Korán reggel, ahogy nyitott a sarki üzlet, az ajtótól két lépésnyire megállt egy koldus. Sápadtsága, szája kéksége elárulta, hogy a gyomra korog, a hideg cudarul rázza. A vásárlók jöttek-mentek, a koldus közben mondta:
- Kenyeret, adjon egy falat kenyeret…
Ahogy telt az idő, úgy vesztette el a reményét, és egyre halkabban motyogta: “Kenyeret…”
Eltelt jó nyolc óra. Egyszer csak nagy sietve jött egy jól öltözött nő, fejtartásából, tekintetéből csak úgy sugárzott a családi fészek melege, biztonsága. Két kalácsot tartva a kezében lépett ki. Pillantása a koldusra esett. Megállt és figyelte. Majd kijött egy idősebb hölgy, majd egy kamasz, a koldus mindegyiknek mondta: “Kenyeret…”
A mi hölgyünk magabiztosan hozzálépett és rászólt:
- Ne zavard itt az embereket, látom még ötvenéves sem vagy, menj inkább dolgozni!
A koldus hosszú sóvárgó pillantást vetett a két kalácsra. A nő észrevéve felháborodott:
- Kalács kell neked? Már a kenyér nem is lenne jó? – azzal sarkon fordult.
Odahaza a férjének elmesélte, hogy a mai világban a koldusok is mennyire felvágnak.
A férje fejét csóválta, majd bólogatva hagyta helyben:
- Igazad van, szívem.
Majd karonfogva elmentek a keresztény imacsoportjukba. Vitték a két kalácsot is, mert aznap agapé is volt a programban.
:(((((((((
VálaszTörlésMennyire vak az ember..
VálaszTörlésTestvérek, remélem ezt átvitt értelemben olvassátok. És rosszabb: a nyolc órát helyettesítsétek be 8 évvel. Nem vakságnak nevezném Niki, hanem szeretetlenségnek. Mert ha valakinek nincs szíve, az nem hall:)))
VálaszTörlés