Az ima Isten bölcsességének, jóságának és mindenható erejének a szemlélése saját
magunkban, az emberekben és a dolgok természetében; az ima a szüntelen hálaadás
állapota.
Az imádság lelki lélegzés. Amikor imádkozunk, a Szentlelket lélegezzük be:
„Imádkozzatok a Szentlélekben” (Júd 1,20). Így tehát minden egyházi imádság a
Szentlélek lélegzése, lelki levegő és ezzel együtt világosság, lelki tűz, lelki táplálék és
öltözet.„Az ima az értelem és a szív Istenhez való felemelése” (Filaret moszkvai
metropolita), Isten szemlélése, a teremtmény merész beszélgetése a Teremtővel, a
lélek áhítatos megállása az Ő színe előtt, a környező világ elfeledése az Ő kedvéért, a
lélek tápláléka, levegő, fény, életet adó melegség, a vétkekből való megtisztulás -
Krisztus édes igája, könnyű terhe.
Az ima mindig tudatában van saját erőtlenségének
és lelki szegénységének. Az ima a lélek megszentelődése, az eljövendő boldogság
előíze, az angyalok örvendezése, mennyei eső, amely felüdíti, megöntözi, és termővé
teszi a lélek talaját, a test és a lélek ereje és erőssége, a gondolatok megtisztulása és
felfrissülése, az arcunk felderülése, a szellem vidámsága, arany kötelék, amely
összefűzi a teremtményt a Teremtőjével, éberség és bátorság az élet minden bajában
és kísértései közepette, az élet fényforrása és siker a földi dolgokban, angyali
méltóság; a hit, a remény és a szeretet megerősítése. Az imádság közösség az
angyalokkal és a szentekkel.
Az ima: életünk megigazítása, a szívbeli töredelem és a
könnyek anyja; az irgalmasság cselekedeteinek ösztönzője, az élet biztonsága, a
halálfélelem elűzője, a földi kincsek megvetése, vágyódás a mennyei javak után,
várakozás a világ Bírájára, az általános feltámadásra és az eljövendő életre, törekvés
az örök kínoktól való megszabadulásra, az Úr irgalmának szakadatlan keresése, a
lélek élő vize, minden ember szeretetteljes befogadása a szívünkbe; a menny lehívása
a lélekbe, a Legszentebb Háromság lakozása a szívben, amint megmondatott: „hozzá
megyünk és benne fogunk lakni” (Jn 14,23). Amikor imádkozol az Úrhoz, a szíved
szemével tekints magadba, a lelkedbe: az Úr ott van, a gondolataidban és a szíved
igaz rezdüléseiben, de rajtad kívül is mindenütt. „Közel van hozzád [...], ajkadon és
szívedben” (Róm 10,8), nem csupán a mennyekben, vagy az alvilágban. Az Isten
Igazság, ezért imádságomnak igaznak kell lennie, amint az életemnek is. Az Isten
Világosság: imádságomat az értelem és a szív világosságában kell felajánlanom. Az
Isten Tűz: imádságomnak, akárcsak az életemnek, lángolónak kell lennie. Az Isten
szabad, ezért imádságomban szabadon kell kiöntenem a szívemet. Az emberi
szellem micsoda gazdagsága! Ha csak szívből Istenre gondolsz, ha csupán kívánod
az Istennel való szívbeli egyesülést, Ő máris veled van.
Milyen szépek az
imádságaink! Megszoktuk őket, de képzeljük csak azt, mintha először hallanánk
őket, mintha idegenek volnánk.Az imának mindenképpen őszintének és teljesen
szabadnak kell lennie, nem pedig erőltetettnek vagy kényszeredettnek, a megszokás
és a gyakorlás folytán. Az ima a lélek Isten előtti szabad és tudatos kiöntése kell hogy
legyen: „a szívemet öntöttem ki az Úr előtt” (1 Sám 1,15).Isten azért vár tőlünk
állandó odafordulást az imában, hogy bennünket, gyermekeit, akik a bűn által
elvadultunk, és elfordultunk Tőle, magához vonhasson, megtisztítson, és szeretetével
átöleljen. Így járnak el a jó szülők is a rossz útra tévedt gyermekeikkel.
Az
imádságban elengedhetetlen a szándékos, tudatos és teljes alázat. Erre kiváltképpen
szükség van, amikor az Úr imádságát mondjuk: „Mi Atyánk...” Az alázat lerontja az
ellenség minden cselvetését. Óh, mennyi rejtett büszkeség van bennünk! Azt
mondjuk: ezt tudom, erre nincs szükségem, ez nem érint engem, ez fölösleges, ebben
nem vagyok vétkes. Mennyi önfejű okoskodás! Hamar meghallgatja az Isten két vagy
három ember imáját, akik szívből, együtt imádkoznak. Ez a tapasztalat. Imádkozás
közben ne figyelj az ellenség sötétségére, tüzére vagy szorongatására, hanem
eltökélten mélyedj bele a szíveddel az ima szavaiba, azzal a bizonyossággal, hogy
azokban a Szentlélek kincsei vannak elrejtve: az igazság, a világosság, az éltető tűz, a
bűnök bocsánata, a szív nyugalma s öröme, élet és üdvösség.
Ha nem imádkozol, a
legnagyobb mértékben értelmetlenül és esztelenül cselekszel, a testedet bátorítod,
támogatod és erősíted minden elképzelhető módon, de a lelkedet elhanyagolod.
Hiszen minden ember kettős lény, mivel lelke és teste van.Az igaz keresztényekben
szüntelen imádság lakozik, minthogy szüntelenül vétkezünk; szüntelen bennünk a
hálaadás, hiszen napról napra, sőt percről percre új kegyelmeket kapunk Istentől, bár
így is tengernyi kegyelmet kaptunk már; szüntelen a magasztalás, mert mindig látjuk
Istenünk dicsőséges műveit önmagunkban és a világban, kiváltképpen az irántunk
való végtelen szeretetének magasztosságát. A szívünk naponta átéli a lelki halált. A
forró, könnyes imádság megeleveníti, és újra lélegzethez juttatja.
Ahol hiányzik a
mindennapos imádság, s vele együtt a lelki melegség, ott a lelki halál fenyeget. Azt
mondják: ha nincs kedved, ne imádkozz. Gonosz, testies okoskodás ez. Hát ne is
kezdj bele az imádságba, s így le is fogsz szokni róla. Éppen ezt akarja a test. „A
mennyek országa erőszakot szenved” (Mt 11,12); nem üdvözülhetsz, ha nem
kényszeríted magad a jóra. Az imádkozó emberek azt vallják, hogy az Úr ott és akkor
adja meg a szükséges dolgokat, ahol és amikor nem is várják. Az imádság idején
hidd erősen, és légy mindig tudatában annak, hogy minden gondolatod és minden
szavad kétségkívül valóra válhat, mert „Istennél semmi sem lehetetlen” (Lk 1,37).
Ügyelj a szóra, mert sokat ér. „Minden fölöslegesen kimondott szóról számot adnak
majd az emberek az ítélet napján” (Mt 12, 36). Egy ember, aki az imádság alatt
ellankadt, lélekben és testben gyengének érezte magát, s az álom kerülgette, ezt a
kérdést tette föl magának: Kivel társalogsz, én lelkem? Ezután elevenen felidézte
maga előtt az Urat, s nagyobb meghatottsággal, könnyek között kezdte újra az
imádságát. Lankadt figyelme felélénkült, az értelme és a szíve felderült, s ő maga
egészen új életre kelt. Lám, mit jelent magunk elé képzelni az Úristent és az Ő Színe
előtt járni! Én lelkem, folytatta ez az ember, ha nem mersz magasrangú emberekkel
szórakozottan és félvállról fecsegni, nehogy megsértsd őket, hogyan merészelsz
akkor az Úrhoz kedvetlenül és hanyagulni szólni? Az embernek erősen kell ügyelnie
a szívére, hogy ne hazudjon, hogy minden egyes szó a szív mélyéből jöjjön, amiként
írva van: „A mélységből kiáltok, Uram, hozzád” (Zsolt 130 [129],1), azaz különös
gondot kell fordítani az ima igazságára, arra az őszinteségre, amely a kötött ima
minden szavát elsajátítja, és az ima minden szavát igaznak tartja.
Imádkozáskor
csakúgy, mint életed minden más dolgában, kerüld a képzelődést és a kételkedést,
valamint az ördögi ábrándozást. Lelki szemed legyen tiszta, hogy imádságod,
munkád és életed minden dolga világos maradjon. Amikor az Úrhoz, az
Istenanyjához és a szentekhez imádkozol, gondolj csak arra, hogy az Úr a szíved
szerint ajándékoz meg: „Adja meg neked, amit szíved kíván” (Zsolt 20,5). Amilyen a
szív, olyan az adomány is; ha hittel imádkozol, igazán, teljes szívedből, őszintén,
akkor a hited és a szíved melegsége szerint részesülsz az Úr adományából. És
megfordítva: minél hidegebb a szíved, minél kishitűbb és képmutatóbb, annál
hiábavalóbb lesz az imádság. Sőt mi több: annál inkább megharagítja az Urat, Aki
Lélek, és olyanokat keres, akik Őt lélekben és igazságban imádják.
Valahányszor
imádkozol, törekedj arra, hogy a szíveddel átéld az ima szavainak az igazságát és
erejét, tápláld magad velük, mint romolhatatlan eledellel, úgy idd őket, mint a
harmatot, és akkor majd fölmelegíti a szívedet a kegyelem tüze. „Irgalmazz nekem,
Isten!” - ennek az imának minden szavát hallja a Mindenható, és teljesíti is (ez a
tapasztalat), amennyiben szívből mondják. Ugyanez érvényes más imádságok
szavaira is, még a saját őszinte imáinkra is. A szív egyszerűségében, kételkedés
nélkül kell imádkoznotok.
Egyetlen alkalmat se szalassz el, hogy másokért
imádkozz, ha ők maguk vagy a barátaik és a rokonaik kérik. Az Úr kegyesen tekint
szeretetünk imájára és a bátorságra, amellyel Elébe járulunk. Ezenfelül a másokért
mondott ima szerfelett hasznos magának az imádkozónak is, mert megtisztítja a
szívet, megszilárdítja az Istenbe vetett hitet és reménységet, s szeretetre gyújt az
Isten és a felebarát iránt. Ha egy elhunyt lelkéért imádkozol, akkor ezt teljes
szívedből kell tenned, tudván, hogy ez neked is elsőrendű kötelességed, nem csak a
papoké. Tartsd szem előtt, hogy mennyire kívánja az elhunyt a nyugalmat, és milyen
nagyon rászorul az élők közbenjárására, hiszen az Egyház egyazon Testének a tagja.
A Mindenható előtt nagy súllyal esik latba a hit és a szeretet imája az elhunytakért.
Minden reggel és este imádkozz az Úrhoz az eltávozott ősök, atyák és testvérek
megnyugvásáért, hogy a halál emlékezete eleven maradjon, s a halál után eljövendő
élet reménysége nehogy kialudjon benned, és a szellemed naponta megalázkodjon,
elgondolva, hogy az életed gyorsan tovatűnik.
Ha egyes imákat először vagy csak
ritkán mondunk, akkor újdonságuk miatt szívesen, nagy átéléssel imádkozzuk őket.
Ám minél gyakrabban ismételjük később, annál kevésbé lesz kedvünk hozzájuk;
unni kezdjük őket, és csak fáradsággal tudunk erőt venni magunkon, hogy
ugyanazzal az odaadással mondjuk, mint korábban. Ez ellen a következőt kell tenni.
Azt kell képzelnünk, mintha első ízben olvasnánk a szép imádságokat, amelyekhez
hozzászoktunk, és amelyek eleinte olyan erősen lekötöttek bennünket. A szív
minden szóban elmélyed, minden szó kedves számára. Ez a jelenség a lelkünkben az
eredendő bűn következménye, az igazságban kitartani nem tudásunk
következménye. Mindmáig nem tudunk rendületlenül megmaradni az igazságban:
éppen csak átérezzük, és máris megingunk benne. Így van ez gyakorta az
imádsággal, a hittel, az emberek iránti barátsággal, az Isten és a felebarát iránti
szeretettel is, és általában az erényekkel. Váltig ingatagnak bizonyulunk az
igazságban.
Ha mások életéért, hitéért és lelki belátásáért imádkozol, tedd fel
magadnak a kérdést, hogy ezt igazán, őszintén, s nem csupán a nyelveddel teszed-e.
Teljes szívedből kívánod-e nekik ezeket az áldásokat? Magad is törekszel-e ezekre?
Nem maradsz-e a szenvedélyek rabja? Lásd, az Úr az Ő fenséges szemével néz
mindent. Illően, a szív egyszerűségében, lángoló lélekkel kell kérni Őt. Ha a szív
érzéketlen marad az ima szavainak az igazságával szemben, ez a szív hitetlenségéből
és bűnösségünk fásultságából származik. Ez pedig a büszkeség rejtett érzéséből
ered. Az imádság átéléséből ismerheti fel az ember, hogy büszke, vagy alázatos-e;
minél bensőségesebb és lángolóbb az ima, annál alázatosabb az imádkozó, s minél
érzéketlenebb az imában, annál büszkébb. Amiképpen gyakran előfordul az életben,
hogy más van az ember szívében, mint ami az ajkán, vagyis meghasonlott, ily módon
nemegyszer kétszínűnek bizonyul a szív titkait ismerő Isten színe előtt való
imádságban is. Mást mond, mást gondol, és más van a szívében, ha pedig - ami
sokszor megesik - fel is fogja az imádságot és annak értelmét, a szíve mégis
részvétlen marad iránta, lelkileg halott lévén, ily módon csak a levegőbe beszél,
önmagát áltatva abban a hiszemben, hogy egy ilyen imával kedvében járhat az
Istennek. Óh, különös, bűnös meghasonlottság! Ez a bűnbeesésünk keserű
gyümölcse és bizonyítéka. Milyen könnyen hajlik a szívünk a hazugságra az imában
és az emberekkel való érintkezésben. „Minden ember hazug” (Vö. Zsolt 116 [115],11).
Ez hát a hazugság oszlopa. A kereszténynek mindent el kell követnie azért, hogy
gyökerestől kitépje a hazugságot a szívéből, és helyébe a színtiszta igazságot ültesse.
Úgy kell hozzákezdeni az imádsághoz, mint egy olyan dologhoz, ahol mindenekelőtt
a szív igazságán múlik minden, az Úr szavának megfelelően: „lélekben és igazságban
kell imádniuk” (Jn 4,24).
Ha megtanultuk, hogy imádság közben igazat mondjunk a
szívünkben, az életben sem engedjük meg magunknak a hazugságot. Az őszinte és
igaz imádság, amely megtisztítja a hazugságtól a szívünket, az élet dolgaiban is
megoltalmazza azt. Miként lehet azonban megtanulni, hogy imádkozáskor igazat
mondjunk a szívünkben? Az ima minden szavát a szívünkbe kell vezetnünk, a
szívünkbe kell bocsátanunk, mélyen át kell éreznünk az igazságát, és be kell látnunk
annak szükségességét, amit az imádságban Istentől kérünk, s az irántunk való nagy
és megszámlálhatatlan jótéteményeiért való szívbéli hálaadás szükséges voltát.
Szívből magasztalnunk kell az Isten műveiben megnyilvánuló hatalmas és bölcs
cselekedeteket. Mennyire elhatalmasodott az imádságunkban a kedvetlenség és a
restség. Mindig hajlandók vagyunk imádkozni, de sokszor csak tessék-lássék
tesszük, csak hogy mielőbb végezzünk vele, sietve, felszínesen mondjuk az imát, s
nem pillantunk a szívünk mélyébe. Ez az oka annak, hogy az imádságunk a szélhez
hasonlít: hallani a zúgását, tovasuhan, és azután nyoma sem marad. Ne tettesd
magad az Úr előtt, aki „vesék és szívek vizsgálója” (Jel 2,23), nehogy elvesse
imádságodat, mint hiábavalót és hazugot. Ima közben megesik, hogy a szívünk az
emberek előtt istentelen módon szégyelli az imádság szavait vagy magát az Úristent.
Lankadtan, s nem szívből imádkozunk. El kell tiporni ezt az Istennek nem tetsző,
szolgalelkű, ördögi szégyent és félelmet, és az imádságokat hangosan, teljes lélekből
kell mondani, a szív egyszerűségében, egyedül csak Istent képzelve magunk elé,
mintha semmi más nem is létezne. „Aki szégyell engem és az én szavaimat e hűtlen,
bűnös nemzedék előtt, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor majd eljön Atyja
dicsőségében a szent angyalokkal” (Mk 8,38).
Amikor másokkal együtt imádkozunk,
olykor mintha kőkemény falakat kellene áttörnünk az imádságunkkal, az emberi
lelkekét tudniillik, amelyek az élet szenvedélyeitől megkövesedtek; az egyiptomi
sötétségen kell áthaladnunk, a szenvedélyek és a vágyak sötétségén. Hát ezért olyan
nehéz néha imádkozni. Minél többet imádkozol egyszerű emberekkel, annál
könnyebb lesz. Isten szent emberei a szív megvilágosodott látásával rendelkeztek, és
ezzel a tekintettel világosan felismerték a bűntől megrontott természetünk bajait.
Tisztán látták, hogy miért kell imádkoznunk, mit kell kérnünk, miért kell hálát
adnunk, miként kell dicsőítenünk az Urat, és az imádság minden fajtájából a
legnagyszerűbb példákat hagyták ránk. Milyen jók ezek az imák! Olykor nem
érezzük, nem ismerjük fel az értéküket, pedig milyen tájékozottak vagyunk az étel és
az ital értékét illetően, mennyire értékeljük a divatos ruhát és a jól berendezett lakást,
a színházat, a zenét és a világi irodalmat, kiváltképpen a regényeket, ezt az
ékesszóló, üres szószaporítást; de milyen kár, hogy az imádság drágagyöngyét
lábbal tiporjuk. Míg mindenféle világiasság tágas hajlékra lel a legtöbb ember
szívében, az imádság számára - óh, jaj! - még egy szűkös zug sem marad, nem fér
el a szívünkben.
Ezerszer is átéltem a szívemben, ahogyan áldozás után, vagy a szokásos buzgó
imádság után, vagy akár egy bűnbeesés, szenvedélyek, bánat és szorongás közepette,
hogy az Úr az Istenszülő közbenjárásaira, vagy maga az Istenszülő az Úr jóságából
úgyszólván egy új lelki természetet ajándékozott nekem, tisztát, jót, nagyszerűt,
világosat, bölcset, jóságosat a tisztátalan, csüggedt és elcsigázott, kishitű, sötét,
érzéketlen és rossz természet helyett. Milyen gyakran éltem át csodálatos, gyökeres
átalakulást a magam, és nemegyszer mások ámulására is. Dicsőség a
jótéteményeidnek, Uram, amelyeket kinyilvánítasz nekem, bűnösnek! Isten
természetesen ismeri a bajainkat, az ima szükséges azonban ahhoz, hogy a lelkünk
megtisztuljon és megvilágosodjon. Milyen jó is a napfényre menni a melegség és a
fény miatt. Így van ez a mi szellemi Napunk, az Isten előtt mondott imádságainkkal
is: felmelegedsz és megvilágosodsz tőlük. A szüntelen, forró imádság őszinte és
szilárd meggyőződésre vezet bennünket a lelkünk halhatatlanságát és az anyagtalan
örökkévalóság boldogságát illetően: mert az ima minden gyönyörűségét a Lélek
Istenéből meríti az ember, minden erőt Tőle kölcsönöz, akárcsak, kegyelme folytán,
az Istenanyjától, az angyaloktól és a szentektől. „Jézus rátekintett Péterre, és az
kiment, és keservesen sírt” (Vö. Lk 22, 61—62). Most is így van: ha Jézus ránk néz, mi
is keservesen siratjuk a bűneinket. Igen, imádkozáskor a könnyeink azt jelentik,
mintha az Úr megelevenítő, szíveket és veséket vizsgáló pillantásával ránk tekintett
volna. Olykor a bűneid miatt nem látsz kiutat, s gyötrődsz miattuk: mélységesen
szomorú ilyenkor a szíved; de ha Jézus rád pillant, s a könnyeid patakja fakad, akkor
a könnyekkel együtt a lelkedben a gonosz minden hálója szertefoszlik.
Mennyire
szeretek az Isten templomában imádkozni, különösen a Szent Oltárnál, Isten
oltárasztalánál vagy az előkészületi asztalnál, mert Isten kegyelméből csodálatosan
átváltozom a templomban. A bűnbánat és a meghatottság imájában lehullanak a
lelkemről a tövisek, leesnek rólam a szenvedélyek bilincsei, s ekkor
megkönnyebbülök. A szenvedélyek minden csábítása és illúziója eltűnik. Valósággal
meghalok a világ számára, s a világ is minden javával együtt meghal számomra; az
Istenben és az Istenért megelevenedek, s Ő egészen betölt engem, és egy lélek leszek
Vele. Olyan vagyok, mint egy gyermek, aki az anyja ölén vigasztalódik. A szívemet
eltölti a mennyei, édes békesség, a lelkem mennyei világossággal telik meg. Mindent
világosan látok, helyesen látom a dolgokat, barátsággal és szeretettel vagyok minden
iránt. Óh, milyen boldog is a lélek Istennel! Az Egyház valóban földi Paradicsom! Ha
kéred az Urat, hogy világosítsa meg az elmédet, és melegítse fel a szívedet, az Úr
azonban úgy látszik, nem hallgat meg, hanem sötétségben és hidegben hagy, ne légy
kishitű, ne is csüggedj, ne bosszankodj, és ne is zúgolódj a figyelmetlensége miatt: az
Úr próbára teszi a türelmedet, a hitedet és a reménységedet, az Iránta, Mindenható
iránti odaadásodat. Ne feledd, hogy Számára csekélység, hogy egy szempillantás
alatt világossággal töltsön el. Amíg szilárdan kitartunk az imában, addig a lelkünk
nyugalmat, melegséget, könnyűséget és világosságot tapasztal; ez azért van, mert
ekkor Istennel, Istenben vagyunk. Ha azonban eltávolodunk az imádságtól, a
legkülönfélébb kísértések és zavarok törnek ránk. Óh, fölöttébb áldott imádkozás.
Miben áll Istennek és szentjeinek az irántunk, méltatlanok iránt való nagy szeretete?
Többek között abban, hogy Isten és a szentjei, kegyelemből, a lehető leggyorsabban
megadják nekünk, imádságunk szerint, a lelki javakat, amelyekért imádkozunk, sőt
gyakran még az anyagi természetűeket is, amennyiben szükségünk van rájuk. Ezért
mindig azzal a bizonyossággal imádkozzál, hogy megkapod majd, amit kértél.
Havasi Ágnes és Pikler Mihály fordítása
Megjelent: Vigilia, 2005/1. 2—9. o.
Forrás:
http://diakonus.gorogkatolikus.hu/
Kronstadti Szent János rövid életrajza itt olvasható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése