Ebben a világban mindennek ára van. Az emberek fizetnek az élelmiszerért, a lakás fenntartásáért, az ivóvízért, még az alvásért is, az internetért és mobiltelefonért, az utazásért, a zeneért, az egészségükért, a szórakozásért... a sort folytathatnám, de a legértékesebb és legkeresettebb „árucikk” mégis a szeretet marad. Ezért természetes, hogy ez a leginkább sóvárgott, és a legértékesebb kincs.
A világon nincs semmi, amivel meg lehetne fizetni a szeretetet. A szeretet ára a világ felett van és azon túl.
Mikor egy fiatal szerelmes lesz, elveszíti identitását, misztikus módon meghal a másik javára. A szerelmes lemond mindenről, nincs büszkeség, nincsenek személyes vágyak, nincs pihenés, csak azért, hogy a szeretett személy mellett lehessen, őt szemlélje és a kedvére legyen. Pál apostol ugyanúgy írja le: a szeretet „nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel.” (1Kor 13,5). Más szavakkal: a szerelmes meghal önmagának, hogy a másiknak éljen.
A világ azt mondja a szerelmesekről, hogy vakok. Egy szerelmes vakságában nem veszi figyelembe a veszélyeket, a múltat és a jövőt; nem érdekli, hogy a közeli ismerősei kinevetik, azt sem veszi észre, ha szerelmét nem viszonozzák őszintén. El van választva mindentől és mindenkitől, ami addig őt éltette és jellemezte. Más szóval, a szerelmes titokzatosan meghal önmagának, hogy egy más valóságban szülessen újjá, a szeretett személy valóságában.
Ez a szerelmi vakság nem feltétlenül magasztos vágy, amely képes az igazi szeretet megtapasztalására, de jelképe az Isten szeretete által megsebzett lélek misztikus halála előtti állapotának, amelyen feltétlenül átmegy. Ez a lelki halál annyira nyilvánvaló, hogy még köznyelvben is vannak rá olyan kifejezések, mint „él-hal utána” vagy „elsorvad a vágytól”, „meghal nélküle”.
Még ha a szerelem és az időleges vakság állapota bárkivel megtörténhet, nem mindig válik a lélek javára, sőt éppen ellenkezőleg, gyakran bűnbeesés követi, meg az ösztönök kielégítését, de Isten rendelte el így, hogy ezzel a szenvedélyes vaksággal megmagyarázhassuk és megérthessük az igazi, tiszta és örökkévaló Szeretetet. „Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad.” (1Jn 4,16)
A fiatal szerelmesen keresztül Krisztus rávilágít az Isten és az Egyház iránti szeretetre. Ez az a misztikus szeretet, amely fenntartja a világot. Jézus a példabeszédeiben ezt a szeretetet a menyasszony és a vőlegény örömével hasonlítja össze, a lakodalommal.
De a halál, mint a szeretet ára, nem csupán metafora. Krisztus a szeretetünkért az életével fizetett. „Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.” (Róm 5,8)
A szentek, a vértanúk a lelküket-életüket adták Krisztus szeretetéért. Jézus nem parancsolta meg nekünk azt, hogy meghaljunk Istenért és a másikért, mert ha ezt tette volna, akkor azért, hogy a szeretetben beteljesüljünk, meg kellett volna haljunk, és az emberek az évszázadok során a halál végtelen lehetőségeit keresték volna.
Avilai Szent Teréz gyermekkorában szó szerint vette a vértanúságot, a halált, mint általában a gyerekek szokták, és elindult meghalni az egyik testvérével, de nem sikerült, mert hát „miért is vannak az embernek szülei?!” :-) Tizenegy testvére volt:
- „Hárman voltunk lányok és kilencen a fiúk. (...) Volt közöttük egy, velem körülbelül egyidős, akihez legjobban ragaszkodtam, bár azért nagyon szerettem valamennyit s ők is engem. Azzal azonban, akit említettem, együtt szoktuk olvasgatni a szentek életét, s midőn ilyenkor a könyv beszélt nekünk azokról a kínzásokról, amelyeket a szent vértanúk állottak ki, én rendesen úgy láttam, hogy azért mégis csak olcsón szerezték meg Isten látásának boldogságát s nagyon szerettem volna én is úgy meghalni; természetesen nem azért, mintha tényleg akkora lett volna bennem a szeretet Isten iránt, hanem inkább azért, hogy oly hamarosan elérhessem a mennyei boldogságot, amelyről annyit olvastam. Testvéremmel tehát sokat tanakodtam arról, hogyan lehetne ennek módját ejteni. Végre is abban állapodtunk meg, hogy elmegyünk a mórok földjére – útközben kéregetünk – ott azután csak levágják a fejünket. Igazán azt hiszem, hogy az Úr már ebben a zsenge korban megadta nekünk az ehhez szükséges bátorságot, s csak azon múlt a dolog, hogy nem tudtuk miképpen üssük nyélbe tervünket. Miért is vannak az embernek szülei?! Okoskodtunk, mert hát természetesen ez volt szemünkben a legnagyobb akadály. Nagy meghatottsággal ismételgettük az olvasottak alapján, hogy a kárhozat és az üdvösség mindörökké tart. Erről sokat szerettünk beszélgetni, s különösen abban telt örömünk, hogy újra meg újra mondogattuk egymásnak: mindörökké, mindörökké, mindörökké. Azáltal, hogy ezeket a szavakat oly sokszor ismételtem, Isten kegyelméből már ily kis koromban lelkembe vésődött az igazság útja.” (Önéletrajz, 1. fej.)
Másfajta halálra hív minket Jézus, az önmegtagadásra és a kereszthordozásra:
- Ezután Jézus így szólt tanítványaihoz: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen.” (Mt 16,24)
Az önmegtagadáson keresztül bekövetkező misztikus halál a szeretet kötelező feltétele, átmenet a sötétségből Isten világosságába. Ez egy lelki harc, bizony szenvedéssel jár.
Keresztes Szent János (1542 - 1591), akit a „sötét éjszaka” vagy a „semmi és a minden” doktorának is szoktak nevezni, az önmegvalósítással szemben állította az önmegtagadás szabadságát. A lelki élet folyamán egy adott pillanatban az ima elnehezül és szárazzá, unottá, kényelmetlenné válik, életünkben fájdalmas dolgok történnek, Isten is mintha eltávolodott volna - vagyis a „sötét éjszakába” jut a lélek, ilyenkor csak a hitből él. „A szeretet le fogja leplezni előtte azt, akit a hit magába zár.” (A szellemi páros ének).
A sötét éjszaka Isten kegyelme, Isten irgalma. Istent Istenben keresni annyit jelent, hogy Krisztus kedvéért készek legyünk elfogadni Istentől és a világtól mindazt, ami kellemetlen.
Ha a megfeszített Krisztust szemléljük, látjuk, hogy Isten mennyire szeretett minket: „Hisz tudjátok, hogy nem veszendő ezüstön vagy aranyon szabadultatok ki az atyáitoktól rátok hagyományozott értéktelen életmódból, hanem Krisztusnak, a hibátlan és egészen tiszta báránynak drága vére árán.” (1Pét 18-19)
Aki az önmegvalósítás híve (ma ezt hirdeti a világ, a modern pszichológia, a guruk) az el van telve önmagával, egyre gyengébb a szeretete.
Mert minél nagyobb figyelmet fordítok önmagamra, és ha csak az én javam lebeg a szemem előtt, annál inkább meghal a szeretetem a másik iránt. Minden körülöttem forog, én vagyok a világ közepe, és a másik csak eszköz számomra az önmegvalósításom útján.
Önmagunknak meghalva titokzatosan beleszületünk a szeretet országába. Szeretlek, mondja a szerelmes, meghalok, hogy benned újjá szülessek, mert mindezek előtt már éreztem, hogy bennem élsz. Ezt a titokzatos szeretet írja le Szent Pál apostol: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem.” (Gal 2,20)
Egy idő után a szerelmesek kezdenek hasonlítani egymásra: átveszik egymás szavait és beszédmodorát, ugyanazokat a könyveket olvassák, kezdik ugyanazon ételeket ízletesnek találni, megkedvelik egymás dalait, ugyanazt a hitet vallják (ez lehet téves sajnos), és minden örömben-bánatban egyek lesznek.
Az Istenbe szerelmes lélek átalakul: „Mi pedig mindnyájan födetlen arccal szemléljük az Úr dicsőségét és e szemléletében fokról fokra az ő képmásává változunk át az Úr Lelke által.” (2Kor 3,18)
Lisieux-i Szent Teréz „kis útja” a bizalom, a szeretet és a vértanúság útja:
- „A Szeretet az a FELSÉGES ÚT, amelyik biztosan Istenhez vezet. (...)De hogyan bizonyítsa Szeretetét, mikor a Szeretet bizonysága a tett? Nos, a kicsi gyermek virágot fog hinteni, illatfelhőkbe burkolja majd a királyi trónt, ezüstös hangján a Szeretet himnuszát fogja énekelni … Igen, én Édesem, így fog elégni az én életem … Nem tudom másként bebizonyítani az én szeretetemet Neked, minthogy virágot hintek: vagyis nem engedek ki a kezemből egyetlen kis áldozatot, egyetlen tekintetet, egyetlen szót sem és felhasználok minden dolgot, még a legapróbbat is arra, hogy szeretetből tegyem … Szeretetből akarok szenvedni, sőt örülni is, így fogok virágot hinteni a trónusod előtt; egy sem kerül majd az utamba olyan, amelynek szirmait ne szórnám elébed … azután virághintés közben énekelni fogok (vajon lehet e sírni ilyen gyönyörűséges foglalkozás közepette?) – énekelni fogok még akkor is, ha tövisek között kell szednem virágaimat s minél hosszabbak és szúrósabbak lesznek a tövisek, annál dallamosabb lesz az én énekem.”
Megfigyeltem, hogy vénségükre sokan még a saját gyereküket is szipolyozzák, vagy majomszeretettel szeretik. Egyes fiatal feleségekben is kihalt ma a szeretet, a hit, manipulálják családjukat, a férjüket, hogy minél több haszonra tegyenek szert, aztán legyen mit hálátlanul elherdálni, s közben a szomszédasszony férjét is elcsábítják.
Az anyai szeretet is, amelyről annyit regélnek, már nem igazi szeretet; vannak anyák, akik Isten és az Egyház elleni gyűlöletre nevelik kisgyerekeiket.
Summa summarum: a szeretet árát mi is meg kell fizessük: Jézusért, Jézussal és a felebarátunkért. Döntés kérdése, a Szentlélek vezet és segít minket Istennel egyesülni. Jézus Krisztus a legjobb barátunk, „senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése