„Téli Húsvét” Oroszföldön

     

1991. január 11-én éjfélkor a Néva parti hófödte térség felett szörnyű menydörgés hallatszott, és a villám fénye egy pillanatra egész Pétervárt bevilágította. A dörgés oly erős volt, hogy sokan felébredtek és kinéztek az ablakon. E sorok írója először arra gondolt, hogy robbanás vagy katasztrófa történt.
      Ugyanezen a napon a Néva vize - szinte az ember szeme láttára - váratlanul emelkedni kezdett, s a szokásos szintnél két méterrel magasabbra növekedett: a Vasziljevszkij-sziget csúcsán lévő szintjelző golyók alig látszottak ki a vízből. Másnap még a központi újságok is beszámoltak erről az „időjárási rendellenességről”. Ezzel a „jellel” adta hírül Szárovi Szent Szerafim - az Orosz Birodalom egykori fővárosában -, hogy letelt a száműzetés ideje és elérkezett szent ereklyéi megtalálásának a napja.
      Az ereklyék megkerülésének a híre, melyet a karácsonyi ünnepi liturgián jelentettek be, váratlanul jött, mégis régóta várt esemény volt.
      1991. január 11-én du. 4 órakor - Pétervárott - a Kazanyi székesegyházban (mely egyelőre még vallástörténeti és ateista múzeumként működik), a templom közepén a kupola alatt állt egy aranybrokáttal bevont emelvény, készen arra, hogy ráhelyezzék Szárovi Szerafim ereklyéit. Előtte állt II. Alekszij, Moszkva és egész Oroszország pátriárkája, aki azért jött el Moszkvából, hogy átvegye az ereklyéket. A hiányzó ezüst ikonosztázion előtt (melyet a 20-as években beolvasztottak) az ateista kiállítást szégyenlősen álcázták egy spanyolfallal. A múzeum fényei kialudtak, csak a templomi csillár égett. Úgy tűnt, hogy újra megnyílt a templom és újra istentiszteletet tartanak.
      Két püspök több pappal (a spanyolfal mögé) a sötétbe, a templom mélyébe vonul, hogy az ereklyéket előhozza. A várakozás csöndje üli meg a templomot, olyan csönd, amelyről azt mondják „angyal repült át fölöttünk.”

E Mária-ikon előtt halt meg Szt. Szerafim[1]

      Nézem a templom közepén lévő asztalt: most valóban ide hozzák ki Szentéletű Szerafim ereklyéit! Itt éltünk ebben a városban és számtalanszor elmentünk a székesegyház mellett anélkül, hogy tudtuk volna, titokban ki nyugszik itt, milyen szent ereklye.
      Milyen sokáig nem tudtuk, mi lett a nagy orosz Szent ereklyéinek a sorsa!
      1920-ban a szárovi monostort bezárták, a Szent ereklyéit komisszárok elkobozták és ismeretlen helyre vitték. Azóta semmit sem tudtunk róluk. Csak a Szentjövendölése maradt fenn, miszerint „az ő teste nem fog Szárovban pihenni...” A „glásznoszty” időszakában sikerült több dokumentum nyomára bukkanni, melyek szerint az ereklyéket a 20-as években átadták a moszkvai Donszkoj monostorba az ún. Vallásellenes Művészeti Múzeumnak. Miután ezt a 30-as években bezárták (az ún. „istentelen ötéves terv” időszakában, mely azt tűzte ki célul, hogy az emberekből az istenhitet végleg kiirtsa), az ereklyéket átadták a moszkvai Központi Ateista Múzeumnak. Fennmaradt rajtuk a múzeum leltári jelzete. Ezt a múzeumot 1946-ban bezárták, s ezután az ereklyéknek nyoma veszett, úgy tűnt - véglegesen.
     
