1862-ben, Mária mennybevételének előestéjén, augusztus 14-éről l5-ére virradó éjszaka don Bosco testvére házában, Castelnuovo d'Astiban aludt, amelyet azóta már Colle don Boscónak hívnak. Vele voltak fiai is. Egyszerre megjelent előtte a Vezetője. Meg kell említenünk, hogy don Bosco álmaiban volt egy személy, akit ő „Vezetőnek” hívott, megmagyarázta neki mindazt, amit látott, hogy tanításában az álom értelme kristálytiszta legyen. Ez a Vezető nem volt más, mint Szűz Mária. Az álomban hívta, hogy menjen vele a tanya udvara mögötti rétre. A fűben hatalmas kígyót mutatott neki, vagy hét-nyolc méter hosszút. Don Bosco halálra rémült és el akart futni. Vezetője azonban nyugtatta és arra kérte, maradjon, mert nem kell félnie. Kötélért ment, majd don Boscóhoz lépett, és így szólt:
- Fogd meg a kötél egyikvégét és tartsd erősen. Én megfogom a másik végét és együtt elfogjuk vele a kígyót.
- És azután? - kérdezte don Bosco, még mindig rémülten.
- A földhöz vágjuk.
- Isten ments! - felelte don Bosco. - Jaj nekünk, ha így teszünk! A kígyó ellenünk fordul, és széttép minket!
- Dehogy is! Tegyünk úgy, ahogy mondtam!
- Én aztán nem kockáztatom az életemet.
„A Vezető azonban tovább unszolt” - meséli don Bosco - „és állította, hogy a kígyó semmit sem fog ártani nekünk. Ahogy ezt mondta, beleegyeztem, hogy azt tegyem, amit mond. Ő pedig felemelte a kötelet és a hátán megsebezte az állatot. A kígyó odafordult. Hátra vetette a fejét, hogy megharapja azt, ami hátulról megütötte, de nem sikerült neki, megfeszült, mintha hurkot kötöttek volna rá.”
- Tartsd erősen a kötelet - kiáltotta a Vezető. - El ne engedd!
Egy közeli körtefához szaladt és a kezében lévő kötélvéget odakötötte. Majd a másik végét fogta meg és a ház egyik ablakának rácsához kötötte. Ezalatt a kígyó dühödten küzdött, fejével és rettenetes gyűrűző testével a földhöz tapadt. Húsa szétesett, darabjai szanaszét hullottak. Végül csak egy csupasz csontváz maradt belőle.
Amikor a kígyó végre elpusztult, a Vezető leoldozta a kötelet a fáról és az ablakrácsról, és egy ládába tette. Néhány pillanat elteltével újra kinyitotta a ládát. Belenéztem, és magam és fiaim legnagyobb meglepetésére azt láttam, hogy a kötél az Ave Maria szavakat formálja. A Vezető ekkor megmagyarázta: „A kígyó az ördögöt jelképezi, a kötél pedig az Üdvözlégyeket, pontosabban a rózsafüzért, az Üdvözlégyek sorozatát, amelyek segítségével a pokol összes ördögével harcba szállhatunk, legyőzhetjük és eltaposhatjuk őket.”[2]
Ennél a pontnál igen fájdalmas jelenet bontakozott ki don Bosco szemei előtt. Fiatalok jelentek meg a széttépett kígyótetem körül. Enni kezdték, és a hús megmérgezte őket.
„Teljesen kétségbe estem” - meséli don Bosco -, „mivel akárhogy is figyelmeztettem őket, egyre ették a húst. Kiáltottam egyiknek is, másiknak is, meg-megpofoztam, ököllel ütöttem őket, hogy ne egyenek belőle, de mindhiába. Elszörnyedve láttam, hogy körülöttem mindenhol gyerekek fekszenek a földön, rettenetes állapotban.”
Don Bosco ekkor Vezetőjéhez fordult:
- Nincs valamilyen gyógymód erre a sok rosszra?
- Természetesen van! - felelte a Vezető.
- Éspedig? - firtatta don Bosco.
- Nincs más megoldás, mint az üllő és a kalapács.
- Hogyan? Rakjam őket üllőre és üssem kalapáccsal?
A Vezető így felelt:
- A kalapács a gyónást jelképezi, az üllő az áldozást. Ezt a két eszközt kell használni.[3]
Az „ifjúság szentje” minden bizonnyal az egyik legodaadóbb rózsafüzér-imádkozó volt. Egyszer egy tekintélyes ember látogatta meg. Don Bosco megmutatta neki, milyen tevékenységeket végez a fiatalok között. A vendégnek nagyon tetszett a dolog, azonban megjegyezte: „Minek kell mindennap ennyi időt tölteni a rózsafüzérrel? Elvesztegetett idő a gyerekeknek; értékes idő, amit fontosabb dolgokkal is eltölthetnének.”
Ám don Bosco így válaszolt: „Ezt sohasem hagynám ki a napirendjükből! Ez az a biztos eszköz, amellyel megmenekülhetnek az ördög támadásaitól, amellyel feléleszthetik magukban a hitet és a tisztaságot, kiszabadulhatnak a tévelygésből és támogathatják az Egyházat.” Majd megismételte: „A rózsafüzér az üdvösség köteléke, amellyel visszaverhetjük, legyőzhetjük, kiirthatjuk a pokol minden ördögét!”
Don Bosco és Savio Szent Domonkos (1842-1857)[4]
A fiatalon meghalt Savio Szent Domonkos, don Bosco híres tanítványa, egy éjszaka álomban látogatta meg barátját. Don Bosco megkérdezte tőle:
- „Mi volt a legnagyobb vigasztalásodra, amikor haldokoltál?”
- „Te mit gondolsz?” - kérdezett vissza Domonkos.
Don Bosco ekkor találgatni kezdett: az, hogy oly tiszta életet élt, hogy jócselekedetei révén annyi égi kincset gyűjtött, stb. Ám ezek mindegyikére Domonkos mosolyogva ingatta a fejét.
- „Akkor áruld el” - unszolta csalódottan don Bosco -, „mi az?”
- „Amikor haldokoltam, leginkább az segített rajtam, az adta a legtöbb örömöt, hogy Isten csodálatos Anyja oly figyelmes szeretettel szeret és mellettem van. Mondd meg a fiúknak, hogy mindenképpen maradjanak a közelében egész életükben. De igyekezz, már nincs sok időd!”
[1] Don Bosco Jóéjszakátjai és álmai, Don Bosco kiadó, Budapest, 2009
[2] „A kígyó és a rózsafüzér”, I Sogni di don Bosco (Elledici, 1995), p. 57-58.
[3] Az itáliai vidékeken a fiatal földművesek lángszóróval, üllővel és kalapáccsal készítettek maguknak munkaeszközöket. Ha mindezt a gyónás és az áldozás szentségére vonatkoztatjuk, értelmezhetjük úgy, hogy a gyónás nem valami egyszerű eszköz, amellyel megtisztítjuk a lelkiismeretünket, az áldozás sem egyszerű jámborsági forma. A papoknak adott erőteljes eszközök ezek, amelyet azért kaptak, hogy a híveket a jó úton vezessék.
[4] Don Bosco álmainak gyűjteménye alapján.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése