Oldalak

2012. máj. 18.

Szentlélek-kilenced Néri Szent Fülöppel

      Ma elkezdődik a Szentlélek-kilenced: május 18. – 26. 
      Május 26-n Néri Szent Fülöp ünnepe van (Firenze, 1515. július 21. +Róma, 1595. május 26.), akit Róma második apostola lett a gyóntatásai által, és akit „Isten bohócának” nevezünk. 
      A Szentlélek különös módon teljesen birtokába Fülöpöt, fizikailag is látható volt ez a „tűzrobbanás” a szívén. Ebben a kilencedben Szent Fülöp lesz a vezetőnk. Rövid életrajza itt olvasható.

1. nap – Visszatérés a Bibliához 
      Szülővárosában szinte állandó jelleggel San Marcóhoz húzta a szíve, a domonkosokhoz. Boldog Fra Angelico festette ki ott a keresztfolyosót, a káptalani termet és a cellákat. A források szerint a művész térden állva festett ki, nem csoda, hogy ezekből a művekből a lélek ereje sugárzik ki. 
      Volt azonban ott egy másik kép is, nem Fra Angelico, hanem Fra Bartolommeo festette, amely Fülöpöt teljesen megígézte, Savonarola portréja, akinek alakjától Fülöp egész életen át nem tudott szabadulni. A portrén mintha tüzes szén izzana a nagy prédikátor szemében. 
      Savonarolát hetven évvel Fülöp születése előtt égették el eretnekként a firenzei városháza előtti téren. Senki más nem tudta prédikációival úgy lázba hozni a népet, kérlelhetetlenül felpanaszolva az Egyházban jelentkező szörnyű károkat, kipellengérezve a Mediciek bűneit, vezeklésre és megtérésre szólítva fel őket. San Marcóban megmutatták Fülöpnek Savonarola celláját és Bibliáját. Fülöp bizonyára azonnal a szívébe zárta a nagy buzgólkodót és reformátort. Tudjuk, hogy Rómában Savonarola képét a szobájában őrizte, és közlések szerint ő maga festett köré dicsfényt. 
      Fülöp megértette, milyen komolyan vette Savonarola az Egyház reformját, és hogy mennyire szükségesnek is mutatkozott az. Savonarolának igaza volt: az Egyház reformja megtérést jelent, és visszatérést a ,,Könyv”-höz, a Szentíráshoz. A ,,Könyv” lényeges szerepet játszik Fülöp és a későbbi Oratórium életében. A ,,megtérítés” is lényeges eleme lett Fülöp életének.

2. nap - Mindenkiben meglátni a jót 
      Fülöp Savonarola melletti kiállásával magára vonta az inkvizíció figyelmét, sőt gyanúba is keveredett miatta. Erre az első alkalmat a Savonarola körüli vita szolgáltatta. 
      1558 Nagyböjtjében az volt a kérdés, hogy Savonarola írásai a tiltott könyvek Indexére kerüljenek-e vagy ne. A jezsuiták és Ágoston-rendiek az előbbi érdekében szorgoskodtak, és emlékeztettek arra, hogy Savonarolát végül is eretnekként égették el Firenzében. 
      A teológusok minden csütörtökön megvitatták Savonarola írásait, és ugyancsak csütörtökönként összegyűltek a dominikánusok barátai a közszemlére kitett Oltáriszentség előtt. A városban dúlt az ínség. Fülöp is megjelent társaival együtt imádságra a Minervában. A jelenlevők egyszerre csak azt vették észre, hogy Fülöpön változás megy végbe. Halálsápadttá vált, teljesen megmerevedett, tekintete messzire szegeződött, arca azonban ,,örömmel telt meg”. Eksztázisba esett, ezért egy szomszédos helyiségbe vitték. Hosszú ideig csaknem élettelenül feküdt ott. Amikor magához tért, ,,teli volt örvendezéssel és hévvel” (PB 122). Első szava így hangzott: „Győzelem, győzelem! Imánk meghallgatásra talált” (C 324). Később azután kiderült, hogy ebben az órában határozták el: Savonarola műveit nem teszik Indexre, kivéve néhány prédikációját, noha azok sem voltak eretnek tartalmúak, csupán túl szenvedélyesek. 