A vallástörténeti és ateista múzeumban véletlenül bukkantak rá az egyik legutóbbi leltározás során. 1990 novemberének elején a múzeum munkatársai a szőnyegosztályon (!) ismeretlen tárgyat találtak, amire korábban sohasem figyeltek fel. Ez a tárgy egy derékszög alakú bútordarabra emlékeztetett és lenvászonba volt bevarrva. Amikor kibontották, egy kis talpazatot találtak, rajta egy gézbe és vattába bugyolált ismeretlen szent ereklyéi: teljesen ép csontok, hajjal és szakállal borított fej, kezein kétujjas gyapjúkesztyű, kis csizmák; egyik bordája el volt törve, s egy csigolya is elmozdult.

II. Miklós orosz cár a szentté avatáson, 1903.júl.18.

      A múzeum munkatársa, Szergej Nyikolajevics Pavlov az ereklyék egyik fölfedezője elmondta, hogy amikor felhajtotta a fehér atlasz kézelő hajtókáját, előtűnt az aranyszálakkal hímzett felirat: „Szent atyánk, Szerafim, imádkozzál Istennél érettünk.”

     „Amikor megláttam Szerafim nevét, mindjárt rájöttem, hogy ki is az, akit megtaláltunk. Hiszen Szerafimunk csak egy van!” - mondta Sz. Ny. Pavlov. A holttest keblén egy rézből készült kereszt feküdt, ezt kapta Szerafim anyai áldásként kolostorba lépésekor.
      Meglepő, hogy az ereklyéknek semmiféle dokumentációja vagy leírása nem került elő, sőt mintha nem is lett volna. A figyelmetlenségnek ezt a furcsa példáját az egyik múzeumi munkatárs a következőképpen magyarázta. „Az ereklyékkel úgy bántak, mint ideológiai fegyverrel, hogy szükség esetén meg lehessen semmisíteni anélkül, hogy valamilyen írásos nyom maradjon hátra.”
      Most pedig a múzeumi raktárak sötétjéből, tündöklő arany tartóban, főpapok és papok hozzák elő a székesegyház közepére. A pátriárka hosszasan állt, mintha megdermedt volna, majd odament és hódolt Isten Szentje előtt.

Szentté avatás, 1903.júl.18.

      Pontosan hetven esztendeig tartott Szent Szerafim ereklyéinek ateista fogsága. A Szent, úgymond, osztozott Szent Oroszország sorsában, mert földi maradványai szintén viselték „a babiloni fogság” keserveit. Hetven esztendő telt el Szerafim halála és szentté avatása, illetve ereklyéinek első felnyitása (1903) között. Talán azt az évtizedet mondhatnánk az orosz történelem legragyogóbb korszakának[2].
      Ugyanennyi esztendőre volt szükség az ereklyék második felnyitásáig. S ez a második hetven esztendő - minden bizonnyal - az orosz történelem legtragikusabb korszakának nevezhető.
      A Kazanyi székesegyházban az ereklyék előtt beszédek hangzottak el. A pátriárka azt mondta, hogy az elemi erővel feltörő ateizmus, amely végigdübörgött a világon, a végéhez közeledik. Sz. Kucsinszkij, a múzeum igazgatója kifejezte abbéli félelmét, nehogy a harcos ateizmust „harcos vallásosság váltsa fel.”
      Az ereklyék előtt tartott első istentisztelet alatt a székesegyházban nagy öröm áradt szét, mely eltöltötte a jelenlevőket. Úgy tűnt, mintha Szentéletű Szerafim láthatatlanul köszöntött volna mindenkit az ő szokásos szavaival: „Örömem!” Amikor 1920-ban Szárovból el akarták szállítani az ereklyéket, a komiszárok engedélyezték, hogy néhány napig még a kolostorban maradjanak és a nép elbúcsúzzon tőlük. A nép könnyeivel öntözte és búcsúzott Szerafim bátyuskától. Az ereklyék visszatérését az öröm könnyeivel üdvözölték.

Szt. Szerafim ereklyetartója - 1903.

• Szárovi Szerafim arról is beszélt, hogy mikor fogják szentté avatni: „Nyár közepén húsvéti ének szava csendül.” És valóban! Oroszföldön 1903 nyarát „szárovi húsvét”-nak nevezték el, mert ekkor avatták szentté, és az ünnepségre Szárovba mintegy 150 ezer ember gyűlt össze, élükön a cárral. Ezen a nyáron feledésbe merült minden belső viszály és széthúzás, egész Oroszország eggyé vált a „szegény Szerafim” sírjánál. 

      Az ereklyék második feltalálása feletti öröm csak a húsvétihoz hasonlítható. Szerafim szavaival élve „téli húsvétnak” is nevezhetnénk, mert tél közepén tavaszi vihar hangjai hallatszottak, és a Néva partján „Húsvéti ének szava csendült”.
      Szárovi Szerafim életében sohasem járt a Néva parti fővárosban, holta után úgy akarta, hogy ereklyéi keressék fel azt a várost, ahonnan az orosz forradalom undoksága származott. Talán a nagy Szentnek negyven éves itt-tartózkodása ennek a városnak a lázadás bűnétől megtisztulást hoz! Belőle és ereklyéiből talán béke és húsvéti öröm árad ki egész Oroszországra!
      Csaknem egy hónapon keresztül tartott a „téli húsvét” a Néva partján. Az Alekszander Nyevszkij Lavra Szentháromságról nevezett székesegyházában volt kitéve az ereklye; naponta elimádkozták a Szent tiszteletére írt akathisztosz himnuszt. Fel-felhangzott a húsvéti köszöntés: Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt. Hiszen maga a bátyuska is minden évszakban így köszöntötte a hozzá érkezőket.
      Itt, a Szent maradványai előtt mindenkinek szeretném mondani: „Oroszföld Édesanyám, Krisztus feltámadt!” Sokat szenvedett Oroszország, Krisztus feltámadt! Isten kedveltje - a te gondviselőd - fölkelt (a sírból), te is föl fogsz kelni, szerelmem, bár még a tél nem tűnt tova...”
      Teljesednek Szent Szerafim jövendölései. Be kell teljesednie az utolsónak is. Ez arról szól, hogy Szent Szerafim Szárovból Gyivéjevóba költözik át és ott világraszóló vezeklést hirdet. Mától, február 7-től kezdve, az ereklyék Moszkvában lesznek. Nyáron körmenetben viszik végig Oroszföldön egészen Gyivéjevóig. Tart már vezeklésük esztendeje, az Úr esztendeje.

(Russzkaja Miszl, Paris, 1991. március 22. száma alapján) 

Folyt.köv.

Szt. Szerafim ereklyetartója ma.

_______________________________________

[1]      Szent Szerafim és a Szűzanya misztikus kapcsolatáról: Ismét Kologrivovot idézem: „Szentéletű Szerafim életében Isten Anyja egészen különleges szerepet játszott. Azt már láttuk, hogy háromszor is Ő gyógyította meg. Néhányszor méltónak találta őt arra, hogy megjelenjék neki. Az Ő parancsára nyitotta meg szigorú remeteségének ajtaját és vállalta, hogy vigasztalni fogja a szenvedőket. Szerafim meg is mondta, ki volt az ő számára Isten Anyja: «Minden örömök öröme». Ennek megértéséhez feltétlenül szükséges, hogy világosan lássuk és meg is tanuljuk, hogy ki az Isten Anyja. Ő Fiával együtt az egész teremtés megújításának társ-vezetője. A Szentlélek kegyelméből és személyes erőfeszítéseinek köszönhetően «el-nem-égő csipkebokorrá», Isten Szülőjévé lett, aki «áldott az asszonyok között», a Szentlélekkel teljes; Ő már az Utolsó Ítélet előtt eljutott a megdicsőülés azon fokára, amely a teremtett lény számára egyáltalán elérhető. Ezért Mária a teremtett természet képviselője a maga eredeti ártatlanságában, az emberiséget szimbolizálja a maga teljes egészében, vagyis a megújult teremtést, melyet eltölt a Szentlélek, s amelyben Isten minden mindenben. Másképp kifejezve: Ő az örök boldogság eleven szimbóluma. Ezért ha az ember elfordul Máriától, a Szentlélek ajándékától fordul el. Ha elveszíti Máriát, elveszíti azt is, Aki «megvidámítja ifjúságomat» és lelkének szárnyait önkezével vágja vissza. 

      Így már érthető, hogy miután Szerafim Isten Anyjának - bizonyos értelemben - a tanítványa lett, az «ő nemzetségéből való» emberré, mindenki másnál jobban elmélyülhetett a titokban, melyet az az Erő tárt föl előtte, aki az Atyától származik és aki sajátos módon lakást vett a Szeplőtelen Szűzben. S ezzel együtt nemcsak abban részesült, hogy a földön megízlelhette az «örök boldogságot» és a «Paradicsom édességét», hanem - legalább egy pillanatra - még másokat is részesíthetett benne.” (Ioann Kologrivov, 403. oldal.) 

[2] Georgij Fedotov az orosz szentekről írt könyvében megjegyzi, hogy a Nagy Péterrel kezdődő szinódusi korszak (1721- 1917) az orosz egyház életében vízválasztónak tekinthető. Ebben az időszakban a régi orosz lelkiség szinte teljesen feledésbe merül. A szentté avatások a 18. században úgyszólván abbamaradnak. A hivatalos egyházat gúzsba köti a Szent Szinódus, melynek élén világi ember - oberprokuror - áll, aki mindenben érvényesíti a cár akaratát. A szerzetesi élet ellanyhul. Ekkor tűnik fel Szent Szerafim, akinek csöndes, majd egyre érezhetőbb jelenléte korszakos jelentőségű: 

      „Szentéletű Szerafim feltörte az orosz életszentségen lévő pecsétet, melyet a szinódusi korszak nyomott rá, és a kortárs szentek közül egyedül őt érte az a megtiszteltetés, hogy ikont festettek róla. A mi nemzedékünk benne a régi és az új Oroszország legnagyobb szentjeinek egyikét tiszteli. Szerafim megjelenése a XVIII-XIX. század kontextusában feltételezi annak a misztikus hagyománynak az újjáéledését, amely már a moszkvai korszakban (XV-XVII. sz.) megszakadt. AXVIII. század elején Pajszij Velicskovszkij sztarec Moldvában rátalál Nil Szorszkij (az orosz misztikus hagyomány középkori képviselője) kézirataira és a belső, szívbéli imádság eleven iskolájára. Közvetlen kapcsolatot tart fenn vele az optyinai és a szárovi remeteség. E két utóbbi lesz az orosz lelki élet központja, két tűzhely, ahol fölmelegedhet a hidegtől átjárt Oroszország. A zarándoknak, az imádság keresőjének elbeszélése tanúsítja, hogy a belső, szívbéli imádság a XIX. század közepén kolostoron kívüli gyakorlattá is vált, zarándokok és magányos erdei remeték sajátjává. Az oroszországi szellemi-lelki élet megújulása nemcsak egy régi tapasztalat felelevenítését jelentette, hanem az életszentség teljesen új formáinak jelentkezését is. Ilyennek kell tekinteni a sztarecséget. Szentéletű Szerafim egyesíti magában a hagyományhoz való mélységes ragaszkodást a bátor, ígéretes prófétai jövővel. Egyszerre stilita (oszlopos szent) és az erdei medve lakótársa, aki a lelki aszkézis értelmét Egyiptomi Makáriosz szavaival definiálja. Fehér szerzetesi ruhájával, húsvéti köszöntő szavaival, az örömre való felhívásával, s a Színeváltozás testben már megjelent ragyogó titkával új lelki korszak beköszöntéséről tanúskodik. 

      Ez az új típusú életszentség, amely már sok dologban túlhaladta a régi Oroszország lelki tapasztalatát, egy dologban elmarad mögötte: szinte egyetlen ponton sem kapcsolódik az orosz nemzeti léthez és kultúrához. Athosz hegye még soha nem volt ilyen nagy hatással az orosz lelkiségre, mint az elmúlt évszázadokban. A félbeszakadt orosz lelkiségi hagyomány helyébe az ősi, keleti lelkiségi iskola terméke: a Filokália kerül. (G. P. Fedotov: Oroszföld szentjei, Párizs, 1931,235-236. o.) 

Forrás:

A korabeli fotók forrása egy orosz galéria:

http://www.omolenko.com/spgm/index.php?spgmGal=1903%20Sarov#photo