Avilai Szent Teréz [1]

P. Marton Marcell OCD: A Kármel nagy szentje

Előszó

      Csodálatos dolog az elmélkedés. Olyan, mint a nagylencséjű messzelátó, amely közel hozza az eget, a csillagokat. Aminek ragyogását az ember a hallgatag éjszakában megbűvölve szemléli, a messzelátó szinte elemeire bontja és föltárja annak minden titkát - megismerjük a csodált csillagnak teljes szépségét és fönségét, annyira, hogy többé nem is tudunk szabadulni varázsától. A csillagász a magáénak tekinti a gyönyörű égitestet, amelyet éjszakákon át tanulmányozott és fotografált. Nemcsak a szemébe és agyába rajzolódott a tündöklő kép, de bevette magát kitéphetetlenül a lelkébe is - valósággal szerelmese, az ő csillaga lett!

      Az Anyaszentegyház egén a szentek a csillagok. Vegyük föl az elmélkedés messzelátóját és irányítsuk az Ég egyik legszebb csillagára: Nagy Szent Terézre Mindenki ismeri, mint ahogy ismerik és gyönyörködve nézik az esthajnalcsillagot, a kaszást, a göncölszekeret vagy a sarkcsillagot. De elmélkedés szükséges ahhoz - messzelátó és csillagvizsgáló szem -, hogy e csodálatosan tündöklő csillagnak minden szépségét föltárhassuk és megismerhessük. Az eredmény az lesz, hogy hamarosan fölkiálthatunk: Ez a mi csillagunk!

Ki volt Szent Teréz?

      Az imádság nagymesternője; a Kármel megreformálója és szent a javából.

Szent Teréz szobra az avilai Megtestesülés zárdában

      Született 1515-ben és meghalt 1582-ben. E két dátum között egy olyan élet folyt le, amely kezdetben csak bizonyos ingadozással, később azonban teljes sziklaszilárdsággal kapcsolódott bele Istenibe. Abban a korban közeledett mindjobban az ő Urához Istenéhez, és egyesült az ő Jézusával, amely mindinkább feledte Istent, s eltaszította magától, sőt kiűzte templomaiból és szívéből a köztünk lakozó Üdvözítőt. A reformáció terméketlen-kietlen korában mennyei imádság zendült ajkán, kivételes szépségű tollán, és az életvize bugyogta föl édes lelkében a boldog szemlélődés imáját. Amikor az emberek nem imádkoztak, hanem disputáltak és káromkodtak, ő a belső ima szépségeit fejtegette, és gyakorlatilag, mint valami kitűnő pedagógus, tanította leányait-fiait az egész Kármelen az életszentség leggyümölcsözőbb módszereire.

      Megreformálta a kármelitákat női és férfiágon az Eredeti Szabály szerint, amelyet még őseink kaptak Kármel hegyén. Tette ezt oly bátorsággal és akkora okossággal, amely példátlan a szerzetek történetében.

      De mindenekfölött szent volt, az önmegtagadásnak, az alázatosságnak, a testvéri- és istenszeretetnek oly magasságával és mélységével, amely fogalommá tette nevét e szegény földön; az egyszerű spanyol kármelita apáca büszkeségévé lett mindenkorra a katolikus Egyháznak és a sarutlan kármelita rendnek, amely őt vallja új alapítójának és gyermeki egyszerűséggel Szent Terézia Anyánknak nevezi. 

      Vajha megismernénk és megszeretnénk őt tökéletesen elmélkedéseinkben és fölbuzdulnánk gyönyörű példáján!  

1. nap - Szent Teréz és a lélek

      Az embert a lélek teszi emberré. Ezzel emelkedik az egész teremtett világ fölé igen magasra, úgyhogy csak alig kisebb az angyaloknál. Miért tör akkor mégis a test uralomra, miért akarja leigázni a lelket, Isten képmását? Az eredendő bűn jogán. Irtózatos harc folyik kettőjük között az uralomért. E harc, a test és lélek harca, a szentek története is. Csakhogy bennük e harc egy előzetes, szívósan és következetesen megharcolt küzdelem árán nyugvópontra jutott. A lélek az őt megillető helyen, trónusán van és parancsol a testnek, amely őt engedelmesen szolgálja. Ez a győzelem az emberi élet harcának-küzdelmének legszebb koronája: csak a lábával van a földön, a lelke Istennel ölelkezik!

      A lélek értékét senki Szent Teréznél jobban föl nem fogta. Szépsége és fönsége úgy állott előtte, mint amelyért mindent oda lehet adni. A Szentírás igéjének eleven erejével érezte és vallotta, hogy csak egy a szükséges: a lélek üdvözülése, azaz egyesülése Istennel az egész örökkévalóságra, s ha lehet, minél nagyobb mértékben már itt a földön. Tanította, példájával és szavával, hogy csak ezért kell élni. „Legyetek tökéletesek, miként mennyei Atyátok tökéletes!” (Mt 5,48) Hogy ez a tökéletesség kiharcolható legyen, a lelket így állította bele egész életének központjába: a lélek minden és a test semmi. Az egyik örök, a másik véges. Az egyik a hervadhatatlan koszorúra pályázik, a másik a hervatagra, az elfonnyadóra. Ez az ellentét és annak bátor s következetes kiélezése hozta magával, hogy a lélekért mindent megtett, a testtel pedig csak annyiban törődött, amennyiben hasznosan szolgálhatta vele a lélek érdekeit, és amennyiben arra a szent engedelmesség kötelezte.

      Milyen a lélek, minő a szépsége, mily nagy, az egész anyagi világot fölülmúló az értéke? Az igaznak a lelkéről van szó, olyan lélekről, amely a kegyelem állapotában van. Ez a lélek olyan, mint egy belső várkastély, egy darab gyémántból vagy ragyogó kristályból faragva; vagy mint a Paradicsomkert, amelyben az Úr gyönyörűségét találja. A hasonlat szép, de távolról sem fedi Szent Teréz elgondolását, csak magyarázza és sejteti legföljebb. Az igazságnak sem felel meg teljesen, mert hiszen ki tudná szavakban vagy hasonlatokban kifejezni annak a valaminek az értékét, amelyért a drágalátos Vér patakokban omlott? Még ha csak egyetlen lélekről volna is szó, akkor is az ár kifejezhetetlen, egyenlő magával a mi Urunkkal, aki odaadta magát érettünk egészen. De a kínos kereszthalál százszor és ezerszer millió lelket váltott meg! És mégis mennyi lélek pusztul el! Mint a hópelyhek télen, úgy hullanak, oly sűrűn a pokolba. Csak ezért is szívesen viselne el ezer halált a mi Szentünk, és úgy fáj, oly vigasztalanul sajog a lelke azokért, akik az ő korában egész országszámra megtagadták az Oltáriszentséget. Vajon csak a kezdettől fogva tiszta lélek ilyen szép? Csak a keresztségi ártatlanságát megőrző lélek nevezhető gyémántból, kristályból faragott belső várkastélynak, az Úr szemét gyönyörködtető Paradicsomkertnek?! Ó nem! A bűnös ember lelke is föltámadhat. Úgy, mint a hernyó, amikor begubózik és selyemmel fonja körül magát, de egyszer csak kirepül házából, mint gyönyörű színes lepke. A lélek is, a csúnya, undok hernyólélek, megtérve, kezd nőni, fonja a selymet maga körül, építi a házat, amelyben meg kell halnia: Krisztus Urunk az a ház! Egyszer csak kirepül a gubóból, a selyemszőtte házból - ó, mily csoda! - az, ami benne meghalt, kiszáll belőle, mint csodaszép fehér lepke. Persze, itt a hernyó nemcsak a halálos bűnben sínylődő lelket jelenti, hanem a tökéletlent, a gyarlót is, amelyben az erények és az imádság gyakorlásával megindul a selyemszövés-fonás, és egy áldott pillanatban - ha többre nem, legalább egy fél órára - fehér lepkévé varázsolja a boldogságban úszó lelket az Istennel való egyesülés. Mily gyönyörű a lélek, amikor kezdenek kinőni szárnyai, amikor hernyóéletét kezdi semmibe venni, amikor a selyemszövés már pusztán Istenért van, s eleped a vele való egyesülésért! - Ki ne kívánna gyönyörű belső várkastély lenni, ragyogó gyémánt, szikrázó kristály, Isten Paradicsomkertje, s ki ne óhajtana időnként ki-kirepülni, mint hófehér pillangó, lelkének selyemgubójából, hogy villanó szárnyait halálosan megperzselje, talán föl is eméssze a Szeretet Istenének tüze!

      S ha valaki tudni akarja, miért is oly boldog, oly szép, oly gyönyörűséges a lélek, miért, hogy alig talál szavakat a szegény emberi nyelv mindennek a megjelölésére, kérdezze meg csak a lélek bájos és tudós szakértőjét, Szent Terézt! Oly egyszerű a felelet. Az ő ajkán, mint valami magától értetődő, természetes lehelet száll el a mennyei tanítás: Isten lakik benne! Temérdek a lakás abban a gyönyörűséges várkastélyban mindenfelől: fölül, alul, belül, de a legszebb, a legragyogóbb, a legfönségesebb középütt van, a lélekkastély legbelsejében. Itt lakik Isten; itt folynak a legbizalmasabb beszélgetések Isten és a lélek között. Isten világítja meg, Ő teszi széppé az egészet. Belőle, ebből a legbelsőbb lakásból sugárzik ki Istennek csodálatos szépsége.

      A léleknek Isten az értéke. Ha nem lakik benne Isten, nem gyémánt, sem kristály; a Paradicsomkert pusztaság - zord északi széllel és terméketlen, sziklás földdel. A lélek azért „minden”, mert lakója, Isten a Minden. S a test azért semmi, mert Isten lélek s nem test. Foglalata csak a léleknek és szolgája, amely azonnal széthullik, ha a lélek magára hagyja. De megdicsőül, azaz átszellemül, ha gazdája Istennel örökre egyesül.

      Szálljunk magunkba! Tudjuk-e mi is ekként értékelni saját lelkünket? Számunkra is csak lelkünk üdvözülése-e az egyedül szükséges? Bizonyára vádolhatjuk magunkat, talán nemegyszer súlyosan is: többet törődünk a mulandó kincsekkel, földi értékekkel, többet a testünkkel, mint a lelkünkkel. Háttérbe kerül a lélek, trónusra a test, és a szenvedélyek gőze-füstje elhomályosítja az Eget. Szent Teréz csupa lélek, mi - csupa test. Lelkünk hernyója talán még meg sem kezdte fonni-szőni a selymet, hogy ház legyen belőle: Krisztus háza! Mikor repülhet ki akkor a fehér lepke?!...

      Kérjük Szent Teréz áldott lelkét, tanítson mennyei tudományára bennünket, szegényes lelkű földi tisztelőit, hogy legyünk tisztában legnagyobb kincsünk értékével: azzal, hogy gyémántpalotát hordozunk hívságos, romlandó testünkben, amelyben a fönséges Isten lakozik. Lelkünk megbecsülése lesz az Ő igazi tisztelete.

      Könyörögjünk! Ó, nagy Isten, aki olyannyira tudsz bennünket szeretni, hogy szívesen lakozol a mi szegény lelkünkben és azt kristálypalotává, gyönyörűséges Paradicsomkertté varázsolod megszentelő jelenléted által. Szent Teréz érdemeire kérve kérünk, méltóztassál megadni nekünk a kegyelmet, hogy elforduljunk mindentől, ami mulandó, test vagy világ, s egyedül lelkünk üdvözülésére vessük minden gondunkat, hogy mindenkor hálás és alázatos szívvel köszönthessük a Te végtelen hatalmadat és jóságodat; aki élsz és uralkodsz mindörökkön örökké! Ámen.

      Miatyánk, Üdvözlégy, Dicsőség.