Meghívott szentek (I. / 2)

(Advent I.hét / Hétfő)

„Éleszd fel hatalmad és jöjj, szabadíts meg, Seregek Ura,
állíts helyre minket!”

(Zsolt 80, 3)

      1.Ádám bukása, a bűn széttörte Istennek az ember megszentelésére vonatkozó tervét. Az emberiség ősszülei, akiket Isten saját képére és hasonlatosságára teremtett, és mint a Magasságbeli gyermekeit a kegyelem és az igazságosság állapotába helyezett, nyomorba zuhantak, magukkal rántva az egész emberi nemet. Az ember századokon és ezredeken át nyög a bűn súlya alatt. Ez a bűn áthághatatlan szakadékot ásott Isten és az emberiség között. Az ember ebben a mélységben hever, tökéletesen képtelenül a fölemelkedésre.

      Isten, hogy megtegye, amire az ember képtelen, vagyis hogy legyőzze benne a bűnt, és visszaadja neki a kegyelmet, megígéri az Üdvözítőt. A századokon át hangzó ígéret nem korlátozódik Izrael népére; érdekelve van benne az egész emberiség. Ezt már Izajás is megsejtette: „Számos nép tart felé és így szól: Rajta, menjünk fel az Úr hegyére, Jákob Istenének házához, hogy tanítson meg minket útjaira” (2, 3). Jézus pedig nyíltan kijelentette: „Sokan jönnek majd napkeletről és napnyugatról, és letelepednek Ábrahám, Izsák és Jákob mellé a mennyek országában” (Mt 8, 11).

      Az Üdvözítő Jézus azért jött, hogy minden népet üdvözítsen, meghívja őket az Atya lakomájára, a mennyországba. Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére” (1 Tim 2, 4); hogy pedig minden ember üdvözüljön, Isten „egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3, 16). Igy szerette Isten a világot. Jóllehet Izrael lett az isteni ígéret letéteményese, és neki kellett azt nemzedékről nemzedékre átadnia, ennek nem egyetlen haszonélvezője. Isten már ősidőktől fogva az egész emberi családnak adta az ígéretet; nincs ebből senki sem kizárva. Az Üdvözítő Jézus minden emberért jött, minden embernek felkínálja az üdvösséghez szükséges eszközöket.

      2.A korintusi keresztényekhez írva Szent Pál így kezdi levelét: „Isten korintusi egyházának, a Krisztus Úr Jézusban megszentelteknek, a meghívott szenteknek és mindazoknak, akik segítségül hívják Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak nevét” (1Kor 1, 2). Minden Krisztusban hívő, bármely néphez tartozzék is, „meghívott szent”. Az Apostol nyelvezetében ez azt jelenti, hogy a keresztség által, e konszekráció révén a hívő Istennek szentelt, és személyesen is szentté kell válnia.

      Amint az üdvösséget, úgy a szentséget is mindenkinek felajánlja Isten. „Szentek legyetek, mivel én szent vagyok” {Lev 11, 44), mondta Isten Izrael népének. Jézus még pontosabban meghatározott szavaival: „Legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5, 48). Az Úr ezeket a szavakat nem egy kiválasztott csoporthoz intézte, nem Apostolainak vagy közeli barátainak tartotta fenn, hanem az Őt követők nagy sokasága előtt mondta. Ő, az egyedüli Szent, azért jött, hogy megszenteljen minden embert, mindenkinek felajánlja nemcsak az üdvösség, hanem az életszentség elérését is célzó eszközöket: „Azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen” (Jn 10, 10).

      Az Egyház az Úrnak ezt a tanítását fáradhatatlanul ismétli, mintegy belénk akarja vésni: „Senki se gondolja, hogy a szentség csak néhány kiválasztott kiváltsága, és hogy a többség megelégedhet az erények alacsonyabb fokával... Mindnyájunkra vonatkozik ez a törvény, kivétel nélkül” (XI. Piusz, AAS, 1923. 50. 1.). A II. Vatikáni zsinat kifejezetten megerősíti a szentségre vonatkozó egyetemes meghívást: „Az Egyházban mindenki, akár a hierarchiához tartozik, akár ennek lelkipásztori gondozása alatt áll, meghívást kapott az életszentségre. Az Úr Jézus, minden tökéletesség isteni mestere és példaképe, mindenegyes tanítványát együttesen és egyénenként különbségtétel nélkül hívta az életszentségre, amelynek ő a szerzője és a bevégzője” (LG 39. 40). Az ember önmagában nem találja meg az életszentség forrását és az ahhoz szükséges erőt. Egyedül Isten a szent, egyedül Isten tehet szentté. Maga Isten is meg akarja szentelni teremtményeit. Az áldott Jézusban minden lehetőt megad minden embernek, hogy az szent legyen.

      Ó, én jó Uram! Mennyire szembetűnő a te végtelen hatalmad! Nem kell okokat keresni ahhoz, amit te parancsolsz, mert hiszen emberi értelmet meghaladó módon teszel mindent lehetővé, s világosan értésünkre adod, hogy ha egyszer amúgy igazában szeretünk téged, s őszintén lemondunk mindenről a te kedvedért, akkor Te, Uram, mindent könnyűvé teszel. Igazán ide illik az a mondás, hogy „tetteted a nehézséget törvényeid útján”, mert én igazán nem érzem a súlyát, és nem látom be, miért volna szűk az ösvény, amely tehozzád vezet. Valóságos országút az, nem pedig ösvény; út, amelyen az ember a legbiztosabban halad, ha egyszer elszántan rálépett. Nincsenek rajta veszedelmes hágók és mélységek, amelyekbe bele lehetne zuhanni, mert távol vannak tőle a bűnre vezető alkalmak. Azt nevezem én ösvénynek és szűk útnak, amelynek egyik oldalán mély völgy fenyegeti az embert, a másikon pedig szakadék, úgyhogy egy meggondolatlan lépés, s az utas összezúzott testtel terül el a mélységben. Ellenben, aki téged igazán szeret, ó én Boldogságom, az biztosan jár a széles országúton, messze minden örvénytől, s ha csak egy kicsit botlik is, te azonnal megkapod, hogy meg ne üsse magát. S még ha el is találna esni egyszer vagy akár sokszor is, föltéve, hogy nem a világot szereti, hanem téged, akkor sem fog elveszni, mert az alázatosság völgyében halad.

      Igazán nem tudom megérteni, hogy mitől félnek azok, akik nem mernek rálépni a tökéletesség útjára. Ó bárcsak megértetné velük az Úr, hogy mennyire veszedelmes biztonságban éreznie magát olyan kézzelfogható veszedelmek között annak, aki úgy él, mint az emberek általában élni szoktak; s hogy az igazi biztonság abban van, ha igyekszünk minél előbbre sietni az Úristenhez vezető úton. Rajta tehát, függesszük szemünket őreá, s ne féljünk. Az igazságnak ez a napja nem fog leáldozni; s ha csak előzőleg mi nem hagyjuk el őt, nem fogja engedni, hogy éj boruljon utunkra, s eltévedjünk.

Avilai Szent Teréz, Önéletrajz, 35, 13—14

Útmutató az elmélkedéshez a Bevezetőben.

Forrás:
P. Gabrile di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006