Mindennapok: A test a lélek munkatársa

Az ortodox egyháznak egyértelmű tanítása van a halálról és a temetésről. A temetési szertartás ezekkel a szavakkal kezdődik: „Áldott a mi Istenünk...”, és meg kell értenünk, hogy ennek milyen súlya van, mert ezeket a szavakat a halál ellenére, a gyász ellenére, a szenvedés ellenére mondjuk ki.

A szertartás a hajnali istentiszteletre épül, amelynek középpontjában a dicsőítés és a világosság áll, s a gyászolók a feltámadás szimbólumaként égő gyertyát tartanak a kezükben. A szertartás alapvető üzenete, hogy valóban a halállal nézünk szembe, de a halál nem kelt többé félelmet bennünk, ha Krisztus feltámadásán keresztül szemléljük. A szertartás ugyanakkor érzékelteti a halál kettős értelmét, annak két oldalát. A halált nem lehet elfogadni, a halál szörnyűség: arra teremtettünk, hogy éljünk, és mégis, abból a világból, amelyet az ember bűne iszonyatossá tett, a halál az egyetlen kiút.

Ha a bűnnek ez a világa megváltoztathatatlan és örök volna, akkor maga lenne a pokol. A halál az egyetlen, ami lehetővé teszi, hogy a föld a szenvedéssel és a bűnnel együtt kimeneküljön ebből a pokolból.

Az Egyház felismeri a halál mindkét oldalát; Damaszkuszi Szent János éles realizmussal, nyersen ír erről, mert a keresztény ember nem gondolhat romantikával a halálra. A halál napja - az a halál napja, ugyanúgy, ahogyan a keresztről beszélve sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a kereszt a halál eszköze.

A halál: az halál, a maga teljes tragikus rútságában és szörnyűségében, de végső soron mégis a halál az egyetlen dolog, ami reményt adhat nekünk. Egyfelől élni szeretnénk, másfelől viszont, ha eléggé kívánjuk az életet, akkor vágyunk a halálra, mert ebben a korlátok közé szorított világban lehetetlen teljes életet élni. Valóban létezik a pusztulás, de ez olyan pusztulás, amely az Isten kegyelmével összekapcsolódva az élet új minőségére vezet bennünket, amelyet másképp nem tudnánk megszerezni. „A halál nyereség” – mondja Szent Pál (Fil 1,21), mert testben élve el vagyunk választva Krisztustól.

Miután az eltelt időtől függetlenül elértük az élet egy bizonyos mértékét, el kell veszítenünk ezt a véges életet, hogy beléphessünk a végtelen életbe.

Az ortodox temetési szertartás középpontjában szembetűnő módon a nyitott koporsó áll, mert az elhunytat még test és lélek egységében tekinti, s az Egyház mindkettőről gondoskodik. A testet előkészítették a temetésre; a test nem pusztán elnyűtt ruhadarab, ahogy látszólag istenfélő emberek szeretik mondani, amelyet levetünk, hogy a lélek szabaddá váljék.

A test a keresztény ember számára ennél sokkal több: semmi sem történhet a lélekkel, amiben a test ne venne részt.

Erről a földi világról, de részben az isteni világról is, a testen keresztül szerzünk benyomásokat. Minden egyes szentség az Isten ajándéka, amelyhez a lélek testi cselekedetek révén jut hozzá: a keresztség vize, a bérmálás olaja, az eucharisztia kenyere és bora, mind az anyagi világból származik. Csakis a testünk útján tudunk akár jót, akár rosszat tenni. A testnek nem az a szerepe csupán, hogy benne a lélek megszülethessék, megérjen, s azután eltávozzék és magára hagyja.

Nem, a test az első naptól az utolsóig mindenben a lélek munkatársa, és a lélekkel együtt alkotja a teljes embert. Örökre, mintegy pecsétként hordozza a lélek és a vele közösen élt élet nyomát. A test a lélekkel összekapcsolódva a szentségeken keresztül magához Jézus Krisztushoz is kapcsolódik.

Az ő testében és vérében részesülünk, s ily módon a test sajátjogán egyesül az isteni világgal, amellyel kapcsolatba kerül. A test a lélek nélkül holttest, és már nem sokat tehetünk érte, a lélek viszont test nélkül, legyen bár egy szentnek a lelke, aki „egyenesen az égbe megy”, nem élvezheti még azt a túlvilági boldogságot, amelyet az egész emberi teremtmény hivatott élvezni az idők végén, amikor az Isten dicsőségének ragyogása járja majd át a lelket és a testet.

