Üdvözítőnk Anyja

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

12. elmélkedés 

Üdvözítőnk Anyja

Mater Salvatoris

      Induljunk ki elmélkedésünkben Szent János evangéliumának ezen szavaiból: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benn, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16). Kérjük elmélkedésünkhöz Isten kegyelmét. 

      A Szentírásnak ezen ihletett szavai a megtestesülést úgy tüntetik fel, mint valami végtelenül nagy áldozatot, amelyet az Atyaisten a világ megmentésére meghozott. Aminthogy tényleg az is. A dolog természetéből folyik azonban, hogy az Atya nem áldozhatta fel gyermekét az Anya hozzájárulása nélkül, mert hiszen annak is van joga hozzá, s az is a magáénak nevezi. Igaz, hogy az Úristen, mint Teremtő, eltekinthetett volna a Szűzanya e jogától, de nem tette, sőt teljes mértékben figyelembe vette azt. Ezért kérte beleegyezését a megtestesüléshez. Mivel pedig érvényes beleegyezést senki sem adhat, hacsak nincs beavatva a szóban forgó ügy természetébe és a vele járó következményekbe, ezért kell föltételeznünk, hogy a kis názáreti Szűz már az angyali jelenés előtt teljesen tisztában volt a Messiás hivatásával, s azzal, hogy milyen kimondhatatlan szenvedések várnak az Ő édesanyjára. Nem kellett ehhez külön kinyilatkoztatás: benne van mindez a próféták könyveiben. Semmi okunk sincs kételkedni abban, hogy éppen erről, tudniillik a Messiás anyjára váró szenvedésekről elmélkedett, amikor az angyal üdvözölte. 

      Kimondhatatlan volt öröme szentséges foganása pillanatában, és azután is, amint ez kitűnik az Ő fenséges hálaadó himnuszából, a Magnificatból. Gyermeki egyszerűséggel örült annak is, hogy éppen őt, a kicsinyke kis názáreti Szüzet választotta ki az Úr erre a magasztos szerepre. „Íme, mostantól kezdve boldognak magasztalnak engem az összes nemzedékek” (Lk 1,48). Nem is volna természetes, ha ez a zönge ki nem hallatszanék az Ö Istent lángolóan szerető szívéből. De azért az Ő öröme nem önző, egyéni öröm, hanem teljesen altruisztikus, teljesen az emberiséggel együttérző, egészen másokért örülő. Emberi nyelv nem tudja kifejezni azt a mérhetetlen örömöt, amely Őt eltöltötte, amikor abban a kis istállóban először vette karjaiba újszülött gyermekét. De örömével párhuzamosan járt elméjében az a tudat, hogy ez a gyermek nem az övé, illetve nem kizárólagosan az. Hogy az a csodálatosan szép, gyöngéd gyermeki test égő áldozatul van rendelve, engesztelésül az emberi nem bűneiért. Hogy azt egykor erőszakosan fogják tőle elszakítani. Igen, ez a gyermek nem arra van hivatva, hogy Őt egész földi életére boldoggá tegye, hanem arra, hogy miután az Ő édesanyai gondozása alatt fölnevelkedett, elhagyja Őt s elinduljon megvalósítani nagy feladatát a Golgota keresztjén. 

      S talán megkeserítette ez a tudat az Ő első anyai örömeit? Szó sincs róla! A Szűzanya nem volt szentimentális, hanem gyermekien egyszerű, a jelenben élő, a jelennek örülni tudó bájos kis lélek, aki hálás szívvel fogadta a jelen örömeit Isten kezéből, a jövő szenvedéseire pedig rámondta: „Íme az Úrnak szolgáló leánya. Legyen meg az Ő szent akarata” (Lk 1,38). Ha majd eljönnek azok a nehéz órák, majd segít Ő, a Mindenható. 

      A jövő szenvedések háttéri tudatát az Úristen, mintegy szoktatásul, olykor az előtérbe hozta az Üdvözítő Anyjánál. Simeon jóslata, a heródesi veszedelem, a tizenkét éves Jézusnak a templomban feledkezése: mindezek meg-megremegtették anyai szívét. Ezek voltak a távolabbi előkészületek. De jöttek a közelebbiek is. Jézus eltávozik Názáretből. Kezdődik és mind jobban fokozódik az írástudók és farizeusok gyűlölete Ővele szemben. A főtanács kiközösíti. Közben az édes Jézus is mind világosabban céloz közeli kínhalálára. Mindezeket a Szűzanya teljesen átérzi, s az Ő drága ajkairól is ellebben az az esengő fohász: „Mennyei Atyám, ha lehetséges, múljék el szent Fiamtól ez a pohár. De azért ne az én akaratom legyen, hanem a tied”. A Szűzanya nem önmagára gondol; az Ő egyéni érdekei sohasem számítottak előtte: Ő csak Jézusáért könyörög 

      Végre pedig teljesen beborul fölötte az ég, sőt lecsap villám: az édes Jézust elfogják, s elkezdődik a kínszenvedése. Az ifjú János apostol hozza neki a híreket az elfogatás részleteiről, s arról, ami a főpapnál történt. Zokogva mondja el neki, hogy ütötték arcul, hogyan ítélték halálra, miképpen bántalmazták, s belesírja saját tanítványi keservét az Ő anyai szíve kínszenvedésének óceánjába. Így megy ez mindig fokozódó szenvedéssel, míg végre megtörténik a találkozás a keresztúton, s a keresztre feszítés a Golgotán. „Ó, ti valamennyien, akik ott jártok az úton, figyeljetek ide és nézzétek, vajon van-e fájdalom az enyémhez fogható?!” (Siral 1,12) 

      A Szűzanya a kereszt alatt az édes Jézus hűlt tetemével ölében egy emberéletre szóló tanulmány. Mérhetetlen fájdalom, zúgolódás nélkül. Megszakadó anyai szív, gyöngeség nélkül. Dehogy is ájuldozott, amint azt meg nem értő művészek ábrázolják! Hiszen az enyhülés lett volna! Szó sincs róla. Az Ő fenséges alakja ott áll a Golgotán, a fájdalom glóriájával övezve. Az Üdvözítő Anyja, az üdvözítő Anya, aki Fiával társul a mi üdvözítésünkben.

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html