Mennyire igaza van Szent Ágostonnak, amikor azt mondja: „Inter conversionem et mortem aliquod temporis apatium intercedet oportet.” A megtérés és a halál között némi időköznek kell lennie. És Liqouri Szent Alfonz tapasztalata szerint: „Az ember abban az állapotban hal meg, amelyben reájön az utolsó betegség.”
Vigasztaló az gondolat, hogy életünkből, illetve az örökkévalóságban megmaradó emlékeinkből teljesen hiányozni fog mindaz, ami nem szolgált Isten dicsőségére. Amúgy általánosságban tudni fogjuk, hogy valamikor bűnösök voltunk, de egyetlenegy se fog eszünkbe jutni vétkeinkből. Semmiféle kellemetlen emlék nem fogja zavarni boldogságunkat. Ami nem szolgált Isten dicsőségére, az, ha pusztán emberi szempontból mégannyira is dicsőséges volna, nem létezik az örökkévalóság számára. Az - amint egy magán kinyilatkoztatásában maga az édes Jézus mondta Szent Terézia anyánknak -, az mind hazugság.
Legyen szabad még egy hasonlattal élnem. Ha úgy fogjuk fel az emberi életet, mint valami szép festményt, úgy tudnunk kell, hogy az ilyen műremek megalkotása sok mellékes és éppen nem gusztusos művelettel jár. Hogy egyebet ne mondjak, ott van az ecsetnek szappanos meleg vízben való tisztítása, tisztára mosása. Amikor azonban mi a kész alkotást élvezzük, ezek a dolgok nem is jutnak eszünkbe. Így leszünk a lélekremekekkel; azokon sem fog meglátszani, hogy nem valamennyi ténykedésünk volt szemrevaló. Odaát valamennyi az lesz.
Szép életnek rendesen szép halál szokott a befejezése lenni. Saját szemeimmel láttam, különösen kettőt olyat, akik arcán – miután elszállt belőle a lélek - valami rendkívüli szépség, valósággal az örök dicsőség visszfénye ragyogott. Mintakép e tekintetben a Kármel három nagy szentje, Szent Terézia, Keresztes Szent János és Lisieux-i Kis Teréz.
1582. október 4-ét írtak. Csütörtöki nap volt. Emlékezetes nap a világtörténelemben, mert ekkor vezették be a Gergely-féle naptárt. Szent Terézia földi pályafutásának utolsó napja. Ott feküdt a betegágyán a Medina del Campo-i zárdában. Az utolsó szentségeket az előző este vette fel. Beszélni már nem tudott, ápolója, boldog Anna egészen tisztába öltöztette és új főkötőt adott rá. Önelégülten nézett végig önmagán, azután hálásan mosolygott boldog Annára, és jelekkel fejezte ki köszönetét. Nagyon szerette a tisztaságot, és így igen jólesett neki ez a figyelem. Reggel hét órakor jobb oldalára fordult, ebben a helyzetben maradt mindvégig, egyik karjára nyugtatva fejét, a másikban pedig feszületet tartva, arccal a nővérek felé.
Valamennyien meglepődve látták, hogy milyen rendkívüli széppé lett. Ki volt pirulva, arca ragyogott az örömtől, és a ráncok - pedig nagy számban voltak, mert az utolsó két esztendőben nagyon öregedett - teljesen eltűntek róla. Egészen megfiatalodott. Akik ifjúkora óta ismerték, azt mondták, hogy sohasem látták őt még ilyen szépnek. Így maradt imába, vagy jobban mondva elragadtatásba merülve tizennégy óra hosszat. Arckifejezése híven visszatükrözte azt, ami lelkében lejátszódott. Megszégyenülést és zavart mutatott, mint az, aki érdemtelennek tartja magát valami jutalomra, majd csodálkozást fejezett ki; bizonyára az örök boldogság egy újabb részlete tárult fel előtte. Olykor meglátszott rajta, hogy bizalmasan és édesen társalog valakivel. Arca égett és ragyogott, mint egy csillag, időnként rendkívül kellemes, csodálatos illat terjengett körülötte.
