Mi az elmélkedés?

• Elmélkedni annyi, mint az elmét komoly meggondolásban gyakorolni. Ez az „elmélkedés” szó lehető legtágabb értelme. Ebben az értelemben a kifejezés nem szorítkozik a vallásos tárgyról való gondolkodásra, de komoly elmebeli tevékenységet foglal magában, és bizonyos elmerülést vagy összpontosulást, ami nem engedi meg, hogy lelki képességeink kedvükre kóboroljanak, vagy pedig céltalan ernyedtségben maradjanak.

Kezdettől fogva tisztáznunk kell azonban, hogy a meggondolás itt nem tisztán értelmi tevékenységet jelent, még kevésbé puszta okoskodást. Nemcsak az elme vesz benne részt, hanem a szív is, valóban egész lényünk. Aki igazán elmélkedik, az nemcsak gondolkodik: szeret is, és mert szereti az elmélkedése tárgyát tévő valóságot - vagy legalábbis intuitív rokonszenvvel van iránta -, bele is hatol, úgyszólván belülről ismeri meg, az azonosulás egy nemével.

Szent Tamás és Clairvauxi Sz. Bernát az elmélkedést (consideratio) úgy írja le, mint „az igazság keresését”. Mindazonáltal az ő „elmélkedésük” egészen más, mint tanulmányozás, bár az szintén „az igazság keresése”. Elmélkedés és stúdium persze közeli viszonyban is lehet. Hiszen az utóbbi nem termékeny lelkileg, ha nem vezet valamiféle elmélkedéshez. A tanulmányozással az igazságot könyvekben vagy valami más értelmünkön kívüli forrásban keressük. Az elmélkedésben próbáljuk magunkévá tenni azt, amit már befogadtunk. Megvizsgáljuk a tanult elveket, és életünkre alkalmazzuk őket. Ahelyett; hogy egyszerűen tényeket és eszméket halmoznánk föl emlékezetünkben, magunktól, eredeti módon igyekszünk gondolkodni.

Tanuláskor megelégedhetünk egy igaz eszmével vagy fogalommal. Megelégedhetünk azzal, hogy megismerünk valamit az igazságról. Az elmélkedés azoknak való, akiket nem elégít ki a pusztán tárgyi és fogalmi ismeret az életről, Istenről, a végső valóságokról. Ők benső érintkezésbe akarnak lépni magával az igazsággal, Istennel. Á t é l é s s e l akarják megtapasztalni az élet legmélyebb valóságait. Ennek a célnak az eszköze az elmélkedés így hát, bár az elmélkedést az igazság keresése (inquisitio veritatis) gyanánt határozzák meg, és ez azt a tényt hangsúlyozza, hogy mindenekfölött az értelem tevékenysége, mégis többet rejt magában. Szent Tamás és Szent Bernát olyon elmélkedésről beszélt, amely alapvetően vallási vagy legalábbis filozófiai jellegű, és az a célja, hogy egész lényünket kapcsolatba hozza egy rajtunk túli, fölöttünk álló végső valósággal. Ez az egyesítő és szerető megismerés az elmélkedésben kezdődik, de teljes kifejlését csak a szemlélődő imában éri el.

Ez a gondolat rendkívül jelentős. Szorosan véve még a vallásos elmélkedés is elsősorban gondolati jellegű. De nem végződik a gondolatnál. Az elmélkedő gondolkodás egyszerűen a kezdete annak a folyamatnak, amely a belső imához vezet, s rendesen a szemlélődésben és az Istennel való szerető közösségben tetőződik. Ezt az egész folyamatot (amelyben az elmélkedés a szemlélődéshez vezet) gondolati imának nevezhetjük. A jelenlegi gyakorlatban az „elmélkedés” szót igen gyakran úgy használják, mintha pontosan ugyanazt jelentené, mint a „gondolati ima”. De a szó pontos jelentését szemügyre véve úgy találjuk, hogy az elmélkedés csak kicsiny része azoknak a belső tevékenységeknek, amelyeknek egész bonyolult összessége együttesen teszi a gondolati imát. Az elmélkedés a folyamat korábbi részének a neve, azé a részé, amelyben szívünk és értelmünk egy sor belső tevékenységben gyakorolja magát, és ez fölkészít az Istennel való egyesülésre.

Ha a gondolatban nincs érzelmi szándék, ha az értelemben kezdődik és végződik, akkor nem vezet el imára, szeretetre vagy közösségre. Ezért nem is igazi gondolati ima. Az ilyen gondolat nem igazán elmélkedés. Kívül esik a vallás és imádság körén. Így nem tartozik itteni vizsgálódásunkba sem. Semmi köze tárgyunkhoz. Csak azt kell megjegyeznünk: elvesztegelné az idejét az az ember, aki úgy gondolná: a puszta okoskodás kielégítheti lelkének elmélkedésre vonatkozó igényét. Az elmélkedés nemcsak „a dolgok kigondolása”, még akkor sem, ha ez erkölcsileg jó elhatározásra vezet. És több, mint pusztán gyakorlati gondolkodás.

A vallásos elmélkedés megkülönböztető jellemvonása az, hogy olyan igazságkeresés, amely szeretetből fakad, és az igazság birtoklására nemcsak megismeréssel törekszik, hanem szeretettel is. Tehát az értelmi tevékenység elválaszthatatlan a lélek bensőséges odaszentelésétől és az akarat bevetésétől. A szeretet jelenléte elmélkedésünkben megélesíti és megvilágosítja gondolkodásunkat azzal, hogy mélyen affektív jelleget ad neki. Elmélkedésünk eltelik annak az értéknek szerető megbecsülésével, amely az értelem kereste legfőbb igazságban rejlik. Az akaratnak ez az érzelmi vonzódása, amint az igazságot mint a lélek legfőbb javát keresi, fölemeli a lelket a spekuláció szintje fölé, és igazságkeresésünket hódoló szeretettel és imádattal teli imádsággá teszi, igyekezve meghasítani azt a sötét felhőt, amely közöttünk és Isten trónja között tornyosul. Könyörögve ostromoljuk ezt a felhőt, siratjuk szegénységünket, gyámoltalanságunkat, imádjuk Isten kegyelmét és végtelen tökéletességét, teljességgel az Ő imádatára szenteljük magunkat.

A gondolati ima tehát olyasmi, mint az űrrakéta. A lélek az isteni szeretet egy szikrájától felgyulladva az ég felé igyekszik, olyan világos és közvetlen értelmi aktussal, mint a rakéta tüzes nyoma. A kegyelem felszabadította lelkünk legmélyebb energiáit, és segít, hogy új, nem is sejtett magasságokba kapaszkodjunk. Mindazonáltal saját képességeink hamarosan határukhoz érnek. Az értelem nem tud magasabbra kapaszkodni az ég felé. Van egy pont, ahol az elme büszke röppályája lefelé hajlik, mintegy elismerve korlátoltságát, és bevallva az elérhetetlen Isten végtelen fensőbbségét. De a mi „elmélkedésünk” itt ér tetőpontjára. Megint a szeretet veszi át a kezdeményezést, és a rakéta „felrobban” a szent dicséret kitörésében. A szeretet százával röpíti ki az égő csillagokat, aktust aktusra szór, beléjük öntve az emberi szellem legjavát, és a lélek sodró lángokban emésztődik fel, amelyek dicsőítik Isten nevét, mígnem a földre hanyatlanak, és elhamvadnak az éjszakai szélben!

Ezért állítja szembe egymással Nagy Szent Albert, az a mester, aki Párizsban és Kölnben Szent Tamásnak adta meg teológiai képzését, a filozófus és a szentek szemlélődését:

• „A filozófusok szemlélődése semmi mást nem keres, mint a szemlélődő tökéletességét, és nem megy tovább az értelemnél. De a szentek szemlélődését annak szeretete tüzeli, akit szemlélnek: vagyis Isten. Azért nem végződik be az értelem aktusában, hanem átmegy az akaratba a szeretet által.”

Tanítványa, Szent Tamás tömören jegyzi meg, hogy éppen ezért a szemlélődő az Isten ismeretéhez ezen a földön az égő szeretet világosságával jut: „per ardorem caritatis datur cognitio veritatis” (Magyarázat Sz. János evangéliumához, 5. fej.).

Eszerint a „filozófusok” szemlélődése, ez a pusztán értelmi okoskodás a teremtményekben tükröződő isteni természetről, olyan rakéta lenne, amelyet kilőttek az űrbe, de sosem robbant föl. A rakéta szépsége a „halála”, a gondolati ima és misztikus szemlélődés szépsége pedig a lélek elhagyatkozása, önmagának teljes megadása a dicséret kitörésében, amelyben mindenestül fölemésztődik, hogy tanúskodjék a végtelen Isten mindent felülmúló jóságáról. A többi néma csend.

Sose feledjük, hogy a termékeny csend, amelyben a szavak erőtlenné válnak és a fogalmak kisiklanak a markunkból, talán a legtökéletesebb elmélkedés. Nem kell félnünk és nyugtalankodnunk, ha nem vagyunk képesek többé „aktusokra”. Inkább örüljünk és pihenjünk meg a hit világos sötétjében. Ez a „pihenés” az imádság magasabb módja.