Mindennapok: „Egyetlen rövid parancs”

Istent senki nem látta úgy, amint önmagában van. Ennek ellenére Isten nem egészen láthatatlan, nem teljesen megközelíthetetlen számunkra. Isten előbb szeretett minket, mondja Szent János előbb idézett levelében (vö. 4,10), és Istennek e szeretete megjelent közöttünk, láthatóvá vált azáltal, hogy „egyszülött Fiát küldte a világba, hogy mi általa éljünk” (4,9). Isten láthatóvá tette magát: Jézusban mi az Atyát szemlélhetjük (vö. Jn 14,9). Valójában Isten sokféleképpen látható. A szeretet történelmében, amit a Szentírás beszél el nekünk, elénk jön, meg akar nyerni minket – egészen az utolsó vacsoráig, egészen a kereszten átszúrt Szívig, egészen a Föltámadott megjelenéseiig és azon nagy tettekig, melyekkel az apostolok tevékenysége által a születő Egyházat a maga útjára rávezette. És az Egyház további történelmében sem maradt távol az Úr: mindig újra eljön hozzánk - emberek által, akikben láthatóvá válik; igéje által, a szentségekben, különösen az Eucharisztiában. Az Egyház liturgiájában, imádságában, a hívők élő közösségében megtapasztaljuk Isten szeretetét, észrevesszük, és azt is megtanuljuk, hogy jelenlétét mindennapjainkban fölismerjük. Ő előbb szeretett és előbb szeret minket; emiatt tudunk mi is szeretettel válaszolni. Isten nem érzést ír elő, amit képtelenek volnánk fölkelteni magunkban. Szeret minket, megláttatja és megérezteti velünk a szeretetét, s Istennek ebből a „megelőző” szeretetéből tud kisarjadni bennünk is válaszként a szeretet.

Ezenfelül a találkozás e folyamatából az is kiviláglik, hogy a szeretet nem puszta érzelem. Az érzések jönnek és mennek. Az érzés lehet egy nagyszerű, kezdeti szikra, de az egész szeretet nem ez. Az imént beszéltünk a tisztulás és az érlelődés folyamatáról, melynek révén az erosz egészen önmagává, a szó tökéletes értelmében vett szeretetté válik. A szeretet érlelődéséhez tartozik, hogy az ember minden erejét összefogja, úgyszólván az embert a maga egészében integrálja. Az Isten szeretetének látható megjelenésével való találkozás az öröm érzését keltheti bennünk, mely abból fakad, hogy megtapasztaljuk: szeretnek minket. De ez a találkozás akaratunkat és érzelmünket is tevékenységre készteti. Az élő Isten megismerése út a szeretet felé, s amikor a mi akaratunk igent mond az Ő akaratára, ez az igen egyesíti az értelmet, az akaratot és az érzelmet a szeretet mindent átfogó aktusában. Természetesen ez egy folyamat, állandó úton-lét: a szeretet soha nincs „készen”, nincs befejezve; változik az élet folyamán, érlelődik, s éppen ezáltal marad hűséges. Idem velle atque idem nolle[1] – ugyanazt akarni és ugyanazt elutasítani –, így határozták meg a régiek a szeretet lényegi tartalmát: egymáshoz-hasonlóvá-válni, ami az akarás és a gondolkodás közösségéhez vezet. Az Isten és ember közötti szeretet története éppen ebben áll, hogy ez az akaratközösség a gondolkodás és az érzés közösségében növekszik, és a mi akaratunk és Isten akarata egyre inkább egybeesik: Isten akarata már nem idegen akarat számomra, amely kívülről kényszerít rám parancsolatokat, hanem az én saját akaratom, abból a tapasztalatból fakadóan, hogy valójában Isten közelebb van hozzám, mint én saját magamhoz.[2] Ezután növekszik az Isten iránti odaadás s végül Isten lesz a mi boldogságunk (Zsolt 73,23–28).

„Ha a szeretetet látod, látod a legszentebb Szentháromságot.” [3]

XVI. Benedek Pápa: DEUS CARITAS EST kezdetű enciklikájából.