Délutánra járt az idő, és a tartományfőnök atya bejött, és azt kérdezte boldog Annától, aki eladdig nem mozdult el a szent Anya oldala mellől, hogy evett-e már, s miután az nemmel válaszolt, elküldte ebédelni. Boldog Anna nehéz szívvel ugyan, de szó nélkül engedelmeskedett. Azonban alig lépett ki az ajtón, a szent Anya felvetette szemét, és nyugtalanul nézett körül. „Annát keresi?” - kérdezte tőle a főnök. Az igenlően intett. Azonnal visszahívták, és amint belépett, a szent Anya örömtől sugárzó arccal tárta feléje karjait, gyöngéden megölelte, azután feje alá tette boldog Anna karját, és azon feküdt egészen haláláig. Boldog Anna ezen karján egész életében mindig érezhető volt az a csodálatos, kellemes illat, amely Szent Teréz szűzi testéből és ereklyéiből áradt.
Mély csend uralkodott a cellában. A nővérek ott térdeltek az ágy körül, halkan imádkozva. Akit dolga elszólított, nesztelenül surrant ki, és sietve lopódzott vissza. Mindnyájuk tekintete szent Anyjuk megdicsőült vonásain függött, s könnyes szemmel és elszorult szívvel várták utolsó leheletét. Boldog Anna ott állt az ágy párnájánál, karján nyugtatva a szent Anya fejét, az ő szíve volt bizonyára a legnehezebb. Soha senki sem szerette Teréziát ezen a földön olyan forrón, tiszta, önzetlen szeretettel, mint ő. Senkire se volt elvesztése olyan lesújtó, mint őrá nézve. Az édes Jézus, aki annyira együtt tud érezni velünk, gyenge emberekkel, nem tudta nézni tovább ennek a hű szolgálónak szenvedését, s a vigasztalására sietett.
„Látván azt - mondja boldog Anna naplójában -, hogy bennem nincs elegendő erő ezen kereszt elviselésére, hirtelen jóságától indíttatva, megmutatta magát nekem isteni Felségének glóriájában. Ott állt az ágy lábánál, és egy sereg boldog lélek vette körül, akik eljöttek a mi Anyánk lelkéért. Ez a felséges látomás egy Hiszekegy hosszáig tartott. Ez idő elég volt ahhoz, hogy lelkemben a szomorúság és a fájdalom az Isten akaratán való teljes megnyugvásnak adjon helyet, és hogy bocsánatot kérjek az Úrtól. Így szóltam hozzá: »Uram, ha isteni Felséged kész volna is engem azzal megvigasztalni, hogy meghagyja őt nekem, most, hogy láttam a rá váró dicsőséget, én magam kérném, hogy még csak egy percig se hagyja tovább itt.« - Alig hangzottak el a szavak Anna lelke mélyén, a szent haldokló ajkáról három, alig észrevehető, halk, szelíd édes nyögés lebbent el - olyasféle, amilyent néha ima közben az áhítat szokott az ember szívéből kicsalni -, és azzal szíve utolsót dobbant. Arca még az eddiginél is szebb lett; a megdicsőülés mennyei fénye ragyogott rajta. Nyoma sem volt a haláltusának, szeráfi lelke, amely olyan gyakran járta be az egeknek titokzatos tájait, most az egyszer ott feledkezett azok szépségei között. Vagy talán isteni Jegyesének nem volt ahhoz lelke, hogy visszabocsássa őt erre a csúnya, hideg földre.”
Az egyik imádkozó nővér ebben a pillanatban nagy sereg, fehérbe öltözött, ragyogóan fényes alakot látott a cellába özönleni. A tízezer vértanú volt, Szent Orsolya és társai, akiket a szent Anya annyira tisztelt és akik megígérték neki, hogy eljönnek érte. Egy másik nővér azt látta, hogy lelke hófehér galamb alakjában röppent ki szájából és szállt fel az égbe. Jó barátai és leányai közül többeknek meg is jelent mennyei dicsőségében.
__________________________________________
Forrás:
P. Szeghy Ernő kármelita: Gondolatok az élet késő alkonyán
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése