Húsvét utáni szerda – Maradj velünk

„Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben.”

(Lk 24,29)

      1. Húsvét napján délután a feltámadt Jézus útitársként ahhoz a két tanítványhoz csatlakozik, akik Emmausz felé tartanak és azokról a zavarba ejtő eseményekről beszélgetnek, amelyek előző pénteken Jeruzsálemben történtek (Lk 24, 1335). Akárcsak Magdalai Mária, ők sem ismerik fel az Urat. Az ok ez esetben nem az érzelmi megindultság, hanem az a meggyőződés, hogy mindennek vége. Hittek Jézusban „aki próféta volt, hatalmas tettben és szóban Isten és az egész nép előtt”, de halálra ítélése és kereszthalála kiábrándította őket. „Azt reméltük pedig, hogy meg fogja váltani Izraelt; s már harmadnapja annak, hogy ezek történtek”. A két tanítvány tud a nőknek megjelent két angyalról, tudnak az üres sírról, de mindez nem elég reményük felélesztésére, mivel „őt magát nem látták”; nem veszik észre, hogy mellettük jár. Jézus meg akarja őket világosítani: „Ó ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek! Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Az Izrael boldogulását biztosító politikai Messiásról alkotott fogalom akadályozta a két tanítványt, hogy a szenvedő Krisztusban felismerje a megígért Üdvözítőt. Hogyan is lehetne attól remélni az üdvösséget, aki keresztre feszítve meghalt?! Aki nem hisz az Úr feltámadásában, az nem tudja elfogadni megváltó halála misztériumát sem. A próféták erről jövendöltek, Jézus maga is megmondta; a két tanítvány is tudja, és ez a tudás annál világosabbá válik, minél tovább magyarázza az Úr az Írásokat: „Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak”. Szívesen hallgatják, de még nem hisznek. Máriának elég volt, hogy nevét hallja, és máris felismerte a Feltámadottat; a két tanítványnak nem elég sem a hang, sem az Írásokról folytatott hosszú beszélgetés.
      Valóban megtörténik, hogy az Úr mellettünk van, velünk jár és nem ismerjük fel; kiválóan ismerheti valaki az Írásokat, s mégsem érti meg az Isten által kinyilatkoztatott mély jelentést. Sokan nem tudják megtenni a tudástól a hithez vezető döntő lépést. Sok mindent tudnak, csak éppen az egyetlen szükséges híjával vannak. Még az Úr látása sem elegendő a hithez, ha a szívben nem világít a hit. Uram, „erősítsd hitünket!” (Lk 17, 5).

      2. Amikor a titokzatos utas úgy tesz, mintha tovább akarna menni, a két tanítvány kérleli: „Maradj velünk, mert esteledik, és a már lemenőben”. Nem annyira az ismeretlen iránti udvariasságuk kifejezése ez a kérés, mint inkább az a sürgető vágy, hogy társaságában maradjanak, hogy még hallgassák a szívüket szokatlan tűzre lobbantó szavait. Az Úr nemcsak elfogadja a meghívást és belép a házba, hanem „asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük, s felismerték.” Ez Jézus tipikus mozdulata, így szokott tenni, amikor tanítványaival étkezett. Semmi sem zárja ki azt a lehetőséget sem, hogy az utolsó vacsorán talán ez a két tanítvány is jelen volt. Mindenesetre az ima bensőséges légkörében ismerteti meg magát. A Szentírás készítette elő a terepet, a hit azonban csak az imából és a Feltámadottal való bensőséges kapcsolatból fakad.
      Sok hívőben hideg a hit, szinte kihunyt, nem tudja táplálni és átalakítani életüket; nos ennek okát rendszerint az elmélyült ima, és a Krisztussal való bensőséges kapcsolat hiányában kell keresnünk. Sokan hisznek Jézusban, elfogadják történelmi alakját, sőt azt is, amit az Írások és az Evangélium mondanak róla -, de nem hisznek benne, mint most is élő és jelenlévő személyben, aki társuk akar lenni életútjukon, barátjuk és szívük vendége. Ezek az emberek még nem találkoztak vele az ima bensőséges légkörében, még nem ültek vele egy asztalnál, hogy vele étkezzenek. Számukra az eucharisztikus lakoma egyszerű jelképes szertartás, nem pedig találkozás azzal a Krisztussal, aki üdvösségünkért meghalt és feltámadt, aki arra vár, hogy őt befogadjuk szívünkbe és meghitt baráti légkörben vele maradjunk. A szép húsvéti ima jól kifejezi az Úrral való személyes és bensőséges találkozás utáni vágyat; csak ebben a légkörben gyullad fel a hit és a szeretet, és tesz képessé minket arra, hogy ezeket mások szívében is fellobbantsuk. Péter, aki így találkozott az Úrral, meggyőződéssel mondhatta a templom kapujában fekvő béna koldusnak: „Aranyam, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom: a názáreti Jézus nevében állj fel és járj!” (ApCsel 3, 6). Saját hite ajándékát adta neki, és ez a hit oly nagy volt, hogy csodálatos gyógyítást hajtott végre.

Ima

      Uram, Te megjelentél a két tanítványnak, akik még nem hittek benned, útközben mégis terólad beszéltek. Nem mutattad meg nekik igazi arcvonásaidat. Külsőleg, testi szemük előtt úgy akartál nekik megmutatkozni, ahogyan belülről lelki szemükkel láttak. Szívük mélyén szerettek téged, de kételkedtek. Mivel rólad beszéltek, megadtad nekik jelenléted kegyelmét, mivel azonban kételkedtek, elrejtetted előlük arcodat, amelyről felismertek volna... Feltártad előttük az Írások titokzatos jelentését. Minthogy pedig szívük számára még mindig idegen voltál, úgy tettél, mint aki tovább akar menni... Ki akartad próbálni őket, hogy ha már nem szerettek téged mint Istent, legalább egy idegen alakjában mint embert szeressenek...

      És akkor meghívnak... Asztalt terítenek, kenyeret és ételt szolgálnak fel. Amikor az Írásokat magyaráztad, nem ismertek fel, most viszont felismernek a kenyértörésben. Amikor parancsaidról hallottak, elméjük nem világosodott meg, amikor megtartják parancsodat, azonnal minden világossá válik előttük.

      Ó Uram, ha meg akarom érteni, amit tőled hallok, azonnal át kell ültetnem a gyakorlatba.

Nagy Szent Gergely, Homiliae in Evangelia 23, 1

      Ó Uram, ne engedd meg, hogy bűneim elhomályosítsák lelki szememet és ezért téged, a jelenlévőt, ne lássalak meg, és szívemben felhangzó szavakat ne halljam meg. Ha a te titokzatos előrelátásod miatt el akarsz rejtőzni, ne vond meg tőlem kegyelmi jelenléted, nehogy emiatt elbágyadva ne tegyem meg, amit meg kell tennem.

      Ó jó Jézus, maradj velem, mert lelkemben lehanyatlóban van a hit napja és kihűlőben a szeretet buzgósága. Ha elmész, egész lényem sötétségbe borul. Maradj velem, Uram, mert életem napja leáldozóban van, és jobban szükségem van jelenlétedre, mint valaha... Maradj velem, Uram, hogy beteljesítsem vágyamat: eljussak az örök életre és mindörökre veled maradjak.

L. Da Ponte, Meditazioni V. 7, 14

Forrás:

P. Gabriele di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006

Útmutató az elmélkedéshez:

      Mivel bensőségesen beszélgetni akarunk Istennel, kapcsolatban kell vele lennünk. Nos, ezt szolgálja az „előkészület”, vagyis az a gyakorlat, hogy Isten jelenlétébe helyezkedünk, egy rövid gondolattal feléje fordulunk.

      Hogy meggyőződjünk Isten irántunk való szeretetéről, valami olyan hitigazságot választunk megfontolás tárgyául, amely nyilvánvalóvá teszi ezt a szeretetet. Ezért megfelelő szöveget olvasunk.

      Az olvasás azonban nem elegendő; az olvasottakat reflexióval vagy elmélkedéssel el kell mélyíteni.

      Valamennyi kinyilatkoztatott igazság kinyilváníthatja előttem Isten irántam való szeretetét, de ma arról a témáról akarok elmélkedni, amelyet az olvasásban kiválasztottam. Az elmélkedés „pontjainak” szép gondolataival segítek magamnak, mígnem a téma meggyőződésemmé válik, és szívemben, még talán ajkamon is felfakadnak a szeretet szavai.

      Így kezdem el a beszélgetést Istennel: mindenféle módon (az állapotomnak leginkább megfelelő módon) mondogatom neki, hogy szeretem, hogy szeretni akarom, hogy haladni akarok szent szeretetében, hogy tettekkel, elsősorban szent akarata teljesítésével akarom bizonyítani szeretetemet.

      Íme, eljutottunk az elmélkedő ima szívéhez.

      Sokak számára ennyi elég is.

      Vannak viszont olyanok, akik szeretik a változatosságot. Ezek számára az Istennel való beszélgetés meghosszabbítását szabadon választható módszerek teszik könnyűvé.

      Miután az Úrnak ismét elmondtuk, hogy szeretjük őt, a hálaadásban kifejezzük hálánkat a tőle kapott jótéteményekért. Mivel meg vagyunk győződve arról, hogy annyi mindent kaptunk tőle, a felajánlásban szeretnénk viszonozni az Úr ajándékát: valami jófeltételt teszünk. Különben az ima végén ez mindig hasznos.

      Ismerve kicsiségünket és gyöngeségünket, Isten segítségét kérjük.

      Íme tehát a terézi módszer hét összetevője:

      Két bevezető: előkészület (Isten jelenléte) és olvasás.

      Két lényegi: elmélkedés és beszélgetés.

      Három szabadon választható: hálaadás, jófeltétel és kérés.

      Az elmélkedések erre a módszerre épülnek.

      Először Isten jelenlétébe helyezkedünk, vagy olyan gondolatot keresünk, amely a lelket Istennel hozza kapcsolatba és őfelé irányítja.

      Az olvasásban megragadjuk az elmélkedés „pontját”, témáját. Minthogy pedig sok benső életet élő ember naponta kétszer is elmélkedik, minden elmélkedés két témát kínál fel.

      Aztán a lélek a már olvasott szöveg segítségével hozzákezd a megfontoláshoz.

      Ezt követően spontán módon áttér a beszélgetésre; a terézi fogalom szerint ez az elmélkedő ima „szíve”, központja.

     Elmélkedéseink különösen ezen a ponton kívánnak segítséget nyújtani. Ezért adtunk a „beszélgetéseknek” meglehetősen széles teret; a lélek természetesen szabadon azt választja, ami állapotának éppen a legjobban megfelel. Hogy a beszélgetéseket még hatékonyabbá tegyük, szent és lángoló lelkek szavait idéztük elsősorban. Gyakran szükség volt arra, hogy ezeket a szövegeket a beszélgetés céljának megfelelően némiképp módosítsuk; a forrást azonban mindig megjelöltük.

      Ezekben a beszélgetésekben a szeretet kifejezései váltakoznak kérésekkel, hálálkodással stb., továbbá a lélek lendületét kézzelfoghatóvá alakító jófeltételekkel.

      Szívből kívánjuk, hogy az így összeállított elmélkedések hatékonyan segítsék a lelkeket abban, hogy a terézi módszer segítségével előre haladjanak a benső imában.

      A terézi lelkiség az isteni meghittség lelkisége, azt célozza, hogy táplálja és kiteljesítse a lelkekben az Istennel való bensőséges kapcsolatot. Ezt a célt elsősorban az elmélkedő ima módszerével lehet elérni; ezt az imát viszont az Istennel való bensőséges kapcsolatra irányuló vágynak kell jellemeznie.

      Elmélkedéseink hangnemét tehát az Istennel való bensőséges kapcsolat mint cél határozza meg; amennyire csak lehetséges, ennek elérésében akartuk segíteni a lelkeket.

      Egyébként a terézi lelkiség egyben tanítás is. Jézusról nevezett Teréz, a „lelki élet nagy mestere” mindig tudatosan gondoskodott arról, hogy a számára oly kedves emberek aszkétikus és misztikus életének meglegyen a szilárd tanbeli alapja; ezért szerette a Szent annyira a hittudományt. Ezért törekedtünk mi is arra, hogy ezeknek az elmélkedéseknek komoly teológiai alapot biztosítsunk. Mi több, úgy rendeztük az anyagot, hogy egy év leforgása alatt sorra kerüljenek a lelki élet főbb problémái, a belső élet valamennyi természetfeletti valósága.

      A Szentlélek, aki a Szeretet Lelke, lakjék szívünkben, működjék bennünk és irányítson minket, „bőséges kegyelmi kiáradásával” gyújtsa fel bennünk a szeretet tüzét, hogy azzal behatolhassunk az isteni meghittség övezetébe. Mária, a Szép Szeretet Anyja, akinek lelke telve van kegyelemmel, és akit mindig a Szentlélek vezetett, nyerje el számunkra is a Szentlélektől, hogy tanulékony szívvel és a benső ima kitartó gyakorlásával mi is megvalósíthassuk az Istennel való bensőséges egyesülés csodálatosan szép eszményét.

P. GABRIELE di S. M. MADDALENA O.C.D.

Róma, 1952 Jézus Szíve ünnepén