Rainero Cantalamessa kapucinus atya, volt teológiaprofesszor, és a pápai ház prédikátora, ő tart a pápának és munkatársainak lelki előadásokat az adventi és a nagyböjti időben. Szeretem olvasni elmélkedéseit, fejtegetéseit, például a
„Megszentelődésünk forrása az Eucharisztia”, és
„Mária, az Egyház tükre” c. könyvei számomra eddig a legjobbak voltak ezekben a témákban.
Az első és legfontosabb hír, amit az Egyháznak tovább kell adnia, s amit vár a világ, hogy Isten Szeretet. De ahhoz, hogy az evangelizálók képesek legyenek ezt hitelesen hirdetni, szükséges, hogy őket egészen átjárja ez a bizonyosság, hogy ez tegye ragyogóvá az életüket.
A kifejezésnek: „Isten Szeretet”, kettős jelentése van, az egyik, hogy Isten a tárgya a szeretetetnek, a másik, hogy Isten az alanya a szeretetnek, ez utóbbi a mi szeretetünket jelenti Isten iránt, míg a másik az Isten irántunk való szeretetét jelenti. S mivel az emberi személy inkább aktív, mintsem passzív, ezért mindig adva van a lehetőség arra, ami az első jelentés, azaz, hogy mi tegyünk valamit Istenért. Ezt tükrözi a keresztény prédikáció is, amikor bizonyos korokban, szinte kizárólagosan arról beszél, hogy kötelességünk Istent szeretni. („De Deo diligere”).
De a biblikus kinyilatkoztatás példákat ad a második jelentésre is, arra, hogy beszél Isten szeretetéről, s nem csak az Isten iránti szeretetről. Arisztotelész mondta, hogy Isten annyiban a világ mozgatója, amennyiben rá irányul a szeretet. Azaz, amennyiben a szeretet tárgya és a teremtmények végső oka.[1] Azonban a Biblia éppen ennek ellenkezőjét állítja, azt ugyanis, hogy Isten a világot azért teremtette, és tartja fenn, mert szereti.
S ezért amikor Isten szeretetéről beszélünk, nem az a fontos, hogy arról legyen szó, hogyan szereti az ember az Istent, hanem, hogy Isten szeret, mégpedig előbb szeret. „Mert az a szeretetet, hogy nem mi szeretjük Istent, hanem Ő szeret bennünket.” (1Jn 4,10). Minden ettől függ, a mi istenszeretetre való képességünk is. „Azért szeretjük őt, mert Ő előbb szeretett minket.” (1Jn 4,19).
János a nagy távlatok embere. Mások Krisztus földi történetének rekonstruálásakor a Máriától való születéssel kezdték. János azonban nagyot lép visszafele, az időből az örökkévalóságba szökell. „Kezdetben volt az Ige.” S ugyanezt teszi a szeretettel kapcsolatban is. Mindenki más, még Pál is, arról beszélnek, ahogyan Isten szeretete megnyilvánul a történelemben, és eléri csúcspontját Krisztus halálában. János viszamegy a történelem előttire. Nem csak rámutat Istenre, aki szeret, hanem arra az Istenre mutat rá, aki maga a Szeretet. „Kezdetben volt a Szeretet. A Szeretet Istennel volt és Isten a Szeretet” – ezt jelenti a megfejtése a kijelentésnek: „Isten Szeretet.” (1Jn 4,10)
Erről a kijelentésről írta Ágoston: „ha semmi mást nem írt volna ebben a levélben, vagy semmi más nem állna a Szentírásban, csak ennyi, hogy Isten Szeretet, nem kellene többet kérdeznünk.” [2] Hiszen az egész Biblia nem más, mint Isten szeretetének az elbeszélése. [3] S ez az a jó hír, amely hordozza és megmagyarázza az összes többit. Végeláthatatlan viták voltak és lehetnek arról, hogy van-e Isten, vagy nincs. Én mindenesetre azt hiszem, hogy a legfontosabb kérdés nem Isten létére vonatkozik, hanem Isten szeretetére.[4] Amennyiben feltételeznénk a létét szeretet nélkül, inkább megfélemlítene, mintsem hogy örvendeznénk léte miatt, mint ahogyan ezt látjuk számos nép és civilizáció esetében. A keresztény hit nagyon határozott ebben: Isten az, Aki Van, és Isten Szeretet.
A kiindulópontunk a Szentháromság. Miért hisznek a keresztények a Szentháromságban? A válasz: azért, mert hiszik, hogy Isten Szeretet. Ahol az Istenről, mint legfőbb Hatalomról, vagy Törvényről gondolkodnak, ott nincs szükség több személyre, s ezért nem is értik a Szentháromságot. A törvényt és a hatalmat egyvalaki is gyakorolhatja, a szeretetet nem.
Nincs olyan szeretet, mely ne irányulna valamire, vagy valakire, amint a filozófus Husserl mondja, mint ahogyan nincs ismeret sem, mely nem valaminek, vagy valakinek az ismerete lenne. De kinek a műve, hogy Isten szeret, hogy szeretetnek nevezzék? Az emberiségé? De hiszen az ember legfeljebb évmilliók óta létezik, ez előtt mit jelentett az, hogy Isten szeretet? Ez nem kezdődhetett az idő egy adott pillanatában, mert Isten nem változik. A kozmosz? De hiszen a kozmosz csak néhány billió éve létezik, s az előtt mit jelentett az, hogy Isten szeretet? Nem mondhatjuk azt sem, hogy önmagát szerette, mert az önszeretet nem szeretet, hanem önzés, a pszichológusok azt mondanák: nárcizmus.
Hát itt jön a keresztény kinyilatkoztatás, melyet az Egyház Krisztustól kapott, s melyet vall a Credo-ban. Isten maga a szeretet, öröktől fogva, mert Ővele mindig is ott volt a Fiú, az Ige, akit végtelenül szeret, s ez a szeretet a Szentlélek. Minden szeretetben jelen van három valóság, minden szeretetnek van három alanya, mégpedig valaki, aki szeret, valaki, aki felé irányul a szeretet, s maga a szeretet, mely egyesíti őket.
2. Isten Szeretete a teremtésben.
Az örök szeretetnek az időben történő szétáradása az üdvösségtörténet. S ennek első foka a teremtés.
A szeretet természeténél fogva szétárad, közli önmagát. Mint ahogyan a cselekvés követi a létet, a szerető létezés feltétele, hogy Isten szeretetből teremt. „Miért teremtett minket az Isten?” A régi katekizmus válasza: „Azért, hogy Őt megismerjük, szeressük és szolgáljuk ebben az életben, s boldogok legyünk vele a Mennyországban”. Cáfolhatatlan, de nem teljes válasz. A végső kérdésre felel, arra, hogy mi végre vagyunk a világon, mi végre alkotott minket Isten, s nem válaszol az oksági kérdésre, hogy milyen okból teremtett bennünket Isten. Mi késztette arra, hogy minket megteremtsen? S erre nem az a köteles válasz, hogy azért, hogy szerethessük őt, hanem a helyes válasz az: azért, mert szeret minket.
A rabbinikus teológia szerint, melyre a Szentatya legutóbbi könyvében hivatkozik: „A kozmoszt nem azért teremtette Isten hogy minél többféle dolog legyen égen és földön, hanem azért, hogy legyen megfelelő „hely” a szövetség számára, az Isten és ember között elhangzó szerető „Igen” számára.” [5]. A teremtés célja, hogy szolgálja a szerető Isten dialógusát teremtményével.
Mennyire távol áll ettől a keresztény látásmódtól az a felfogás, amire adventben hivatkoztak ateista tudósok. Egy fiatal fiú vagy leány számára a legsúlyosabb szenvedés, amikor felfedezik, hogy véletlenül jöttek a világra, hogy őket nem akarták a szüleik, nem várták, mintegy elhibáztak valamit, s azért születtek meg. Úgy tűnik, az ateista tudományoskodás ezt a szenvedést az egész emberiségre ki akarja terjeszteni.
