Max Lucado : Az Isten, aki harcol érted (interjú Mózessel)

         Itt jön a nagy kérdés. Vajon, mit csinál Isten, amikor kutyaszorítóba kerülünk? Ha a mentőcsónakba szivárog a víz? Ha a mentőkötél elszakad? Amikor az utolsó fillér is elfogy, és ott van még egy kifizetetlen számla? Amikor az utolsó remény elment az utolsó vonattal? Ilyenkor mit csinál Isten? 

        Azt tudom, hogy mi mit teszünk ilyenkor. Tövig rágjuk a körmünket. Idegesen járkálunk fel s alá. Beveszünk egy nyugtatót. 

         De Isten mit csinál? Ez egy nagy kérdés, igazán nagy. Mi van, ha alszik? Akkor nekem annyi! És ha kinevet? Akkor végem van. És ha a fejét csóválja karba tett kézzel? Akkor nekem lőttek. Kedves barátom, ideje kiderítenünk. Mit csinál Isten? 

         Elhatároztam, hogy utánajárok ennek a kérdésnek. Képzeljünk el egy párbeszédet egy újságíró és Mózes között. A Mózes és a Szentföld Press (SZP) riportere között zajló interjú arra a kérdésre keresi a választ, vajon mit csinál Isten, amikor bajban vagyunk? 

* * * 

SZP: Meséljen nekünk a konfliktusról, ami az egyiptomiak és önök között történt.
MÓZES: Ó, az egyiptomiak – hatalmas nép. Kemény harcosok. Olyan gonoszok, mint a kígyó! 
SZP: De sikerült megmenekülniük, ugye? MÓZES: Csak miután ők elsüllyedtek. 
SZP: A Vörös-tengeri konfliktusra gondol? 
MÓZES: Igen. Ijesztő volt! 
SZP: Mondja el, mi történt. 
MÓZES: Nos, a Vörös-tenger volt az egyik oldalon, az egyiptomiak pedig a másik oldalon. 
SZP: Megtámadták őket? 
MÓZES: Viccel?! Fél millió vályogtégla készítővel?! Nem, népem túlságosan félt. Vissza akartak menni Egyiptomba. 
SZP: Visszavonulást rendelt el? 
MÓZES: Hova? A tengerbe? Nem voltak csónakjaink. Nem tudtunk sehová sem menni. 
SZP: Mit javasoltak a vezetői? 
MÓZES: Nem kérdeztem őket. Nem volt rá idő. 
SZP: Hát akkor mit tett? 
MÓZES: Azt mondtam nekik: „Csak álljatok veszteg, és meg fogjátok látni az Úr szabadítását.” 
SZP: Miért akarta, hogy veszteg maradjanak? 
MÓZES: Azért, hogy ne álljanak Isten útjába. Ha az ember nem tudja, mit tegyen, akkor a legjobb, ha megvárja, amíg az Úr cselekszik. 
SZP: Ez egy furcsa stratégia, nem gondolja? 
MÓZES: Igen, ha elég nagyok vagyunk a csatához. De ha a csata nagyobb, mint mi, és azt akarjuk, hogy Isten átvegye, akkor ez minden, amit tehetünk. 
SZP: Beszélhetnénk valami másról? 
MÓZES: Természetesen, ez az ön lapja. 
SZP: Nem sokkal a megmenekülésük után… 
MÓZES: A megszabadításunk után. 
SZP: Nem mindegy? 
MÓZES: Nem. Nagy a különbség. Ha valaki megmenekül, akkor azt ő maga hajtja végre. Ha valakit megszabadítanak, akkor azt valaki más hajtja végre. 
SZP: Szóval, nem sokkal a megszabadításuk után harcolniuk kellett az ammo… amala… na, nézzük csak, valahol itt van nekem felírva… 
MÓZES: Amalekitákkal. 
SZP: Igen-igen, az amalekiták. 
MÓZES: Hatalmas nép. Kemény harcosok. Olyan gonoszak, mint a kígyó. 
SZP: De győztek, igaz? 
MÓZES: Isten győzött. 
SZP: Jó, Isten győzött, de ön harcolt. Ön volt a csatamezőn. 
MÓZES: Tévedés. 
SZP: Hogyan? Ön nem vett részt a csatában? 
MÓZES: Nem, ebben nem. Amíg a seregünk harcolt, én fogtam két barátomat, Áront és Húrt, és felmentünk a hegytetőre. Mi ott fent harcoltunk. 
SZP: Egymással? 
MÓZES: A sötétséggel. 
SZP: Karddal?
MÓZES: Nem, imával. Én csak felemeltem a kezeimet Istenhez, mint ahogy a Vörös-tengernél, csak ezúttal megfeledkeztem a botomról. Amikor fent tartottam a kezem, a seregünk győzött. Amikor leeresztettem a kezem, a seregünk veszített. Így megkértem a barátaimat, hogy segítsenek tartani a kezeimet, míg végül győztünk és az amalekitákból történelem lett. 
SZP: Na, várjunk csak. Ugye nem azt akarja mondani, hogy számított valamit, hogy felemelt kezekkel állt a hegy tetején? 
MÓZES: Lát maga körül amalekitákat? 
SZP: Nem találja furcsának, hogy a sereg vezére a hegytetőn marad, miközben a katonái a völgyben harcoltak? 
MÓZES: Ha a csata a völgyben zajlott volna, lementem volna, de nem ott zajlott. 
SZP: Elég furcsa egy stratégia. 
MÓZES: Gondoljon csak bele, ha az édesapja nagyobb, mint a fickó, aki önt gyepálja, nem kiabálna neki? 
SZP: Tessék? 
MÓZES: Ha egy alak megtámadná, és az apja, aki azt mondta, hívja őt bármikor, amikor segítségre van szüksége, hallótávolságon belül van, mit tenne? 
SZP: Hívnám az apámat. 
MÓZES: Hát pontosan ezt teszem én is. Ha a csata túl nagy, kérem Istent, hogy vegye át. Hagyom, hogy harcoljon értem. 
SZP: És ez működik? 
MÓZES: Látott mostanában zsidókat piramisokat építeni? 
SZP: Na, nézzük csak, jól értettem-e. Tehát egyszer úgy győzték le az ellenséget, hogy nyugton maradtak, máskor pedig úgy nyerték meg a csatát, hogy ön felemelte a kezét. Mégis, honnan jöttek ezek az ötletek? 
MÓZES: Hát, ha elmondanám, úgysem hinne nekem. 
SZP: Tegyen egy próbát. 
MÓZES: Az úgy volt, hogy egyszer csak észrevettem egy égő csipkebokrot… 
SZP: Talán mégis igaza van. Ezt inkább meghagyjuk a következő alkalomra. 

* * *

         Nos, mit gondolsz? Mit csinál Isten, amikor nehéz helyzetbe kerülünk? Ahogy Mózes történetéből is kiderült: harcol! Harcol értünk. Belép a ringbe, a sarokba irányít minket, és átveszi a harcot. 

         „Az Úr harcol majd értetek, s nektek nem lesz semmi dolgotok.” (Kiv 14,14 - SZIT) 

        Az Ő dolga a harc, a mi dolgunk pedig a bizalom. Csak bízz Benne. Ne próbáld meg irányítani, vagy megkérdőjelezni. Semmi többre nincs szükség. 

         „Egyedül ő a sziklám és az üdvösségem, ő a váram, nem rendülök meg.” (Zsolt 62,7 - SZIT).