A szeretet vak

      A távoli hegyekben egy eldugott kis faluban lakodalom volt: a falu legszebb lányának bekötötték a fejét. Mulatott és örvendezett a falu apraja-nagyja. Majd az ifjú pár a mindennapok szürkeségében is boldog volt, nagyon szerették egymást. De mindez nem sokáig tartott: kitört a második világháború, és a fiatal férj a frontra került. 

      Imáiban hordozták a katonát a felesége, a szülei, a barátai. A férj is forrón imádkozott, vészterhes helyzetekben pedig különösen kérte Jézus Anyját, hogy Isten tartsa meg életét és hazakerüljön ifjú feleségéhez. A háború végén fogságba került, és már levelet sem tudott küldeni nekik. Erőt és kitartást adott neki az a gondolat, hogy Isten segítségével egyszer újra karjaiba veheti szerelmetes feleségét. Kiállt hideget, éhséget, sebesülést, betegséget, csodával határos módon menekült minden halálos kimenetelű helyzetből. 

     És eljött a nap, amikor végre hazaindulhatott. Szinte röpült, és az emberek segítették, örvendtek, hogy egy valaki közülük túlélte a borzalmakat. Mikor meglátta a távolban a faluját átölelő hegyeket, alig tudott aludni. 

      Kora hajnalban végre a faluja határába ért. Nyár vége volt, tarka színekben pompázott a vidék. Dobogó szívvel ült le az út porába erőt gyűjteni a nagy találkozásra, a boldog viszontlátásra. Imádkozott, hálát adott Istennek és a Szűzanyának, hogy életben maradt, épségben. Ahogy továbbindult, egyszer csak a falu egyik idős embere jött vele szembe, kíváncsian szemlélve a lesoványodott, rongyos katonát. Örömmel ismerte fel a fiatal férjet, és az első meglepetés után elkomorodott arccal mondta: 

      - Készülj fel fiam arra, hogy a feleséged sok nyomorúságon ment keresztül. 

      - De él, ugye? 

      - Igen, él. Átment valami fekélyes betegségen, de alig élte túl. Az arcát elcsúfította, a haja elhullt, és azóta valami gyógyíthatatlan kór emészti. Alig tud és alig mer kilépni is az házból. 

      Némán hallgattak egy darabig. Majd az idős ember a tarisznyájából megfelezte a darabka kenyerét, kezét a férfi vállára tette, majd szó nélkül tovább bandukolt, ilyenkor sok a munka a mezőn, és kevés a férfikéz. 

      A harcedzett katona sírva roggyant le az út szélére, fejét karjaiba rejtve. Majd felemelte a fejét, és a távolban gyülekező gólyákat szemlélte elmerengve. Minden évben hazajönnek, - és fiókáikat itt nevelik fel, nem a távoli melegebb vidékeken. Vállalják a hosszú veszélyes utat a túléléshez. És milyen sokan lettek az elmúlt évek során, gondolta a férfi, - a háború szele mintha a gólyákat nem érintette volna. 

      Elkezdte apró falatonként megenni a kapott kenyeret. Vele szemben leült egy kóbor kutya, és sóvárogva követte a falatozás minden mozdulatát. A férfi az utolsó falatot a kutyának vetette, határozottan felállt, és elindult haza. 

      Ahogy beért a faluba, az első házak között megállt és mozdulatlanul várt. A kutya a lábaihoz kuporodott. Először a gyerekek vették észre az álló idegent, majd a néhány felnőtt is odament. Mikor felismerték, diadallal vezették haza, örömük határtalan volt, habár sajnálták is, hogy a férfi a háborúban sajnos megvakult. És végre ismét karjaiban tarthatta szeretett feleségét. Sírtak, és megint sírtak, a szülők is, de ezek az öröm és hála könnyei voltak. 

      A felesége soha nem kérdezte, hogyan vakult meg, nem akarta, hogy a háború borzalmait újra átélje a férje. Nagy gondoskodással vette körül, a férj megerősödött. A feleség szinte megszépült, és most már nem félt kilépni a kapun a férje karján, boldog volt. 

      A kór erősebb volt, mint az asszonyka szervezete, és öt év múlva sok szenvedés után a férje karjaiban hunyta le a szemét örökre. Ekkor „nyitotta ki” a szemét a férj. Mindig is tudta és látta, hogy az ő szerelmetes felesége a legszebb asszony a világon, még a ravatalon is.