Oldalak

2009. nov. 5.

Vita contemplativa simpliciter est melior quam activa

  • Thomas Merton trappista szerzetes volt, vagyis szemlélődő életet élt. Kis könyvében a lelkivezetés után rátér az elmélkedő ima tárgyalására. Az elmélkedés az út a szemlélődő imához. Néhány igen fontos szempont szerint tárgyalja a szemlélődő életet a Hétlépcsős hegy c. önéletrajzában (SZIT 2004). Mielőtt folytatnám a sorozatot, egyszer lássuk a célunkat!- lelkivezetővel vagy anélkül.

         Sok paradoxon rejlik a keresztény lelkiség történetében. Nem is a legkisebb ellentét az, hogy mennyire eltérően látják az egyházatyák és a modern pápák a tevékeny és a szemlélődő életet. Szent Ágoston és Szent Gergely panaszkodik a szemlélődés „meddősége” miatt, bár a szemlélődés önmagában szerintük is magasabbrendű a tevékenységnél. XI. Pius Pápa azonban „Umbratilem” kezdetű konstitúciójában határozottan kijelenti, hogy a szemlélődő élet sokkal gyümölcsözőbb az egyháznak, mint a tanítás vagy az igehirdetés tevékenysége. Első pillantásra még meglepőbb az, hogy éppen rohanó korunkban hangzik el ilyen kijelentés.
         Mindaz, aki érti a vita lényegét, könnyen elmagyarázhatja, hogy Szent Tamás szerint háromféle hivatás van: a tevékeny élet, a szemlélődő, végül pedig kettőnek az egyesítése, s ez a harmadik tökéletesebb az első kettőnél. Szent Tamás saját rendjének, a prédikáló barátok rendjének persze a vegyes élet a hivatása.
         Szent Tamás épp oly határozott, kivételt nem ismerő megállapítást tesz mint az „Umbratilem”: „Vita contemplativa simpliciter est melior quam activa”, mondja, „a szemlélődő élet önmagában tökéletesebb, mint a tevékeny.” Állítását ráadásul egy pogány filozófus, Arisztotelész természetes érveivel igazolja. Mennyire különleges kérdés ez! Legsúlyosabb érvét azonban egészen keresztény módon fogalmazza meg. A szemlélődő élet közvetlenül és egyenesen Isten szeretetére irányul. Valóban ez a szeretet a gyökere minden érdemnek. Mivel pedig az egyéni érdemszerzés növeli a Misztikus Test többi tagjának életerejét is, nyilvánvaló, hogy a szemlélődés sohasem válhat meddővé. Sőt, Szent Tamás érvei meggyőznek arról, hogy a szemlélődő élettel érhetjük el a legnagyobb lelki termékenységet.
         Szent Tamás elfogadja ugyan, hogy a tevékeny élete esetenként, sajátos körülmények közt lehet magasabbrendű, mint a szemlélődő. De állítását féltucat megszorítással bástyázza körül, s ezzel még erősebben aláhúzza azt, amit a szemlélődésről elmondott. Először is a tevékenység csak akkor lesz tökéletesebb, mint a szemlélődés öröme és nyugalma, ha az Isten iránti szeretet túláradásából fakad (propter abundantiam divini amoris), és az Ő szándékát akarja teljesíteni. Nem tekinthető állandó életállapotnak, csupán valamilyen átmeneti szükségben adott segítségnek. Egészen Isten dicsőségét kell szolgálnia, és nem ment föl a szemlélődés alól. Többletkötelezettséget jelent, és a lehető leggyorsabban vissza kell térnünk az összeszedettség hatalmas, gyümölcsöző csendjébe, mert csak ez készíti elő lelkünket az Istennel egyesülésre.
         Először a tevékeny életet tanulhatjuk meg, az erények gyakorlásával, az önmegtagadással meg az irgalmasság cselekedeteivel, s így készülünk elő a szemlélődésre. A szemlélődés nyugalmat hoz: abbahagyjuk a tevékenységet, és titokzatos, belső magányba vonulunk vissza. A lélek elmerül Isten határtalan és gyümölcsöző csendjében, és megtud valamit az Ő tökéletességének titkaiból, nem annyira a látás, mint a termékeny szeretet útján.
         De ha itt megállunk, nem jutunk el a tökéletességre. Clairvaux-i Szent Bernát szerint a gyengébb lelkek azok, akik eljutnak ugyan a szemlélődésre, de nem csordul ki a szeretetük, és nem osztják meg másokkal, amit Istenről megtudtak. Az összes nagy keresztény misztikusok: Szent Bernát, Szent Gergely, Avilai Szent Teréz, Keresztes Szent János, Boldog Ruysbroeck János, Szent Bonaventura azt tanítják, hogy a misztikus élet csúcsán a lélek Istennel lép házasságra. Ez az egyesülés csodálatos erőt önt a szentekbe: csendes és fáradhatatlan energiát, hogy Istenért és a lelkekért dolgozzanak: hatásukra ezrével teremnek a szentek, és megváltozik az egyház, sőt a világ történelme is.
         (…) „Contemplata tradere” elve – a szemlélődés gyümölcsének megosztása másokkal.

         A karthauziak minden eszközzel biztosítják kolostoraikban a remeték hallgatását és magányát. Mégis, már eredeti „szokásaikban” is határozottan beszélnek a kéziratok másolásának és könyvek írásának munkájáról. Így a hallgatást is megőrizve, tollukkal beszédesen tudnak prédikálni a világnak.
         (…)
         Sokféleképpen lehet megosztani másokkal a szemlélődés gyümölcseit. Nem kell könyveket írni, beszédeket mondani. Nem kell közvetlen kapcsolatban állni az emberekkel a gyóntatószékben. Az imádság csodálatosan elsegíthet ide. A szemlélődés tüze arra törekszik, hogy az egész egyházban elterjedjen, és a rejtekből éltesse Krisztus minden tagját, még akkor is, ha valaki nincs tudatában ennek.

         A hivatások hivatásának egyik legszebb leírását Szent Bonaventura adja Itinerariumában. Ezt a leírást a szeráfi doktor maga is a Monte Alverna lelkigyakorlatos magányában tanulta. Egyszer ugyanazon az elhagyott helyen imádkozott, ahol rendjének nagy alapítója, Assisi Szent Ferenc kezére, lábára és oldalára ráégtek Krisztus sebei. Ekkor hirtelen természetfölötti sugallatra meglátta ennek a csodálatos eseménynek felmérhetetlen jelentőségét az Egyház történelmében. „Itt – írja Szent Bonaventura – Szent Ferenc Istenbe ment át (in Deum transit) a szemlélődés elragadtatásában (excessus). Így példát adott a tökéletes szemlélődésre, éppen úgy, ahogy előzőleg bemutatta a tevékeny élet tökéletes példáját is. Isten általa elvezethet minden valóban lelki embert az „átmenésnek” (transitus) és az „elragadtatásnak” (excessus) ehhez a módjához, inkább a példa, mint a szavak segítségével."
         Itt a „contemplata tradere” elvnek világos, hiteles és egyértelmű kifejtését kapjuk meg olyasvalakitől, aki a maga teljességében meg is élte ezt az életet. Ez a hivatás az egység átalakítására hív, a misztikus élet és tapasztalat csúcsára, a Krisztussal való egyesülésre. A bennünk élő és minket irányító Krisztus azután maga vonzza az embereket, hogy ugyanerre a fenséges egységre vágyódjanak és törekedjenek: hiszen példánkból öröm, szentség és természetfeletti erő árad. Vagy még inkább, mert a lelkünket birtokló, bennünk lakó Krisztus rejtett vonzása sugárzik rájuk.
         Figyeljük meg, Szent Bonaventura nem tesz semmi különbséget: Krisztus nem azért nyomta rá képmását Szent Ferencre, hogy néhány embert, pár kiválasztott szerzetest vonzzon magához, - hanem az összes igazi lelki embert hívja a tökéletes szemlélődésre, vagyis a tökéletes szeretetre. Így mindenki meghívást kaphat arra, legalább elvben, ha gyakorlatban nem is -, hogy a szemlélődés kohójában Krisztussal egy lélekké olvadjon, s aztán ő is továbbadja azt a tüzet, amelyet Krisztus felgyújtott a földön.
         Mindez gayakorlatilag azt jelenti, hogy tulajdonképpen csak egy hivatás létezik. Tanításban vagy betegápolásban, kolostorban vagy a világban, házasságban vagy egyedül: mindnyájan a tökéletesség csúcsára kaptunk meghívást: mély, belső életre, sőt talán a misztikus imádságra, arra, hogy szemlélődésünk gyümölcseit továbbadjuk másoknak.
         Ha a belénk öntött szeretetnek ez a fönséges tüze ott ég a lelkünkben, akkor minden szónál és példánál hatalmasabb vonzáskör keletkezik, amely ellenállhatatlanul szétterjed az egyházban és a világon. Keresztes Szent János írja: „Még ha a lélek látszólag semmit sem csinál is, tiszta szeretetének egyetlen csöppje is nagyobb hasznára van az egyháznak, mint minden más emberi munka együttvéve.”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése