Szeplőtelen Szűzanya

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

7. elmélkedés 

Szeplőtelen Szűzanya 

Mater castissima 

      A lorettói litánia három következő fohásza a szüzességének és anyaságnak csodálatos egyesülését dicsőíti a Szűzanyánkban. Elmélkedjünk tehát erről Isten kegyelmének fényében.

      A mi kis Szűzanyánk mindenekelőtt tökéletesen szűzi volt nem csak test, hanem lélek szerint is. Fontoljuk meg, hogy mit jelent ez a lelki szüzesség. Ez az emberi léleknek egyik legnagyobb szépsége, föltéve, hogy a kegyelem aranyozza be és az alázatosság kíséri. Mert hiszen nincs semmi, ami az embert annyira lesüllyesztené az állatok színvonalára, mint az ezzel az erénnyel ellenkező érzéki ösztönök, amelyek mint valami piszkos áradat hatolnak bele az ember képzeletébe, s ocsmány képekkel telítik Isten templomát. Milyen szép ezzel szemben az az ártatlan gyermeki lélek, amelyben ezek az ösztönök még nem ébredtek föl, s amelynek képzeletében semmi ilyen piszok nem szerepel.
      A gyermekeknél azonban ennek a tisztaságnak oka a testi fejletlenség és a tudatlanság, ami, különösen kis gyermekeknél, ezt a tisztaságot megfosztja minden érdemétől. Sokkal magasabban áll tehát ennél a testileg fejlett szűznek - akár férfinak, akár nőnek - tisztasága, amilyen volt például Szent Terézia anyánké, akinek lelkét Isten kegyelme szintén olyan tisztán őrizte meg, hogy még csak kísértése sem volt soha ez irányban. Az a körülmény, hogy - amint maga vallotta - ezek a dolgok ismeretlenek voltak előtte, már nem gyermeki tudatlanság, hanem inkább nagy érdem, amennyiben a szűzi tisztaság szeretete visszatartotta attól, hogy olyan dolgok után kutasson, vagy irántuk érdeklődjék, amelyek az ő hófehér képzeletét beszennyezték volna. Annyit, amennyire neki szüksége volt, tudott is.
      Így volt a mi drága kis Szűzanyánk is. Az angyalokhoz intézett kérdése: „Hogyan volna ez lehetséges, holott férfiút nem ismerek?” (Lk 1,34) - eléggé mutatja, hogy nem volt tudatlan. Férfiút ismerni vagy nem ismerni, a zsidóknál közönséges, mindennapi kifejezés volt, amely annyit jelentett, hogy házas nőnek lenni, vagy pedig hajadonnak. Sem többet, sem kevesebbet. A kis Szűzanya is tudott tehát annyit, hogy a gyermek házasságból születik. Ez elég volt neki. Minek vett volna föl az ő ragyogóan tiszta lelkébe egyéb, szennyező fogalmakat? Kegyelemmel teljes volt, s így lelkéhez nem férhetett semmi tisztátalan. Átment a földi életen anélkül, hogy annak alacsony, állatias vonatkozásait észrevette volna. Lelke csodálatosan gazdag volt tudás tekintetében is, de ez a tudás az isteni dolgokra vonatkozott; anyagi dolognak nem sok hely jutott elméjében, tisztátalanoknak pedig egyáltalán semmi. Merüljünk az Ő ragyogó, szűzi tiszta lelkének szemléletébe.

      Ha kora tavasszal kimegyünk a szabadba, a virágok gyönyörködtetik szemünket. A kis hóvirág dugja ki a fejét itt-ott a hótakaró alól. Majd pedig, amikor az teljesen elolvad, megjelenik a kis százszorszép, a boglárkafélék sárga virágai, majd a kis ibolya, a kökörcsinek, a liliom, pünkösdre pedig a pompás babarózsa. Nézzük ez utóbbit! Csakúgy duzzad a szépségtől, s íme egyszer csak, mintegy varázsütésre, lehullanak szirmai, s előbújik alóla a maghon. A virág megtermékenyült: helyébe a gyümölcs lépett. Éppen így van ez az embernél is. A nőnek szüzessége árán kell megvásárolnia az anyaságot. Nem azt mondjuk, hogy rosszul jár, mert hiszen az anyaság szintén fenséges valami, s a nőt egy másfajta, de azért fényes glóriával övezi, feltéve, hogy anyasága is kegyelemmel és alázatossággal párosul. De mégis milyen kár, hogy az előbbi dicsfényt, a szüzességét nem tudta szintén megtartani! S íme, ebben a nagy kiváltságban részesítette a Szűzanyát a Mindenható. „A Szentlélek száll rád, s a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért a születendő Szentet is az Isten Fiának fogják hívni” (Lk 1,35).
      A kis názáreti Szűznek pártája teljesen sértetlen maradt, szüzességének dicsfénye nem homályosult el egy pillanatra sem, hanem körülvette azt egy másik, pompás fénykoszorú: az anyaságé, mégpedig az istenanyaságé! Ilyen csoda sohasem történt még és nem is fog történni. Még az isteni Mindenhatóság sem lett volna képes ezt az Ő legkedvesebb leányát nagyobb szépséggel felruházni, mint tette ezáltal. A Napba öltözött asszony (vö. Jel 12,1), ez a kifejezés teljesen ráillik, mert szépsége olyan, hogy abba véges emberi szem káprázat nélkül nem képes beletekinteni.
      A világirodalom profán dolgai két nagy érzelemről tudnak a természetes rendben. Az egyik a férfinak szeretete a szűztiszta leány iránt, akit oltár elé óhajt vezetni, és feleségül venni. A másik a gyermek szenvedélyes szeretete édesanyja iránt. Az előbbi érzelem is lehet teljesen tiszta és nemes, az utóbbi pedig természetéből kifolyólag az. Tehát mint tiszta, nemes érzelmekről beszélünk itt róluk. S íme az Úristen Szűz Máriában tárgyat adott mindkét érzelemnek, mert hiszen Ő a szüzesség ideálja; s ugyanakkor Ő a leggyöngédebb anya. Adjuk oda neki szívünket fenntartás nélkül! Szeressük őt, mint a legtisztább Szüzet, s mint a legdrágább édesanyát. 
 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html