Szomorúak vigasztalója

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

36. elmélkedés 

Szomorúak vigasztalója 

Consolatrix afflictorum 

      Képzeljük magunk elé a Boldogságos Szüzet mennyei trónusán, amint a földről százezrek sírása és panasza hangzik fel hozzá, s Ő mindenkivel együttérez, és vigasztaló kegyelmeket juttat nekik. 

      Szent Terézia Anyánk tanításai között igen fontos az, hogy ne panaszkodjunk minden csekélységért, s ne tegyük szóvá apró-cseprő, mindennapi bajainkat, amelyek együtt járnak a földi élettel. Legyünk erőslelkűek; viseljük azokat nem csak megadással, hanem örömmel is, mert hiszen ezek mind megannyi virágok, amelyeket csokorba kötve, Jézusunk örömmel fogad el tőlünk ajándékul. Szent Anyánk, Terézia, nem is panaszkodott soha testi bajai miatt, pedig ugyancsak lett volna rá oka, hiszen folyton súlyos fájdalmak gyötörték. 

      Voltak azonban esetek, amikor bizony ő, a férfias lelkű, erős nő, sírva fakadt, sőt naphosszat zokogott. Így tett például akkor, amikor az üldözés annyira elhatalmasodott az ő reformált rendje ellen, hogy már minden veszve látszott. Így gyászolta meg azt a nagy veszteséget, amely az Anyaszentegyházat V. Szent Pius pápának halálával érte. Így tett, amikor annyira elfogta a vágy az Úristen látása után, s a szíve majd megszakadt arra a gondolatra, hogy tovább kell élnie ebben a földi száműzetésben. Szóval, vannak esetek, amikor a legerősebb lélekre is ráborul a szomorúság, s a fájdalomszint elviselhetetlen. Bármennyire is belenyugodjon Isten akaratába egy anya, nem lehet tőle rossz néven venni, ha egyetlen gyermekének halála összetöri szívét. Így vagyunk mindnyájan, többé-kevésbé, ha elveszítjük azokat, akiket szerettünk. Hiszen ezt a fájdalmat maga az édes Jézus szentelte meg, amikor Lázár sírjánál könnyezett. 

      Ilyen nagy szomorúságok alkalmával vigasztalónk a Szűzanya. Vigasztalónk pedig azáltal, hogy nincsen fájdalom ezen a világon, amelynél nagyobbat Ő nem szenvedett volna. Ott a kereszt tövében jogosan alkalmazza rá az Anyaszentegyház Jeremiás szavait: „Ó ti valamennyien, akik általmentek az úton, figyeljetek ide és nézzétek, vajon van-e fájdalom olyan, mint az enyém” (Sir 1,12). Ha valaki elveszített egy csekélyebb értékű tárgyat, az nem fogja szomorúságát szóba hozni egy olyan ember előtt, aki ott áll lakóházának füstölgő romjai mellett, s akinek tűzvészbe minden vagyona beleveszett. Ha megtenné, ez hallatlan tapintatlanság és részvétlenség volna. Másnak nagyobb baja előtt minden nemeslelkű ember elfedi a saját baját. Így vagyunk a Szűzanyával. Bármi érjen is bennünket, elég odatekintenünk a Golgotára, ahol Ő keresztre feszített isteni Fiát siratja, s megvigasztalódunk, vagy ha nem is egészen, könnyebben viseljük szenvedésünket. A vigasztaló fájdalmas Szűzanya azonban arra is megtanít bennünket, miképpen kell fájdalmunkat Istennek tetsző módon viselnünk. Ez ugyanis igen nagy tudomány. Kis Szent Teréz csodálatos éleselméjűséggel elemzi a saját haladását ebben a tudományban. Elmondja, hogy édesanyja halálakor miként nézegette a folyosón falhoz támasztott koporsót. „Olyan kicsi voltam, hogy csak úgy tudtam egészen áttekinteni, ha magasra emeltem a fejemet. Nagynak tűnt fel előttem, s igen szomorúnak. Tizenöt évvel utóbb egy más koporsó előtt álltam: szentéletű Genovéva anyánké előtt. Gyermekkorom emlékei tódultak elém... Ugyanaz a kis Teréz volt, aki nézte a koporsót, de közben nagyra nőtt, s a koporsó kicsinynek tűnt fel előtte... A szenvedések megérlelték és megedzették lelkét, úgy hogy földi dolog nem tudta őt többé megszomorítani.” Amikor pedig az Úristen a legrettenetesebb lelki szenvedést mérte rá; amikor az ő forrón szeretett édesatyja elméjére homály borul, s végül meghal, akkor már elég magasan szárnyal a lelke ahhoz, hogy ezt a kimondhatatlan gyötrelmet „a mi nagy kincsünk”-nek nevezze. Egyszóval: nagy tudomány a szenvedés. 

    A Szűzanya, e tudomány legnagyobb szakértője, elsősorban arra tanít bennünket, hogy a fájdalmunk legyen önzetlen. Ne magunkat sirassuk. Ne azt hajtogassuk, hogy „mivel szolgáltam én erre rá?”, „hogyan tudott az Úristen ekkora csapást rám mérni?”, és így tovább, amint az emberek legtöbbször szokták. Saját keservüket siratják, nem pedig azt, akit elveszítettek. A Szűzanya ott a kereszt alatt önmagára egyáltalán nem gondolt. Ő csak drága Jézusának kínjain kesergett. Hiszen már Szent Terézia is így beszél: „Mit törődöm én magammal, Uram, nekem csak te számítasz”. Hát még mennyivel inkább volt meg ez az önzetlenség a Szűzanyában! 

      Azt fölösleges is mondanunk, hogy anyagi veszteségért a Szűzanya soha egyetlen könnyet sem ejtett volna. A szentek se tették. De arra is tanít, hogy bármekkora legyen is a fájdalmunk, abba sohase vegyüljön tiltakozás részünkről, hanem viseljük azt mindig az Isten akaratában való teljes megnyugvással. Az Úristen, amikor ránk küldi, csak jót akar vele. Egyrészt saját lelkünket csiszolja vele fényesre, másrészt pedig alkalmat ad nekünk arra, hogy részt vehessünk a megváltás nagy művében, s szenvedéseink árán lelkeket térítsünk hozzá. Csókoljuk meg tehát mindig hálás megadással keresztosztó kezét.

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html