Örömünk oka

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

23. elmélkedés 

Örömünk oka 

Causa nostrae laetitiae 

       Képzeljük magunkat az égbe, a Szűzanya elé, az angyalok és szentek tömege közé, akik örvendezve veszik körül trónját! Kérjük Isten kegyelmét, hogy legyen Ő örömünknek oka már itt e földön is. 

      Ha egy fiatal anyát, aki éppen rajongó szeretettel öleli, csókolja és minden képzelhető módon becézi gyermekét, megkérdeznénk, miért örül annyira annak a gyermeknek, bizonyára azt felelné, hogy azért, mert először is az övé, de azután mert olyan szép, s mert annyi viszontszeretetet talál nála. Így vagyunk a Szűzanyával is; szakasztottan így. A Szűzanya először is a miénk, illetve, mindegyikünk úgy mondhatja: az enyém. Hiszen a mennyországban éppen az lesz a legnagyobb boldogság, hogy ott mindenki mindent és mindenkit a magáénak tekinthet és fog is tekinteni. Ott a szó szoros értelmében mondhatom majd, hogy enyém az Úristen, enyém az édes Jézus, enyém a Szűzanya, enyémek a szentek és az angyalok, úgy együttesen, mint mindegyikük külön-külön. Azonban ebben a boldogságban már itt a földön lehet részem, éspedig annyira, amennyire szeretem őket. Nem az égieken múlik, ha nem az enyémek. Ők mindig készek arra, hogy azok legyenek. 

      Itt e földön földi dolgok tekintetében az enyém, és a tied között nagy a különbség. Rendesen sok a másé, és kevés az enyém. A szerzetes e tekintetben még legkevésbé panaszkodhat. Mert bárjogilag semmi sem illeti meg, övé a szerzet, övé a testvéri szeretet révén a testület, amelyben él. Egy szerető család boldogsága éppen abban nyilvánul meg, hogy mindegyik magáénak tekintheti a másik családtagot. Nagy érték a földön a jóbarátok köre is. De azért mindez csak ideig-óráig tudja az embert boldogítani, mert ösztönszerűen érzi, hogy ez a földi enyém többé-kevésbé fikció, képzelődés, s nem állja ki a próbát, az egy anyai szereteten kívül. Ez utóbbi pedig szintén csak a gyermekkorban tudja az embert kielégíteni. 

      Szóval, igen kevese van az embernek e földön, amit igazában a magáénak nevezhet. Pénzről és vagyonról nem is beszélünk: az csak narkotizálni, ópiumálmokat képes kelteni, de igazában nem tud boldogítani. A halállal pedig úgyis vége van mindezen dolgoknak. Egy szóval: igen szegény az ember ezen a földön. Igen szegény, úgyszólván semmije sincs. S még jó, ha ezt tudja! 

      Ellenben a Szűzanya nem csak lehet az enyém, hanem akar is az lenni! Ő a szó legszorosabb értelmében felém tárja karjait, hogy szeretettel szoríthasson anyai szívéhez. Az Ő szeretete mindenért kárpótol, Jézushoz vezet és az Úristenhez. s már most részesít a mennyei boldogság előízében. S ez az anyai szeretet nincs személyes változásoknak alávetve, nem befolyásolja sem kor, sem betegség. - Itt a földön az öregedő, betegeskedő, s ennek következtében zsémbes, zúgolódó, rosszkedvű édesanya sokszor igen nagy teher még saját gyermekeire nézve is. Mennyire más Ő most, mint amikor harminc-negyven évvel ezelőtt első gyermekét ölelte, csókolta, becézte! Nem lehet ráismerni. Ellenben az én Szűzanyám nem öregszik; sohasem zárkózik keserűen önmagába; mindig teljesen az enyém, gyermekkoromban éppen úgy, mint életem késő estéjén. Ő sohasem lesz ráncos, arckifejezése sohasem savanyú. Az mindig tökéletesen szép. „Teljesen szép vagy, én kedvesem - mondja róla az Énekek Éneke - s szeplő nincsen terajtad.” Hogy is ne volna tehát örömömnek oka? 

      Képzeljünk magunk elé egy boldog családi kört karácsony estéjén! Nyílik az ajtó, s a gyermekek berohannak a karácsonyfás szobába, megállnak a gyertyadíszben pompázó fenyő előtt, s néhány pillanatig szinte szólni sem tudnak. Azután kitör belőlük az öröm, s mindegyik ujjongva nézi az ajándékot, amit neki hozott a Jézuska. Drága édesanyjuk pedig, aki sok önmegtagadás, munka és áldozat árán szerezte meg nekik ezt az örömöt, ott jár-kel közöttük, s élvezi gyermekei örömét. Igen, az ajándék örömöt okoz, még akkor is, ha magában véve csekély értékű, mert a szeretet kifejezője. 

      De ha múló értékű, földi ajándékokkal így van az ember, vajon mit szóljunk akkor a Szűzanya ajándékaihoz? Hiszen ő a kegyelmek osztogatója, márpedig azok segítenek bennünket az örök boldogságba, s már itt a földön is a legnagyobb gyönyörűséget, a lelki békét biztosítják! S ha annak a karácsonyfának fokozott értéket ad az a körülmény, hogy az édesanya saját két kezének keserves munkájával szerezte meg, s megszenvedett érte, csakhogy gyermekeinek egy kis örömet okozzon, mit mondjunk akkor a Szűzanya ajándékairól, amelyekért Ő a Golgota keresztjének tövében szenvedte el a legrettenetesebb vértanúságot?! Igazából csak a másvilágon fogjuk megtudni, mennyit kaptunk tő1e, s hogy mennyire igazán volt Ő oka ideiglenes és örökké tartó örömeinknek. Általában véve csupán a hit kelti bennünk ezen ajándékoknak tudatát, mert hiszen a kegyelmeket nem látjuk; azonban ha a Szűzanyának belső szolgálatába szegődünk, akkor valósággal érezzük, hogy miként halmoz el bennünket ajándékaival. Akkor nem tulajdonítjuk többé véletlennek, ha töviseink közé minduntalan rózsák fonódnak. Tudjuk, kinek köszönhetjük őket. Tudjuk, hogy ki a mi örömünknek oka.

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html