 |
| Isten Anyja, a szemlélődés ikonja |
Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról:
21. elmélkedés
Bölcsesség széke II.
Sedes Sapientiae
Képzeljük magunk elé a Szűzanyát, amint Erzsébet házának küszöbén áll! Égre emelt szemekkel, kitárt karokkal, sugárzó arccal, s ajkáról az Úr trónja felé árad a Magnificat ihletett szövege (Lk 1, 46-65). Kérjük Isten kegyelmét, hogy bölcsességét megismerhessük és utánozhassuk.
Mert nagyot művelt velem ő,
aki Hatalmas: ő, akit Szentnek hívunk.
Nemzedékről nemzedékre
megmarad irgalma azokon, akik istenfélők.
A Boldogságos Szűzanya tiszta látását abban a nagy dologban, amelyet vele az Úr cselekedett, három körülmény ragadja meg: Isten hatalma, szentsége és irgalma. S csakugyan a Megváltás nagy művét nem lehetne találóbban jellemezni. Nagy dolgot cselekedett ugyanis vele a Hatalmas, a Mindenható. Olyan dolgot, amely messze felülmúlja nem csak a természetes lehetőséget, hanem még az emberi képzeletet és értelmet is. Angyalnak vagy embernek soha eszébe nem jutott volna a lehetőség, hogy Isten emberré lehessen. Hogy a végtelen isteni Személy fölvegye s önmagával egyesítse kicsiny emberi természetünket. Végtelen hatalom kellett e csoda megvalósításához, s ezt emelik ki a Szűz szavai. Kimondhatatlanul nagy dolog az, hogy ez a csoda tényleg megvalósult, s íme éppen ő az, akit hozzá eszközül választott az Úr, ő az, aki ebben a pillanatban saját Teremtőjét hordozza szíve alatt, s fogja a világra hozni.
„Ő, akit Szentnek hívunk.”
Igen, ebben a nagy csodában elsősorban Isten végtelen szentsége nyilvánul meg, amely nem tudja nézni a bűnt, s amely az embert nem fogadhatja be rendeltetési helyére, a mennyországba mindaddig, míg a bűn szennye róla nincs tökéletesen letörölve. A paradicsomban történt súlyos megbántásért és a többi emberek személyes bűneiért az Úristen teljes mértékű elégtételt kíván. Azt akarja, hogy az az ember, akit Ő majdan fölvesz maga mellé és saját boldogító látásában részesít - tehát mi valamennyien - kristálytiszták lehessünk, mintha soha életünkben semmi bűnt nem követtünk volna el. Ehhez nem lett volna elég a bűnnek egyszerű elengedése; ehhez szükséges volt a keresztnek elégtételi áldozata, s a belőle származó, az édes Jézus vérétől pirosló szentségek, amelyek képesek tökéletesen tisztára mosni a lelkeket.
„Nemzedékről nemzedékre megmarad irgalma
azokon, akik istenfélők.”
Helyesen ismeri föl és hangsúlyozza a Szűzanya, hogy ez a „nagy mű”, a hatalom és a szentség után, Isten végtelen irgalmának műve. Hiszen az Úr ősatyánk bűne után végleg elfordulhatott volna az emberi nemtől, s hagyhatta volna azt a kárhozatba rohanni. Azonban Ő nem így tett, sőt végtelen jóságában és irgalmában még a bűnt is szerencsétlen kis teremtményének javára fordította, s kimondhatatlan nagy jót hozott ki belőle: a megváltást. Ha képesek volnánk teljesen felfogni Isten irgalmát, örömünkben sírnánk arra a gondolatra, hogy az édes Jézust és a Szűzanyát az eredeti bűnnek köszönjük!
Íme, ezek a Szűzanya gondolatai. Hol van itt csak nyoma is a csatazajnak és a zsidó nagyhatalmi álmoknak? Az Ő eszméi egészen más körben, az örök értékű dolgok terén mozognak. De halljuk Őt tovább.
De mintha mégis valami harcias hang vegyülne bele a Magnificat-ba - vagy talán mégsem?
Csodát művelt erős karjával:
a kevélykedőket széjjelszórta,
hatalmasokat elűzött trónjukról,
kicsinyeket pedig felmagasztalt.
Igen, van benne valami, csakhogy itt nem politikai harcokról, hanem elvi küzdelmekről van szó. „Ne gondoljátok - mondja majd Jézus -, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem, kardot” (Mt 10,34). S egy másik helyen: „Azért jöttem, hogy tüzet dobjak a földre. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon!” (Lk 12,49). A Messiás nagy, elvi küzdelemnek lesz a kiindulópontja. Az ellentmondás céltáblája. Ellene késhegyre menő küzdelmet folytat a sátán, s ahol csak tehet, beleharap a sarkába.
A Szűzanya szeme azonban a földi életen túl a távolba tekint, s íme ott szétszórattak a szívük szándékaiban kevélykedők, a hatalmasok pedig elűzettek trónjaikról, helyüket pedig az alacsonyak foglalják el. „Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, s aki első akar lenni, legyen a cselédetek” (Mt 20,26-27). Azok a kevélyek és hatalmasok, akikre a Szűzanya szavai vonatkoznak, nem, vagy legalábbis nem elsősorban a római császár és az ő légiói. A Szűzanya nem politizál. Itt lelki dolgokról van szó: a földiek Őt nem érdeklik. Azok a kevélyek és hatalmasok, akik lelki téren gyakorolják zsarnokságukat: az írástudók, a farizeusok és szadduceusok; a főtanács tagjai, a főpapok, később majd Annás és Kaifás. Nekik mondta Jézus: „Jaj nektek, farizeusok és írástudók, ti képmutatók! Fehérre meszelt sírokhoz hasonlíttok, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak a halottak csontjaival s mindenféle undoksággal” (Mt 23,27). Ők azok az önző szipolyai a népnek, „elviselhetetlenül nehéz terheket hordanak össze és raknak az emberek vállára, de maguk ujjal sem hajlandók mozdítani rajta” (Mt 23,4). Ezeket szórja szét; ezeket teszi le az Úr.
Íme, milyen magasan szárnyal a Szűzanya felfogása a messiási eszme terén nemzetének teljesen anyagias, politikai ábrándjai fölött! Valóban méltán mondjuk Őt a bölcsesség székhelyének. Ó, bárcsak kieszközölné számunkra azt a kegyelmet, hogy mi is mindig természetfölötti módon gondolkodjunk, s mindent az örök élet szempontjából értékeljünk.
Mert nagyot művelt velem ő,
aki Hatalmas: ő, akit Szentnek hívunk.
Nemzedékről nemzedékre
megmarad irgalma azokon, akik istenfélők.
A Boldogságos Szűzanya tiszta látását abban a nagy dologban, amelyet vele az Úr cselekedett, három körülmény ragadja meg: Isten hatalma, szentsége és irgalma. S csakugyan a Megváltás nagy művét nem lehetne találóbban jellemezni. Nagy dolgot cselekedett ugyanis vele a Hatalmas, a Mindenható. Olyan dolgot, amely messze felülmúlja nem csak a természetes lehetőséget, hanem még az emberi képzeletet és értelmet is. Angyalnak vagy embernek soha eszébe nem jutott volna a lehetőség, hogy Isten emberré lehessen. Hogy a végtelen isteni Személy fölvegye s önmagával egyesítse kicsiny emberi természetünket. Végtelen hatalom kellett e csoda megvalósításához, s ezt emelik ki a Szűz szavai. Kimondhatatlanul nagy dolog az, hogy ez a csoda tényleg megvalósult, s íme éppen ő az, akit hozzá eszközül választott az Úr, ő az, aki ebben a pillanatban saját Teremtőjét hordozza szíve alatt, s fogja a világra hozni.
„Ő, akit Szentnek hívunk.”
Igen, ebben a nagy csodában elsősorban Isten végtelen szentsége nyilvánul meg, amely nem tudja nézni a bűnt, s amely az embert nem fogadhatja be rendeltetési helyére, a mennyországba mindaddig, míg a bűn szennye róla nincs tökéletesen letörölve. A paradicsomban történt súlyos megbántásért és a többi emberek személyes bűneiért az Úristen teljes mértékű elégtételt kíván. Azt akarja, hogy az az ember, akit Ő majdan fölvesz maga mellé és saját boldogító látásában részesít - tehát mi valamennyien - kristálytiszták lehessünk, mintha soha életünkben semmi bűnt nem követtünk volna el. Ehhez nem lett volna elég a bűnnek egyszerű elengedése; ehhez szükséges volt a keresztnek elégtételi áldozata, s a belőle származó, az édes Jézus vérétől pirosló szentségek, amelyek képesek tökéletesen tisztára mosni a lelkeket.
„Nemzedékről nemzedékre megmarad irgalma
azokon, akik istenfélők.”
Helyesen ismeri föl és hangsúlyozza a Szűzanya, hogy ez a „nagy mű”, a hatalom és a szentség után, Isten végtelen irgalmának műve. Hiszen az Úr ősatyánk bűne után végleg elfordulhatott volna az emberi nemtől, s hagyhatta volna azt a kárhozatba rohanni. Azonban Ő nem így tett, sőt végtelen jóságában és irgalmában még a bűnt is szerencsétlen kis teremtményének javára fordította, s kimondhatatlan nagy jót hozott ki belőle: a megváltást. Ha képesek volnánk teljesen felfogni Isten irgalmát, örömünkben sírnánk arra a gondolatra, hogy az édes Jézust és a Szűzanyát az eredeti bűnnek köszönjük!
Íme, ezek a Szűzanya gondolatai. Hol van itt csak nyoma is a csatazajnak és a zsidó nagyhatalmi álmoknak? Az Ő eszméi egészen más körben, az örök értékű dolgok terén mozognak. De halljuk Őt tovább.
De mintha mégis valami harcias hang vegyülne bele a Magnificat-ba - vagy talán mégsem?
Csodát művelt erős karjával:
a kevélykedőket széjjelszórta,
hatalmasokat elűzött trónjukról,
kicsinyeket pedig felmagasztalt.
Igen, van benne valami, csakhogy itt nem politikai harcokról, hanem elvi küzdelmekről van szó. „Ne gondoljátok - mondja majd Jézus -, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem, kardot” (Mt 10,34). S egy másik helyen: „Azért jöttem, hogy tüzet dobjak a földre. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon!” (Lk 12,49). A Messiás nagy, elvi küzdelemnek lesz a kiindulópontja. Az ellentmondás céltáblája. Ellene késhegyre menő küzdelmet folytat a sátán, s ahol csak tehet, beleharap a sarkába.
A Szűzanya szeme azonban a földi életen túl a távolba tekint, s íme ott szétszórattak a szívük szándékaiban kevélykedők, a hatalmasok pedig elűzettek trónjaikról, helyüket pedig az alacsonyak foglalják el. „Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, s aki első akar lenni, legyen a cselédetek” (Mt 20,26-27). Azok a kevélyek és hatalmasok, akikre a Szűzanya szavai vonatkoznak, nem, vagy legalábbis nem elsősorban a római császár és az ő légiói. A Szűzanya nem politizál. Itt lelki dolgokról van szó: a földiek Őt nem érdeklik. Azok a kevélyek és hatalmasok, akik lelki téren gyakorolják zsarnokságukat: az írástudók, a farizeusok és szadduceusok; a főtanács tagjai, a főpapok, később majd Annás és Kaifás. Nekik mondta Jézus: „Jaj nektek, farizeusok és írástudók, ti képmutatók! Fehérre meszelt sírokhoz hasonlíttok, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak a halottak csontjaival s mindenféle undoksággal” (Mt 23,27). Ők azok az önző szipolyai a népnek, „elviselhetetlenül nehéz terheket hordanak össze és raknak az emberek vállára, de maguk ujjal sem hajlandók mozdítani rajta” (Mt 23,4). Ezeket szórja szét; ezeket teszi le az Úr.
Íme, milyen magasan szárnyal a Szűzanya felfogása a messiási eszme terén nemzetének teljesen anyagias, politikai ábrándjai fölött! Valóban méltán mondjuk Őt a bölcsesség székhelyének. Ó, bárcsak kieszközölné számunkra azt a kegyelmet, hogy mi is mindig természetfölötti módon gondolkodjunk, s mindent az örök élet szempontjából értékeljünk.
_______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése