Szentséges Szűz Mária

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

1. elmélkedés 

Szentséges Szűz Mária

Sancta Maria 

Képzeljük magunk elé a Boldogságos Szüzet mennyei dicsőségében, amint kedves mosollyal tekint le a földre, amikor fölhangzik hozzá a lorettói litánia, s kérjük hatalmas pártfogását a tökéletesség útján.

      „Szentséges Szűz Mária” - mondja neki a hívők serege első helyen. Elmélkedjünk e szavakról. Fontolgassuk, milyen mélységes hódolatot fejeznek ki. Ez a szó, hogy szent, olyan magas méltóságot fejez ki, amely mellett eltörpülnek az Egyház és a világ uralkodóinak előkelőségei. 

      Igen, ez a szó, hogy szent, valami csodálatosan nagy dolgot fejez ki; azt, hogy az illetőnek akarata teljesen megegyezik a föltétlen jóval, vagyis Isten akaratával. Amint Isten, mint a végtelen jóság, csakis jót akarhat, úgy a szent is csak jót akar, és pedig ugyanazt a jót, amit az Úristen. Mivel tehát gondolatai, szavai és cselekedetei mindig olyanok, mintha maga Isten gondolná, mondaná és tenné őket, vagyis teljesen isteniek, az ő lelke is képmása Istennek, s így neki, mint Isten élő képmásának, tisztelet jár ki minden teremtmény részéről. 

      A kis názáreti Szűz szent volt a szó legtökéletesebb értelmében. Annyira szent, mint soha senki más ezen a földön. Még azok a szentek sem közelítik meg az Ő szentségét, akik egész életükben megőrizték ártatlanságukat, mert hiszen gyarlóságaik voltak, míg őnála még ezek is teljesen hiányoztak. Isten különös kegyelme folytán az Ő ártatlan testi szervezete mentes volt minden rendetlen hajlamtól, minden kísértéstől az érzékek részéről. Szent volt, olyan szent, amilyen szent csak ember lehet. Reá volt halmozva minden lehető szentség. 

      „Mária.” Elmélkedjünk arról, hogy mit jelent számunkra ez a név! Nem a szótári jelentései érdekelnek bennünket, hanem az, hogy ki a viselője. Keressünk megvilágosítást az Ószövetségben, mert hiszen az előképe az újnak, s a kettő egymást magyarázza. Tehát a világ teremtésének negyedik napján az Úr világító testeket helyezett az égboltozatra: a napot, a holdat és a csillagokat. Az újrateremtés alkalmával, mert hiszen a megváltás méltán nevezhető annak, ugyanezt tette, csakhogy magasabb, szellemi értelemben. Amott az anyagi sötétnek megvilágosításáról volt szó, itt ellenben abban a lelki sötétben kellett világosságról gondoskodni, amelyben az egész emberi nem halad örök célja felé. A hitnek sötétje ez, mert hiszen csak az örök boldogság küszöbén tárul fel előttünk az örök világosság, az Úristen, s csak attól kezdve nem lesz többé sötétség, mert a mennyei Jeruzsálemnek Ő Szent Felsége a világossága. Addig azonban a hitnek sötét éjszakájában haladunk életünk útján, s ennek számára teremtett az Úristen új égboltozatot. Ezen ragyog az édes Üdvözítő, mint a nap, a Boldogságos Szűz Mária, mint hold, s a szentek, mint a csillagoknak megszámlálhatatlan serege.

      Lelki életünknek ez a teliholdja - mert hiszen neki nincsenek fogyatkozásai és fényváltozásai -, egész fényét és szépségét az isteni naptól, a világ világosságától kapja, de ez a körülmény legkevésbé sem csökkenti kimondhatatlan szépségét. Sőt ellenkezőleg, jó tudnunk azt, hogy az a szelíd fény, amelyet ránk hint, s amellyel bennünket az ég felé vonz, tulajdonképpen azonos a nap fényével, úgy hogy ha mi Őt szeretjük, akkor benne és rajta keresztül az édes Jézust szeretjük, s nem vonunk el semmit ez utóbbitól. Héber nyelven a holdnak egyik neve Levána, vagyis „fehér”. S tényleg, amint a különböző színű fénysugarak megszínezik a tárgyakat, úgy ennek a szelíd holdnak fehér fénye, ha rásütni engedjük a lelkünkre, abban fehérré, ártatlanná tesz mindent. Amint vannak fénysugarak, amelyek megölik a bacilusokat, úgy ez a szelíd holdfény is sterilizálja a lelkünket, s megsemmisíti benne a bűn csíráit. „És a szűznek neve Mária” (Lk 1,27). 

      Világíts a lelkemben, Szűzanyám, Mária!

_______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html