A felebaráttal nyájasan kell viselkedni, a sértésnek még a látszatát is kerülni kell.
Ha elfordulunk egy embertől vagy megsértjük őt, akkor mintha kő nehezedne a szívünkre.
A zavaros lelkű, csüggedésre hajlamos embert meg kell próbálni felvidítani szerető szóval.
Ha egy testvér vétkezik, takard be őt, ahogy Szíriai Szent Izsák ajánlja: „Feszítsd ki a vétkező testvér fölé ruhádat és takard be őt” (89. prédikáció).
Mi mindnyájan rászorulunk Isten irgalmára, ahogyan az Anyaszentegyház énekel róla: „Ha nem lett volna velünk az Úr, ki tudta volna magát sértetlenül megőrizni az ellenségtől, aki egyúttal embergyilkos is”.
Felebarátaink iránt mind szóban, mind gondolatban tisztáknak kell lennünk és mindegyikhez egyformán kell közelednünk; egyébként életünk haszontalanná válik.
A felebarátot nem kevésbé kell szeretnünk, mint önmagunkat, az Úr parancsa alapján: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat (Lk 10,27). De ezt nem úgy kell tennünk, hogy a felebaráti szeretet, a helyes mérték határán túllépve, elvonjon az első és legfőbb parancsolat teljesítésétől, vagyis Isten szeretetétől, amint erről Urunk Jézus Krisztus oktat bennünket: Aki atyját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám; s aki fiát vagy lányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám (Mt 10,37). E tárgyról igen helyesen elmélkedik Rosztovi Szent Dimitrij. „Abból látható, hogy a keresztény ember helytelenül szereti Istent, hogy a teremtményt a Teremtőhöz méri. És abból látható a helyes szeretet, hogy minden más teremtménynél jobban szereti és tiszteli az egyetlen Teremtőt.”
26. A felebarát el-nem-ítéléséről és a sértések megbocsátásáról
Senkit sem kell megítélni, még ha a tulajdon szemeddel[1] láttad is őt vétkezni, vagy ha Isten parancsolatait áthágta, ahogy Isten igéje mondja: Ne ítélj, hogy meg ne ítéltess (Mt 7,1). Ki vagy te, hogy más szolgája fölött ítélkezel? Saját ura előtt áll vagy bukik. De állni fog, mert elég hatalmas az Isten, hogy fenntartsa (Róm 14,4).
Sokkal jobb, ha mindig emlékezetedbe idézed az Apostol ezen szavait: Aki azt hiszi, hogy áll, ügyeljen, nehogy elessék (1Kor 10,12).
Mert nem tudható, hogy mennyi ideig bírunk kitartani az erényben, ahogyan ezt a Próféta tapasztalatból ismerve mondja: Én biztonságomban így szóltam akkor: nem rendülök meg mindörökké. De elfordítottad arcodat, és én megrettentem (Zsolt 29,7.8).
A sértésért, bármilyen nagy legyen is az, nem szabad bosszút állni, hanem ellenkezőleg, szívből meg kell bocsátani a sértőnek, még akkor is, ha a szívünk ellenkeznék és Isten igéjének meggyőző erejével kell azt meghajlítani: Ha ti nem bocsátjátok meg az embereknek bűneiket, akkor mennyei Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket (Mt 6,15); imádkozzatok üldözőitekért (Mt 5,44).
Nem szabad a szívünkben haragot vagy gyűlöletet táplálni az ellenséges felebarát iránt, hanem szeretni kell őt és, amennyire csak lehetséges, jót cselekedni vele, követve Urunk Jézus Krisztus tanítását: Szeressétek ellenségeiteket és tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket (Mt 5,44).
Ha tehát minden erőnkből igyekszünk mindezeket megtartani, akkor remélhetjük, hogy szívünkben felragyog az isteni fény, mely beragyogja a mennyei Jeruzsálem felé vezető utunkat.
Féltékenyen tekintsünk Isten kedvenceire: Dávid szelídségére, akiről a jóságos és szeretetteljes Úr azt mondotta: Rátaláltam a szívem szerint való férfiúra, aki minden kívánságomat teljesíti (vö. 1Sám 13,14). Így beszél ő a derék Dávidról, aki nem emlékezik a gonoszságra, melyet ellenségei cselekedtek vele. Mi se tegyünk semmit bosszúból testvérünk ellen, hogy – amint Szentéletű Antiokhosz mondja - az imádság ideje alatt ne legyen megállás. A Törvény parancsba adja, hogy az ellenség szamaráról gondoskodni kell (Kiv 23,5). Jóbról az Úristen tanúsítja, hogy nem haragvó ember (Jób 2,3); József nem állt bosszút testvérein, amiért gonoszságot terveltek ki ellene; Abel egyszerűségében gyanútlanul ment testvérével, Káinnal. Isten igéje tanúsítja, hogy a szentek mind haragtól mentesen éltek: Jeremiás, Istennel társalogva, arról beszél, hogy Izrael üldözte őt: Vajon rosszal szokás-e fizetni a jóért? Emlékezzél! A színed elé álltam, hogy közbenjárjak értük (Jer 18,20) (Antiokhosz, 52. beszéd).
Az Isten csak a kígyóval szembeni ellenségeskedésre adott parancsot, vagyis az ellen, aki a kezdet kezdetén elcsábította az embert és kiűzte a Paradicsomból: az embergyilkos ő, a sátán. Azt is parancsba kaptuk, hogy harcolnunk kell - mint ellenséggel - a midianitákkal, vagyis a paráznaság és a kicsapongás tisztátalan szellemei ellen, akik tisztátalan és ocsmány gondolatokat hintenek el a szívekben.
- Az erény és a bölcsesség legfelső foka az, hogyha értelmünk működését nem vezérli mögöttes szándék.
Miért ítéljük meg testvéreinket? Azért, mert nem törekszünk önismeretre. Aki önmaga megismerésével van elfoglalva, annak nincs ideje arra, hogy másokat szemmel tartson. Ítéld el magadat, és felhagysz azzal, hogy másokat megítélj.
Ítéld el a rossz cselekedetet, de azt, aki elkövette, ne ítéld el.
Önmagunkat mindenkinél bűnösebbnek kell tartanunk, és felebarátunk minden rossz cselekedetét meg kell bocsátanunk; csak a sátánt kell gyűlölnünk, aki őt elcsábította. Elő szokott fordulni, hogy azt hisszük: a másik rosszul cselekszik, de valójában, az illető jó szándéka miatt, helyesen. S különben is, a bűnbánat kapuja mindenki előtt nyitva áll, s nem tudni, ki lép be előbb rajta: te, aki ítélkezel, vagy akit elítélsz.
Ha elítéled a felebarátodat, mondja Szentéletű Antiokhosz, akkor vele együtt te is megítéltetsz abban, amiben őt elítélted. Az ítélkezés vagy az elítélés nem ránk tartozik, hanem egyedül Istenre, a nagy Bíróra, aki ismeri szíveinket és természetünk rejtett szenvedélyeit (49. prédikáció).
Ezért, szeretteim, ne tartsuk szem előtt mások bűneit és ne ítéljünk meg másokat, hogy majd ne kelljen hallanunk: Emberek fiai, lándzsák és nyilak az ő fogaik, és éles kard az ő nyelvük (Zsolt 56,5).
Mert amikor az Úr az embert magára hagyja, akkor a sátán készen áll arra, hogy szétzúzza őt, mint a malomkő a búzaszemet.
__________________________
__________________________
[1] „Abból akarom megismerni, szereted-e igazán az Urat és engem, az ő szolgáját és a tiédet, hogy megteszed-e ezt; nevezetesen, hogy ne legyen olyan testvér a világon, akinek, bármilyen súlyosan is vétkezett - miután szemedet látta, és irgalmat kért tőled -, irgalmad nélkül kelljen távoznia. S ha nem kér irgalmat, neked magadnak kell megkérdezned tőle, nem kíván-e irgalmat nyerni. És ha utána ezerszer vétkezik is szemed láttára, szeresd őt jobban, mint engem, hogy ezzel az Úrhoz vonzzad őt; légy mindig könyörületes az ilyenhez.” (Szent Ferenc: Levél egy miniszterhez)
Folyt. köv.
Forrás:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése