Jöjjetek hozzám! (II. / 11)

(II.hét / Szerda)

Ahogy az apa megkönyörül fiain, Uram,

te úgy könyörülsz meg mindazokon,
akik téged keresnek és szeretnek.

(Zsolt 103, 13)

      1. „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok s akik terheket hordoztok, én megkönnyítlek titeket... s megtaláljátok lelketek nyugalmát” (Mt 11, 28—29). Jézus, aki azért jött, hogy „örömhírt vigyen a szegényeknek, szabadulást hirdessen a foglyoknak... hogy felszabadítsa az elnyomottakat” (Lk 4, 18), minden embert magához hív, különösen pedig azokat, akik testben vagy lélekben szenvednek, akiket gyötörnek az élet nehézségei: megvigasztalja és erővel tölti el őket, könnyebbülést és pihenést nyújt nekik.

      Korunk tevékenységi lázban szenvedő, megállni képtelen emberének igen nagy szüksége van megújító pihenőkre. Nem lustaságot rejtő pihenésről van szó, hanem magányról, csendről és imáról, vagyis azokról az. elengedhetetlen feltételekről, amelyek közepette találkozhat Istennel és önmagával. Jézus ezt a pihenést kínálja fel a vele való bensőséges kettesben: „Gyertek velem külön valami csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit!” (Mk 6,31). E nélkül a kikapcsolódás nélkül a legkezdetlegesebb benső élet is elképzelhetetlen. A tevékenységnek, bármily fontos és sürgős legyen is, meg kell maradnia ezek között a gátak között, hogy elegendő teret hagyjon a legmagasabb rendű aktivitásnak, az imának. Szentek ezek az övezetek, és senki sem áldozhatja fel őket annak kockázata nélkül, hogy lelki élete teljesen el ne satnyuljon. Itt is érvényesek Jézus szavai: „Keressétek mindenekelőtt Isten országát” (Lk 12, 31). Isten országa, bizonyos szempontból, már jelen van annak a kereszténynek szívében, aki a Szentháromság lakóhelye: ezt a birodalmat azonban csak úgy lehet felfedezni, ha időnként otthagyunk mindent és mindenkit, ha csendben és magányban, az Istennel folytatott személyes és meghitt párbeszédben összeszedjük magunkat.

      2. „Amikor imádkozol, menj be szobádba, zárd be az ajtót, s imádkozzál titokban mennyei Atyádhoz” (Mt 6, 6). A zsinat, Jézusnak e szavaira hivatkozva, ezt tanítja: „A keresztény embernek, bár meg van híva a közösségi istentiszteletre, a szobájába is el kell vonulnia, hogy titokban imádkozzék az Atyához” (SC 12). Az imához feltétlenül szükség van arra, hogy olykor valóban elvonuljunk az élet lármájától és gondjaitól, bizonyos magányban egyedül Isten szavára figyeljünk és kizárólag vele beszéljünk. A fizikai magány és félrevonultság azonban még nem elég, ha nem társul hozzá benső összeszedettség. Keresztes Szent János, az Úr szavait kommentálva, ezt mondja: „be kell húzódnod szellemednek legbensőbb rejtekébe, és magadra zárva az ajtót (vagyis a teremtményekre irányuló vonzalmadat), úgy kell imádkoznod Atyádhoz a rejtekben” (A szellemi páros ének 1, 19). Nem elég, ha szobánk ajtaját csukjuk be, akaratunkat is el kell zárnunk mindentől: ügyektől, aggodalmaktól, gondolatoktól, vágyaktól, érzésektől. Isten számára kell fenntartani minden helyet, az ember minden képességének szabadnak kell lennie, hogy ezek teljesen Istenre összpontosuljanak.

      Avilai Szent Teréz ezt írja: „Ha már rászántuk magunkat, hogy egy kevés időt az Úrnak szentelünk, akkor csak adjuk oda neki azt az időt úgy, hogy az eszünk egészen Ővele foglalkozzék és ne gondoljunk másra. Ezenkívül pedig legyünk szilárdan eltökélve, hogy azt az időt sohasem vonjuk meg többé tőle, bármennyi szenvedéssel, ellentmondással és lelki szárazsággal találkozzunk is” (A tökéletesség útja, XXIII. 2). Aki így tesz, az valóban találkozhat Istennel, fáradt, az élet megpróbáltatásaitól olykor megkeseredett lelkének nyugalmat találhat, egy napon pedig, az Istennel való bensőséges kapcsolatban olyan világosságot és erőt kap, hogy életét teljes következetességgel az Evangélium szerint folytathatja. „Isten erőt ad a fáradtaknak és gyámolítja a kimerültet. ... Akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok. Futnak, de nem fáradnak el, járnak-kelnek, de nem lankadnak el” (Iz 40, 29—31).

      Ó Istenem, Szentháromság, akit imádok, segíts engem, hogy magamról teljesen elfeledkezve Benned éljek, változhatatlan Béke, mintha lelkem máris az örökkévalóságban időznék. Ne engedd, hogy bármi is megzavarja békémet, vagy kikényszerítsen Belőled, ó én Változhatatlanom, hanem inkább minden pillanat ragadjon tovább Misztériumod mélységében. Teremts békét lelkemben, tedd azt mennyországoddá, szeretett otthonoddá és pihenőhelyeddé. Add, hogy ott soha ne hagyjalak magadra, éber hitemben hadd legyek ott egész lényemmel, egészen imádva, egészen kiszolgáltatva magam teremtő tevékenységednek.

Szentháromságról nev. Boldog Erzsébet

Útmutató az elmélkedéshez a Bevezetőben.

Forrás:

P. Gabrile di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006