Húsvét utáni csütörtök – Övéi körében

„Az Úr valóban feltámadt! Övé a dicsőség és a hatalom mindörökké.”

(Lk 24,34; Jel 1,6)

      1. Jézus, miután megjelent Magdolnának, másik két asszonynak, Péternek és az Emmauszi tanítványoknak, még húsvét napjának estéjén megjelenik a Tizenegynek és azoknak, akik velük együtt voltak Jeruzsálemben (Lk 24,35-48). Ezek hisznek a feltámadásban, éppen erről beszélnek: „Valóban feltámadt az Úr megjelent Simonnak”; most még meghallgatják a két Emmauszi tanítvány elbeszélését is. És mégis, amikor Jézus megjelenik közöttük, „ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak”. Az isteni megjelenése elvakítja az emberi értelmet, ezért ebben ösztönszerűen kételyek támadnak: igaz volna? vagy csak szellem? Áldottak ezek a kételyek! Azt bizonyítják, hogy a Feltámadottban való hitük nem hiszékenységből vagy lelkesültségből, avagy szuggesztióból fakad, hanem érzékekkel igazolható objektív adatokon alapszik. Jézus maga is segíti őket, hogy meggyőződjenek a dolgok valódiságáról: „Nézzétek meg a kezem és a lábam! Én vagyok! Tapintsatok meg és lássátok! A szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van!” Ne csak lássák tehát, hanem tapintsák is meg. Ami tapintható, az nem lehet képzeletbeli. Mégis, örömük oly nagy, mivel újra megtalálták a Mestert, hogy maguknak sem mernek hinni. Az Úr egyre jobban alkalmazkodik lelkiállapotukhoz: „Van itt valami ennivalótok?” Fogja a halat és eszik „szemük láttára”. Megdicsőült állapota megszabadítja őt minden fizikai szükséglettől, mégis eszik, hogy övéinek megmutassa Személyének konkrét valóságát. Megdicsőült testében van közöttük, és ha ennek sajátos tulajdonságai is vannak, mint pl. a váratlan megjelenés vagy eltűnés, mégis valódi test ez, amint ezt kezén és lábán a szögek nyomai jelzik (Jn 20, 25-27).

      A feltámadt Úr megjelenéseiben csodálatos leereszkedéssel alkalmazkodik azok lelki állapotához, akiknek megmutatja magát. Nem bánik mindenkivel ugyanúgy, hanem különböző úton és eszközökkel vezet el mindenkit feltámadása bizonyosságára. És csak ez számít. A feltámadás az egész kereszténység kulcsa; a Feltámadott hite századokon át szilárd alapra épüljön. „Az Úr valóban feltámadt!” A keresztény biztosan építheti életét erre az alapra.

      2. Jézus a Jeruzsálemben összegyűlt Tizenegynek is megmagyarázza az Írásokat. Nem elég, hogy felismerjék és higgyenek feltámadásában; meg kell érteniük a szoros összefüggést a saját szemükkel tanúsított tények, valamint a között, akivel együtt éltek, akinek látták kereszthalálát, és akit most feltámadva látnak viszont. Ez az azonosság teszi hitüket és reményüket érvényessé. Földi élete során Jézus megmagyarázta ezeket a dolgokat: „Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam” (44), de a tanítványok nem értették meg. Szükség van arra, hogy a Feltámadott megnyissa elméjüket, és így végre megértsék mindazt, amit az Írások hírül adtak, vagyis „hogy a Messiásnak szenvednie kell és harmadnap fel kell támadnia a halálból” (46).

Aki nem érti a Kínszenvedést, nem érti a Feltámadást sem, másrészt ez az utóbbi magyarázza meg és igazolja az előbbit. Aki hisz Krisztus feltámadásában - amelybe belefoglaltatik a hívek eljövendő feltámadása is -, annak a kereszt már nem okoz zavart vagy botrányt se, vagyis se Krisztus kínszenvedése, se saját személyes életének keresztje.

      Az apostoli igehirdetés a Jézus által megjelölt vonalat követi. Például szolgálhatnak Péter beszédei: ezekben mindig kidomborítja az Ószövetségnek, Jézus életének és feltámadásának nyilvánvaló kapcsolatát. „Ábrahám, Izsák és Jákob Istene megdicsőítette Fiát, Jézust, akit ti kiszolgáltatottatok és megtagadtatok... Isten azonban feltámasztotta a halálból, ennek mi tanúi vagyunk... Isten így váltotta be, amit minden prófétája által hirdetett, tudniillik hogy Krisztus szenvedni fog” (ApCsel 3, 13. 15. 18). Ez a rész szinte az üdvösségtörténet rövid foglalata: az Ábrahámnak tett ígéretektől a Megváltó eljöveteléig, kínszenvedéséig, haláláig és feltámadásáig. Isten a maga végtelen szeretetében mindezt az emberek üdvösségéért valósította meg, hogy „akik élnek, ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és föltámadt” (2Kor 5, 15).

Ima

      Ó Uram, jöjj lelkembe, mondd képességeimnek és érzékeimnek: „Békesség nektek!” Add meg nekem, Uram azt a békét, amit a világ nem tud megadni, teremts békét testem és lelkem között, belső és külső képességeim között. Békíts meg engem Atyáddal és testvéreimmel. Ó Uram, mondd lelkemnek „Én vagyok, ne félj”, mert ha te velem vagy, megszűnik minden félelem.

      Hálát adok neked Mesterem azért a jótéteményért, amelyben tanítványaidat részesítetted és általuk minket, mindnyájunkat. Te magad adtad meg nekik, hogy lássanak és érintsenek téged, és így élettel és örömmel árasztottad el őket. Boldog, aki jelen lehetett azokon a találkozásokon: láthatta szépségedet, hallhatta hangodat, érinthette drága sebeidet. Ó édes Jézusom, lélekben eléd állok, imádlak végtelen fönségedben, leborulva közeledem drága sebeidhez és megcsókolom őket; teljes bizalom tölt el, hogy ezek meggyógyítják az én sebeimet.

      Végül, Uram, könyörgök, fedd fel nekem is, mint a tanítványoknak, a Szent Írások titkait. Megvallom, hogy bűneim miatt képtelen vagyok ezek megértésére. Gondolj arra, hogy kínszenvedésed érdemei által megnyitottad a hét pecséttel lezárt könyvtekercset. Nyisd meg, Uram, előttem misztériumaid könyvét, nyisd meg értelmemet, hogy azt megértsem, és egész lényem felgyulladjon a szeretet tüzében.

Vö. L. Da Ponte, Meditazioni V. 8, 2-4

Forrás:

P. Gabriele di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006

Útmutató az elmélkedéshez:

      Mivel bensőségesen beszélgetni akarunk Istennel, kapcsolatban kell vele lennünk. Nos, ezt szolgálja az „előkészület”, vagyis az a gyakorlat, hogy Isten jelenlétébe helyezkedünk, egy rövid gondolattal feléje fordulunk.

      Hogy meggyőződjünk Isten irántunk való szeretetéről, valami olyan hitigazságot választunk megfontolás tárgyául, amely nyilvánvalóvá teszi ezt a szeretetet. Ezért megfelelő szöveget olvasunk.

      Az olvasás azonban nem elegendő; az olvasottakat reflexióval vagy elmélkedéssel el kell mélyíteni.

      Valamennyi kinyilatkoztatott igazság kinyilváníthatja előttem Isten irántam való szeretetét, de ma arról a témáról akarok elmélkedni, amelyet az olvasásban kiválasztottam. Az elmélkedés „pontjainak” szép gondolataival segítek magamnak, mígnem a téma meggyőződésemmé válik, és szívemben, még talán ajkamon is felfakadnak a szeretet szavai.

      Így kezdem el a beszélgetést Istennel: mindenféle módon (az állapotomnak leginkább megfelelő módon) mondogatom neki, hogy szeretem, hogy szeretni akarom, hogy haladni akarok szent szeretetében, hogy tettekkel, elsősorban szent akarata teljesítésével akarom bizonyítani szeretetemet.

      Íme, eljutottunk az elmélkedő ima szívéhez.

      Sokak számára ennyi elég is.

      Vannak viszont olyanok, akik szeretik a változatosságot. Ezek számára az Istennel való beszélgetés meghosszabbítását szabadon választható módszerek teszik könnyűvé.

      Miután az Úrnak ismét elmondtuk, hogy szeretjük őt, a hálaadásban kifejezzük hálánkat a tőle kapott jótéteményekért. Mivel meg vagyunk győződve arról, hogy annyi mindent kaptunk tőle, a felajánlásban szeretnénk viszonozni az Úr ajándékát: valami jófeltételt teszünk. Különben az ima végén ez mindig hasznos.

      Ismerve kicsiségünket és gyöngeségünket, Isten segítségét kérjük.

      Íme tehát a terézi módszer hét összetevője:

      Két bevezető: előkészület (Isten jelenléte) és olvasás.

      Két lényegi: elmélkedés és beszélgetés.

      Három szabadon választható: hálaadás, jófeltétel és kérés.

      Az elmélkedések erre a módszerre épülnek.

      Először Isten jelenlétébe helyezkedünk, vagy olyan gondolatot keresünk, amely a lelket Istennel hozza kapcsolatba és őfelé irányítja.

      Az olvasásban megragadjuk az elmélkedés „pontját”, témáját. Minthogy pedig sok benső életet élő ember naponta kétszer is elmélkedik, minden elmélkedés két témát kínál fel.

      Aztán a lélek a már olvasott szöveg segítségével hozzákezd a megfontoláshoz.

      Ezt követően spontán módon áttér a beszélgetésre; a terézi fogalom szerint ez az elmélkedő ima „szíve”, központja.

     Elmélkedéseink különösen ezen a ponton kívánnak segítséget nyújtani. Ezért adtunk a „beszélgetéseknek” meglehetősen széles teret; a lélek természetesen szabadon azt választja, ami állapotának éppen a legjobban megfelel. Hogy a beszélgetéseket még hatékonyabbá tegyük, szent és lángoló lelkek szavait idéztük elsősorban. Gyakran szükség volt arra, hogy ezeket a szövegeket a beszélgetés céljának megfelelően némiképp módosítsuk; a forrást azonban mindig megjelöltük.

      Ezekben a beszélgetésekben a szeretet kifejezései váltakoznak kérésekkel, hálálkodással stb., továbbá a lélek lendületét kézzelfoghatóvá alakító jófeltételekkel.

      Szívből kívánjuk, hogy az így összeállított elmélkedések hatékonyan segítsék a lelkeket abban, hogy a terézi módszer segítségével előre haladjanak a benső imában.

      A terézi lelkiség az isteni meghittség lelkisége, azt célozza, hogy táplálja és kiteljesítse a lelkekben az Istennel való bensőséges kapcsolatot. Ezt a célt elsősorban az elmélkedő ima módszerével lehet elérni; ezt az imát viszont az Istennel való bensőséges kapcsolatra irányuló vágynak kell jellemeznie.

      Elmélkedéseink hangnemét tehát az Istennel való bensőséges kapcsolat mint cél határozza meg; amennyire csak lehetséges, ennek elérésében akartuk segíteni a lelkeket.

      Egyébként a terézi lelkiség egyben tanítás is. Jézusról nevezett Teréz, a „lelki élet nagy mestere” mindig tudatosan gondoskodott arról, hogy a számára oly kedves emberek aszkétikus és misztikus életének meglegyen a szilárd tanbeli alapja; ezért szerette a Szent annyira a hittudományt. Ezért törekedtünk mi is arra, hogy ezeknek az elmélkedéseknek komoly teológiai alapot biztosítsunk. Mi több, úgy rendeztük az anyagot, hogy egy év leforgása alatt sorra kerüljenek a lelki élet főbb problémái, a belső élet valamennyi természetfeletti valósága.

      A Szentlélek, aki a Szeretet Lelke, lakjék szívünkben, működjék bennünk és irányítson minket, „bőséges kegyelmi kiáradásával” gyújtsa fel bennünk a szeretet tüzét, hogy azzal behatolhassunk az isteni meghittség övezetébe. Mária, a Szép Szeretet Anyja, akinek lelke telve van kegyelemmel, és akit mindig a Szentlélek vezetett, nyerje el számunkra is a Szentlélektől, hogy tanulékony szívvel és a benső ima kitartó gyakorlásával mi is megvalósíthassuk az Istennel való bensőséges egyesülés csodálatosan szép eszményét.

P. GABRIELE di S. M. MADDALENA O.C.D.

Róma, 1952 Jézus Szíve ünnepén