- „Szeresse nagyon azokat, akik ellentmondanak, és nem szeretik Önt, mert ily módon szeretet születik azokban a szívekben, amelyekben eddig nem volt. Tegyen úgy, ahogy Isten bánik velünk, aki szeret minket, hogy mi is szerethessük Őt, azzal a szeretettel, amelyet Tőle kapunk.” (Keresztes Szent János levele egy kármelita nővérnek 1591 végén)
Hatodik nap
Napi bevezető ima:
- Fordulj mély alázattal és gyermeki bizalommal a Boldogságos Szűz Máriához, aki a Bölcsesség széke, ajánld fel neki háromféle lelki képességedet, és így imádkozz: „Szűzanyám, te légy emlékezetemben, hogy hozzád hasonlóan az Úr Jézusra vonatkozókon kívül minden más emléket kivessek abból; világosítsd meg értelmemet, hogy Szent Fiadén kívül minden más ismeretet eltávolítsak belőle; és vezéreld akaratomat, hogy csak Isten akaratát tegyem.” Alázd meg magad Mária előtt! Légy olyan, mint egy kis koldus, aki alamizsnát kér! Könyörögj ki buzgón Jézus kegyelmeinek e kiosztójától, e jóságos Kincstárnokától minden kegyelmet, egyesülj az Ő Szeplőtelen Szívével, s ha nem menne az elmélkedés, csak szólítsd Őt így: „Szűz Mária drága Szíve, légy a menedékem!” Majd rögtön fűzd hozzá: „Jézusom, irgalmazz nekem!” A nap folyamán pedig gyakran jussanak eszedbe, amit a reggel az elmélkedésnél elhatároztál.
( Monforti Grignon Szent Lajos tanácsa a „Mária által Jézushoz” című könyvből.)
S ölvén életté változtattad a halált.
A halál nem egyéb, mint az élet megszűnése: ha tehát megjön az élet, a halálnak nyoma sem marad. Szellemi téren kétféle az élet: az egyik a mennyországi, mely Isten boldogító látásában áll és csakis a testi halál után következik be, amint Szent Pál mondja: „Mert tudjuk, hogy ha a mi földi házunk, melyben lakunk, leomlik, van épületünk Istentől a mennyekben.” (2Kor 5, 1. A másik a tökéletes földi, lelki élet, vagyis Istennek birtoklása a szeretetben való egyesülésben, ez pedig elérhető az összes rossz szokások és hajlamok, sőt az ember egész természetének tökéletes megtagadása által. S mindaddig, amíg az ember ezt meg nem teszi, nem érheti el e lelki élet tökéletes fokát az Istennel való egyesülésben, amint azt az apostol is kimondja e szavakkal: „Mert, ha a test szerint éltek, meghaltok, ha pedig a lélek által a test cselekedeteit megöldöklitek, élni fogtok”. (Róm 8, 13). (ÉSz 2,32)
Megjegyzendő, hogy amit a lélek itt halálnak nevez, az az egész régi ember, belefoglalva a tehetségeknek, tudniillik az emlékezetnek, értelemnek és akaratnak használatát; a világi dolgokkal való foglalkozást s az azokban való elmerülést, továbbá a teremtményekhez való vonzódást és az azokban talált örömet. Mindez a régi élet, amely halála az újnak, vagyis a lelkinek. Ez utóbbiban nem élhet a lélek tökéletesen, hacsak nem halt meg ép oly tökéletesen a régi ember, mint ahogy az apostol int bennünket, mondván: „Le kell vetnetek az előbbi élet szerint való embert és öltözzetek új emberré, ki Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben”. (Ef 4, 22) Ebben az új életben, vagyis midőn eljutott az Istennel való egyesülés tökéletességi fokára, mint az a lélek, amelyről itt beszélünk, a léleknek összes törekvései és a tehetségeknek összes hajlamai és cselekményei (amelyek a maguk természete szerint a halálnak és a lelki élet hiányának voltak a megnyilvánulásai), isteniekké változnak. (ÉSz 2,33)
Egyszóval mindazok az indulatok, cselekvések és hajlamok, amelyek ennek előtte a lélekben a természetes életből fakadtak, ebben az egyesülésben isteni indulatokká változtak; meghaltak saját cselekvéseik és hajlamaik szempontjából s Istenben élnek. A lélek ugyanis most már igazi gyermeke Istennek, s így mindenben Isten Lelke igazgatja és indítja, amint azt Szent Pál kifejezi: „Mert mindazok, akik Isten lelkétől vezéreltetnek, Istennek fiai.” (Róm 8, 14) (...) Éppen ezért joggal használhatja az ilyen lélek Szent Pál szavait: „Élek én, de már nem én, hanem él bennem a Krisztus”. (Gal. 2, 20) Ilymódon változott át ennek a léleknek halála Istenben való életté, s ráillik ugyancsak az apostolnak az a mondása is: „Absorpta est mors in victoria”. „Elnyeletett a halál a győzedelem által” (1Kor 15, 54) és az, amit Ozeás próféta nyilatkoztat ki Isten nevében: „Halálod leszek, ó halál” (13, 14) Amivel azt akarja mondani, hogy: Én, aki az élet vagyok, halála vagyok a halálnak, s így azt elnyeli az élet. (ÉSz 2, 34)
A tökéletes életnek ebben az állapotában a lélek belsőleg és külsőleg úgy van, mintha állandóan ünnepelne és szellemi ajkairól minduntalan ujjongás fakad a nagy Isten felé; olyan, mint egy mindig új és eredeti dal, amelyen öröm, szeretet és boldog állapotának tudata árad végig. (...) Mert az ilyen állapotban levő léleknek érdemei rendesen nagyok szám és minőség tekintetében is és szelleme állandó dalt zengedez Isten felé. Mindezt elmondja Dávid az ő zsoltárában, amely e szavakkal kezdődik: „Exaltabo te Domine, quoniam suscepisti me”. „Magasztallak téged Uram, mert fölemeltél engem.” (Zsolt 29, 2) Különösen pedig ennek a zsoltárnak azokban a szavaiban, hogy: „Convertisti planctum meum in gaudium mihi, etc. conscidisti saccum meum et circumdedisti me laetitia”. „Sírásomat örömre fordítottad nekem, elszaggattad szőrzsákomat és körülvettél engem vigassággal, hogy énekeljek neked dicsőségemről és többé ne legyek szomorú.” Én Uram, Istenem, mindörökre dicsőíteni foglak. (Zsolt 29, 12) De nem is csoda, hogy a lélekben olyan gyakori ez az ujjongás, öröm és Istennek magasztalása, mert egyrészt tudatában van annak, hogy máris mennyi kegyelmet kapott, másrészt pedig azt látja, hogy Isten annyira becézi őt drága, kedves, édeskedő szavakkal és annyira igyekszik őt ilyen és olyan kegyelmekkel naggyá tenni, mintha csak neki nem volna senkije más e világon, akit becézhetne, vagy semmi más dolga, amivel foglalkozhatnék; mintha csak Őérette élne. Ezt érzi és ezért mondja az Énekek-Éneke arájának szavaival: „Dilectus meus mihi et ego illi”. „Az én kedvesem az enyém és én az övé vagyok”. (ÉSz 2,36)
Megjegyzendő, hogy amit a lélek itt halálnak nevez, az az egész régi ember, belefoglalva a tehetségeknek, tudniillik az emlékezetnek, értelemnek és akaratnak használatát; a világi dolgokkal való foglalkozást s az azokban való elmerülést, továbbá a teremtményekhez való vonzódást és az azokban talált örömet. Mindez a régi élet, amely halála az újnak, vagyis a lelkinek. Ez utóbbiban nem élhet a lélek tökéletesen, hacsak nem halt meg ép oly tökéletesen a régi ember, mint ahogy az apostol int bennünket, mondván: „Le kell vetnetek az előbbi élet szerint való embert és öltözzetek új emberré, ki Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben”. (Ef 4, 22) Ebben az új életben, vagyis midőn eljutott az Istennel való egyesülés tökéletességi fokára, mint az a lélek, amelyről itt beszélünk, a léleknek összes törekvései és a tehetségeknek összes hajlamai és cselekményei (amelyek a maguk természete szerint a halálnak és a lelki élet hiányának voltak a megnyilvánulásai), isteniekké változnak. (ÉSz 2,33)
Egyszóval mindazok az indulatok, cselekvések és hajlamok, amelyek ennek előtte a lélekben a természetes életből fakadtak, ebben az egyesülésben isteni indulatokká változtak; meghaltak saját cselekvéseik és hajlamaik szempontjából s Istenben élnek. A lélek ugyanis most már igazi gyermeke Istennek, s így mindenben Isten Lelke igazgatja és indítja, amint azt Szent Pál kifejezi: „Mert mindazok, akik Isten lelkétől vezéreltetnek, Istennek fiai.” (Róm 8, 14) (...) Éppen ezért joggal használhatja az ilyen lélek Szent Pál szavait: „Élek én, de már nem én, hanem él bennem a Krisztus”. (Gal. 2, 20) Ilymódon változott át ennek a léleknek halála Istenben való életté, s ráillik ugyancsak az apostolnak az a mondása is: „Absorpta est mors in victoria”. „Elnyeletett a halál a győzedelem által” (1Kor 15, 54) és az, amit Ozeás próféta nyilatkoztat ki Isten nevében: „Halálod leszek, ó halál” (13, 14) Amivel azt akarja mondani, hogy: Én, aki az élet vagyok, halála vagyok a halálnak, s így azt elnyeli az élet. (ÉSz 2, 34)A tökéletes életnek ebben az állapotában a lélek belsőleg és külsőleg úgy van, mintha állandóan ünnepelne és szellemi ajkairól minduntalan ujjongás fakad a nagy Isten felé; olyan, mint egy mindig új és eredeti dal, amelyen öröm, szeretet és boldog állapotának tudata árad végig. (...) Mert az ilyen állapotban levő léleknek érdemei rendesen nagyok szám és minőség tekintetében is és szelleme állandó dalt zengedez Isten felé. Mindezt elmondja Dávid az ő zsoltárában, amely e szavakkal kezdődik: „Exaltabo te Domine, quoniam suscepisti me”. „Magasztallak téged Uram, mert fölemeltél engem.” (Zsolt 29, 2) Különösen pedig ennek a zsoltárnak azokban a szavaiban, hogy: „Convertisti planctum meum in gaudium mihi, etc. conscidisti saccum meum et circumdedisti me laetitia”. „Sírásomat örömre fordítottad nekem, elszaggattad szőrzsákomat és körülvettél engem vigassággal, hogy énekeljek neked dicsőségemről és többé ne legyek szomorú.” Én Uram, Istenem, mindörökre dicsőíteni foglak. (Zsolt 29, 12) De nem is csoda, hogy a lélekben olyan gyakori ez az ujjongás, öröm és Istennek magasztalása, mert egyrészt tudatában van annak, hogy máris mennyi kegyelmet kapott, másrészt pedig azt látja, hogy Isten annyira becézi őt drága, kedves, édeskedő szavakkal és annyira igyekszik őt ilyen és olyan kegyelmekkel naggyá tenni, mintha csak neki nem volna senkije más e világon, akit becézhetne, vagy semmi más dolga, amivel foglalkozhatnék; mintha csak Őérette élne. Ezt érzi és ezért mondja az Énekek-Éneke arájának szavaival: „Dilectus meus mihi et ego illi”. „Az én kedvesem az enyém és én az övé vagyok”. (ÉSz 2,36)
15 perc elcsendesedés, ima...
Befejezés:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése