Megszenteltek Jézus Krisztusban (I. / 3)

(Advent I.hét / Kedd)

„Mutasd meg, Urunk, irgalmadat,

adj nekünk kegyesen szabadulást.”

(Zsolt 85, 8)

1. „Szüntelenül hálát adok Istennek azért az isteni kegyelemért, amelyet Krisztus Jézusban nyertetek” (1Kor 1, 4), írja Szent Pál a korintusiaknak. Az ember egyedül Isten megszentelő kegyelme által igazul meg. Ezt a kegyelmet az emberiség Urunk Jézus Krisztus végtelen érdemei miatt kapja meg. Mindenki megkapja ezt a kegyelmet, aki hisz benne. „Krisztus követőit - tanítja a zsinat - nem cselekedeteik alapján hívta meg Isten, és tette megigazulttá Jézus Krisztusban, hanem elhatározása alapján és kegyelme szerint; ők a hit keresztségében igazán Isten gyermekei és az isteni természet részesei lettek, és így valóban szentekké váltak. Következésképpen az ajándékba kapott megszentelődést - Isten segítségével - az életmódjukkal kell megtartaniuk és tökéletesíteniük” (LG 40).

Az életszentség és a kegyelem csíráját a keresztség ültette el a keresztényben. A csíra rendkívül termékeny, mivel az embert az isteni természet, vagyis Isten szentsége részesévé teszi. Ez a csíra az életszentség és az örök élet értékes gyümölcseit teremheti, ha a teremtmény elősegíti kibontakozásukat. Minden keresztény megkapta ezt az ajándékot. Minden keresztény szent lehet, azonban nem kisebb vagy nagyobb tettei arányában, hanem olyan mértékben, ahogyan - Isten segítségével - gyümölcsözteti a keresztségben kapott kegyelmet. Keresztsége óta „jogilag” szent; a valóságban is azzá kell lennie, mégpedig az Isten gyermekéhez, a Krisztus által megváltott keresztényhez, és az Egyház, vagyis Krisztus Titokzatos Teste tagjához méltó szent tettek által. Isten, aki őt Fiában meghívta és megszentelte, megadja neki a megkezdett jó mű befejezéséhez szükséges kegyelmeket. „Hűséges az Isten - írja az Apostol -, aki meghívott Fiának, Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak közösségébe” (1 Kor 1, 9).

2. Jézus egy napon tanítványaihoz fordulva ezt mondta: „Boldog a szem, amely látja, amit ti láttok. Igazán mondom nektek, hogy sok próféta és király akarta látni, amit ti láttok, és nem látta, hallani, amit ti hallotok, és nem hallotta” (Lk 10,23-24). A Krisztust megelőző hosszú századokban Izrael népe vágyva vágyott arra, hogy meglássa az Üdvözítőt, meghallgassa az örök élet szavát, hogy elnyerje a megváltást. Most pedig mindaz, amire számtalan igaz ember lángoló vágya irányult, az új Izrael, az Egyház számára valósággá vált. Krisztus Egyháza már kétezer éve éli és növeli Ura megszentelő kegyelmét. Ennek teljességéből meríthet minden keresztény; boldog, aki meg is teszi.

Hogy azonban Krisztus kegyelme megteremje az életszentség gyümölcsét, át kell hatnia és alakítania az ember egész lényét és cselekvését, szentté kell tennie minden vonatkozásban: gondolataiban, érzelmeiben, szándékaiban, tetteiben, élete minden részletében. Amilyen mértékben a hívőben növekszik és érlelődik a kegyelem, lelkében egyre teljesebb és mélyebb hatást fejt ki, amikor pedig megszentelő ereje kiterjed minden tevékenységére, és azokat kivétel nélkül Isten akarata és dicsősége felé irányítja; ekkor végre a keresztény valóban közösségben él Krisztussal, bensőségesen egyesül Istennel, részesedik életében és szentségében. Ez a kegyelem teljessége, a keresztény élet teljessége, a hiteles életszentség.

Az életszentség nem a külső tettek nagyságában vagy a természeti adottságok gazdagságában rejlik, hanem a keresztségben kapott kegyelem és szeretet teljes kibontakoztatásában; ez a fejlődés annál jobban megnyilvánul, minél inkább megnyílik az ember az isteni ajándékok felé, teljesen Isten rendelkezésére bocsátja magát, tanulékony készséggel válaszol Isten hívásaira és megszentelő tevékenységére. Ily módon a legegyszerűbb hívő is, aki nem tölt be fontos helyet az Egyházban, és nincsenek kivételes adottságai, se pedig rendkívüli küldetése, az életszentség magas fokára juthat el. Mi több, Jézus kijelentette: különösen ezeknek a kicsiknek és szegényeknek, a mindenki által lenézetteknek üdvözítéséért és megszenteléséért jött: „Dicsőítelek Atyám, ég és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és okosok elől, és kinyilvánítottad a kicsinyeknek!” (Lk 10, 21).

Örök Atya, mi volt annak az oka, hogy a teremtményt ily magas méltóságra emelted? A kimondhatatlan szeretet, amely által önmagadba tekintve beleszerettél teremtményedbe; ezért teremtetted meg őt e szeretet által, és adtad neki a létet, hogy ízlelje örök javadat, és örvendjen benne.

Látom, hogy a bűn miatt elvesztette méltóságát, amelybe te helyezted őt, és ellened lázadva háborúba keveredett Fönségeddel, s így ellenségeid lettünk. Akkor Te - ugyanattól a tűztől indítva, amellyel megteremtettél minket - közvetítőt akartál küldeni, hogy megbékülj az emberi nemmel, amely háborúba keveredett veled. S hogy e nagy háború után nagy békesség legyen, nekünk adtad egyszülött Fiadat, az Igét, aki közvetítő lett közted és közöttünk. 

Ő lett a mi igazságunk: önmagán büntette meg gonoszságainkat, és teljesítette azt a parancsot, amelyet te rábíztál, ó, Atya, amikor őt emberségünkbe öltöztetted. Ő pedig magára vette természetünket és emberi képmásunkat. Ó, szeretet mélysége! Mely szív képes megállni, hogy meg ne hasadjon, látván, hogy a Magasság ilyen mélységbe száll alá, mint a mi emberségünk? A te képmásod vagyunk, és te a mi képmásunk az egyesülés által, amelyet véghez vittél az emberben, amikor az istenséget elfátyoloztad Ádám nyomorúságos felhőjével és romlott anyagával. Mi volt ennek az oka? A szeretet. Te, Isten, emberré lettél: az ember pedig Istenné lett.

Szienai Szent Katalin, Dialógus, 13.

Útmutató az elmélkedéshez a Bevezetőben.

Forrás:
P. Gabrile di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006