Ájtatosság jeles edénye

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

26. elmélkedés 

Ájtatosság jeles edénye 

Vas insigne devotionis 

      Képzeljük magunk elé, amint a Szűzanya körülbelül huszonhét esztendős korában egyszerű, szegényes, de azért tisztességes ruhában, imába merülve halad a Jeruzsálemből Názáret felé vezető úton, s nem veszi észre, hogy a tizenkét éves kis Jézus ottmaradt a templomban! Kérjük Isten kegyelmét, hogy megismerhessük és utánozhassuk a Szűzanya kiváló ájtatosságát. 

      Elmélkedjünk először arról, mi is az áhítat, s hogy mekkora fontossággal bír a lelki életben. Azt hihetnénk ugyanis, hogy az ájtatosság azonos a lelki élettel; pedig nem az, sőt akárhány lelki ember nagyon is jól teszi, ha megvizsgálja magát, vajon van-e benne elegendő ájtatosság. Az ájtatosság vagy áhítat tehát az Istenbe merült bensőnek külső megnyilatkozása az egész megjelenés összeszedettségében, az érzékek fékezésében, az imaszerű testtartásban, szóval mindabban, ami azt a benyomást kelti, hogy az illető áhítatba van merülve. Magától értetődik, hogy az áhítatos külsőnek teljes összhangban kell lenni a belsővel, mert hiszen egyébként képmutatás volna. Sőt rendes körülmények között még annak a szándéknak is távol kell lennie az illetőtől, hogy mások észrevegyék rajta az ájtatosságot, s így épülésükre szolgáljon. Az igazi áhítatba merült embernek az ilyesmi eszébe se jut. Éppen ezért ő egyáltalában nem fog különbséget tenni külső testtartás tekintetében akár a templomban imádkozik, mások láttára, akár pedig a szobájában, ahol Istenen kívül senki sem veszi észre. Másrészt azonban, ha nem is törődik azzal, mit gondolnak róla mások, az áhítatos külsőt igen fontosnak fogja tekinteni, éspedig azért, mert tartozunk vele Istennek; mert ez hozzátartozik az isteni udvar etikettjéhez, illemszabályaihoz; mert Istennel nem illik úgy tárgyalni, mint akármilyen jött-ment emberrel. 

      De másrészt fontos azért is, mert az ájtatos külső viselkedés visszahat bensőnkre, s erősíti ájtatos hangulatunkat. Igen sok lelki élet hanyatlik és laposodik el az ájtatosság hiánya miatt. A szent dolgokkal való állandó foglalkozás bizonyos közönyösséget teremt a lélekben; a megszokottság csökkenti úgy a külső, mint a benső tiszteletet, s a vége az, hogy külsőleg egyáltalán nem látszik meg rajtunk, vajon a szentáldozáshoz járulunk-e, vagy pedig szobasöpréshez készülünk, s ilyenkor igen nagy a valószínűség, hogy a bensőnk sem igen változik a két elfoglaltság szerint. 

      Gondoljunk Keresztes Szent János atyánkra, aki a folyosón haladtában kénytelen volt öklét a falba verni, hogy áhítata ne fokozódjék elragadtatásig! Hol vagyunk mi ettől?! 

      Szűzanyánk életéből az evangélium csupa olyan vonást örökít meg, amelyek Őt a legmélyebb áhítatba merülve állítják szemünk elé. Az angyali üdvözlet alkalmával hogyan is képzelhetnénk Őt másképpen, mint alázatosan térdre borulva, s teljesen Istenbe merült lélekkel és tökéletes külső összeszedettségben! Amikor azután Erzsébethez utazik, azon a négynapi úton, valami Jeruzsálembe menő karaván közepette - mert hiszen egyedül utazni nem volt bátorságos – a názáreti Máriának, József, Dávid fia arájának áhítata abban az amúgy is imádságos környezetben csupán azért nem keltett feltűnést, mert Ő mindenben meghúzódó és szerény volt, amiben Őt kicsiny alakja is segítette. De el lehet képzelni, mennyire el volt merülve a szíve alatt nyugvó megtestesült Igének szemléletében. Mennyire vak és süket volt minden egyéb iránt. - Fenséges jelenség lehetett a Magnificat alkalmával! Itt a kis Szűzanya félretesz, illetve az elragadtatás félretetet vele minden tartózkodást. Égre emelt szemekkel látjuk Őt ott, s kitárt karokkal, amint zengi az Ő csodálatos himnuszát. Vajon hogyan mondjuk azt mi a zsolozsmában?! 

      Mellőzve sok egyebet, térjünk át a kis Jézus első templomlátogatásának eseményeire, amikor a Szűzanya egy egész napon át halad a karaván női tagjai között, s nem veszi észre, hogy isteni gyermeke elmaradt. Azt hiszi, Józseffel van, a férfiak között. Ez a jelenet rendkívül mulatságos, amennyiben mutatja, hogy a Szűzanyának áhítata mennyire szellemi volt. Magától értetődik, hogy Jézusának testi jelenléte kimondhatatlan boldogság volt az Ő anyai szívének, de azért nyugodtan el tudott lenni nélküle. Az látszik ebből, hogy ő nem az édességeket, nem a forró érzelmeket kereste áhítatában, hanem az Istenben való szellemi elmerülést. 

      Hányan vannak, sőt a hívek legnagyobb része áhítat alatt csupán azokat a szívet melengető érzelmeket érti, amelyek oly édessé tudják tenni az imádságot. Ha tehát ezek alkalmilag hiányoznak náluk, ha lelki szárazság borul reájuk, akkor telepanaszkodják a gyóntatószékeket azzal, hogy nem tudnak ájtatosan imádkozni! Milyen félszeg felfogás ez! Az ilyenek a Szűzanya helyében bizonyara ki sem eresztették volna ölükből az édes Jézust, hanem becézték volna naphosszat. Pedig Őneki ez nem kell. „De miért kerestetek? - mondja szüleinek. - Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?” (Lk 2,49) - Mennyit tanulhatunk az „ájtatosság jeles edényétől” ott, azon a Názáret felé vezető úton!    

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html