorium meum intende, Domine ad adjuvandum me festina.” Napjuk kétkezi munkára szánt ideje, valamint az éjszakai virrasztás alatt ismételgették ezt. [vö. 106-107 o.]

A Név imájának ereje

Álljon itt néhány példa a hindu mesterektől: Rám különösen nagy hatással voltak Mahatma Gandhi szavai, ez a lelki óriás, aki lelki életét a politika, reform és forradalom világában élte meg. Szokása volt Isten hindu nevének (Rama) ismételgetése, amit Ramanamának (Rama neve) nevezett.

• „Gyermekként nagyon féltem a szellemektől és a gonosz lelkektől. Rambha, a dajkám azt ajánlotta, hogy a félelemtől való megszabadulásért ismételgessem Rama nevét. Az igazság az, hogy jobban hittem a dajkámban, mint javaslata lényegében, és már zsenge koromban elkezdtem ismételgetni Rama nevét, hogy megszabaduljak a szellemek és gonosz lelkektől való félelmemtől. Azt hiszem, a jó dajkám, Rambha által elvetett jó magnak köszönhetően Ramanama mára csalhatatlan orvossággá vált számomra. Ramanama, vagy valami hasonló mantra a leghatalmasabb szövetségesünk, az állati ösztönök leküzdésében ... Az embert teljesen át kell, hogy járja az az imaszöveg, amelyet választ... A mantra lesz az ember kenyere, élete legfontosabb fenntartója, amely átsegíti minden megpróbáltatáson ... Ramanama tárgyilagosságot és higgadtságot ad az embernek, és sohasem hagyja cserben a kritikus pillanatokban ... Második böjtöm befejező része nagyon nehéz volt. Akkor még nem értettem teljesen Rama nevének csodálatos hatékonyságát, s ennek következtében tűrőképességem alacsonyabb volt ... Ramanama az a nap, amely beragyogta a legsötétebb órámat. Egy keresztény valószínűleg ugyanezt a vigasztalást meríti Jézus, egy mozlim pedig Allah nevének ismételgetéséből ... Függetlenül attól, hogy mitől szenved az ember, Ramanama szívből jövő ismételgetése biztosan meggyógyítja. Istennek nagyon sok neve van. Mindenki kiválaszthatja magának azt a nevet, amely legjobban megfelel neki ... Ramanama nem tudja visszaadni neked az amputált végtagot, de képes sokkal nagyobb csodát tenni: segít életedben megtapasztalni és élvezni az elvesztett végtag ellenére is a szavakkal ki nem fejezhető békét, s az út végén megszabadít a halál fullánkjától, győzelmének súlyától. Ha valóban szívből jön ismételgetésünk, akkor elűz minden gonosz gondolatot, s ha az ilyen gondolatok elinalnak, akkor a belőlük származó cselekedetek is ellehetetlenülnek. Félelem nélkül állíthatom, hogy az általam megfogalmazott Ramanamának semmi köze nincs a jantar mantarhoz (a babonás és mágikus szövegek ismételgetéséhez). Azt mondtam, hogy a Ramanama szívből jövő ismételgetése olyan segélyforrást jelent, amelynek erejét semmihez sem lehet hasonlítani. Az atombomba elbújhat ennek az erőnek az árnyékában. Ez képes minden fájdalomtól megszabadítani.”

Gandhi olyan szilárdan hitt a Név imájának erejében, hogy úgy tartotta, az még a fizikai bajoktól, betegségektől is képes megszabadítani az embert. A „szegény ember orvosságaként” beszélt róla, sőt még azt is kijelentette, hogy vele egyetlen betegség sem végezhet. Ha mégis valamilyen betegségben halna meg, akkor írják rá a sírjára nyugodtan, hogy álszent volt. Néhány hónappal halála előtt, 78 éves korában egy erőfeszítő zarándokútba kezdett Bengália lázadásokkal sújtott területén keresztül - mezítláb. Alkalmanként a vérhas erős rohamai jelentkeztek nála, de visszautasított mindenféle gyógyszert, mondván, hogy Isten nevének ismételgetése átsegíti majd a bajon. Szemmel láthatólag így is történt, jó egészségnek örvendett egészen meggyilkolásáig.

Nagyon sok olyan férfit és nőt ismerek, akik nagyon aktív életet élnek, s akik ebben az imában nagyszerű eszközre leltek az Istennel való állandó egyesülésre. Különösen jó példa erre az a szerzetes nővér, aki orvos volt, s állandóan azon problémázott, hogy hogyan legyen Istenben a nap folyamán. Jól megfogalmazta bánatát: „Minden gondolatomat betegeimre fordítom. Gyakran, miközben a kórház folyosóin járkálok, hirtelen rájövök arra, hogy hogyan lehetne valakit meggyógyítani. Ez biztosan nem lenne így, ha állandóan Istenre gondolnék. Mégis szeretnék egész nap Isten-tudatos lenni. De azt hiszem, ez nem az én hivatásom.” Ez a nővér, sok más emberhez hasonlóan, összekeverte az imádkozást a gondolkodással. Az imádkozáshoz nincs mindig szükség az értelmedre; valójában az értelem, a gondolkodás gyakran kifejezetten akadályozza az imát, ahogy arról nemsokára beszélek is majd nektek itt a lelkigyakorlat alatt. A „szíveddel”, és nem a „fejeddel” imádkozol, mint ahogy a zenére a füleddel figyelsz, a rózsa illatát pedig az orroddal érzed. Az az apáca nyilvánvalóan helyesen tette, hogy minden gondolatát betegeinek szentelte. Isten is pontosan azt várta tőle. Azt ajánlottam neki, hogy próbálja ki a Jézus-imát. Meglehetősen kétkedve fogadta javaslatomat. Fél évvel később ismét találkoztam vele, akkor azt mondta, hogy sokkal kevesebb a problémája, illetve gyakran egyáltalán nincsen problémája azzal, hogy Isten szeretető jelenlétének állandóan a tudatában legyen, benne mozogjon, miközben minden gondolatát a betegeire fordítsa. Talán azzal a hasonlattal tudnám ezt az állapotot szemléltetni, hogy ez olyan, mint amikor valamilyen kellemes zene szól a háttérben, hallod és élvezed is valamelyest, de közben minden figyelmedet a barátoddal való beszélgetésre vagy az újság olvasására fordítod.

Jézus nevének az ereje

Az Újszövetség egyértelműen jelzi Jézus nevének értékét és az erejét; ez az a név, amely az Isten összes embernek kinyilatkoztatott neve közül a legtekintélyesebb és leghatásosabb. „Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy »Jézus Krisztus az Úr!« az Atyaisten dicsőségére.” (Fil 2,9-11) „És nincs üdvösség senki másban, mert más név nem is adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk kell.” (ApCsel 4,12) „Bizony, bizony mondom nektek: Amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Eddig semmit sem kértetek az én nevemben. Kérjetek, és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen.” (Jn 16,23-24)

A Kivonulás könyvében olvassuk: „Ne vedd hiába az Úr, a te Istened nevét: mert nem hagyja büntetlenül az Úr azt, aki hiába veszi az Úr, az ő Istene nevét!” (20,7) Isten éppen úgy védi a saját nevét a méltánytalan használattól, ahogy őrzi az életet, a becsületet és a tulajdont. Szinte minden régi vallásban megtaláljuk azt az elképzelést, hogy aki tudja az Isteni Nevet, az birtokolja azt az erőt is, amely a névben rejlik. Mert a név nemcsak üres hang. Nemcsak az istent jelölte, akire utalt, hanem gyakran magában hordta ennek az Istenségnek az erejét, kegyelmét és jelenlétét is. Ezt érezték meg ösztönszerűen a katolikus szemlélődők közül igen sokan Isten leghatalmasabb nevével kapcsolatban, amelyet ember ismerhet: Jézus nevét. Ismételgessük gyakran ezt a nevet szeretettel és áhítattal, hittel és gyengédséggel, imádattal és tisztelettel, akkor nem telik majd bele sok idő, és saját tapasztalatunkkal is megerősíthetjük ezeknek a nagy szemlélődöknek a bölcsességét. [114-115 o.]

Hogyan gyakoroljuk a Jézus-imát?

Ha te is szeretnéd megtapasztalni azokat a hasznokat, amelyekről a szentek szólnak a Jézus-ima kapcsán, akkor azt tanácsolom, hogy válassz magadnak valamilyen fohászt, amelyet szívesen ismételgetsz egész nap. Az ilyen ima elkezdéséhez lelkigyakorlatnál alkalmasabb időt nem találsz, mert itt semmi mással nem kell törődnöd, s így sok időt szánhatsz arra, hogy a fohász, hogy úgy mondjam, a „véreddé váljon”, kialakuljon rá a mentális beállítottságod. (...)

Ne törődj azzal, hogy a szavak csak mechanikus ismétlésnek tűnnek. Hamarosan megmagyarázom majd, hogy milyen értékes is az értelmetlennek tűnő imaformula mechanikus ismételgetése. A hagyományok szerint a fohász szövegét lelkivezetőd választotta ki, aki maga is gyakorlott ember kellett, hogy legyen ebben az imamódban. Sajnos én nem vagyok eléggé jártas benne, hogy másokat irányítsak, ezért azt javaslom, kérjétek magát az Urat, hogy vezessen benneteket a megfelelő szöveg kialakítására. Bármit is válasszatok, a mesterek - akár a keresztények, akár nem - nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a fohász valamilyen formában tartalmazza Isten nevét. Isten neve ugyanis szentségi, s különleges erőt ad az imának. A keleti keresztény mesterek nagy fontosságot tulajdonítanak saját szövegeiknek, különösen a „Jézus” és az „irgalom” szavaknak, melyek aztán a legkülönbözőbb jelentésű összetételekben jelennek meg. Az „irgalom” jelentése mellesleg nemcsak a bűnök megbocsátására korlátozódik, hanem jelenti Isten kedvességét és szerető mivoltát is. De ahogy már mondtam is, választhatsz bármilyen fohászt, ami neked tetszik. Sokak kedvence a „Jézus szentséges szíve, bízom benned.” Felsorolok még néhányat: „Uram, Jézus Krisztus, jöjjön el a te országod!”, „Én Uram, én Istenem”, „Istenem, mindenem”. De ismételgetheted csak Jézus nevét is. Csak egy szó, amelyet különféle érzelmekkel ismételgethetsz: szeretettel, imádva, elragadtatva, dicsőítve, töredelmesen. Más szavakat is ajánlanak; a Nem-tudás felhője című írás szerzője például ezeket javasolja: „Isten”, „Szív”, vagy „Tűz”. Vagy ismételgethetjük azt a Lélek által a szívünkben felhangzó csodálatos kiáltást is, amely a keresztények számára a legmegfelelőbb ima: „Abba”, „Atya.” Valahol azt hallottam, hogy az arámi nyelvben a hangsúly a második szótagon van, gondolom ez jobb hangzást ad neki.

Bármilyen fohászszöveget is válassz, sokat segít, ha az a) ritmusos, ütemes. Nem tudom, miért van ez így, de a ritmus segít abban, hogy az ima mélyebbre, lényünk középpontjába kerüljön. Sietség nélkül, lassan és ütemesen ismételgesd az imádat, s akkor sokkal hatékonyabb lesz. Az is segít, ha az imaszövegünk b) rezonáns, zengő. Sajnos az angol nyelvben ez nem mindig lehetséges. Ebből a szempontból a mediterrán nyelvek, mint például a spanyol és az olasz, jobbak. A latin még jobb. [108-109 o.]

A rózsafüzér-imádságban is megtaláljuk a Jézus-ima minden elemét, ezt is választhatjuk. [vö. 121-122 oldal]

__________________________
[1] Anthony de Mello, Kapcsolat, Korda kiadó 2003,

India

Több útleírást olvastam Indiáról, és megadatott nekem az a szerencse, hogy beszélhettem egy idős tanár-házaspárral még a 90-es évek elején, akiknek lehetőségük volt Indiába kirándulni szervezetten. Ez volt életük nagy álma. Sokat meséltek. Bombay városába érkeztek meg, és mint turisták, természetesen egy luxusszállóban laktak. Elmagyarázták nekik, hogy ne féljenek a surranó gyíkoktól, sőt ne is zavarják őket, mert ez az egyetlen „védőszer” a mérges pókok ellen. Az első éjszaka a gyíkok surranását figyelték a lepedő fehérségén, és rémüldöztek a nem látható pókok miatt. Nagy volt a hőség éjszaka, a levegő rezzenéstelen, de ők még az izzadságot sem merték letörölni a homlokukról.

Lelkükre kötötték, hogy ebéd utáni rövid szabadidőben csak a kijelölt luxus negyedben sétáljanak, bámészkodjanak. Egyik nap vettek egy fürt banánt estére – azzal a szándékkal, hogy a „meglepetés” vacsorát kihagyják. Bekanyarodtak egy egyenes mellékutcába, és néhány lépés után egy teljesen más világba kerültek: elképzelhetetlen nyomor, a földön kiteregetett „konyha” és „hálószoba”, sovány gyerekek rongyokban vagy meztelenül. Megdöbbentek. Az egyiknek adtak egy banánt, erre jött egy másik, majd egy másik... elfogyott a banán, és még özönlöttek a gyerekek vég nélkül. Nem bántották őket, de végül a rendőrség vitte vissza őket a szállóba. Tilos az átjárás a luxus negyed és nyomor negyed között. Szorosan megfér egymás mellett a két világ. Alkalmuk volt részt venni katolikus szentmisén, elbeszélgetni az ottani európai keresztényekkel. Az indiaiak elfogadják sorsukat, hitük szerint az isteneik akaratának látják mindenben, és nehezen fogadják el a kasztok közötti keveredést, sőt a segítséget is. A házaspár azt mondta: „Eddig vallásosak voltunk, de most hiszünk.” India mélyen megváltoztatta őket, hazaérve ők is szolgálni kezdték Jézust a szegényekben minden erejükből, mert nekünk is megvannak a magunk szegényei, csak észre kell venni őket...

Kalkuttai Teréz Anya életrajzát olvasva és Breviáriumán[1] elmélkedve sejteni lehet a misszió nehézségét és szépségét Indiában:

„Úgy cselekedjetek, hogy életetek olyan áttetsző legyen, hogy az emberek belétek láthassanak és ott csak Jézusra találhassanak, így az Ő hasonlatosságában fogtok növekedni.”

Azt mondja Jézus: „Éhes voltam, szomjas, mezítelen, hajléktalan, nem kívánt érinthetetlen..., amikor másokat szolgáltok, velem tettétek.” Milyen szerencsésnek tarthatja magát az az ember, akinek alkalma van személyes szolgálatot tenni e világ valamely méltóságánál! És tessék, íme: mi érinthetjük, szolgálhatjuk, szerethetjük magát Krisztust életünk minden napján.

„Tudjátok, hogy szerintem melyik Kalkutta legbecsesebb háza? Bizonnyal a Szeplőtelen Szűz, a Haldoklók Háza. Miért éppen az? Mert ebben a házban soha senki nem halt meg szorongva, reménytelenül, senki sem szenvedett éhhalált, és senki sem halt meg szeretetlenül.

Mi az odaérkező szegényeknek csak azt adjuk, amit kérnek tőlünk, mindenkinek saját hite szerint: a Gangesz vizét vagy szenteltvizet... Segítünk nekik, hogy az igazi hazába jussanak, amelyről hitük könyve beszélt, legyen az a Biblia, a Korán vagy a Védák...”

India vallásilag összetett környezet. Anthony de Mello lelkigyakorlatos könyvében olvastam Mahatma Gandhiról, India lelki óriásáról. Ezt a könyvet 2005-ben vettem, miután Főegyházmegyénk meghirdette Élő reménység c. pasztorális tervének harmadik szakaszát , melynek mottója volt: Életünk válasz Jézus Krisztus hívására. Irodalom, Anthony de Mello, Kapcsolat, Korda kiadó, 2003, 187-200.

Ez egy posztumusz mű, Anthony De Mello SJ atya mint lelkivezető lelkigyakorlatokat tartott katolikus papoknak, szerzeteseknek és apácáknak. Indiában, ezek az ő jegyzetei.

De erről majd a következő bejegyzésben.

Előrebocsátom: igen, ismertem a Hittani Kongregáció Közleményét Athony de Mallo SJ atya írásaival kapcsolatban, például a karizmatikus levlistákon ma is rögtön ismertetik,  ha szóba kerülnek Anthony de Mello SJ atya írásai. Ez a könyv (Kapcsolat...) saját lelkigyakorlatos vázlataiból készült, katolikusan és szentignáci módon éli és tanítja a bűnbánatot, Krisztus Királyságát, „Krisztust ismerni, szeretni és követni”. Tudta a Főegyházmegyénk miért vette be az „irodalomba”. Ez a könyv ma is a lelki könyvek toplistáján szerepel. Van benne valami mély tisztelet , nagy szeretet és tolerancia India népe iránt, akárcsak Kalkuttai Teréz Anyában.

____________________________

[1] Teréz Anya Breviáriuma, Szent Gellért Kiadó és Nyomda

Végezetül ...

Részemről csak három pontra akarom felhívni a figyelmeteket, amelyek egyébként bennfoglaltatnak a Szabványokban, mert ennek a háromnak megtartása biztosítja nekünk legjobban azt a belső és külső békességet, amelyet az Úr annyira a lelkünkre kötött.

• Az első a kölcsönös szeretet egymás között.
• A második a szakítás minden teremtménnyel.
• A harmadik az igazi alázatosság, amelyet ugyan utolsó helyen említek, de azért a legeslegfőbb, mert a többit mind magában foglalja.

(Avilai Szent Teréz: A tökéletesség útja, IV. fejezet.)

És most Thomas Meron sorozatnak befejező része:

Alapelvek

• Hogy életünket, még mindennapi eseményeiben is, megértsük, vallásos perspektívát kell teremtenünk, és ebben látnunk mindent, ami történik. Ez a látásmód mindenekelőtt azt kívánja, hogy gyakran és mindig újból tisztázzuk magunkban a tényt: meg kell halnunk, és életünknek át kell haladnia az ítélet kérlelhetetlen világosságán. Aki sohasem gondol halála órájára, az nem tehet igazán lelkies elhatározásokat élete során. Sohasem lesz több, mint rövidlátó opportunista, s elhatározásainak nem lesz maradandó értéke.
• Életünket mindenekfölött mindig a Kereszt fényében kell néznünk. Krisztus Urunk szenvedése, halála és feltámadása teljességgel megváltoztatta az ember létének és minden tettének jelentőségét és irányát. Aki erre nem tud ráébredni, az pókhálószövéssel fogja eltölteni életét; nem lesz benne tartalom, nem lesz igazi oka élni.
• Az olyan elmélkedés, amely felületesen siklik át sokféle tárgyon, végső soron egyáltalán nem elmélkedés. Csak gyengíti és szétforgácsolja képességeinket, petyhüdt, hasznavehetetlen állapotban hagyva őket. Munkára kaptak felhívást, de nem végeztek semmit.
• Hogy megtanuljuk képességeink összpontosítását, jó az elmélkedést könyv segítségével kezdeni. Nem azt mondom, hogy feltétlenül ún. „elmélkedési könyvet” kell használnunk. Minden Isten dolgairól és a lelkiéletről szóló komoly könyv anyagot szolgáltathat gondolataink összpontosítására. De hogy gondolatainkat valamilyen igazságra irányítsuk, ahhoz rendszerint érzékeink segítségére van szükségünk. Ezért a lelkiélet kezdetén rendesen a legjobb olyan igazságokon elmélkedni, amelyek konkrét formában jelennek meg, pl. egy példabeszéden, vagy valami szemléletes mondáson vagy cselekedeten a szentek vagy Krisztus Urunk életéből.
• Minden régi filozófia és a vallásos gondolkodás minden magasabb formája példabeszédeket és egyszerű képeket használt a legmélyebb igazságok közvetítésére. Sehol sem igazabb ez, mint a Bibliában. Itt Isten plasztikus egyszerűséggel és konkrétsággal nyilatkoztatta ki nekünk titkait, és ez hozzáférhetővé teszi őket minden faj és minden század számára. Azért nincs jobb elmélkedési könyv, mint a Biblia, főleg az Újszövetség. A „lectio divina”, vagyis a Szentírás elmélkedő olvasása az egyházatyák szemében az elmélkedő és imádságos belső élet rendes alapja.
• Még egyszerűbb és több segítséget nyújtó útja az elmélkedésnek, ha elmélyedve olvassuk az ó- és újszövetségből kiválasztott liturgikus szövegeket, amint pl. a miseszövegek vasárnapról-vasárnapra elénk adják. Így elmélkedéseink tökéletes összhangba kerülhetnek a liturgikus körforgással. Ennek az az előnye, hogy gondolkodásunkat és szívünket tökéletesebb egységbe hozza az egész Egyház imájával, és így előkészülve bővebben kapjuk azokat a kegyelmeket, amelyeket Isten erre az imára válaszul a világra áraszt.

Érdemes itt vázlatosan körvonalazni az elmélkedő ima egyszerű, lényeges vonásait.

1) Előkészület: őszinte erőfeszítés, hogy összeszedjük magunkat, teljes tudata annak, hogy mire készülünk, kegyelemkérés. Ha ez a kezdet jó, a többinek könnyedén kellene következnie rá.

2) Elképzelés: kísérlet arra, hogy lássuk, gyújtópontba állítsuk, megragadjuk azt, amiről elmélkedünk. Ez a hit erőfeszítését kívánja meg. Tarts ki munkádban mindaddig, míg a hit nem lesz tiszta és szilárd szívedben (nemcsak a fejedben).

3) Vágyódás: Abból, amit „látunk”, bizonyos gyakorlati következmények folynak. Vágyak, elhatározások, hogy hitünkkel összhangban cselekedjünk, hogy éljük hitünket. Itt a remény erőfeszítésére van szükség - hinnünk kell ezeknek a jócselekedeteknek a lehetőségében , remélnünk kell Isten segítségével a jó kívánságok beteljesedésében. Mindenekfölött őszintén kell remélnünk az isteni egyesülés lehetőségében.

4) Közösség (egyesülés): itt az imádság egyszerűvé válik, többé nem bonyolult. A hit belátása szelíd, a remény szilárd, az ember meg tud nyugodni Isten jelenlétében. Ez inkább az egyszerű nyugalom és intuíció dolga, az egyszerű szeretet ölelése. De ha tevékenységre van szükség, legyen a szeretetnek aktív jellege: ebben az esetben az ima inkább az előző szinthez (3.) hasonló. Vagy pedig a szeretet inkább a Szerelmesre való hallgatás formáját veszi föl. Máskor dicsőítésben nyilvánul meg. Többnyire azonban megelégedhetünk azzal, hogy egyszerűen megpihenünk, és békésen sodródunk a szeretet mély áramával, semmit sem csinálva magunktól, hanem engedve, hadd működjék a Szentlélek lelkünk titokzatos mélyeiben. Ha az ima zavarossá vagy lanyhává válik, visszatérhetünk valamelyik korábbi szakaszhoz, és megújítjuk éberségünket, hitünket, szeretetünket.

Befejezés lehet egy rövid és őszinte hálaadó ima.

Temperamentum és gondolati ima

Hogy egy ember konkréten hogyan elmélkedik, az nagymértékben függ vérmérsékletétől és természeti adományaitól. Az intellektuális és elemző elme részleteire szedi szét a szöveget, és lépésről-lépésre nyomon követi a gondolatot, mélyreható meggondolással állapodik meg minden új eszménél, hogy különféle szempontokból megvizsgálja és minden rejtett következményét levonja, mind elméleti, mind gyakorlati téren.

De az elemzésnek nem szabad túlságosan messzire mennie. Az értelemnek az okoskodással föl kell emelkednie az intuíció küszöbére. Az intellektuális ember elmélkedése akkor lendül neki igazán, amikor elméje egyetlen mély, átható tekintettel meg tudja ragadni a tárgy egész tartalmát. Akkor megpihen intuíciójában, hagyja, hogy az igazság lemerüljön lelkébe, és önmagának részévé legyen. Mindenekfölött pedig az intuíció az értelem ideiglenes megpihentetésével felszabadítja az akaratot, hogy alkalmazkodjék az így meglátott igazság gyakorlati következményeihez, és egész életünket vele összhangban irányítsa.

Ilyenek - ez a kisebbség - termékenyen elmélkedhetnek a Summa Theologica egy cikkelyén, vagy bármilyen más teológiai szövegen. De még ők sem elégedhetnek meg mindig a természetfölötti dolgok értelmi megközelítésével. Gyakorlatban a gondolati imának a teológus menedékének kellene lennie spekulatív tanulmányai között, érzelmi oázisnak, ahová visszavonulhat megpihenni értelmi munkája után. Bárhogyan is legyen, a szeretet imája mindig magasabb, mint a pusztán értelmi megfontolások. Minden gondolati imának, akárhol is kezdődött, szeretetben kell végződnie.

Más, kevésbé spekulatív elmék az igazsághoz közvetlenebb intuícióval közelítenek, és egészében inkább a szépség alakjában ragadják meg. A valóság szellemi intuíciójából áradó sugárzás tiszta fény, foglyul ejti az egész lelket. Az érzéki szépség elveszíti hatóerejét arra a lélekre, amely a „splendor veritatis”, a sugárzó igazság, a „mindig régi és mindig új szépség” varázskörébe került; az a szépség ez, amely végre meghozta a békét Szent Ágoston lelkébe.

A legtöbb ember elmélkedésmódjának szilárdabban kell gyökereznie az érzékekben. Ezek számára a koncentráció a képzeleti képtől függ, és gondolati imájuk jelentős eleme lesz az a gyakorlat, amit Loyolai Szent Ignác „az érzékek alkalmazásának” hív. Más szóval konkrét vallásos tárgyat kell venniük - mondjuk egy jelenetet az evangéliumból -, és arra törekedniük, hogy ennek minden érzéki elemét képzeletükkel eleven valósággá tegyék.

A vallásos tárgy ilyen képzeleti megelevenítésének igen határozott gyakorlati célja van. Útegyengető ez az eleven lelki kapcsolathoz Istennel. Az evangéliumokon elmélkedve, amennyire csak tudunk, Jézus jelenlétébe helyezkedünk. Fölkeltjük szívünkben azt a készséget, amely remélhetőleg meglenne bennünk akkor, ha beszélnénk Vele, vagy szavát hallgatnánk. Bensőleg éppen úgy teszünk, mintha isteni Megváltónkkal beszélgetnénk. Amit Jézus húsz évszázada mondott, nekünk is szól most. Nincs ugyan jelen itt és most bennem fizikailag mint ember, de jelen van mint Isten. Istensége, amely saját létem középpontja és forrása, Emberségének is igazi lényege. Következésképpen az evangéliumban élő és beszélő Krisztus sokkal igazabban jelenvaló számomra, mint a körülöttem lévő személyek, akikkel mindennapi életemben beszélek és dolgom van.

• Azért semmi esetre sem a képzelet puszta játéka, ha az újszövetség valamelyik jelenetében Krisztus jelenlétébe helyezzük magunkat. Azonban sohase feledjük: ennek a technikai eszköznek az a szerepe, hogy a hit, remény és szeretet teológiai erényeinek gyakorlására indítson, mert ezek Krisztus természetfölötti jelenlétének elvei lelkünkben.

A keresztény elmélkedés igazi célja azért gyakorlatilag ugyanaz, mint a liturgikus imáé és a szentségek vételéé: mélyebb egyesülés a kegyelem és a szeretet által Jézus Krisztussal, a megtestesült Igével, aki az egyedüli Közvetítő Isten és ember között.

A gondolati ima igazi ért-éke azonban az, hogy teljesen személyes, és előmozdítja a saját különleges szükségleteink vonalán haladó lelki fejlődést. A belső élet hősies küzdelmet kíván meg tőlünk ahhoz, hogy gyakoroljuk az erényt, és elszakadjunk az ideigvaló, teremtett dolgok rendetlen szeretetétől. Aligha bírhatjuk rá lelkünket, hogy lemondjon leghatalmasabb természetes vágyainkról, ha nincs meg bennünk valamiképpen annak reális és tudatos értékelése, hogy kapcsolatba kerülhetünk valami jobbal. Isten szeretete hideg és elvont tény marad, ha nem tudunk eljutni addig, hogy felfogjuk mélységesen benső és személyes jellegét. Sohasem remélhetjük, hogy itt a földön világosan sikerül felfognunk: mit jelent az, hogy az egy isteni természetben létező három isteni Személy szeret bennünket. De nagyon könnyű értékelni Isten szeretetét, ha foghatóan látjuk Jézus Krisztusnak irántunk érzett emberi szeretetében. Ez a legjobb és leglogikusabb alapja a hitből való életnek, és ezért mindenekfölött ez legyen az elmélkedés elsődleges tárgya.

Összefoglalás és végkövetkeztetés

Az elmélkedés szellemi munka, - olykor nehéz munka. De a szeretet és a vágy műve. Nem megy erőlködés nélkül, legalábbis kezdetben. És erőfeszítéseink őszintesége, alázatossága és kitartó volta vágyainkkal lesz arányos. Ez a vágy viszont a kegyelem adománya. Aki azt képzeli: egyszerűen elkezdhet elmélkedni anélkül, hogy imádkoznék ennek vágyáért és kegyelméért, az hamarosan fölhagy vele. De az elmélkedés vágyát és a belefogás kegyelmét úgy kell venni, mint további kegyelmek ígéretét. Az elmélkedésben, mint minden másban is a keresztény élet terén, minden attól függ, hogyan felelünk meg a Szentlélek kegyelmének.

Az elmélkedés lényegét szinte mindenestül összesűríti ez az egy gondolat: fölébresztjük belső énünket, és bensőleg ráhangoljuk magunkat a Szentlélekre, úgyhogy képesek leszünk megfelelni kegyelmének. Hagynunk kell, hogy az évek során a gondolati imában belső felfogóképességünk kifinomuljon és megtisztuljon. Rá kell hangolnunk magunkat a kegyelem váratlan megmozdulásaira, amelyek egyáltalában nem felelnek meg a lelkiéletről előre megalkotott fogalmainknak, és semmiképpen sem hízelegnek saját nagyravágyó óhajainknak.

Készen kell állnunk a közreműködésre nemcsak a vigasztaló, hanem a megalázó kegyelmekkel is. Nemcsak azokkal a megvilágosításokkal, amelyek fölemelőek, hanem azokkal is, amelyek letarolják öntetszelgésünket. Könnyen lehetséges, hogy az imában tapasztalt hidegségünk és szárazságunk nagyrésze öntudatlan védekezés a kegyelem ellen. Anélkül, hogy ez tudatossá válna bennünk, megengedjük természetünknek, hogy megfossza lelkünket érzékenységétől, így azután nem érhetnek el hozzánk azok a kegyelmek, amelyekről ösztönösen előre látjuk, hogy esetleg kínosak.

Az elmélkedésnek tehát gyakorlatban mindig társulnia kell az Isten akaratára és működésére való ráhagyatkozással. Kéz a kézben jár az önmagunkról való lemondással és a Szentléleknek való engedelmességgel. Az az elmélkedés, amely nem igyekszik egész lényünket összhangba hozni Isten akaratával, csakis terméketlen és elvont maradhat. De minden olyon őszinte belső ima, amely igazán törekszik erre az egyedül fontos célra - az Istennek ránk vonatkozó akaratával való egyesülésre -, csalhatatlanul kegyelmi viszonzásban részesül. Kétségtelenül az egyik legnagyobb megszentelő erőnek fog bizonyulni életünkben. És Avilai Szent Teréz hitt abban, hogy senki sem kárhozhat el, aki hűséges volt az elmélkedés gyakorlatához.

Krisztus Király

„Te vagy a zsidók királya?” kérdezi Pilátus. Jézus most nem utasítja vissza. A halálos ítéletét várja. De előtte megmondta Pilátusnak, hogy az Ő országa nem e világból való. „Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, hallgat szavamra.” (Jn 18.37). De Pilátus nem érti, hanem majd feliratot is készíttet, és a keresztfára erősíti: „A názáreti Jézus, a zsidók királya!” (Jn 19.19) Keresztre feszítik az Emberfiát, a dicsőség Királyát, aki a Keresztről vonz mindenkit magához, Szívét is átszúrják, Szent Vérével tisztára mos minket... Ó Uram Jézus, hadd legyen az én szívem a Te trónusod! „Az én szerelmem fehér is, piros is, kitetszik ő akár tízezer közül is.” (Én 5.10) Te vagy a Feltámadott, aki Isten jobbján ül örökre. „Hatalmat, méltóságot és királyságot adott neki. Minden népnek, nemzetnek és nyelvnek neki kellett szolgálnia. Hatalma örök hatalom volt, amely nem enyészik el soha, és királysága nem megy veszendőbe. (Dán 7.14)

„Egyszerre egy fehér ló jelent meg. Aki rajta ült, azt Hűségesnek és Igaznak hívták. Igazságosan ítél és harcol. Szeme olyan, mint a lobogó tűz, fején sok korona, ráírva a név, amelyet senki sem tud, csak ő. Vértől ázott ruha van rajta, a nevét Isten Igéjének hívják. Az égi seregek fehér lovon kísérik, tiszta fehér patyolatba öltözve. Szájából éles kard tör elő, hogy lesújtson a nemzetekre. Vasvesszővel kormányozza majd őket, és tapossa a mindenható Isten haragja tüzes borának sajtóját. Öltözetén a csípő körül ez a név volt felírva: Királyok Királya és Urak Ura. (Jel 19, 11-16)

Sík Sándor:

Jézus Krisztus

Király, ki feltakart piros szíveddel állsz a vérző föld felett,

Míg mélye még féligcsitult világrengések forradalmas émelyétől

Embertelen görcsökben hánytorog,

S lábad körül az összevissza tipratott világmezőn

Véresre-rázott emberszív-rögök vonaglanak:

Krisztus-Király,

Egyetlen álló tiszta Csend a kábító hullámverésben,

Egyetlen élő Fény az érthetetlen örvény éjjelében,

Krisztus-Király, hozzád jövünk,

A mélységből kiáltunk hozzád.

Hajolj le hozzánk, halld az emberszívek sápadt kórusát,

Ezerszeres sirámmal vulkánlik feléd

Emberbűn, emberőrület és embergyötrelem.

Irgalmazz nekünk, Irgalom!

Mi már magunknak irgalmazni nem tudunk.

Szív, egyetlen Kiraly,

Fordíts meg minket és ömöld belénk

Megváltó véred életzsongító tüzét.

Ki Úr vagy miriádnyi mérhetetlen nagyvilágokon,

Építsd fel pártos szíveink kövéből

Emberországod templomát.

Emeld fel, ó Király, a koszorús keresztet,

S a kereszten az örök halmok óhaját,

A mindenség rejtelmes Fókuszát,

A minden-szív sugárzó Mágnesét,

Amelyben egy titokba forrt

A Végtelenség és a húsos ember,

Gyémánt végzet és anyás irgalom,

És mindöröktől minden szeretet.

Ó Szív,

Királyi Szív, ki Úr vagy,

és a mindenséget mozdulatlan mozgatod,

És mégis egy vagy miközülünk,

Testvér és kisded és jegyes,

Meleg, piros bor s fehér, lágy kenyér;

Ki most se nézed ráncba-vont homlok megett

Ítélkező Király-bosszúval

Halálba-táncos forgatag futásunk:

De mint az édes anyaszem

Simogató szigorral várja végig

A tehetetlen gyerektoporzékolást,

És korholása csókot ígér és büntetése is becéz:

Úgy vársz reánk, úgy hívsz magadhoz, úgy ölelsz:

Öleld magadhoz ezt az őrült századot:

A kisdedekért, akiket szeretsz,

A Magvakért, melyek mozdulnak a mélyben

S a rothadás csíráztató setét ölén

Tisztább tavasznak pattogják ígéretét,

Mert sejtjeikben napbanéző, hozzád-húzó emberösztön énekel:

Légy jó hozzájuk, keltető Nap, Ősmeleg!

Hadd bontsa fel rózsás fejét az új kelet,

Fagyott földünket hadd koszorúzza új kalász,

Hadd hullámozza ég felé megint a föld

Az ezredeknek ősdalát:

A nagy Királynak, kinek minden él,

A jó Királynak, kiből minden él,

A Szív-Királynak, kiben minden él.

Az elmélkedés tárgya

Idézet: Avilai Szent Teréz - A tökéletesség útja, XXVI. Fejezet.

Ha nehézségeitek vannak, vagy bú nehezült a szívetekre, képzeljétek el Őt, amint a Gethsemani-kert felé halad. Mekkora fájdalom töltötte el ekkor a lelkét; Hiszen Ő, aki a megszemélyesített türelem, nem tudta panaszhang nélkül megállni! Vagy pedig szemléljétek az oszlophoz kötözve, rettenetes kínok között, egész teste széjjelmarcangolva, csak azért, mert annyira szeret benneteket. Egyesek sértegetik, mások leköpdösik, barátai megtagadják, hívei cserbenhagyják; nincs senkije, aki védelmére kelne; didereg a hidegtől, s teljesen el van hagyatva. Úgy társaloghattok vele, mintha négyszemközt volnátok, és vigasztalhatjátok egymást. Vagy pedig nézzétek, amint a keresztet hordozza, amidőn szintén nem engedik megpihenni. Meglátjátok, rátok fog tekinteni azzal az Ő szépségesen szép és irgalmas szemével, mely most könnyekkel van telve, s el fogja felejteni saját szenvedését, hogy benneteket megvigasztalhasson; s mindezt azért teszi, mert Őnála kerestetek vigasztalást, mert feléje fordítottátok fejeteket, hogy megnézzétek Őt. „Ó Ura a világnak; ó én igazi Jegyesem!” - így szólhattok hozzá, ha elérzékenyül a szívetek, amikor ilyen állapotban látjátok. Mert ne elégedjetek azzal, hogy szemlélitek, hanem teljék abban is örömötök, hogy beszélhettek vele. S ne intézzetek hozzá megfogalmazott imákat, hanem szívetek fájdalmát öntsétek szavakba, mert ezt Ő nagyon szereti. Hát annyira meg vagy szorulva én jó Uram, én egyetlen kincsem, hogy még az ilyen nyomorult embernek a társasága is jól esik neked, amilyen én vagyok?! S látom az arcodon, hogy jelenlétem megvigasztal! Hát miképpen lehetséges az, Uram, hogy magadra hagytak az angyalok? Hogy Atyád sem vigasztal Téged? Ha pedig Te, Uram, mindezt énérettem akarod elszenvedni, mi ehhez képest ez a kis szenvedés, amelyet én viselek most éretted?! Mi jogom van nekem panaszkodni? Igazán szégyenlem is magamat, amióta láttalak, s ezentúl, Uram, kész vagyok nemcsak elszenvedni minden fájdalmat, amely utamba akad, hanem még nagy kincsnek is fogom azt tekinteni. Így legalább annyira, amennyire utánozhatlak Téged. Menjünk együtt, Uram; ahol Te vagy, ott akarok én is lenni; amerre Te jársz, arra akarok én is járni.

Thomas Merton:

• Már láttuk, hogy az imaéletben a haladás egyetlen uralkodó vonzás előtérbe kerülését jelenti - a belső élet összpontosulását egyetlen tárgyra, az Istennel való egyesülésre. Megjegyeztük, hogy ez a tárgy tapasztalatilag rendesen homályos. Isten utáni vágyunk erősödik és állandósul, ugyanakkor viszont reá vonatkozó ismeretünk, túlemelkedve a pontos és határozott fogalmakon, „homályos”, sőt zavaros lesz. Innét a misztikus kínja, aki Istent a tiszta hit éjszakájában, az emberi eszmék szintje fölött keresi, és nem világosságbon, hanem sötétben ismeri meg Őt. A szemlélődő ima inkább szeretettel érti meg Istent, mint pozitív ismerettel. De ezt a szeretetegyesülést, amely a léleknek Isten -”élményt” ad, a Szentlélek működése hozza létre a lélekben, nem saját erőfeszítései.

• A szemlélődő imához vezető rendes út az elmélkedés. Bizonyos egyszerű fogalmakból kell kiindulnunk. Az elmélkedés Istenről szóló határozott teológiai és filozófiai eszméket használ fel. Olyan eszmékkel és elvekkel foglalkozik, amelyek - ha a lelket hit világosítja meg és szeretet indítja cselekvésre - mély természetfölötti meggyőződéseket teremnek.

• Az elmélkedő ima sikere attól függ, mennyire tudjuk képességeinket ezekre a kinyilatkoztatott igazságokra alkalmazni, amelyeket összefoglalóan mint „Isten igéjét” szokás emlegetni. Ezért az elmélkedésnek szüksége van meghatározott tárgyra. Az imaélet kezdetén elmélkedésünk annál jobban sikerül, minél határozottabbak és konkrétabbak vagyunk benne. Ha megszokjuk, hogy egy világosan meghatározott tárgyra összpontosítsuk figyelmünket, az lassan egységesíti képességeinket, és így távolról felkészíti őket a szemlélődő imára.

Az elmélkedés tárgya

A tárgyválasztás nyilvánvalóan jelentős az elmélkedésben, és minthogy személyes és bensőséges lelki tevékenységről van szó, világos, hogy a választásnak személyesnek kell lennie. A legtöbb ember nem tud jól elmélkedni másvalakitől megadott általános „témán”, főleg ha az elvont.

A keresztény aszketikus hagyomány szerint az elmélkedés rendes tárgya a keresztény hit valamelyik titka. Különbség van a misztérium és a dogma között. A hitigazság elvontabb, tekintélyi állítása annak az igazságnak, amelyet hinnünk kell, hivatalos megfogalmazásba ágyazva. A szó szabatos értelmében vett dogmáról való elmélkedés így a dolog természeténél fogva rendszerint egy kicsit hidegre és elvontra sikerül, bár egyesek talán boldogulnak vele.

A misztérium nem csupán a kinyilatkoztatott igazság lepárolt és lefejtett formája, hanem az egész igazság, teljes konkrét megnyilvánulásában: a hit titkaiban magát Istent látjuk, rendszerint azoknak a nagy isteni cselekedeteknek egyikében, amelyekben konkrét és tapintható formában nyilatkoztatta ki nekünk önmagát, végbevitte megváltásunk művet, megosztotta velünk isteni életét, és egyesített bennünket önmagával.

Ebben az értelemben a hit valamelyik titkáról elmélkedni mindenekelőtt annyit jelent, hogy külsőleg megértjük azt, úgy, amint megjelenik előttünk, az Egyház tapasztalatának egy részeként. Az Egyház hittitok-élményét - ha szabad ezt a kifejezést használnunk - a hagyomány közvetíti korszakról-korszakra. A hagyomány a hittitkok élményi megismerésének megújulása minden keresztény nemzedékben és társadalomban. A kereszténység minden új korszaka újonnan hisz, újonnan ragadja meg az üdvösség titkát, és minden kor saját jellegzetes módján újítja fel a keresztény misztériumnak ezt az alapvető élményét.

Elmélkedéssel behatolni a hit titkaiba annyit tesz, mint - az Egyház szellemétől, különösen a liturgia és a keresztény művészet szellemétől vezérelve – megújítani magunkban az Egyháznak e titkokkal kapcsolatos élményét azáltal, hogy részt veszünk bennük, és természetesen a keresztény ember teljes részvétele Krisztus misztériumában szentségi, nyilvános, liturgikus; a szentségekben és a szentmisében történik. Innét a szoros viszony magánelmélkedés és az Egyház nyilvános hódolata között.

Tegyük fel, hogy a Megtestesülésről elmélkedünk.

A magától értetődő közeledés ehhez a tárgyhoz mindenekelőtt az, hogy nézzük ezt a titkot úgy, amint az Egyház nézi: tehát elmélkedünk az angyali üdvözlet evangéliumán vagy a születés evangéliumi elbeszélésén - különösen a karácsonyi misék vagy a Gyümölcsoltó Boldogasszony-napi mise liturgikus szövegösszefüggésében. A megtestesülésről szóló keresztény elmélkedést e titok szentségi átélése táplálja, amint az Egyház a liturgiában éli és ünnepli.

A titoknak ez a „külső” megragadása magában foglalja az érzékek, a képzelet, az indulatok, az érzések, a vonzalmak tevékenységét. A keresztény ember az elmélkedés és a liturgikus istentiszteletben való részvétel segítségével odajut, hogy úgy érez és cselekszik, mintha ott lett volna a betlehemi pásztorok közt. Betlehem az ő életének egy része. Teljesen meghitt viszonyba kerül Jézus születésével, mintha ez saját élettörténetének egy eseménye lenne, és csakugyan az, bár misztikus és láthatatlan síkon. Az elmélkedés szerepe tehát mindenekelőtt az, hogy képessé tesz látni és átélni Krisztus életének titkait, úgy, mint saját lelki létezésünk valóságos és jelenlevő tényezőit.

Hogy elmélyítsük és személyesebb jellegűvé tegyük ezt az élményt, az elmélkedés próbálja kiolvasni a b e 1 s ő jelentést a külső felszín mögül, és (ami mindennél fontosabb) az evangéliumban elénk adott történeti eseményeket viszonyba próbálja hozni saját jelenlegi lelkiéletünkkel.

 

Egyszerűen kifejezve: Krisztus Urunk születése Betlehemben nemcsak képzeletemmel megjelenített esemény. Minthogy ő Isten örök Igéje, aki előtt az idő a maga teljességében egyszerre jelenvaló, a Betlehemben született Gyermek „lát” engem, itt és most. Vagyis én „jelen vagyok” az ő „akkori” gondolatában. Következőleg úgy beszélhetek hozzá, mint aki nemcsak képzeletben, hanem valóságosan is jelen van. Ez a lelki kapcsolat az Úrral az elmélkedés igazi célja.

Ebből az egyszerű példából ismét látjuk, hogy az elmélkedés igazi szerepe: képessé tesz bennünket, hogy ráeszméljünk hitünk alapvető igazságainak valóságára, és megelevenítsük őket a saját átélésünkben.

De vannak más elmélkedési tárgyak is.

Saját életünk, saját tapasztalataink, saját kötelességeink és nehézségeink természetszerűen belekerülnek elmélkedéseinkbe. Egész csomó „szórakozottság” eltűnnék, ha tisztában lennénk azzal, hogy nem kötelező imádság idején mindig figyelmen kívül hagyni életünk gyakorlati problémáit. Ellenkezőleg: néha éppen ezeknek a problémáknak kellene elmélkedésünk tárgyát adniuk. Végre is elmélkednünk kell hivatásunkról, a kegyelemhez való hűségünkről, arról, hogy hogyan feleljünk Isten ránk vonatkozó akaratára, hogyan szeressünk másokat. Ez része Krisztusról és az ő életéről szóló elmélkedésünknek, mert ő bennünk kíván és szándékozik élni. Krisztus életének legfontosabb oldala mindegyikünk számára az, hogy Ő valóságosan jelen van és tevékeny életünkben.

Az az elmélkedés, amely ezt az igazságot nem veszi tudomásul, könnyen céltalanná és zavarossá válik.

Ezért néha nem kerülhetjük el, hogy ne elmélkedjünk saját életünkön: mit tettünk, mi történt velünk, mit szándékozunk csinálni. Ha pedig ezek a dolgok váratlanul betörnek imádságunkba, fonjuk össze őket Krisztusba és az isteni Gondviselésbe vetett hitünkkel. Törekedjünk életünket Istennek velünk és az emberiséggel való gondviselő akaratának világánál látni. És ugyanígy kell néha elmélkednünk korunk történetének eseményein, s megpróbálnunk behatolni rettenetes jelentőségükbe.

Hajlandó lennék azt állítani: az a jámbor lélek, aki elmélkedett Krisztus kínszenvedéséről, de nem elmélkedett a dachaui és auschwitzi haláltáborokról, még nem hatolt be egészen korunk kereszténységének átélésébe. Mert Dachau és Auschwitz két rettenetes, valósággal apokaliptikus megjelenése volt a napjainkban megújult passió valóságának. Sok jámbor ember hajlandó lenne azt gondolni, hogy az ilyesmi „elszórakozás”, és megpróbálja kizárni elméjéből. Ha az ilyen visszatetszés szigorú elvvé és állandó szokássá válnék, az a realizmus teljes hiányára vezetne a lelkiéletben. Ezeket a dolgokat ismerni tartozunk, gondolkodnunk kell róluk, imában kell megértenünk őket. Igazából mindenekfölött a szemlélődőnek kellene rágódnia ezeken a szörnyű valóságokon, hiszen olyon jellegzetes tünetek, olyan fontosak, olyan prófétai jellegűek.

Az egyedüli fenntartás, amivel itt élnünk kell, a megközelítés módjára vonatkozik. Nyilvánvaló, hogy az újságok vagy folyóiratok csak felületes és általában ferde képét adják az eseményeknek, olyan sekélyes és világias képet, hogy az nemigen lehet alkalmas „elmélkedésre”, vagy egyáltalában komoly meggondolásra. Egy kicsit mélyebben kell néznünk ezeket a dolgokat, és részrehajló előítélet nélkül. Máskülönben elmélkedésünk nem lesz más, mint abszurd politikai klisék és önelégült ésszerűsítés zagyvaléka. Az ilyesmi több mint haszontalan, és persze csakugyan ártalmára van a belső életnek.

Hadd említsük meg, milyen fontos szerepet játszott az elmélkedés Gandhinak, a modern politikai életben szereplő kevés igazán kiemelkedő lelki ember egyikének életében. Számára vallásos és szellemi kötelezettség volt, hogy elmélkedéssel megértse az események és az elnyomó politikai rendszabályok belső jelentőségét, nem azért, hogy hatalomra tegyen szert, hanem azért, hogy megszabadítsa és megvédelmezze az embert, Isten képmását.

Őszinteség az imában

• Avilai Szent Teréz: Önéletrajzának X. fejezetéből :

...A másik eljárási mód kishitűségre vezet, amennyiben abból indul ki, hogy lelkünk nem képes nagy kincsek befogadására. Ugyanis alig kezdi az Úr ilyenekben részesíteni, azonnal megijed attól, hogy önhittségbe talál esni. Higgyük el, hogy aki ezeket a javakat adja nekünk, az meg is tud segíteni kegyelmével; s ha az ördög ebben az irányban kezdene bennünket megkísérteni, akkor fel fogjuk ismerni fondorkodását, s lesz erőnk az ellenállásra, értem, abban az esetben, ha teljes őszinteségben járunk Isten színe előtt, s kizárólag neki igyekszünk kedvében járni, nem pedig az embereknek. Magától értetődik, hogy a dolog így van, mert hiszen annál jobban szeretünk valakit, minél inkább eszünkben tartjuk azokat a jótéteményeket, amelyekben minket részesít. Már pedig, ha megengedett dolgot cselekszünk, sőt érdemeket szerzünk; ha állandóan eszünkben tartjuk, hogy létünket Istennek köszönhetjük; hogy semmiből teremtett és hogy ő tart fönn bennünket; ha nem feledjük egyéb jótéteményeit, halálát és szenvedéseit, amelyeket sokkal a mi megteremtésünk előtt vállalt magára értünk és mindazokért, akik most élnek: vajon miért ne volna megengedve nekem megértenem, belátnom és gyakran fontolgatnom, hogy én, aki azelőtt haszontalanságokról szoktam társalogni, most, az Úr kegyelméből, nem szeretek Őrajta kívül semmiről beszélni. Olyan ez, mint a drága gyöngy, amely, ha meggondolok, ki adta azt nekünk, s mily jó azt bírnunk: szükségképen szeretetre indít jótevőnk irányában; már pedig íme ebben nyilvánul az alázatosságon alapuló belső imának egész haszna. Hátha még más, ennél is értékesebb gyöngyökhöz jutunk, amilyenekben Istennek egyes szolgái részesültek! Ilyenek például a világnak és önmagunknak megvetése. Egészen világos, hogy ezek alapján még jobban le vagyunk kötelezve, és még hívebben kell szolgálnunk, mert hiszen be kell látnunk, hogy mindebből semmi sem származik mitőlünk. Ezekből tűnik ki az Úr bőkezűsége. Mert hiszen az ilyen hitvány, szegény és teljesen érdemetlen léleknek, mint amilyen az enyém, bőven elég lett volna ezen gyöngyök közül az első; Ő ellenben nagyobb kincsekkel halmozott el, mint amilyeneket kívánni tudtam volna.

• Thomas Merton:
  

A gondolati ima természeténél fogva személyes és egyéni. A közös szóbeli imával és a liturgiával velejár, hogy a kiejtett szavak nem szükségképpen fejezik ki szívünk pillanatnyi spontán érzéseit. Amikor liturgikus imában egyesülünk másokkal, félretesszük pillanatnyi érzéseinket, hogy a közösségnek a liturgikus könyörgésekben kifejeződő gondolataival és vágyaival forrjunk össze. Ilyenkor ezek a mi saját érzéseinkké válnak, és fölemelnek egyéni szintünk fölé, a liturgiában imádkozó titokzatos Krisztus szintjére.

A gondolati imában is a titokzatos Krisztus imádkozik bennünk, de másképpen. Az egyén magánimája bizonyos értelemben szintén az Egyház imája, de nincs hivatalos és nyilvános jellege. Hanem a Szentlélek imája Krisztus egy tagjában, aki keresztségénél fogva „másik Krisztus”. Imádkozó szívünk vágyai és szomorúságai úgy emelkednek föl a mennyei Atyához, mint Fiának vágyai és szomorúságai. A Szentlélek ereje műveli ezt, Ő tanít bennünket imádkozni, és - bár mi nem mindig tudunk úgy imádkozni, mint kellene - ott imádkozik bennünk, és az Atya felé kiált belőlünk.

Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, atya! A Lélek maga tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekei, akkor örökösei is: Istennek örökösei, Krisztusnak társörökösei. Előbb azonban szenvednünk kell vele együtt, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.

Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal. S ő, aki a szíveket vizsgálja, tudja, mi a lelkünk kívánsága, mert Isten tetszése szerint jár közben a szentekért (Róm 8,15-17, 26-27).

Azt lehet tehát mondani, hogy a gondolati ima célja: fölébreszteni bennünk a Szentlelket, és szívünket összhangba hozni az Ő hangjával. Hagyjuk, hogy a Szentlélek szóljon és imádkozzék bennünk, kölcsönözzük neki hangunkat és érzelmeinket, hogy amennyire csak lehetséges, tudatára ébredjünk: Ő imádkozik szívünkben.

Ez magában foglalja azt a nehéz dolgot, hogy állandóan figyeljünk szívünk őszinteségére. Semmi olyat nem lenne szabad mondanunk a gondolati imában, amit nem gondolunk komolyan, vagy legalább nem szeretnénk őszintén. Gondolati imánk többek között azért válik könnyen hideggé és közönyössé, mert olyan vágyakkal kezdjük, amelyeket abban a percben nem érzünk, vagy nem vehetünk komolyan. Például megszokásból letérdelünk, és anélkül, hogy figyelmünket Istenre irányítanánk, többé-kevésbé külsőséges és gépies módon kezdjük mondogatni neki, hogy szeretjük Őt, alig gondolva meg, mit is mondunk. Igaz, van bennünk bizonyos szokásszerű vágy Isten szeretetére, és ha figyelünk arra, mit teszünk, többé-kevésbé „meg tudjuk tisztítani szándékunkat”, mintha elménk üvegén valami esőtörlőt járatnánk, és azzal letörölnénk az önszeretet jogi foltjait. Nem akarunk igazán olyasmit, ami Istennel és az ő akaratával ellenkeznék.

De azért igazán őszinte dolog-e az, ha a szeretet mély érzelmeit fejezzük ki anélkül, hogy éreznénk őket? Főleg ha jelenleg szívünk egészen hideg, és elménket javában eltöltik a szórakozások - igaz, nem akarjuk őket kifejezetten, de mégis szinte teljesen lefoglalják a szívünket.

Itt az őszinteség kizárja a lelki renyheséget. Ilyenkor az őszinte dolog az, ha sajnáljuk szórakozottságunkat, és becsületes erőfeszítést teszünk, hogy imádkozzunk, elismerve, hogy valójában az imádság minden vágya nélkül kezdtük, és csak megszokásból fogtunk hozzá. Az őszinteség azt kívánja: tegyük meg, ami telik tőlünk, hogy megtörjük a rutin vasmarkának szorítását lelkünkön, még ha ez egy kicsit szokatlan viselkedést is jelent. Ha csakugyan nem szívesen imádkozunk, becsületesebb ezt legalább őszintén beismerni Isten előtt, mint biztosítani, hogy csak úgy lángolunk a buzgóságtól. Ha elismerjük az igazságot, akkor az alázatosság alapjáról fogunk kiindulni, belátjuk, hogy igyekeznünk kell, és talán jutalmul kapunk egy keveset a töredelem kegyelméből, amely a gondolati és mindenfajta ima legbecsesebb segítője.

A töredelem egyszerűen annyit jelent, hogy észrevesszük szegénységünket és hidegségünket, s azt, hogy rászorulunk Istenre. Hitet, bánatot, alázatot foglal magában, mindenekfölött pedig Isten irgalmába vetett reményt. A töredelem nélküli ember számára az imádság hideg formalitás, amelynek során önközpontú marad. A töredelem érzékével megáldott ember számára eleven aktus, amely szemtől-szembe állítja Istennel, nem képzeletbeli, hanem valóságos, lelki és személyes én-te viszonyba. Ennek a valóságnak az alapja pedig Istenre való rászorultságunk érzése, egyesülve az Ö irántunk való szeretetébe vetett hittel.

Ha összevetjük a liturgia józanságát azoknak a jámbor könyveknek meglehetősen ömlengő érzelmességével, amelyek állítólag „elmélkedni” segítik a keresztényeket, egyszeriben meglátjuk, hogy a liturgikus ima nagyon megkönnyíti az őszinteséget. A liturgia olyannak veszi az embert, amilyen: bűnösnek, aki Isten irgalmát keresi. A jámbor könyv néha olyannak, amilyen csak nagyon ritkán: csupa tűz a felmagasztosult és hősies szeretettől, kész életét vértanúként feláldozni, vagy azon a ponton van, amikor szívét a misztikus szeretet dárdája döfi át. Sajnos legtöbbünk rendszerint nem kész vértanúként feláldozni életét hajnali hat órakor, vagy amikor éppen sor kerül gondolati imánkra, és legtöbbünknek csekély vagy éppen semmi köze a misztikus szeretet dárdájához.

A gondolati imának érzelmi színezetűnek kell lennie, a szeretet művének. De ne legyen opera-, vagy lelki melodráma-jellegű. Bizonyos fajta jámbor irodalom ömlengő érzelmessége a barokk jámborságnak és elmúlt századok miszticizmusának maradványa - ez a fajta jámborság és miszticizmus Olaszországra, Franciaországra és Spanyolországra volt jellemző a 17. és 18. században. A jámborságnak ez a különleges formája talán különböző nagy modern szentek lelkiségének vulgarizálásából származott, akik abban a korszakban döntő befolyást gyakoroltak a katolikus lelkiéletre.

Fölébe kell tudnunk emelkedni a jámborság puszta divatjainak, különösen mikor ezek már elavultak. Ha visszamegyünk magukhoz a szentekhez, sokkal tisztább, józanabb és férfiasabb lelkiséget találunk bennük, mint felületesebb követőikben.

Az ilyenfajta jámborság túlságosan lelkesedő érzelmességének ellenhatásaként jelentkezik talán - főleg a modern Amerikában - az a törekvés, hogy az ima hangja legyen szélsőségesen társalgó, és semmiféle formához nem kötött. Az ember barátságosan elcseveg „Jézussal” és „Máriával”. Miasszonyunkból „Mami” lesz, Szent Józsefből „Papa”. És „csak úgy elmondogatunk nekik mindent magunkról, egész nap”. Ez hosszú távon még mesterkéltebb és ártalmasabb lehet, mint a barokk opera legképtelenebb egethasogatása. Egyesek az ilyesmit „spontán”-nak érezhetik, mert könnyen és erőlködés nélkül ömlik. De lehet egyszerű póz is, amelyet „a lelkiség vígjátéki tankönyvéből” (így nevezhetnénk) szedtek föl. Virágját éli ma ez a népszerű vallásos irodalomban.