      De milyen másként szorgoskodott Fülöp az emberek megtérítésén mint Savonarola! Bizonyára hallott arról a rövid, de kemény párbeszédről, amely Savonarola és Lorenzo Medici, „a Nagyszerű” között zajlott le, amikor ez utóbbi a halálos ágyához hívatta Savonarolát: - Bűnbánatot kell tartanod - mondotta a szerzetes, mire Lorenzo kijelentette, hogy megbánta bűneit. - Vissza kell adnod Firenze szabadságát - erre Lorenzo arccal a fal felé fordult, és meghalt feloldozás nélkül. 
      Milyen másként járt el Fülöp, aki sohasem akart reformátor lenni, és aki azután később a gyóntatószékben visszavezette az embereket Krisztushoz. Megtérés - Fülöp számára ez valami pozitívot jelent, valami vonzót, odafordulást Krisztushoz, a szabadság felé fordulást.

3. nap – Megtérés 
     Fülöp édesapja kis jegyző és alkimista volt Firenzében, az előkelő polgárokhoz tartozott, de meggazdagodni nem tudott. Amikor Fülöp öt éves volt, meghalt az édesanyja, és átköltöztek San Giorgióba. Amikor nagykorú lett, az édesapja átküldte San Germanóba, a gyermektelen gazdag „nagybácsihoz”, azzal a reménnyel, hogy egykor majd Fülöp örökli a vagyonát. 
      Mielőtt Fülöp útnak indult, apja megajándékozta a család nemzetségfáját ábrázoló rajzzal, ez azonban nem jelentett értéket Fülöp számára, szét is tépte. 
      San Germánóban Fülöp gyakran járta a különféle templomokhoz és magányos kápolnákhoz vezető utakat, látogatta a Monte Cassino híres bencés apátságát is. Ebből a Monte Cassinó-i időből ered Fülöpnek a liturgia és a pusztai remeték iránti szeretete. Ott ismerte meg a közös élet régi formáját és a „stabilitas loci”-nak, a letelepültségnek és a saját házhoz kötődésnek az értékét, amelyek hasonlóképpen nagy szerepet játszanak majd az Oratóriumban. A bencések jelmondata pedig: ,,Nihil amori Christi praeponere” („ne tegyünk semmit Krisztus szeretete elébe”) nyilván teljes mértékben szíve szerinti jelszóként hatott rá. 
      Hogy nagybátyjának hivatása és vagyona sem tudja feltartóztatni, hamarosan világossá vált számára. Későbbi megjegyzése: ,,Ha vagyont akartam volna, gazdag ember lehettem volna”, elárulja, hogy tudatában volt lépésének. Hogy ez a döntése hogyan ment végbe, nem tudjuk pontosan. Fülöp egész élete mégis szemléletes módon mutatja a magány iránti különleges szeretetét. „Remeteéletet él” - így beszéltek róla. Az egyedülléthez vonzódása éppen San Germanó-i tartózkodása alatt nyilatkozott meg egyre jobban. Miután befejezte nagybátyjánál a munkát, Fülöp felkereste a környék félreeső templomait és kápolnáit. (Már Firenzében is ez volt a szokása, Rómában pedig életének végéig kitartott a hét templomhoz vezető zarándoklatai mellett.)

4. nap – Önképzés és ima
      A Szentlélek és az imádság szorosan összetartozik. Fülöp maga volt az imádság. 
      Gaetában rábukkant egy olyan helyre, amelyet különösen megkedvelt. Közvetlen a tenger mellett egy szikla emelkedik a magasba. Ezt a sziklát két mély hasadék szeli át egészen az aljazatáig. A legenda szerint nagypénteken, az Úr halálakor keletkeztek. A szikla tetején még ma is látható a Legszentebb Szentháromság tiszteletére emelt kis templom. Ott imádkozott gyakorta Fülöp. 
      A 15. században egy hatalmas sziklatömb beomlott az egyik hasadékba, és a közepén függve maradt. Erre a sziklatömbre a megfeszített Úr tiszteletére körkápolnát építettek, amelyhez csak egy vaslétrán lehetett feljutni. Ezt a helyet különösen szerette Fülöp. Ott teljesen egyedül lehetett: tekintete körbejárhatta a tengert, a pontusi mocsarakat, az Appenninek kék vonulatát. „Ide vonult vissza Fülöp - írja Bacci -, hogy imádkozzék, és az Úr szenvedéséről meditáljon. Így adódott, hogy e csendes órákban mindjobban és jobban megtanulta, miként szakadjon el a földi dolgoktól..., hogyan hagyjon fel eddigi tevékenységével és Istenre bízza a döntést, éspedig úgy, hogy akadályoktól mentesen szolgálhasson neki” (BF 8). 
      Ami ott történt, arról nincs tudomásunk. Egyesek misztikus élményről beszélnek. Mások úgy vélik, hogy ott érlelődött meg elhatározása bensőséges imádságban és Isten Lelkének a vezetésével. Fülöp legszemélyesebb ügyeit nem akarta kiszolgáltatni, és gyakran mondogatta: ,,Secretum meum mihi” - „titkom csak az enyém”.
      Lelki fiának, Newman bíborosnak bizonyára igaza van, amikor a gaetai tartózkodást Fülöp élete második önképzési fokának nevezi.
      „A Szentlélek az imádság tanítója. Megadja nekünk, hogy állandó békében és szüntelen örömben éljünk, és ez a paradicsom előízét érezteti meg velünk.” (MRF 456/27)

5. nap – Hirdetni Jézus nevét a világban
      Fülöp gaetai döntése világossággal és egyértelműséggel töltötte el életét, egész létére meghatározva: Krisztusra kell irányulnia. Szerepet játszott benne egy könyv is, amely már korán Fülöp kedvelt olvasmányai közé tartozott, és egész életén át elkísérte: Boldog Colombini életrajza. 
      Colombini gazdag kereskedő volt Sziénában, 1350 körül élt ott, és nevezetes módon jutott el hirtelen megtérésére. Az életútját bemutató Belcari (1558) ezt írja róla: Colombini úgy látta, hogy mindenütt hiányzik az igazi szeretet, amelyet Krisztus szít fel az emberekben. Ezek után három eszközt látott jónak, hogy változtasson ezen: 
  1. „Először, hogy állandóan Jézus Krisztusról, az Ő szeretetéről és a lélek drága javairól beszéljen, mert minél hangosabban szól valaki erről, annál inkább együttérzővé válik. 
  2. Másodszor, hogy minden teremtmény iránt nagy szeretetet és jóságot tanúsítson, örömet szerezzen nekik, és határtalan szeretetet mutasson irántuk. 
  3. Harmadszor, hogy vállaljon magára nagy vezekléseket, mert ezek elszakítanak önmagunktól, és szabadabbá tesznek.” 
      Programja gyökeresen egyszerű volt: állandóan hirdetni Jézus nevét abban a világban, ahol mindig minden másról beszélnek, csupán a legfontosabbról nem. Ezért Colombini szüntelenül beszélt Jézusról, alkalmas és alkalmatlan időben egyaránt, a szegényekhez éppúgy, mint a gazdagokhoz, és nemcsak a templomban, hanem a tereken és utakon is, gyermekekhez és tudósokhoz egyazonképpen: ,,Éljen Jézus!” „Áldott legyen Krisztus!” Colombinit és társait ezért azután hamarosan csak a ,,jesuate” néven emlegették. 
      Belcarinak Boldog Giovaimi Colombiniról írt életrajzában ez áll: 
      Colombinit megtérése után „isteni tűz melegítette... „, éspedig annyira, hogy a keblében égő szeretet ereje teste felületére is kisugárzott, úgy, hogy könnyű ruháját is kigombolva hordta... Amikor egy idegen megkérdezte tőle: „Nem fázol, Giovanni?... megfogta a kezét, a keblére helyezte..., s ekkor az idegen kijelentette: Olyan meleg van benned, hogy nem tudom ott tartani a kezemet” 
      Fülöpben lángra lobbant Colombini misztikus heve, egyben pedig gyermeki egyszerűsége is. Gaetában teljesen az Úr szolgálatába állott. Később Rómában ő is beszél a tereken és az utakon Krisztusról. Sok gyakori röpimája pedig, amelyeket Francesco Zazzara terjesztett elő Fülöp szentté avatási perében, ezt a bensőséges bizalmat és gyermeki közvetlenséget mutatja: „Jézusom, úgy vágyom szeretni téged!”, „Mit kellene tennem, Jézusom, hogy akaratodat teljesítsem?”, „Szerető Uram, meg akarnám ismerni azt az utat, amely a mennybe visz.” 
„Aki valami másra vágyakozik, mint Jézus Krisztusra, 
az nem tudja, mire vágyakozik. 
Aki valami mást kíván, mint Jézus Krisztust, 
az nem tudja, mit kíván. 
Aki valami másért munkálkodik, mint Jézus Krisztusért, 
az nem tudja, miért munkálkodik.” 
      Egy nap azután Fülöp közölte nagybátyjával, Romolóval, hogy nem marad nála, hanem Rómába megy. Az egyháztörténész von Pastor mondja erról a döntéséről: ,,Ez a lépés éppoly hősies, mint Nursiai Benedeké és Assisi Ferencé, amikor hátat fordítottak a világnak és csalóka képének.”

6. nap – Vidám lelkület 
      Colombini életrajza mellett Jacopone da Todi Laudijai és Piovano Arlotti Mókák című könyvek is Fülöp kézikönyvtárához tartoztak. 
      Piovano Arlotto, egy Firenze közelében fekvő kis egyházközség plébánosa volt, sokat utazott, és az élet meglehetősen próbára tette. Ilyenképpen alapos emberismertre tett szert, meg telibe találó gunyorosságra. Rendszeresen be-bejárt Firenzébe, és ilyenkor nyomban közrefogta barátainak és cimboráinak nagy csapata, akik szerették ízes tréfáit. Tréfálkozása mellett közismert volt önzetlen jóságáról. Mindent elkövetett, hogy mások szükségét segítse. Életrajzírója szerint „ez a férfi jóságával és humorával minden embert magához vonzott, s testvéreivé, atyáivá és barátaivá tette őket” (Baccini, 295) Halála után összegyűjtötték a mókáit („Facetie”), és lett Fülöp legkedveltebb olvasmánya, minduntalan beleolvasott. Ez a mélyenszántó humor, amely ennek a világnak minden nagyságát valódi mértéke szerint igazítja helyre, és ezáltal szabadságot meg derűt ajándékoz, megmutatkozik abban a feliratban is, amelyet Arletto választott ki a síremlékére: „Itt nyugszik Piovano Arletto. Ezt a síremléket állíttatta magának és mindazoknak, akik ide bekívánkoznak”. 
      Fülöp egész életében megnyilvánult a felszabadult derű és szellemes humor, ez volt mély alázatosságának a kulcsa, ugyanakkor önmagával szemben könyörtelen volt. 
      „Könnyebb a vidám embereket vezetni a lélek útján, mint a szomorúakat.” (MRF 33)

7. nap – A Madonna 
      Fülöp szerette a Szűzanyát. Az Üdvözlégy Máriát összesűrítette, és a lényegre vonta össze: „Szűz Mária Isten Anyja, könyörögj Jézusnál érettem!”, „Jézus, légy számomra Jézus!” Az általa „kitalált” és imádkozott rózsafüzér 63 felkiáltásból állott. Ezeket az imákat valósággal „megízlelte”, vagyis szó szerint bekebelezte érzelmeibe. Ez a mód olyan megfogalmazásokra emlékeztet, amelyekkel a pusztai remeték körében találhakozunk. Velük kapcsolatban írta szólt Cassianus a „volutatio cordis”-ról, vagyis a „szív elringatásáról”, és már Lukács evangéliumában ez áll: „Mária meg mind emlékezetébe véste szavaikat és szívében gyakran elgondolkozott rajtuk”
      Mikor Fülöp idős korában súlyosan megbetegszik, két orvos rendszeresen ellenőrzi az állapotát, és az a hír járta róla, hogy halálán van. Fülöpöt az ágya elé húzott függönnyel választották el a látogatóktól. Egyszer csak hallották a látogatók – tizennégyen tettek tanúságot róla, hogy Fülöp így kiáltott fel: „Madonna, mia Santissima! Madonna, mia benedetta!” (Szentséges Szűzanyám! Áldott Szűzanyám!), majd ezt közteően sírás és zokogás közben beszélgetett az Isten Anyjával: „Nem, nem vagyok méltó...”. Fülöp megfeledkezett arról, hogy nincs egyedül, kezét kitárta, mintha át akarna ölelni valakit. 
      Amikor orvosai megszólították, Fülöp magához tért. Megkérdezte, nem látták-e ők is az Isten Anyját, majd amikor felfogta, mit mondott, sírva eltakarta az arcát az ágy lepedőjével. Végül így szólt az orvosokhoz: „Nincs már szükségem rátok. A Szűzanya eljött és meggyógyított.” Valóban, az orvosok csupán az előbb még halálos beteg hirtelen gyógyulását tudták megállapítani. 
      „Szűz Mária Isten Anyja, könyörögj Jézusnál érettem!”

8. nap – Isten akarata
      Fülöp kereste Isten akaratát, nem érzett egyik szerzetes rendbe sem elhívást. 
      A közlések szerint ebben a válságos időben látomásai voltak, ezekről később ő maga is beszélt. Ismeretes viszont, hogy Fülöp egész életében igen bizalmatlan volt az olyanféle rendkívüli jelenségekkel szemben, mint a látomások és eksztázisok. 
      Ha ezt figyelembe vesszük, különlegesen jelentősnek minősül, hogy Fülöp maga közli Federigo Borromeo bíborossal: megjelent neki Keresztelő János. Ez és egy másik látomása is arra a korszakra esik, amikor megfeszített tevékenységet folytatott a testvéri társulatokban, és amely egyben belső útkeresésének korszaka is volt. Ezek a látomások mély hatást gyakoroltak Fülöp életére: lelke visszanyerte megtisztult nyugalmát. Mi is történt valójában? „Korán reggel megjelent előtte egy szent, egy a Keresztelő János szokásos képeihez hasonló személy, őt pedig erős remegés fogta el, lelkében vihar tombolt, majd a kép eltűnt, ő pedig megértette, mit kíván tőle Isten” (PB 123). 
      Keresztelő János volt Firenze vedőszentje, és aszkéta öltözékben jelent meg. Belső világosságra gyúlva Fülöp megértette, hogy neki is a puszta szigorú magányosságában és szegénységében kell keresnie a helyét. Saját pusztaságát azonban Róma közepén kell megtalálnia. 
      Hasonló volt másik látomása is, amelynek során két fehérbe öltözött túlvilági „lélek” mutatkozott előtte. Egyikük kis darab száraz kenyeret nyújtott oda neki. Fülöp megértette: életének Róma és a reneszánsz forgataga és fényűzése körében is a legnagyobb szegénységben kell eltelni – böjtök és vezeklések vállalásával. A másik lélek azt mondotta neki, hogy Róma legyen a sivataga, ott éljen elkülönült életet. 
      Ez később mindinkább nyilvánvaló lett: Fülöp a legkönnyebben elérhető és ugyan- akkor mégis a legnagyobb mértékben visszavonult emberként élt. 
      Többnyire megfeledkeznek arról, hogy Fülöp vidámsága és felülmúlhatatlan mókázásai mögött, sőt, bár meghitt viszonyba került művészekkel, bíborosokkal és pápákkal is, szigorú szegénységben és megtartóztatásban élte személyes életét. Ám éppen ez a tény erősíti meg látomások valódiságát. 
      Aki figyelmesen tekint elsősorban Fülöp későbbi életére, megérti, hogy Fülöp Róma közepén találta meg újra és újra a maga pusztaságát: szobájában, főként pedig a tetőn levő erkélyén. Amikor később egyszer Pederigo Borromeo kardinális a pusztai remetékről szóló mű olvasása közben találta, Fülöp egyszerűen csak ennyit mondott: „Olyanokról olvasok, akik úgy éltek, mint én.” 
      A látomások nem jelentik az életszentséget, valódiságukat az idő igazolja. A hamis látomásoknál egyből meglátszik a hatásuk: az illető hazug, kevély és szeretetlen lesz. 
      „Mire van hát szükségünk? Tűzre, hitre, vasra..., vasra, hogy akaratunkat formálni tudjuk, és az Iránta való készséges engedelmesség eszközévé tegyük.” (Fülöp 1588. december 23-i levele)

9. nap – A Szentlélek tüze 
      Mikor Fülöp Rómába ment, ott ismételten leszállott a katakombák magányába. Akkoriban jóformán még csak a Szt. Sebestyén-katakombákat ismerték. „Grottáknak” nevezték őket, és bejárataik akkor tárultak föl, ha a templom mellett bizonyos helyeken félretolták a bokrok ágait. A velencei követ kortársi közlése szerint némelyek, akik ott aláereszkedtek, elpusztultak. Eltévedtek a folyosókon, vagy kialudt a lámpásuk. 
      A katakombák a korai keresztények temetkezőhelyei. Sok vértanú csontja pihent itt, és ezért a szentek „alvóhelye” név jól illett erre a helyre. (A latinban ,,coemeterium” = alvóhely.) Ott nyugodtak a keresztények balról és jobbról a hosszú föld alatti folyosókon, amelyek néhol fülkévé tágultak. Mindez Fülöp számára is a feltámadásra váró korai keresztények nyugvóhelyét jelentette. Gyakran járt oda, és egész éjszakákat töltött ott imádságban. 
      Később azt mondotta egy minervai dominikánus, hogy Fülöp tíz évig ott „élt”. 1544-ben Fülöp ismét a katakombák ama kis térségében tartózkodott, ahol ma már oltár és az ő képe őrzi emlékét, s röviddel pünkösd előtt különleges önátadással imádkozott, amint legelső életrajzírója, Gallonio közli. 
      ,,Az is Fülöp szokásai közé tartozott, hogy mindennap különösképpen imádkozott a Szentlélekhez, s teljes alázattal kérte ajándékait és kegyelmét... Amikor 1544-ben egy napon megint teljes önátadással imádkozott, szívében hirtelen megérezte a Szentlélek túláradó nagy szeretetének rohamát, és ettől szíve olyan hevesen kezdett ugrálni keblében, hogy ezt külsőleg is látni lehetett rajta. Olybá tűnt, mintha szíve a természeténél fogva súlyos testet a mennyei magasságba akarná ragadni” (G 21 sk).
      Pietro Consolini tanúsága szerint, aki különleges bizalmasa volt Fülöpnek utolsó életéveiben, Fülöp úgy látta, hogy tüzes gömb hatol be a szájába, majd azt érezte, mint tágul ki keble a szíve fölött. Belső tüzének érzékelése olyan erővel hatott rá, hogy Fülöp a földre vetette magát, és így kiáltozott: ,,Elég, Uram, elég; nem tudok többet elviselni!” 
      Capecelatro írja: „Imáját szeretet telítette, ám mert a szeretet sohasem elegendő, több és nagyobb szeretetért imádkozott” (C 159). Ez az imája meghallgatásra talált. „Isten iránti szeretete kiáradt lelkéből a testébe, s vérét olyan hevesen mozgatta a szívében, hogy egész megjelenését fénylővé és izzóvá tette. Szeme, ajka, homloka... minden kifényesedett.” Az isteni szeretet eme megtapasztalásakor Fülöpöt féktelen öröm ragadja meg, ,,olyan öröm, amely mindenestül Isten szeretetéből fakad” (C 160). 
