A magyar nemzetből való Ilona az 1222-ben Veszprémben építtetett Szent Katalin klastromának volt szerzetesnője, egyúttal Negyedik Béla magyar király leányának, Szent Margitnak jóságos cselekedetekben oktatója.
Életszentsége ámulatba ejtő csodákban nyilvánult meg. Krisztus Urunk maga akart bizonyságot tenni életszentsége felől: amidőn Ilona belemerült Urunk keserves kínszenvedéséről való elmélkedésbe, rányomta kezeire és jobb oldalára maga sebeinek bélyegét. Imádsága közben, amit igen szeretett, gyakorta megtörtént, hogy a teste felemelkedett a levegőbe és üdítő mennyei muzsikaszó zengett körülötte. Ilyenkor annyira eltöltötték a vigasztalások, hogy tehetetlenné vált velük szemben, testét elhagyták érzékei és erői. A szenteket oly gyengéden szerette, hogy kiérdemelte, miszerint azok megszólítsák.
Egyszer az éjszakai alvás idején imádság közben elragadtatásba esett. Úgy látta, hogy Krisztus képe a keresztről lehajol hozzá. Ilona nyomban átölelte, annyira, hogy az odafutott nővérek semmiféle erőfeszítéssel nem tudták lefejteni karjait a feszületről, mindaddig, amíg másnap délben magához nem tért és maga nem tette vissza azt régi helyére.
Lángoló hévvel és hódolattal csüggött legszentebb Testének és Vérének misztériumán. Egy alkalommal, midőn a gyóntatója nem engedte meg, hogy magához vegye azt, sóvárgása oly magasra lobbant, hogy Krisztus megjelent neki és maga nyújtotta számára az Eucharisztiát.
A prófétálás lelke sugárzott belőle, megkapta a betegségek meggyógyításának adományát is, a betegek testéből puszta érintéssel kiűzte a nyavalyákat, ugyancsak puszta érintéssel a fonnyadt virágoknak is visszaadta frissességüket. Ezeket azonban, nehogy, akik észreveszik, szent hírét költsék, nyomban leszakította.
Halála óráján nagy mennyei sereggel maga Krisztus Urunk jött elébe és hívta meg a boldog halhatatlanságra 1270. november 9-én. Halála után is számos csodával dicsőítette meg.
Forrás:
Hevenesi Gábor: RÉGI MAGYAR SZENTSÉG (http://www.ppek.hu/k59.htm)
Piotr Stefaniak szerint mégsem Boldog Ilona volt Szent Margit nevelője:
Piotr Stefaniak domonkos harmadrendi egyháztörténész, az Árpád-házi szentek kutatója, 2012-ben mutatta be Veszprémben legújabb tanulmánykötetét - A titkos szentség - (Rostetter Szilveszter magyar fordításában), amely veszprémi Boldog Ilona, az első stigmatizált nő életútját és a magyarországi domonkos nővérek megtelepedésének történetét ismerteti meg az olvasóval.
A veszprémi Boldog Ilona mellett, aki a legelső női stigmahordozó volt, az ugyancsak veszprémi nevelkedésű Árpád-házi Szent Margit domonkos nővérről is megtudhatjuk, hogy Krisztus sebeit hordozta magán.
Boldog Ilona életútja is szinte a történelem homályába vész, írja a szerző. Még születése évét sem ismerjük pontosan, csak annyit következtethetünk a forrásokból, hogy 1200 körül veszprémi polgári családban láthatta meg a napvilágot. Halálát a hagiográfusok leginkább 1240-re teszik. Gyermekkorától apáca módra élte életét, s a veszprémi beginaközösség elöljárójává választották. (Hogy kik voltak a beginák, s milyenek voltak közösségeik, annak egy egész fejezetet szentel a szerző.) Szigorú monasztikus életre vágyakozva Boldog Pál lelkiségét követve csatlakozott később a prédikátor rendhez, a domonkosokhoz, s közösségét is az akkor megalakuló magyarországi domonkos rendtartományhoz csatlakoztatta. A zárdában lemondással teli életet élt. Rendkívüli ajándékokat kapott: a stigmákat és a prófétálást (megjósolta a tatárjárást is többek között). Rendkívül intenzív belső lelki élete ellenére megmaradt igen egyszerű apácának. A szerző rámutat: ugyan Ilona legendájában s a régi történetkutatók munkáiban is az olvasható, hogy ő volt Árpád-házi Szent Margit nevelője a veszprémi Alexandriai Szent Katalin domonkos kolostorban, ez valószínűleg téves adat. Ugyanis a Margit élettörténetével foglalkozó legrégibb források Bodoméri Olimpiadészt említik nevelőjeként. 1246-ban, amikor IV. Béla leányát a nővérekhez beadta, már egy Katalin nevű nővér volt a zárda főnöknője, s Ilonát már évekkel előtte magához szólította az Úr.
Boldog Ilona veszprémi kultuszával kapcsolatban több korabeli és főként XVII-XVIII. századi forrást idéz Stefaniak, ugyanis ezekben a századokban a török időkben kihunyt tisztelete ismét felelevenedett. Bezerédj Miklós kanonok XIX. századi egyik kéziratában pedig azt írja, Ilona végig szent életet élt, halála után is sok csodát vitt végbe, s Veszprémben mindig is „Szent Ilonaként” emlegették. Ugyancsak korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy 1287-ben Héder Péter veszprémi püspök Ilona földi maradványait oltárra emelte a sírból, ami a boldoggáavatási szertartással volt egyenértékű. Ez lehetséges volt, mert akkor történt, amikor a pápai szék nem volt betöltve.
Ilona formális jogi boldoggáavatására azonban máig nem került sor, írja Stefaniak. Majd hozzáteszi: ma az Apostoli Szentszék megfelelő jogi aktussal, például egy dekrétummal ezt hitelesíthetné, s elrendelhetné tiszteletét valamennyi magyarlakta területen. Ennek kezdeményezése azonban a prédikátor rend és a Veszprémi Érsekség hatáskörébe tartozik.
A könyvből megismerkedhetünk a magyar domonkos rendtartomány (a dominikánusok) apácamonostoraival is, amelyek Szent Ágoston regulája alapján szerveződtek és szolgáltak. Boldog Ilona Boldog Pállal és Bertalan veszprémi püspök segítségével – aki a női monasztikus kolostor patrónusává vált – vállalta az addig lazább veszprémi nővérközösség reguláris kolostorrá alakítását, majd annak elöljárója (priorisszája) lett haláláig.
Ezután bemutatja a szerző a veszprémi Szent Katalin kolostor szemlélődő apácáinak korabeli mindennapjait, imádságos, s egyben munkás életét, a kolostor történetét is 1240-es megalakulásától 1566-os megszűnéséig, amikor a török elől az apácák Körmendre menekültek.
Olvashatunk Ilona gazdag ikonográfiájáról, festészeti-grafikai ábrázolásairól is, melyek a magyar határokon túl a lengyelországi domonkosoknál, Felvidéken és Olaszországban, Ausztriában is megtalálhatók.
A könyvet gazdag, színes képmelléklet zárja, dokumentálva és illusztrálva Boldog Ilona európaivá táguló tiszteletét.
Forrás:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése