„Igen, szerelmed édesebb a bornál.” (Én 1,2)

(„Isten jelenlétében” - 12.

Lelkigyakorlat a Feltámadásról nev. Lőrinc testvérrel)

2. levél

Lelki tanácsadójának

(kelt 1682-1683 között)

Tisztelendő Atyám!

       Mivel életmódomat nem találtam meg a könyvekben, bár ez egyáltalán nem aggaszt, a nagyobb biztonság kedvéért mégis nagyon örülnék, ha megtudhatnám a véleményét jelenlegi állapotom felől.

      Néhány napja egy jámbor személy, akivel négyszemközt beszélgettem, azt mondta nekem, hogy a lelki élet kegyelmi élet, mely szolgai félelemmel kezdődik, az örök élet reményével növekszik, és a tiszta szeretetben éri el beteljesülését; és hogy egyesek nem ugyanazon a fokon érik el ezt a boldog beteljesülést, mint mások.

      Én egyáltalában nem követtem módszereket; ellenkezőleg, eleinte inkább megijesztettek, nem tudom, mi okból. Emiatt, amikor a rendbe léptem, elhatároztam, hogy egészen Istennek adom magam bűneimért elégtételül, és iránta való szeretetből lemondok mindenről, ami nem Ő.

      Első éveim során imáimban rendesen a halál, az ítélet, a pokol, a paradicsom és bűneim gondolatával foglalkoztam. Így folytattam éveken át, s a nap fennmaradó részében, még munkám közben is, gondosan ügyeltem Isten jelenlétére, úgy gondoltam rá, mint aki mindig mellettem van, vagy gyakran úgy, mint aki szívem mélyén lakozik, ami Istennek olyan nagyrabecsülését érlelte meg bennem, hogy csakis a hit elégíthetett ki ebben a dologban.

      Lassanként kezdtem ugyanígy tenni az elmélkedés idején is, ami nagy édességet és vigasztalást keltett bennem: tehát így kezdődött. El kell azonban azt is mondanom, hogy az első tíz évben sokat szenvedtem. Bajaim eredete és tárgya pedig az volt, hogy beláttam, nem vagyok úgy Istené, amint azt kívánnám, és hogy múltbeli bűneim s ugyanakkor az Istentől kapott nagy kegyelmek folyton szemem előtt lebegtek. Mindez idő alatt gyakran elestem, de nyomban fölkeltem. Úgy tűnt föl előttem, hogy a teremtmények, az ész, sőt maga Isten is ellenem van, s hogy egyedül a hit áll mellettem. Olykor az a gondolat zaklatott, hogy mindez csak elbizakodottságom eredménye, és hogy egyszerre ott akarok tartani, ahová mások csak fáradsággal jutnak el, máskor pedig, hogy ok nélkül a kárhozat felé tartok, és nincsen számomra üdvösség.

      Amikor már azt gondoltam, hogy életemet ezen zaklatások és aggodalmak között fogom befejezni (amelyek ugyan semmiképpen sem csorbították Isten iránti bizalmamat, hanem csak erősítették a hitemet), egyszerre csak változást éreztem magamban. Az addig szüntelen zavarban vergődő lelkem mélységes belső békére talált, mintha a középpontjába, nyugvóhelyére jutott volna el.

      Ez idő óta egyszerűen a hitben munkálkodom Isten előtt, alázattal és szeretettel, és gondosan törekszem semmit sem tenni, semmit sem mondani, semmit sem gondolni, ami tetszése ellen lehetne. Remélem, hogy amikor megtettem, amit tudok, Ő majd azzá tesz, ami neki tetszik.

      Nem találok szavakat, hogy kifejezzem önnek, ami jelenleg történik bennem. Nem érzek semmilyen fájdalmat vagy kétséget állapotomat illetően, mivel nincs más akaratom, mint Istené, amelyet teljesíteni igyekszem minden dologban, és amelynek olyannyira alávetem magam, hogy egyetlen szalmaszálat sem szeretnék fölemelni a földről az Ő parancsa ellenében vagy pedig más okból, mint az Isten iránti tiszta szeretet.

      A kötelezőn kívül elhagytam minden ájtatosságot és imát, és csak azzal foglalkozom, hogy mindig az Ő szent jelenlétében maradjak az egyszerű figyelem és az Istenre irányuló általános, szerető tekintet által, amelyet Isten aktuális jelenlétének nevezhetnék, vagy, jobban mondva, a lélek és Isten közötti titkos, néma beszélgetésnek, amely szinte szakadatlan; mindez néha oly nagy megelégedést, belső, sőt gyakran külső örömöt okoz, hogy kordában tartására és elleplezésére kénytelen vagyok komolytalan külső cselekedetekhez folyamodni, melyek inkább látszanak bolondságnak, mint áhítatnak.

      Végeredményben, Tisztelendő Atyám, semmiképpen sem vonhatom kétségbe, hogy lelkem több mint harminc esztendeje Istennel van. Sok mindent elhagyok, nehogy untassam, de azt hiszem, célszerű felvázolnom önnek, hogyan látom magam Isten előtt, akire mint Királyomra tekintek.

      Az emberek legnyomorultabbjának látom magam, sebektől szabdaltan, bűzösen, és mint aki mindenféle bűntényt követett el Királya ellen. Sajgó szívvel bevallom neki minden gonoszságomat; bocsánatát kérem, és kezére bízom magam, hogy tegyen velem, amint neki tetszik. Ennek a jóságos és irgalmas Királynak pedig eszébe sem jut, hogy megbüntessen, hanem szeretettel magához ölel, a saját asztaláról ad ennem, maga szolgál fel nekem, megajándékoz kincseinek a kulcsával, és minden tekintetben, mint kedveltjével bánik velem; szünet nélkül, ezer- és ezerféleképpen beszélget velem és élvezi a társaságomat, nem említi fel megbocsátását, és korábbi szokásaimat sem veszi el. Noha kérem, hogy alakítson szíve szerint, egyre gyöngébbnek és nyomorultabbnak látom magam, ugyanakkor Isten egyre inkább becézget. Így veszem szemügyre magamat néhanapján az Ő szent jelenlétében.

      Általában ezzel az egyszerű figyelemmel, ezzel az általános, szerető tekintettel fordulok Isten felé, s gyakran nagyobb édességgel és megelégedettséggel simulok hozzá, mint a csecsemő dajkája kebléhez. Ha használni merném ezt a kifejezést, szívesen nevezném ezt az állapotot „Isten keblének” azon kifejezhetetlen gyönyörűség miatt, melyet abban ízlelek és tapasztalok.

      Ha némelykor elfordulok tőle szükségből vagy gyöngeségből, nyomban visszahívnak oly elbűvölő és kellemes belső indíttatásokkal, hogy zavarba ejtő róluk beszélni. Kérem, Tisztelendő Atyám, inkább a nagy nyomorúságomat vegye fontolóra, mellyel teljesen tisztában van, mintsem ezeket a nagy kegyelmeket, melyekkel Isten a lelkemet kitünteti, minden méltatlanságom és hálátlanságom ellenére.

     Ami az elmélkedési óráimat illeti, most már csak ennek a gyakorlatnak a folytatásai. Néha úgy vagyok ott, mint egy kődarab a szobrász előtt, aki szobrot akar faragni belőle; így állok Isten elé, és kérem, hogy alakítsa ki lelkemben tökéletes képmását és tegyen egészen magához hasonlóvá.

      Máskor amint hozzáfogok, érzem, hogy egész szellemem és lelkem bármi igyekezet vagy erőfeszítés nélkül felemelkedik, és, mintegy felfüggesztve, szilárdan Istenben marad, aki középpontja és nyugvóhelye.

      Tudom, hogy egyesek semmittevésnek, öncsalásnak és önszeretetnek minősítik ezt az állapotot. Meg kell hagyni, szent semmittevés és boldog önszeretet ez, ha a lélek egyáltalán képes volna ilyesmire ebben az állapotban; hiszen amikor ebben a nyugalomban van, tényleg nem képesek megzavarni azok a dolgok, amelyekkel korábban foglalkozott és amelyekre támaszkodott, s amelyek inkább árthatnának neki, minthogy segítenék.

      Azt azonban nem állhatom, hogy öncsalásnak nevezzék, mivel az a lélek, aki így élvezi Istent, nem akar mást ilyenkor, mint Őt. Ha ez öncsalás bennem, neki kell abból kigyógyítania; tegyen velem, amint neki tetszik, csak Őt akarom, és egészen az övé akarok lenni. Mégis lekötelezne, ha tudatná velem benyomásait, amelyekre mindig sokat adok, mivel Tisztelendőséged iránt különös nagyrabecsüléssel viseltetem.

Tisztelendő Atyám alázatos szolgája az Úrban, stb.

      Mint Szent János, a szeretett tanítvány, Jézus keblére hajtom a fejem. Hallgatom Szent Szívének dobbanásait ... és panaszait. Ó elutasított Szeretet!

      Nagyon fontos rátok nézve - jegyezzétek meg jól - annak az igazságnak megértése, hogy az Úr mibennünk lakik, s hogy bensőnkben együtt vagyunk Ővele. (Avilai Szent Teréz, A tökéletesség útja, XXVIII. fejezet.)

      Mindig nagy hasznunkra van, ha rágondolunk arra a jó Barátra, aki bensőnkben lakik.(Avilai Szent Teréz, A tökéletesség útja, XXIX. fejezet.)

      Ilyenkor azután a lelki tehetségek élveznek, anélkül, hogy tudnák, mit élveznek. A lélek lángol a szeretettől, anélkül, hogy értené, miképpen szeret. Tudja, hogy élvezi azt, amit szeret, de nem tudja, hogyan élvezi. Nagyon jól fel tudja fogni, hogy ez az élvezet fölülmúl mindent, amit az értelem kívánni képes. Az akarat lángban áll tőle, anélkül, hogy tudná miként. De amennyiben egyáltalában képes valamit megérteni, megérti azt, hogy ezt a kincset nem tudnánk megszerezni, még ha e földnek összes képzelhető szenvedéseit vennénk is érte magunkra. Ez az ég és a föld Urának ajándéka és magától értetődik, hogy az ajándék méltó hozzá. (Avilai Szent Teréz, A tökéletesség útja, XXV. fejezet)

Az Istenbe szerelmes lélek imája

       Uram, Istenem, én szerelmem, ha még mindig emlékezetedbe tartod bűneimet, s azért nem teszed meg azt, amire folyton kérlek, legyen meg rájuk vonatkozólag a Te akaratod, mert ez az, amit leginkább óhajtok. Gyakorold jóságodat és irgalmadat, s ebben fognak Téged megismerni. Ha pedig jócselekedeteimre vársz, hogy azok révén hallgathasd meg imámat, akkor add meg nekem őket, végezd őket Te énbennem. Ugyancsak add meg a szenvedéseket is, melyeket velem akarsz viseltetni, s legyen úgy. Ha pedig nem vársz tőlem jócselekedeteket, akkor ugyan mit vársz, kegyelmes, jó Uram? Miért késlekedsz? Mert végre is, ha kegyelem és irgalom lesz belőle, amint azt a Te Fiadban kérem, fogadd el az én filléremet, tekintve, hogy úgyis azt akarod, s add meg nekem ezt a kincset, hiszen amúgy is meg akarod adni!

      Vajon ki tudna megszabadulni azoktól az alacsony módszerektől és kifejezésektől, ha csak Te nem emeled ki őt tiszta szeretetben Önmagadhoz, én Istenem?

      Hogyan emelkedjek Hozzád az alacsonyságban született és nevelődött ember, hacsak Te nem emeled őt fel, Uram, azzal a kézzel, mellyel teremtetted?

      Nem veszed el tőlem többé, én Istenem, amit már egyszer nekem ajándékoztál a Te egyszülött Fiadban, Jézus Krisztusban, akiben megadtál nekem mindent, amit kívánok. Ezért szeretném, hogy ne késlekedjél, mikor én reménykedem.

      Miért halogatod a dolgot s miért várakozol, holott azonnal is szeretheted Istent a te szívedben?

Enyémek az egek és enyém a föld; enyémek az emberek, enyémek az igazak s enyémek a bűnösök; enyémek az angyalok s enyém az Istenanya is; minden az enyém, még maga az Úristen is! Ő az én számomra van, mert hiszen Krisztus az enyém s egészen az én számomra van. Akkor tehát mit kérsz és mit keressz, én lelkem? Mindez a tiéd és minden a te számodra van.

      Ne elégedj meg kevesebbel és ne feledkezzél a morzsákon, melyek a te Atyádnak asztaláról hullnak; bontakozz ki és dicsekedjél a te dicsőségedben; rejtőzzél beléje, élvezd s el fogod nyerni szívednek kérelmeit. (Keresztes Szent János: Lobogó istenszeretet)

________________________________

Itt: - ki volt a Feltámadásról nevezett Lőrinc testvér,

és nemzetközi kisugárzása a lelki életre.

_________________________________

Lőrinc testvér műveinek forrása

Conrad de Meester: Isten jelenlétében, Magyarszék, 2005