Avilai Szent Teréz [2]

P. Marton Marcell OCD: A Kármel nagy szentje

2. nap - Szent Teréz és az imádság

      Anyaszentegyházunkban Szent Teréz az imádság legnagyobb és legelismertebb szakértője. Nem abban az értelemben, ahogy szakértőnek nevezzük például az olyan kritikust, aki kitűnően tudja bírálni a festményeket vagy szoborműveket, bár ő maga a legegyszerűbb kép megfestésére vagy egy jelentéktelen szobor megalkotására is egyszerűen képtelen. – Viszont, amiről Szent Teréz elméletben ír, azt gyakorlatban tökéletesen átélte. Azaz nem csak szakértő, de valójában nagy imádkozó is. Sőt elsősorban az! Az Egyház előtt oly tekintély ebben, mint bármely egyháztanító más dolgokban. Mestere, művésze az imádságnak. Vajon miért? Önként következik ez az első elmélkedésből. Életében a lélek játssza a kizárólagos főszerepet. A lélek egyesülése Istennel: ez minden gondja. Saját szavai szerint, abba hal bele, hogy nem tud meghalni.

      A lélek érintkezése Istennel csak imádság útján történhet. Mert mi az imádság? A lélek Istenhez emelkedése. Ha az imádság megszakad, megszűnik a lélek összeköttetése Istennel. Aki tehát a lelket ily nagyra becsüli, hivatását, szerepét, értékét mindenekfölött valónak tartja, annak az imádságot is igen magasra kell emelnie gondolatban és gyakorlatban egyaránt.

      A lélek élete az imádság. Halála - annak abbahagyása. Aki szeret imádkozni és imádkozik is állandóan, az tudja igazán, mi a lélek, s mit ér, mily hitvány minden, amihez a léleknek nincs köze. Az ilyen léleknek nem kell sokat magyarázni a Szentírás szavait: „Szüntelen kell imádkozni és nem szabad belefáradni!” (Lk 18,1) Ezt Isten mondta, aki testben járt közöttünk. Isten pedig lélek és nem test.

      Ha tehát a lélek ily nagy szerepet játszik Szentünk életében, kell, hogy az imádság is ugyanezt a szerepet töltse be nála. Az imádság a lélek szárnya. Ez emeli a lelket Istenhez. Minél erőteljesebb ez a szárny, annál nagyobb lendülettel viszi a lelket Istenhez. Ha sasoknak a szárnyával versenyez, akkor a sasok régiójában jár fönséges terhével. – Innen származik az a minden mást félretoló fontosság, amellyel az ima jelentőségét igyekszik hangsúlyozni az ima fölülmúlhatatlan művésze. Ez az ő állandó témája.

      Minden írásába, beszédébe beleszövi s fejtegeti, magyarázza, tanítja, mintha ennél fontosabb dolog nem is volna széles e világon. Ezt így is hiszi, és mi is elhisszük neki.

      Amíg imádkozunk, Istennel vagyunk. Addig semmi sem jelent számunkra komoly, végzetes veszedelmet. De ha abbahagyjuk, mindennek vége; erőt vesz rajtunk a hármas ellenség: a test, a világ és a sátán. Mit tegyen azonban az, aki - mint szokás mondani - nem tud imádkozni, aki régebben erre képes volt, most azonban képtelen?! Folytassa mindenáron szokott gyakorlatait - feleli a nagy imádkozó -, el ne hagyjon belőlük egyet se; feszítse meg minden erejét! Viszont ne erőltesse a lelket gondolkodásra és elképzelésre; tegye le sorsát, lelkét Isten kezébe, maradjon nyugodtan és bízzék csüggedetlenül. Van azonban valami, ami szívügye ennek a páratlan imaművésznek. A belső imádság - ez a neve. Erre akarja megtanítani leányait, erre buzdítani mindenkit, aki igazi lelkiéletet akar élni. És ez egészen természetes.

      Bensőnkben, a lélek gyémántpalotájában lakik a mi Urunk, a Szentháromság Egy Isten. Mily udvariatlanság, mily dőreség őt magára hagyni! Legbensőbb otthonunkban ütötte föl trónusát, s mi elcsatangolunk a palotán kívül. Lelkünk mintegy elhagyja önmagát, fölkeresi a külső világot, kóborol és gyötrődik, verekszik ezer ellenséggel, és ki tudja, hányszor esik el e csúnya harcban, lesz zsákmánya idegen vágyaknak és piszkos érdekeknek. Befelé forduljon, befelé - a lélek térjen vissza önmagába, keresse Istent, aki lelkünkben van egész mennyországával: Isten országa bennetek van! - kiáltja a Szent. Vár ránk lelkünk Ura, életünk Királya – bizalmas beszélgetésre. mennyei társalgásra, édes együttlétre. Meg kell tanulni, meg kell szokni ezt a befelé fordulást, ki kell könyörögni a belső imát. Kérjétek Szent Józsefet! - biztat rá. E nagy Szent, Teréz kedvence, tudja mi az. Egész élete a belső imádság szüntelen gyakorlata volt. Könyörögjetek hozzá, és kiesdi számotokra e boldogító ima drága kegyelmét!

      Vigyázzunk, ne adjunk hitelt azoknak, akik szembeállítják az ajakimát és az elmélkedést! A jól végzett ajakima kitűnő elmélkedés. Aki rágondol arra, amit ajkával kér, egyúttal elmélkedik is. De meg kell szoknunk, hogy komoly alázatossággal gondoljunk arra, ki az, aki előtt állunk, aki felé két kezünk emelkedik: ki vagy Te, Istenem, s ki vagyok én?! Ha nem szűnünk meg fáradhatatlanul hordani lelkünknek medencéjébe - ez az ő hasonlata! - az ima vizét, akármilyen fáradságunkba kerüljön is, ha keményen elszánjuk magunkat a tökéletes lemondásra és szívünk legmélyéből keressük a valódi alázatosságot és a megvettetést, ha mindent megteszünk gyenge erőnkből az összeszedettség megteremtésére és megtartására; Jézus megadhatja nekünk, ha úgy tetszik Neki, a szemlélődés élővizét, amely észrevétlenül, kimondhatatlan csendben bugyog fel a mélyből és telíti meg a medencét, talán egy félórára, talán csak egy percre, ritkán vagy többször, hogy szinte pillanatok alatt fölemelje a lelket arra a magaslatra, amelyről még csak álmodni sem merészelt. A magas imaélet azonban igen sok és nagy szenvedéssel jár. Akit Isten bizalmas barátságára méltat, azt megpróbálja, annak vállára teszi egyetlen Fiának drága keresztjét, hogy hasonlítson Hozzá és egyesülhessen Vele a mindent fölemésztő örök Szeretet szent tüzében. A szemlélődők többet szenvednek, mint a tevékenyek, a Máriák jobban, mint a Márták. Mert e rendkívüli ajándéknak nagy ára van. De azért nem az elért imafok a fontos, hiszen azt megadhatja bármikor Isten, ha előbb nem, hát majd egyszerre, a szemlélődés minden boldogságával, az örök életben. A nagy, mélységes alázatosság a fontos, amellyel a megpróbáltatásokat fogadjuk és Isten szent akaratát tökéletesen teljesítjük. Hogy valaki jól imádkozzék, és hogy ez az imádság boldoggá tegye, ahhoz nem kell magas tudomány, csak egyszerű, tiszta szív és mély, minél nagyobb alázatosság! Mily tökéletes vigasztalás! Isten ott lakozik lelkünk legmélyén, ott van felállítva a trónterem. Bármikor betérhetünk Hozzá és elbeszélgethetünk Vele bizalmasan, félelem nélkül, mint jóbarátjai, sőt mint édes gyermekei. Imádhatjuk Őt, még csak szólnunk sem kell: dadogásunkat, némaságunkat is megérti.

      Ó, Szent Teréz, az imádság nagy művésze, taníts meg bennünket imádkozni, befelé fordulni, hogy elhagyva mindent, ami kívül van, nem törődve a világgal, a Sátánnal sem, és megvetve önző énünket, megtaláljuk saját lelkünket és benne Istent, hogy az Ő szeretetét, megbocsátó jóságát és örök szépségét tudjuk már itt e boldogtalan földön élvezni és mély alázattal imádni!

      Könyörögjünk! Mindenható Isten, aki ily Szent Terézt a belső imádság útján tetted szentté és Anyaszentegyházad büszkeségévé, add, hogy az ő mennyei tanítását jól megértsük, példáját az imádságos életben rendületlenül kövessük s így a belső ima szárnyain Hozzád emelkedve és Veled egykor örökre egyesülve köszönthessünk, áldhassunk és magasztalhassunk, aki élsz és uralkodol mindörökkön örökké! Ámen.

      Miatyánk, Üdvözlégy, Dicsőség.

Szent József és a Gyermek Jézus szobra, a Szent Józsefről nevezett avilai zárdában.