Angyalok királynéja

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

38. elmélkedés 

Angyalok királynéja 

Regina angelorum 

      Képzeljük magunk elé a Szűzanyát, trónján ülve, amint az ég angyalai őt királynéjukként tisztelik! Kérjük elmélkedésünkhöz Isten kegyelmét. 

      „Kevéssel tetted őt kisebbé az angyaloknál” - mondja a zsoltáros az emberről (Zsolt 8,6). Igen, sőt egyes embereket az angyalok közé, Máriát pedig föléjük emelted. Az angyal ugyan természeti tehetségei tekintetében fölötte van az embernek, torony, sőt felhőkarcoló-magasságban; de egy repülővel magasabbra juthatunk, mint egy lifttel - ilyen csodás „jármű” a kegyelem. 

      „Kezdetben teremté Isten az eget” - vagyis a csodálatos szellemvilágot, az angyalok megszámlálhatatlan seregeit. Mivel a mi elménk itt e földön az érzéki észlelés keretei közül csakis elvonatkoztatásokkal, nem pedig elképzelésekkel tud kimozdulni, erről a szellemvilágról mi majd csak akkor tudunk tiszta fogalmat alkotni, ha átmegyünk az örökkévalóságba. Csak ott fog feltárulni előttünk annak kimondhatatlan szépsége, gazdagsága és változatossága. 

      Egyelőre csak annyit tudunk, hogy egyik angyal sem hasonlít a másikhoz úgy, mint két ember egymáshoz, hanem mindegyik sajátos, eredeti, egyedülálló a maga nemében. Továbbá azt, hogy értelmi felfogása sokkal tökéletesebb, mint a miénk, mert közvetlenül a dolog lényegét érti meg. Megismerése tehát nem fokról fokra halad, mint a miénk, s neki nem kellettek évezredek a mai műveltségi színvonalunk eléréséhez, hanem egy pillanat alatt felfogja minden dologról azt, ami benne felfogható. Viszont akarata is, éppen ezen tökéletes értelmi felfogás miatt nem ingatag és változékony, mint a miénk, akik ugyanazt a dolgot ma akarjuk, holnap nem, hanem amit egyszer akar, azt véglegesen, változatlanul akarja és szereti. Egyetlen akarati cselekedet volt a jó angyalok számára a jóban való véglegesedés, s ugyanúgy a bukottak számára a rosszban való megrögződés. Egyszóval, sokkal tökéletesebb lények, mint az ember. Vegyük ehhez hozzá nagy fizikai hatalmukat, amelyet az anyaggal szemben ki tudnak fejteni. Bizonyára nem a legnagyobbak közül valók, akik egy akkora sártekét, mint a mi Földünk, játszva meg tudnak emelni. Szóval toronymagasságban vannak az ember fölött. 

      Azonban az Úristen még ezen toronymagasságból is sztratoszféra-magasságba, sőt isteni magasságba emelte őket a megszentelő kegyelem által. Saját természetének tette őket részeseivé, magával egyenrangúvá, fogadott fiaivá, hogy úgy mondjuk, beleemelte őket a saját társadalmi osztályába. Azonban ugyanezt tette az Úristen az emberrel is. Őt ugyan nem toronymagasságból, hanem a föld színéről emelte föl, azonban az isteni sztratoszféra olyan szédítő magasságban van, hogy onnan nézve már ez a magasságkülönbség egyáltalán nem számít. Abban pedig, hogy kit milyen magasra emel, az Úristen teljesen a saját tetszése szerint járt el, s nem nézte, hogy angyallal vagy emberrel van-e dolga. Így kerültek és fognak kerülni egyes emberi lelkek angyaloknak milliói fölé és az angyalok legmagasabb karaival egy sorba. 

      Így került az angyalok élére a Boldogságos Szűz Mária, a kegyelemmel teljes. Amikor tehát Őt ezen a magas polcon tiszteljük, tulajdonképpen az ő kegyelemteljességéhez gratulálunk, amely mint egy beláthatatlan óceán árad el lelkében. Képzeletet alkotni az Ő lelkének erről a csodálatos ragyogásáról nem lehet. Amint Isten meglátásához a teremtménynek a „dicsőség fényé”-re, vagyis egy egészen külön, fölemelő kegyelemre van szüksége, éppúgy a megszentelő kegyelmet sem láthatja meg még az angyal sem a természetes felfogóképességével. A bukott angyal még kevésbé: az sohasem látta, s nem is fogja látni. A vas fehér izzása, fényesség, ragyogás vagy más ilyen kitételek mind csak halvány metaforák, amelyek igazi fogalmat nem nyújtanak róla. A világegyetem csodálatos rendje, a csillagos ég szépsége, a természet bájai, az ártatlan gyermek ragyogó szemei, amelyek Istenhez emelik lelkünket, ezek vezetnek aránylag még legközelebb a megszentelő kegyelem szépségéhez, bár annak csak halvány képei. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a megszentelő kegyelem legalsó foka is mérhetetlenül fölülmúlja mindezeket; hát még annak teljessége. 

      Csak egy út van, amely a megszentelő kegyelem teljesen biztos, minden tévedéstől mentes felfogásához vezet, s ez az út - mi más is lehetne - a sötét hitnek útja. Az a ragyogóan fényes sötétség, az éjjeli homálynak ez a vakító sugara, amelynek emberi nyelven való megfogalmazását maga az Úristen végezte el a csipkebokorban: - „Én vagyok, aki vagyok” (Kiv 3,14). Eddig és nem tovább, emberi ész! Isten van, s hasonlóképpen az Ő hasonlatossága, a megszentelő kegyelem van. Hogy milyen? - ne kérdezd ember, mert „szem nem látta, fül nem hallotta és soha ember szívébe föl nem hatott” (1Kor 2,9). Majd meglátod a saját lelkeden. Azon sem rögtön. A tisztítóhelyen csak biztos érzetével fogsz bírni, s már az is észbontó boldogság lesz. Meglátod, amikor átléped a mennyország küszöbét. S akkor Isten erősítsen, te gyönge ember, hogy elbírjad csupán csak a saját lelked megszentelő kegyelmének csoda látványát! Hát még Istenét!

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html