Igazság tükre

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

19. elmélkedés 

Igazság tükre 

Speculum justitiae 

      Köszöntsük Szűzanyánkat ezzel a gyönyörű, becéző megszólítással: Igazság tükre, s kérjük Isten kegyelmét, hogy annak értelmébe minél mélyebben behatolhassunk. 

      Fontoljuk meg, hogy csupán az Úristenről mondható, hogy Ő maga a tökéletesség, az igazság, a szeretet és így tovább. Ellenben még a legnagyobb szentek hősies erényei is csak halvány utánzatai az isteni tökéletességnek. Amikor tehát a Szűzanyát az igazság tükrének nevezzük, azzal igen nagy dicséretet fejezünk ki, azt tudniillik, hogy az ő igazsága valóságos tükörképe Isten igazságának, s hogy benne még csak az árnyéka sem volt meg annak, ami ezzel az igazsággal ellenkezhetnék. A Szűzanyának ezt a tökéletességét igen fontos tanulmányoznunk, mert ha a mi saját lelki életünk nem igazságon alapszik; ha abban vannak hazug elemek, akkor bizony bajban vagyunk. 

      A Szűzanya igazsága legelőször az angyali üdvözlet alkalmával tűnik szemünkbe. Annyira természetes, annyira nincs benne a legcsekélyebb póz sem. „Megijedt”. - Nem pózol azzal, mintha neki egy angyali jelenés nem volna új dolog, hanem megijed, aminél természetesebb dolog nincs a világon egy fiatal, tizenöt esztendős leányka részéről. Valódi színeiben mutatja magát, s bizonyára ezt tette egész életében. Nem volt benne semmi tettetés. Nem mutatott külsőleg semmi olyant, amit bensejében nem érzett. Egyszóval, tiszta színarany volt az egész jelleme, minden ötvözés és minden salak nélkül. 

      A Szentírás aránylag igen kevés vonását őrizte meg számunkra, azonban a sorok közül mégis sokat kiolvashatunk. Elképzelhetjük például, milyen alázatos egyszerűséggel fogadta a kis názáreti Szűz rokonságának abbeli határozatát, hogy a törvény értelmében férjhez kell mennie. Mint egy kisgyermek édesanyja kebelén, úgy húzódott meg ő az isteni Gondviselés karjaiban, teljesen arra bízva magát. Gyermeki egyszerűséggel közölte Józseffel szüzességi fogadalmát, s hogyan örült, amikor ennek a szűzlelkű férfiúnak részéről teljes megértéssel és helyesléssel találkozott! Vagy talán Józseftől indult ki a közlés? Az sem lehetetlen. De hogy megtörtént, aziránt nem lehet kétség. Egyébként a kis Szűz nem mondhatta volna e szavakat: „Hogyan volna ez lehetséges, holott férfiút nem ismerek?” (Lk 1,34). Egyáltalában végtelenül megkapó lehetett az Ő viselkedése Józseffel szemben: egy ártatlan gyermek ragaszkodása édesatyjához! 

      „Íme az Úr szolgálóleánya” - mondja az angyalnak. „Az Úr megtekintette az ő szolgálóleányának kicsinységét” - dalolja a Magnificat-ban. Igen, Ő, a világ Nagyasszonya, az Istenember után a legfelségesebb teremtmény, annak vallja magát, ami, tudniillik a Mindenható alázatos kis cselédjének. Íme a megszégyenítő rácáfolás a hazug emberi kevélységre, amely nem akarja belátni saját végtelen kicsinységét! Foglalkozzunk kissé ezen kicsinységgel. 

      Ha a világegyetemnek csupán azon részét, amelyet a legerősebb távcsövek be tudnak látni, tehát egy körülbelül kétszázmillió fényévnyi gömböt, egy akkora modellé zsugorítanánk, amekkora ez a Földteke, akkor benne a naprendszerünk átmérője egytized milliméter lenne; Napunké pedig egy százezred rész milliméter. Tehát már a Napot is, ezt az óriási tömeget, ebben a modellben a legerősebb mikroszkóp sem tudná kimutatni. Hát még a Földet! És az embert?! 

      A modern tudomány azt az időt, amikor Földünk kérge megszilárdult és kezdett az élőlények felvételére alkalmas lenni, kétezer millió esztendei múltba teszi. Ha ezt az időt egy huszonnégy órás nap keretei közé szorítjuk, akkor ezen időmodellben Ádám az utolsó óra utolsó percének utolsó másodperce végén, vagyis 23 óra, 59 perc és 59.8 másodperckor jelenik meg a Földön, s az emberiségnek körülbelül tízezer éves élete, az akkora tisztelettel emlegetett világtörténelem két tized másodpercre zsugorodik össze. Hát egy nyolcvan esztendős emberélet? Alig több egy ezredrész másodpercnél! Pedig ez még csak a Föld kora. Hátha még az embert a világegyetem korához arányítanánk! Mennyire semmi tehát az ember, akár térfogat, akár idő tekintetében! Egy ultra-mikroszkopikus bacilus - tér- és időbacilus - aki hallatlanul nagynak képzeli magát. 

      Az emberiség képzelődése az a hazugság, amely Istent leginkább sérti. Isten a végtelen igazság: a hazugságot nem tudja nézni. Ellenben minél közelebb jut az ember az igazságnak, vagyis saját semmiségének belátásához, annál magasabbra emeli. Ez a megértés. ez a teljes belátás a Szűzanyában tökéletesen megvolt, s ezért nevezzük Őt joggal az igazság tükrének. Ezért emelte Őt Isten olyan magasra, hogy a világegyetem mérhetetlen méretei, úgy tér, mint idő tekintetében, semmivé zsugorodnak Őhozzá viszonyítva. Neki, ennek a teljesen hamisítatlan, igaz gyémántnak; neki, a kegyelemmel teljesnek hódol az egész mindenség, s királynőjének vallja Őt. Hát mi meddig akarunk még a hazugság homályában tévelyegni?! Mikor fog az igazság már egyszer teljes fénnyel világítani bensőnkben? 

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html