Szíriai Szent Izsák azt mondja, hogy még az örök boldogságot sem lehet ráerőltetni az emberre a test beleegyezése nélkül. Rendkívül meglepő ez a megjegyzés a test fontosságáról Szent Izsák tanításában, aki egyike volt a nagy aszkétáknak, azoknak, akikről könnyen mondhatják az emberek, hogy egész életük folyamán a testüket öldökölték.

Ámde Szent Pál szavaival: az aszkéták a bűn testét öldökölték, hogy a romlásból örökkévalóságot nyerjenek (Róm 6,6), nem pedig a testet öldökölték azért, hogy a lélek kiszabaduljon feltételezett börtönéből. Ezért veszi gondjaiba az Egyház a halott testet, akkor is, ha egy bűnösnek a teste; és mindaz a figyelem, amelyet még életében szentelünk neki, nem hasonlítható ahhoz a tisztelethez, amelyben a temetési szertartás során részesül.

A test ugyanígy kötődik a lélekhez az imádságos életben. Minden romlottság, minden túlkapás, minden durvaság, amelynek saját magunk vetjük alá testünket, oly módon alacsonyítja le e társas viszony egyik tagját, hogy az a másiknak is árt; más szóval, a bennünket kívülről ért méltatlanság legyőzhető imával, de amikor mi magunk bánunk méltatlanul önmagunkkal, az tönkreteszi az imát.

A keresztény ima sajátja, hogy nem egyéb, mint Krisztusnak atyjához intézett imája, amelyet nemzedékről nemzedékre, mindig más és más körülmények között azok ajánlanak fel, akikben a kegyelem és a részesülés által Krisztus van jelen ebben a világban; állandó, szüntelen, Istenhez szóló ima, hogy legyen meg az Isten akarata, minden az ő bölcs és szerető terve szerint történjék.

Ez azt jelenti, hogy imádságos életünk egyben harc is mindaz ellen, ami nem Krisztusé. Saját imádságunk talaját készítjük elő, valahányszor elutasítunk valamit, ami nem Krisztusé, ami méltatlan hozzá, és csak annak az imája valódi keresztény ima, aki Szent Pálhoz hasonlóan ki tudja mondani: „Többé tehát nem én élek, hanem a Krisztus él bennem” (Gal 2,20).

Mégis ahelyett, hogy az Isten akaratának teljesüléséért imádkoznánk, gyakran arról igyekszünk őt meggyőzni, hogy a dolgokat úgy intézze, ahogyan mi szeretnénk. Mi más lehet az ilyen ima eredménye, mint kudarc? Bármilyen jól imádkozunk is, minden percben tudatában kell lennünk annak, hogy a legjobb gondolatunk is helytelen lehet. Bármilyen őszinték, bármilyen megbízhatók a szándékaink, bármilyen tökéletesek is tudásunk fényében, egy adott pillanatban minden ima rossz irányt vehet, éppen ezért - miután mindent elmondtunk, amit Istennek mondani akartunk - hozzá kell tennünk azt, amit Krisztus mondott a Getsemáne-kertben: „ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te” (Mt 26,39).

Ugyanebben a lelkületben kérjük a szentek közbenjárását is: eléjük tárjuk szándékainkat, amelyek jók, de rájuk bízzuk, hogy ők alakítsák azokat tovább az Isten akaratának megfelelően, amelyet ismernek.

„Kérjetek, és adatik nektek” (Mt 7,7). Ezek a szavak tövisként hatolnak a keresztény ember lelkébe, sem elfogadni, sem visszautasítani nem tudja őket. Visszautasításuk egyet jelentene az Isten végtelen jóságának megtagadásával, de nem is vagyunk még eléggé keresztények ahhoz, hogy el tudjuk fogadni őket. Tudjuk, hogy az atya nem fog nekünk kenyér helyett követ adni (Mt 7,9), de nem olyan gyermekekként tekintünk magunkra, akik nincsenek tisztában valódi szükségleteikkel, akik nem tudják, mi a jó és mi a rossz számukra. Mégis ebben rejlik annyi viszonzatlan ima magyarázata. Ugyanerre tanítanak Aranyszájú Szent János szavai: „Ne aggódjatok, ha nem kapjátok meg azonnal, amit kértek: az imában való állhatatosság által az Isten még több jót akar tenni veletek.”