Uram, „ujjongjanak és örüljenek benned mind,
akik hűségesen keresnek téged!”
(Zsolt 70, 5)
1. „Mert én, az Úr, a te Istened, én ragadtam meg jobbodat. Én szólok hozzád így: Ne félj! Én megsegítelek!” (Iz 41,13). Isten így biztosította Izraelt állandó jelenlétéről és védelméről.
Ha Isten régi népének minden oka megvolt arra, hogy bízzék az Úrban és érezze közelségét, még inkább oka van erre az új, a keresztény népnek. Isten nemcsak hogy közel van minden hívőhöz és vezeti atyai gondviselésével, hanem templomát is felállította benne: „Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok s Isten Lelke lakik bennetek?” (1 Kor 3, 16). Jézus csalhatatlan szavai állandóan visszhangoznak a keresztény szívében: „Aki szeret engem... Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni” (Jn 14, 23).
Megmarad azonban mindig a kérdés: ha Isten valóban benne lakik minden kegyelem állapotában élő emberben, miért oly nehéz Őt megtalálni és felismerni jelenlétét? Keresztes Szent János így válaszol: „Jegyezzük meg tehát, hogy Isten Fia, az Ige, az Atyával és a Szentlélekkel együtt lényege szerint és mindenütt való jelenléte folytán ott rejtőzik a lélek legbensejében. Ha tehát a lélek meg akarja Őt találni, nem kell egyebet tennie, mint hogy kimegy az összes teremtett dolog közül azáltal, hogy elvonja tőlük akaratát, s teljes összeszedettségben vonul vissza önmagába, úgyhogy rá nézve a többi dolog olyan, mintha nem is léteznék”(A szellemi páros ének, 1, 6). A válasz tehát világos: Isten bennünk van, de rejtett. Hogy megtaláljuk, érzésben és akaratban el kell távolodni mindentől. Ez azt jelenti, hogy el kell szakadnunk önmagunktól, le kell mondanunk önmagunkról, ki kell üresítenünk önmagunkat, lélekben meg kell halnunk önmagunk és minden dolog számára, mégpedig nemcsak anyagi vonatkozásban, hanem és mindenekfölött érzelmileg és akaratban. Ez a semmi, a teljes lemondás útja. A régi ember halála elengedhetetlen feltétele annak, hogy Krisztusba öltözzék és Istenben éljen. Szent Pál is ezt mondja: „meghaltatok, s életetek el van rejtve Krisztussal Istenben” (Kol 3, 3).
Az ember szívében jelenlévő Isten szerető keresése együtt jár a világnak és önmagunknak való meghalással. Ilyen értelemben minél inkább meghal az ember, annál inkább megtalálja Istent.
2. A teremtmény „társaloghat Atyjával és kedveskedhetik neki anélkül, hogy fel kellene mennie az égbe... Nincs szüksége szárnyakra, hogy röpülve keresse; elég, ha magányba vonul és saját bensejében szemléli Őt” (A tökéletesség útja XXVIII, 2). A valóság azonban az, hogy a keresztények, sőt az Istennek szentelt emberek is, gyakran megelégszenek a felületes élettel, ami pedig képtelenné teszi őket arra, hogy bensejükben összeszedve magukat Istennel találkozzanak. Az emberben rejlő vágyak, szenvedélyek a teremtmények felé taszítják őt, ezek meg elrabolják a szívét, maguk felé irányítják reményét, és arra késztetik, hogy bennük vagy emlékükben találjon örömet. Végül is az ember elfelejti, vagy legalábbis elhanyagolja a benne rejlő nagy kincset: az élő és jelenvaló Istent, aki pedig őt mélyebb, igazabb életre, a Vele való bensőséges életközösségre hívogatja. Az Úr ott vár, a lélek mélyén, ahol szállást vett magának, az ember pedig alig tudja összeszedni magát, nem tud leszállni ebbe a mélységbe, hagyja, hogy ezerféle külső ügy tartsa hatalmában és kösse le érdeklődését.
„Ha valaki meg akar találni valami rejtett dolgot, neki magának is be kell mennie abba a rejtekhelybe, úgyhogy midőn azt megtalálja, ő maga is éppúgy el legyen rejtőzve, mint az a dolog. Mivel tehát, ó lélek, a te Jegyesed rejtett kincs a lelked földjében, neked is, ha meg akarod Őt találni, meg kell feledkezned mindenről... Be kell húzódnod szellemed legbenső rejtekébe” (A szellemi páros ének 1, 9) - tanítja Keresztes Szent János. Ha csak bizonyos értelemben ki nem törünk a külső világból, a felületes életből, nem találhatjuk meg a bennünk rejtetten jelenlévő Istent, nem élhetünk közösségben Azzal, aki soha nem hagy el minket, ha csak előbb mi el nem hagyjuk Őt.
Ó te emberi lélek, te legszebbike az összes teremtményeknek, aki annyira óhajtod ismerni azt a helyet, ahol Kedvesed tartózkodik, hogy megkereshesd Őt és Vele egyesülj: íme, te magad vagy a trónterem, amelyben Ő lakik, és az a rejtekhely, amelyben rejtőzik. Nagy örömödre és boldogságodra szolgáljon az a tudat, hogy egész kincsed és reményednek egész tárgya oly közel van hozzád: hogy benned van; jobban mondva, hogy te nem is tudnál nélküle létezni... Mi mást kívánsz, ó lélek, mi más után kutatsz magadon kívül, mikor magadban hordod kincsedet, örömödet, boldogságodat, vágyaidnak kielégítését és országodat, vagyis Kedvesedet, aki után szíved eped, akit a szíved keres! Örülj és vigadj vele benső összeszedettségben, hiszen annyira közel van hozzád! Itt szeresd, itt vágyódj utána, itt imádd, és ne keresd Őt magadon kívül, mert csak elszórakozol, elfáradsz, és sehol sem fogsz biztosabban, gyorsabban és közelebb boldogságot találni, mint önmagadban.
Keresztes Szent János, A szellemi páros ének 1, 7—8
Útmutató az elmélkedéshez a Bevezetőben.
Forrás:
P. Gabrile di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése