Keresztes Szent János - December 14.

Főünnep

(Akik szabályszerűen felvették a Rend skapuláréját, ezen a napon teljes búcsút nyerhetnek) 

      Keresztes Szent János misztikus és kármelita pap volt, egy póféta, egy jel, akit Isten elhalmozott kegyelmével. 1542. június 24-én született Fontiverosban, Spanyolországban, egy nehéz anyagi körülmények közt élő család harmadik tagjaként, nemsokára meghal az édesapa. Árvaházba kerül, kórházi betegápolóként dolgozik, azalatt megkezdi humán tanulmányait egy jótevője segítségével. 1563-ban, 21 évesen belép Medina del Campóban a kármelita rendbe, 1567-ben pappá szentelik és ugyanezen év szeptemberében megismerkedik a történelem egyik legnagyobb nőalakjával, Avilai Teréz anyával és elkötelezi magát a Kármel reformja mellett. 1591. december 14-én, 49 évesen meghalt Ubedában. 1675. január 25-én X.Kelemen pápa boldoggá, 1726 december 27-én XIII.Benedek pápa szentté, 1926 augusztus 24-én XI.Piusz pápa egyházdoktorrá avatja. Az ő egyházdoktorrá való avatása óta - nemcsak a Kármel lelkiségében élők, hanem valamennyi keresztény számára is hiteles tanító az Egyházban, ránk maradt művei értékes gyöngyszemek.

      Szent János atyánk élte is azt amit írt, tanított, magyarázott, olyan bensőséges kapcsolatba került Istennel, hogy néha csak egy-egy gondolat a Szentháromságról, Isten jóságáról, Jézus Krisztusról, a Kereszt látványa az elragadtatás állapotába emelte, sokszor felemelkedett a földről és lebegő állapotban maradt. Máskor, a környezete által is látható fényjelenségek kísérték Istennel való szoros kapcsolatát. Olykor a jövőt jelen időben látta, és ezt el is mondta, amit a jelenben élők gyakran csak a jövendölés beteljesedésekor értették meg.

      Mint hívőről, misztikusról és íróról elmondhatjuk róla, hogy éli a Szentírást. Belőle kapja a tapasztalatait, tanításait és nyelvezetét. Olvassa, elmélkedik róla, szemlélődik általa, elemzi; énekli és magyarázza is. Írásaiban közel 1500 biblikus idézet található, valamint azok visszhangjai. Mindig vele volt a Biblia, utazásai során is. Énekli a zsoltárokat és az Énekek Énekét, különös szeretettel szavalta János evangéliumának 17. fejezetét. Lisszaboni tartózkodása alatt bibliájával együtt lement a tengerpartra, míg a többi, rendi káptalanon résztvevő atya egy hamis stigmatizált személy sebeivel volt elfoglalva. mint hűséges barát, aki elkíséri a templomba, a kertbe, a cellába, az utazásain. A Biblia nem más számára, mint a Szó és a Jelenlét, ami közelében lehet a halálig. Kicsivel azelőtt, hogy kilehelte volna a lelkét, a Prior atya elkezdte olvasni neki a halottakért végzendő litániákat és imádságokat. János testvér egy mozdulattal megkéri, hogy hagyja abba, s kéri elválaszthatatlan barátjának jelenlétét: “Olvassa el nekem atyám az Énekek Énekét, mert másra nincs szükségem!” Meghallgat belőle néhány versszakot, s így szól: “Ó, milyen értékes gyöngyök!”

      Szent János élete és tanítása a Keresztről és a Szeretetről szól, valójában minden szent élete folytonos döntés volt a Kereszt mellett. Ő az önmegvalósítással szemben állította a lemondás és az önmegtagadás szabadságát és örömét, felismerte a szenvedés értelmét és értékét, mindezek a kérdések a ma emberét is elevenen foglalkoztatják.

      A misztikus doktornak legteljesebb és az egész magasabb lelkiéletet felölelő műve a „Szellemi Páros Ének”. Ennek a mennyei nászdalnak nagyobb részét toledói szűk börtönének falai között, a nyolc utolsó versszakot pedig valamivel utóbb, baezai rektor-korában írta meg, a 11-iket pedig még később, Granadában toldotta belé. Ami pedig a költeményhez fűzött kommentárt illeti, egyes részek Veasban készültek, az ottani kármelita nővérek kívánságára, a többi pedig Granadában.

A Szellemi páros ének című művéből (37. versszak):

S legott a sziklán magasan

Fekvő barlangokhoz jutunk

Melyek jól el vannak takarva

S belépvén oda majd

Megízleljük a gránátalma mustját.

      Akármennyi titkot és csodát fedeztek is már föl a szent egyháztanítók, és tudtak meg a szent életű lelkek ezen a földön, még sokkal több az, amit sohasem mondtak el, sőt soha fel sem fogtak. Éppen ezért még sok mélységet kell feltárni Krisztusban, mert ő olyan, mint a gazdag aranybánya, amelynek szerteágazó tárnájában végtelenül sok kincs rejlik. Akármilyen mélyre is ásson benne valaki, sohasem ér a végére, sőt minden egyes elágazásban itt is, ott is új ereket, új kincseket fog találni. Ezért mondja Szent Pál magáról Krisztusról: “In quo sunt omnes thesauri sapintiae absconditi” vagyis Kiben (tudniillik Krisztusban)a bölcsesség és a tudomány minden kincsei rejlenek (Kol 2, 3). Ezekbe a kincsekbe nem tud behatolni, nem képes hozzájuk eljutni a lélek, hacsak nem megy előbb a belső és külső szenvedések sűrűjén keresztül az isteni tudáshoz. Mert még azt is, amit ezen élet folyamán lehetséges megtudni Krisztus titkairól nem érheti el az ember, hacsak nem szenvedett sokat, s nem kapott Istentől számos értelmi és érzékelhető kegyelmet. Sok és hosszas lelki gyakorlatnak kell ezt megelőznie, mert hiszen mindezek a többi kegyelmek alacsonyabbak mint Krisztus titkainak ismerete, s valamennyien csak előkészületül szolgálnak ez utóbbihoz. Innét van az, hogy amidőn Mózes azt kérte Istentől, hogy mutassa meg neki az Ő dicsőségét, azt felelte neki, ezt ebben az életben nem láthatja, hanem, hogy megmutat neki minden jóságot (2 Móz 33,20), tudniillik annyit, amennyit ebben az életben lehet. Ezt pedig úgy tette meg, hogy a sziklának, vagyis mint mondottuk, a Krisztus barlangjába helyezte el őt, és megmutatta neki a hátát, vagyis Krisztus emberségének titkait.

      Tehát Krisztusnak ebbe a barlangjába óhajt a lélek amúgy igazában behatolni, hogy belemerüljön, átalakuljon, mámorossá legyen ezek tudásának szeretetétől, és hogy elrejtőzzék Kedvesének keblében.