Senki sem képes bennünket jobban meggyőzni arról, hogy szeretetből vagyunk teremtve, mint Sziénai Szent Katalin, a Szentháromsághoz intézett lángoló imájában: „Hogyan is alkottad, Ó Örök Atya, ezt a te teremtményedet? Tűz lobogott benned, ó végtelen Szeretet, bár láttad a Te Világosságodban mindazt a gonoszságot, melyet teremtményed majd elkövet végtelen jóságod ellen, de úgy tettél, mintha ezt nem is látnád, tekinteted teremtésed szépségén pihent, akit Te, szeretettől megittasodva szerettél, akit szeretetből magadhoz vontál, és a magad képmásiságával, hasonlatosságával ajándékoztál meg. Örök Igazság, megajándékoztál engem azzal az igazsággal, hogy a szeretet késztetett arra, hogy megalkosd az embert.”
S ez nem csak agape, nem csak irgalmas szeretet mely ajándékoz és leereszkedik, ez erosz is a maga tiszta mivoltában, ez vonzalom az iránt, akire a szeretet irányul, vágy és lenyűgözöttség, annak szépségével.
3. Isten szeretete a kinyilatkoztatásban.
Isten szeretetének második foka a kinyilatkoztatás, a Szentírás. Isten elsősorban a prófétákon keresztül beszél szeretetéről. Ozesnál azt mondja: „Amikor még gyermek volt Izrael, már szerettem.” „Én tanítottam járni Efraimot, karomba vettem őt.” „A szeretet kötelékével kötöttem meg, lehajoltam hozzá és tápláltam.” „Hogyan feledkezhetnék el rólad Efraim?” „Szívem megrendült bensőmben, gyöngéd és erős szeretetté lett együttérzésem.” (Oz 11,1-8)
Ugyanezt a hangot találjuk Izaiásnál: „De megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől?” (Iz 49,15) és Jeremiásnál: „Efraim nem elsőszülöttem-e? Nem kedves fiam-e? Bár sokszor felemeltem ellene szavam, de megemlékezem róla. Szívem szánalomra indult, irgalmazok neki.” (Jer 31,20)
Ezekben a jövendölésekben egyidejűleg fejeződik ki Isten szeretetének atyaisága és anyaisága. Az atyai szeretet kezdeményez, ösztönöz. Azt akarja, hogy a fia felnőjön, eljusson az érettségre. Ezért korrigálja, ezért nem dicséri, amikor jelen van, nehogy azt higgye, már célba ért, már nem kell fejlődnie.
Ezzel szemben az anyai szeretet elfogadó és gyöngéd, bensőséges, az anyaság mélységéből származik, onnan, ahol a gyermek formálódott, s ez az anya egész személyiségét igénybe veszi, betölti együttérzéssel.
A szeretetnek ez a két típusa – emberi szinten – a férfias és a női szeretet többé-kevésbé megkülönböztethető. A filozófus Seneca mondja: „Hát nem látod a különbséget az apai és az anyai szeretet között? Az apa korán ébreszti gyermekeit, nem engedi őket lustává válni, és a verejtékig, sőt néha a könnyekig megdolgoztatja őket. Ezzel szemben az anya magához öleli őket, nem ellenkezik velük, nem szomorítja, nem fárasztja őket.”[6] Mindenesetre a pogány filozófusok istene csak atyai szellem, aki gyöngeség nélkül szeret. A Biblia Istenében azonban ott van az anyaiság is, aki a gyöngeséggel együtt szeret.
Tapasztalatból ismerünk másféle szeretetet is, azt a szeretetet, amelyről az áll: „erős, mint a halál, a tűznek lángja” (Én 8, 6) s Istenre vonatkoztatva is megtaláljuk a szeretetnek ezt a típusát is a Bibliában, azért, hogy bemutassa, milyen szenvedélyes szerelemmel szeret bennünket Isten. A jegyesi szeretetnek minden szakaszára és szenvedélyességére hivatkozik ez okból, a szerelemre lobbanástól a nász öröméig, a szakítás tragédiájáig, az újrakezdés reményéig, az újszövetségig. (Jer 2,2); (Iz 62,5); (Oz 2,4) ; (Oz 2,16); (Iz 54,8)
A jegyesi szeretet alapvetően vágy és választás. S ez igaz, hiszen az ember vágyódik Isten után, de bár misztérium, az is igaz, hogy Isten vágyódik az ember után, el akarja nyerni a szeretetét, örvendezik felette, mint ahogyan a vőlegény örvend a menyasszonynak. (Iz 62, 5)
Amint a Szentatya a
Deus Caritas est-ben megjegyzi,
a mennyegző, mint metafora, végigkíséri csaknem az egész Bibliát, ez a szövetség nyelvezete, mely leginkább bizonyítéka annak, hogy Isten irántunk való szeretete egyszerre erosz és agape, egyszerre vágyó és önajándékozó szeretet. Nem lehet csak irgalomra redukálni, mely szeretetet gyakorol az ember iránt
4. Isten szeretete a megtestesülésben.
Így jutunk el Isten szeretetének a csúcspontjához, a megtestesüléshez. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy Egyszülöttét adta érte”. (Jn 3,16). S a megtestesülés kapcsán ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel, mint a teremtés kapcsán. Miért lett Isten emberré? Sokáig az volt a válasz: azért, hogy megváltsa az embert a bűnből. Duns Scotus mélyítette el ezt a választ, amikor a szeretetre hivatkozott, mint a megtestesülés okára, mint ahogyan a Szentháromság minden aktusa szeretet.
Isten – mondja Duns Scotus – elsősorban önnön magát szereti, másodsorban akarja, hogy legyenek, akik szeretik őt. S amennyiben a megtestesülés mellett döntött, akkor minden bizonnyal azt akarta, hogy legyen rajta kívül valaki, aki a lehető legnagyobb szeretettel szereti őt. [7] A megtestesülés akkor is létre jött volna, ha Ádám nem vétkezik. Krisztus az első Isten gondolatában és akaratában, „elsőszülött minden teremtmény között.” (Kol 1,15), s nem csak egy váratlan, Ádám bűne miatti probléma megoldása.
De még Scotus válasza is töredékes, és ki kell egészíteni annak alapján, amit a Szentírás mond Isten szeretetéről. Isten nem csak azért akarta a Fiú megtestesülését, hogy legyen valaki, aki méltón szerethető Őt, hanem mindenekelőtt hogy önmagán kívül szerethessen valakit, aki méltó a szeretetre. S ez az Emberfia, akiben az Atya kedvét találja, és akiben mindannyian fiak vagyunk a Fiúban.
Krisztus maga Isten ember iránti szeretetének legfőbb bizonyítéka, nemcsak objektív értelemben, mintegy szerető bizonyíték, hanem szubjektív értelemben is. Azaz nem csak bizonyítja Isten szeretetét, hanem Isten maga szeretet, aki azért öltött emberi formát, hogy a mi helyzetünkön belül szerethessen és szerethessük őt. Kezdetben volt a szeretet, és a szeretet testté lett. – ahogyan egy régi keresztény író írt parafrázist a János Prológusból [8]
Szent Pál Isten szeretetének erre az új formájára használja a kifejezést: Isten szeretete Jézus Krisztusban. (Róm 8,39) S ezek szerint, ahogy az előbb mondtuk, Isten iránti teljes szeretetünket konkrétan Jézus Krisztus iránt kell kifejeznünk, azért, mert Isten a maga irántunk való teljes szeretetét Krisztusban gyűjtötte össze és fejezte ki.
5. Isten Szeretete kiáradt szívünkbe
Isten szeretetének története nem fejeződött be Krisztus Húsvétjával, hanem folytatódott a Pünkösd eseményben, mely jelenvalóvá és hatékonnyá teszi Isten szeretetét Jézus Krisztusban, a világ végéig. S ezért nem kell pusztán azon erőlködnünk, hogy emlékezzünk Isten szeretetére, mint valami múltbeli eseményre. „Isten Szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adatott Szentlélek által.” (Róm 5:5)
De mi ez a kiáradó szeretet, amit a keresztségben kaptunk? Isten irántunk való érzelme? Irántunk való jóakarata? Hozzánk hajlása? Valami szándéka? Sokkal több ennél, valami egész reális valóság. Szó szerint ez: Isten Szeretete, a Szeretet, mely a Szentháromságban áramlik az Atya és a Fiú között, és mely a megtestesülésben emberi formát öltött, mely most részt vesz ebben, a „bennlakozás” formájában „Atyám is szeretni fogja, hozzá jövünk és benne fogunk lakni.” (Jn 14,23)
Részeseivé válunk az isteni természetnek, azaz az isteni szeretetnek. (2Pét 1,4)
Keresztes Szent János azt mondja erről, hogy,
a kegyelem által a szeretet örvényében találjuk magunkat, mely szünet nélkül árad a Szentháromságban az Atya és a Fiú között, vagy még inkább, abban, ami most, mint a szeretet örvénye van az Atya és a Fiú, a föltámadott Jézus Krisztus között, akinek mi tagjai vagyunk.
6. Hittünk Isten Szeretetében
Szentatya, tiszteletreméltó atyák, testvérek, szegényesen, de mégis azt próbáltam megmutatni, hogy mennyire objektív Isten szeretetének megnyilatkozása a történelemben.
De most elérkeztünk önmagunkhoz. Mit fogunk tenni, mit akarunk mondani ezek után, hogy hallottuk, szeret bennünket az Isten? Első válasz: viszontszeretni Őt. S hát nem ez az első és fő parancs? A másik lehetséges válasz: szeretni egymást, ahogyan Isten szeretett minket! Hát nem azt mondja János evangélista, hogy ha Isten szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell egymást? (1Jn 4,11) Tehát ez akkor a második, az első nem ez. Az első az, hogy hiszünk Isten szeretetében. Miután kimondta János apostol, hogy Isten Szeretet, kijelenti: mi hittünk Isten irántunk való szeretetében. (1Jn 4,16)
Igen, ez hit, de speciális hit, hihetetlen, álmélkodó hit, bármennyire is paradoxon egy hit, mely nem tudja átérteni mit és hogyan, de mégis hisz. Hogyan lehetséges, hogy Isten, aki a maga nyugodt örökkévalóságában boldog, nem csak az után vágyódik, hogy megteremtsen bennünket, hanem azért is közénk jön személyesen, hogy szenvedjen? Hogyan lehetséges? Igen, ez az álmélkodó hit, mely boldoggá tesz minket.
Clive Staples Lewis, a nagy konvertita és apologéta, írt egy különös elbeszélést
„Csűrcsavar levelei” címmel. Ezeket a leveleket egy öreg ördög írja egy tapasztalatlan, fiatal ördög számára, akinek az a feladata, hogy a kárhozatba vigyen egy fiatal londoni férfit, aki nemrég tért meg. Útbaigazításokat ad neki a „munkájához”. Igen modern, találó morális és aszketikus tanulmány, amennyiben „fordítva” olvassuk az utasításokat.
Egy adott ponton a szerző az ördögök közötti párbeszéd tanúivá tesz bennünket. Nem bírják fel ésszel, hogy az Ellenség – ők így nevezik Istent, - valóban szereti az emberi férget és vágyódik annak szabad döntésére. Bizonyosak benne, hogy ez nem lehetséges. Ez minden bizonnyal valami trükk. Folyamatosan vizsgáljuk – mondják – attól a naptól fogva, hogy a Mi Atyánk – így nevezik Lucifert – pontosan ez okból eltávozott tőle. Még nem értjük pontosan, mi az értelme ennek a trükknek, de egy napon meg fogjuk érteni. [10] Isten szeretete teremtményei számára – az ördögök számára is a misztériumok misztériuma. S úgy vélem, ebben legalábbis igazuk van a démonoknak.
Úgy tűnhetne, mintha ez valami könnyű és kellemes hit lenne, pedig talán ezt a legnehezebb elhinni nekünk, embereknek is. Valóban hisszük, hogy Isten szeret bennünket? Mintha nem hinnénk valójában, vagy eléggé! Amennyiben hinnénk, az élet, mi magunk, a dolgok, események, minden azonnal átalakulnak a szemünk előtt. Akkor azonnal Vele lennénk a paradicsomban, mert ez a paradicsom: élvezni Isten szeretetének teljességét.
S a világ még nehezebbé teszi, hogy higgyünk a szeretetben. Aki egyszer csalódott, megsérült, fél a szeretettől, fél szeretni, mert tudja, milyen borzalmas a csalódás. Olyannyira, hogy egyre nő azoknak a száma, akik képtelenek hinni Isten szeretetében, sőt akik egyáltalán képtelenek bármiféle szeretetre. Kiábrándultság és cinizmus jellemzi szekularizált kultúránkat. Személyes szegénységünk és nyomorunk mondatja velünk aztán: „Ó, igen, Isten szeretete csodálatos, de én nem vagyok arra méltó.”
Az embereknek szükségük van arra, hogy tudják, Isten szereti őket, és ezt a jó hírt leginkább Krisztus tanítványai vihetik el nekik. A világban sokan osztoznak a keresztények istenfélelmében, aggódnak a szociális igazságért, az emberi jogokért, a békességért, a toleranciáért, de senki – se a filozófusok között, se a többi vallás között nem viszi hírül az embernek, hogy Isten szereti őt, hogy Isten előbb szereti őt, hogy irgalommal szereti, vággyal, erosszal és agapeval szereti.
Szent Pál javasol egy módszert, hogyan alkalmazzuk a magunk konkrét életére Isten szeretetének fényét. Azt írja: „Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard? De mindezeken diadalmaskodunk őáltala, aki szeret minket.” (Rom. 8,35 és 37). Isten szeretetének ellenségeit Pál megtapasztalta saját életében. (2Kor 11,23) Felidézi ezeket és azt mondja, egyik sem összehasonlítható erőben Isten szeretetével.
Nekünk is ezt kell tennünk, tekintsünk életünkre, úgy, amint van, hozzuk napvilágra a bennünk lapuló félelmeket, szomorúságokat, ellentmondásokat, erkölcsi hibákat, fájdalmas emlékeket, melyek megaláznak bennünket, és helyezzük mindezeket annak a gondolatnak a fényébe, hogy Isten szeret engem. Szent Pál arra hív, kérdezzem meg magamtól mi az, ami életemben meg akar engem nyomorítani?
Az Apostol személyes élettapasztalatából tekint rá a környező világra és mondja: „Biztos vagyok ugyanis benne, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.” (Róm 8,38-39). Pál rátekint az „evilágra”, mely a maga csalóka hatalmával, a pusztulás nyomorúságával, az élet csalfaságaival, s a sötét mélységek hatalmával, olyan rettegésbe tudta tartani az ókori embert.
Mi is megtehetjük ugyanezt, rátekinthetünk a bennünket körülvevő világra, mely ijeszt bennünket. Lehet, hogy amit Pál magasságnak és mélységnek nevezett, az számunkra a makro és mikrokozmosz, az univerzum és az atomok. Bármi agyonnyomhat minket, az ember egyedül törékeny és gyönge, s az univerzum annyival hatalmasabb nála, s ráadásul még rémesebb, hogy a tudományos felfedezések következményeit az ember már nem tudja kontrollálni, ahogyan ez drámai módon látható most a fukushimai atomreaktoroknál.
Minden megkérdőjelezhető, minden összeomolhat, amit biztosnak tartottuk, csak egy nem: Isten irántunk való szeretete mindennél erősebb. „Az Úr nevében a mi segítségünk, aki az eget és a földet alkotta.” (Zsolt 128,4)
Jegyzetek
[1] Aristotle, Metaphysics, XII, 7, 1072b.
[2] St. Augustine, Treatise on the First Letter of John, 7, 4.
[3] St. Augustine, “On the Catechizing of the Uninstructed,” I, 8, 4: PL 40, 319.
[4] Cf. S. Kierkegaard, “Upbuilding Discourses in Various Spirits, 3: The Gospel of Suffering,” IV.
[5] Benedict XVI, “Jesus of Nazareth Part II,” Libreria Editrice Vaticana (in Italian), 2011, p. 93.
[6] Seneca, “On Providence,” 2, 5 f.
[7] Duns Scotus, “Opus Oxoniense,” I, d. 17, q. 3, n. 31; Rep., II, d. 27, q. un., n. 3.
[8] “Evangelium Veritatis” (of the Codes of Nag-Hammadi).
[9] Cf. St. John of the Cross, Spiritual Canticle A, Strophe 38.
[10] C.S. Lewis, “The Screwtape Letters,” 1942, Chapter XIX.
