Őszinteség az imában

• Avilai Szent Teréz: Önéletrajzának X. fejezetéből :

...A másik eljárási mód kishitűségre vezet, amennyiben abból indul ki, hogy lelkünk nem képes nagy kincsek befogadására. Ugyanis alig kezdi az Úr ilyenekben részesíteni, azonnal megijed attól, hogy önhittségbe talál esni. Higgyük el, hogy aki ezeket a javakat adja nekünk, az meg is tud segíteni kegyelmével; s ha az ördög ebben az irányban kezdene bennünket megkísérteni, akkor fel fogjuk ismerni fondorkodását, s lesz erőnk az ellenállásra, értem, abban az esetben, ha teljes őszinteségben járunk Isten színe előtt, s kizárólag neki igyekszünk kedvében járni, nem pedig az embereknek. Magától értetődik, hogy a dolog így van, mert hiszen annál jobban szeretünk valakit, minél inkább eszünkben tartjuk azokat a jótéteményeket, amelyekben minket részesít. Már pedig, ha megengedett dolgot cselekszünk, sőt érdemeket szerzünk; ha állandóan eszünkben tartjuk, hogy létünket Istennek köszönhetjük; hogy semmiből teremtett és hogy ő tart fönn bennünket; ha nem feledjük egyéb jótéteményeit, halálát és szenvedéseit, amelyeket sokkal a mi megteremtésünk előtt vállalt magára értünk és mindazokért, akik most élnek: vajon miért ne volna megengedve nekem megértenem, belátnom és gyakran fontolgatnom, hogy én, aki azelőtt haszontalanságokról szoktam társalogni, most, az Úr kegyelméből, nem szeretek Őrajta kívül semmiről beszélni. Olyan ez, mint a drága gyöngy, amely, ha meggondolok, ki adta azt nekünk, s mily jó azt bírnunk: szükségképen szeretetre indít jótevőnk irányában; már pedig íme ebben nyilvánul az alázatosságon alapuló belső imának egész haszna. Hátha még más, ennél is értékesebb gyöngyökhöz jutunk, amilyenekben Istennek egyes szolgái részesültek! Ilyenek például a világnak és önmagunknak megvetése. Egészen világos, hogy ezek alapján még jobban le vagyunk kötelezve, és még hívebben kell szolgálnunk, mert hiszen be kell látnunk, hogy mindebből semmi sem származik mitőlünk. Ezekből tűnik ki az Úr bőkezűsége. Mert hiszen az ilyen hitvány, szegény és teljesen érdemetlen léleknek, mint amilyen az enyém, bőven elég lett volna ezen gyöngyök közül az első; Ő ellenben nagyobb kincsekkel halmozott el, mint amilyeneket kívánni tudtam volna.

• Thomas Merton:
  

A gondolati ima természeténél fogva személyes és egyéni. A közös szóbeli imával és a liturgiával velejár, hogy a kiejtett szavak nem szükségképpen fejezik ki szívünk pillanatnyi spontán érzéseit. Amikor liturgikus imában egyesülünk másokkal, félretesszük pillanatnyi érzéseinket, hogy a közösségnek a liturgikus könyörgésekben kifejeződő gondolataival és vágyaival forrjunk össze. Ilyenkor ezek a mi saját érzéseinkké válnak, és fölemelnek egyéni szintünk fölé, a liturgiában imádkozó titokzatos Krisztus szintjére.

A gondolati imában is a titokzatos Krisztus imádkozik bennünk, de másképpen. Az egyén magánimája bizonyos értelemben szintén az Egyház imája, de nincs hivatalos és nyilvános jellege. Hanem a Szentlélek imája Krisztus egy tagjában, aki keresztségénél fogva „másik Krisztus”. Imádkozó szívünk vágyai és szomorúságai úgy emelkednek föl a mennyei Atyához, mint Fiának vágyai és szomorúságai. A Szentlélek ereje műveli ezt, Ő tanít bennünket imádkozni, és - bár mi nem mindig tudunk úgy imádkozni, mint kellene - ott imádkozik bennünk, és az Atya felé kiált belőlünk.

Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, atya! A Lélek maga tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekei, akkor örökösei is: Istennek örökösei, Krisztusnak társörökösei. Előbb azonban szenvednünk kell vele együtt, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.

Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal. S ő, aki a szíveket vizsgálja, tudja, mi a lelkünk kívánsága, mert Isten tetszése szerint jár közben a szentekért (Róm 8,15-17, 26-27).

Azt lehet tehát mondani, hogy a gondolati ima célja: fölébreszteni bennünk a Szentlelket, és szívünket összhangba hozni az Ő hangjával. Hagyjuk, hogy a Szentlélek szóljon és imádkozzék bennünk, kölcsönözzük neki hangunkat és érzelmeinket, hogy amennyire csak lehetséges, tudatára ébredjünk: Ő imádkozik szívünkben.

Ez magában foglalja azt a nehéz dolgot, hogy állandóan figyeljünk szívünk őszinteségére. Semmi olyat nem lenne szabad mondanunk a gondolati imában, amit nem gondolunk komolyan, vagy legalább nem szeretnénk őszintén. Gondolati imánk többek között azért válik könnyen hideggé és közönyössé, mert olyan vágyakkal kezdjük, amelyeket abban a percben nem érzünk, vagy nem vehetünk komolyan. Például megszokásból letérdelünk, és anélkül, hogy figyelmünket Istenre irányítanánk, többé-kevésbé külsőséges és gépies módon kezdjük mondogatni neki, hogy szeretjük Őt, alig gondolva meg, mit is mondunk. Igaz, van bennünk bizonyos szokásszerű vágy Isten szeretetére, és ha figyelünk arra, mit teszünk, többé-kevésbé „meg tudjuk tisztítani szándékunkat”, mintha elménk üvegén valami esőtörlőt járatnánk, és azzal letörölnénk az önszeretet jogi foltjait. Nem akarunk igazán olyasmit, ami Istennel és az ő akaratával ellenkeznék.

De azért igazán őszinte dolog-e az, ha a szeretet mély érzelmeit fejezzük ki anélkül, hogy éreznénk őket? Főleg ha jelenleg szívünk egészen hideg, és elménket javában eltöltik a szórakozások - igaz, nem akarjuk őket kifejezetten, de mégis szinte teljesen lefoglalják a szívünket.

Itt az őszinteség kizárja a lelki renyheséget. Ilyenkor az őszinte dolog az, ha sajnáljuk szórakozottságunkat, és becsületes erőfeszítést teszünk, hogy imádkozzunk, elismerve, hogy valójában az imádság minden vágya nélkül kezdtük, és csak megszokásból fogtunk hozzá. Az őszinteség azt kívánja: tegyük meg, ami telik tőlünk, hogy megtörjük a rutin vasmarkának szorítását lelkünkön, még ha ez egy kicsit szokatlan viselkedést is jelent. Ha csakugyan nem szívesen imádkozunk, becsületesebb ezt legalább őszintén beismerni Isten előtt, mint biztosítani, hogy csak úgy lángolunk a buzgóságtól. Ha elismerjük az igazságot, akkor az alázatosság alapjáról fogunk kiindulni, belátjuk, hogy igyekeznünk kell, és talán jutalmul kapunk egy keveset a töredelem kegyelméből, amely a gondolati és mindenfajta ima legbecsesebb segítője.

A töredelem egyszerűen annyit jelent, hogy észrevesszük szegénységünket és hidegségünket, s azt, hogy rászorulunk Istenre. Hitet, bánatot, alázatot foglal magában, mindenekfölött pedig Isten irgalmába vetett reményt. A töredelem nélküli ember számára az imádság hideg formalitás, amelynek során önközpontú marad. A töredelem érzékével megáldott ember számára eleven aktus, amely szemtől-szembe állítja Istennel, nem képzeletbeli, hanem valóságos, lelki és személyes én-te viszonyba. Ennek a valóságnak az alapja pedig Istenre való rászorultságunk érzése, egyesülve az Ö irántunk való szeretetébe vetett hittel.

Ha összevetjük a liturgia józanságát azoknak a jámbor könyveknek meglehetősen ömlengő érzelmességével, amelyek állítólag „elmélkedni” segítik a keresztényeket, egyszeriben meglátjuk, hogy a liturgikus ima nagyon megkönnyíti az őszinteséget. A liturgia olyannak veszi az embert, amilyen: bűnösnek, aki Isten irgalmát keresi. A jámbor könyv néha olyannak, amilyen csak nagyon ritkán: csupa tűz a felmagasztosult és hősies szeretettől, kész életét vértanúként feláldozni, vagy azon a ponton van, amikor szívét a misztikus szeretet dárdája döfi át. Sajnos legtöbbünk rendszerint nem kész vértanúként feláldozni életét hajnali hat órakor, vagy amikor éppen sor kerül gondolati imánkra, és legtöbbünknek csekély vagy éppen semmi köze a misztikus szeretet dárdájához.

A gondolati imának érzelmi színezetűnek kell lennie, a szeretet művének. De ne legyen opera-, vagy lelki melodráma-jellegű. Bizonyos fajta jámbor irodalom ömlengő érzelmessége a barokk jámborságnak és elmúlt századok miszticizmusának maradványa - ez a fajta jámborság és miszticizmus Olaszországra, Franciaországra és Spanyolországra volt jellemző a 17. és 18. században. A jámborságnak ez a különleges formája talán különböző nagy modern szentek lelkiségének vulgarizálásából származott, akik abban a korszakban döntő befolyást gyakoroltak a katolikus lelkiéletre.

Fölébe kell tudnunk emelkedni a jámborság puszta divatjainak, különösen mikor ezek már elavultak. Ha visszamegyünk magukhoz a szentekhez, sokkal tisztább, józanabb és férfiasabb lelkiséget találunk bennük, mint felületesebb követőikben.

Az ilyenfajta jámborság túlságosan lelkesedő érzelmességének ellenhatásaként jelentkezik talán - főleg a modern Amerikában - az a törekvés, hogy az ima hangja legyen szélsőségesen társalgó, és semmiféle formához nem kötött. Az ember barátságosan elcseveg „Jézussal” és „Máriával”. Miasszonyunkból „Mami” lesz, Szent Józsefből „Papa”. És „csak úgy elmondogatunk nekik mindent magunkról, egész nap”. Ez hosszú távon még mesterkéltebb és ártalmasabb lehet, mint a barokk opera legképtelenebb egethasogatása. Egyesek az ilyesmit „spontán”-nak érezhetik, mert könnyen és erőlködés nélkül ömlik. De lehet egyszerű póz is, amelyet „a lelkiség vígjátéki tankönyvéből” (így nevezhetnénk) szedtek föl. Virágját éli ma ez a népszerű vallásos irodalomban.