      Ez az esemény nem vált ismertté, fő oka magában Fülöpben rejlik. Undorodása a gőg és az önmagát naggyá tevés minden fajtajával szemben arra késztette, hogy csaknem életének végéig állhatatosan hallgasson a történtekről. Olykor-olykor lehetett ugyan hallani tőle utalásokat, de mindig félbeszakította őket ezzel a tipikus mondatával: „secretum meum mihi”
      Fülöp pünkösdi élménye után olyan külső tények is akadtak, amelyeket Fülöp nem tudott eltitkolni, bármilyen kínos volt is ez gyakran számára. Közéjük tartozott mindenekelőtt egész testének remegése és rázkódása, s ez meglátszott a széken vagy a padon is, amelyen térdelt. Kortársai közlik, hogy szívének heves dobogását valósággal átadta a körülötte levő tárgyaknak is. Amikor misézett, attól féltették, hogy a bort kiloccsantja, a kelyhet feldönti, ezért az oltárra kellett könyökölnie. Egyértelműen kiderült, hogy ez a féktelen szívverés mindig akkor jelentkezett, amikor „lelke az isteni dolgokra irányult, majd ismét megnyugodott, ha lelkét másfelé fordította” -, amint orvosa, Andrea Cesalpino mondotta. 
      Egy másik nevezetes tulajdonságát is ismerték a kortársai: azt a belső hevet, amely egész testét átizzította, és amely Fülöpnek egész életén át gondot okozott. Az izzást itt teljesen szó szerint és testileg kell érteni. Ez a belső forróság arra késztette, hogy télen is kigombolt reverendában járjon. Szobájának ablakai télen is nyitva álltak, és a tetőn levő erkélyen egész éjszakákat töltött a szabadban imádkozva. Még télen is későig ott maradt, majd hajnalban már megint felment. Erről a melegségről, amely Fülöp szívéből sugárzott ki, sokan tanúskodnak, mindenekelőtt olyan emberek, akik később Fülöphöz jártak gyónni, és akiket Fülöp néha magához ölelt és szívére szorított. Az orvosok, akik Fülöpöt idős korában kezelték, csak a fejüket törték a különleges jelenség láttára. 
      Még inkább talányosnak tűnt nekik azonban egy másik fizikai különlegesség. Fülöpnek a szíve fölött ugyanis egy ököl nagyságú daganat keletkezett, szabályos tumor, bár ez a katakombákban átélt élménye óta soha többé nem változott. Noha az akkori idők néhány legismertebb orvosa kezelte Fülöpöt, magyarázatot nem találtak rá. Csak halála után, a boncolása alkalmával állapította meg az okát Andrea Cesalpino. Néhány mondat beszámolójából: ,,1593-ban hívattak, mert Fülöp atya megbetegedett. Erős szívverést állapítottam meg nála, és megtudtam, hogy ez régi jelenség, már ifjú kora óta fennáll. Amikor az okát kerestem és megvizsgáltam keblét, erősen megnagyobbodottnak találtam, és rajta egy tumort, bal oldalon, ahol a kisbordák vannak, közel a szívhez. Tapintásra éreztem, hogy a bordák ott egy kissé megemelkedtek... A dolog csak halála után világosodott meg. Amikor felnyitottuk keblét, azt érzékeltük, hogy a bordák ezen a helyen törött állapotban vannak, éspedig a csontok elválva a porctól. Ily módon vált lehetségessé, hogy a szívverésnek tere nyílott az emelkedésre és süllyedésre. Véleményem szerint ez valami természetfölötti... Isten rendelte úgy, hogy a szív heves verése közben nem sérült meg a kemény bordáktól. Ezért volt képes ezzel a belső bajjal rendkívül idős koráig élni” (P. P. 1 235).
      Ez a sajátos betegség Fülöp számára mindenekelőtt lelki megterhelést jelentett. Egész életén át került mindent, ami természetfeletti adománynak tűnhetett volna, és ami az emberek kíváncsiságát, egyben pedig tiszteletét is felkelthette volna. Egy alkalommal megjegyezte: ,,Az olyanok, akik látomásokat és eksztázisokat keresnek, egyáltalán nem tudják, mire vágyakoznak.” Ő maga kérlelhetetlen szigorúságot tanúsított mindenkivel szemben, aki azt hitte, hogy látomásai vannak, és mennyei hangokat hall. Ismeretes, milyen szigorú és kemény próbatételt követelt Benincasa Orsolya nővértől, akit azért küldtek hozzá, hogy ítélje meg misztikus állapotának valódiságát. 
      A Chiesa Nuovában történt egyszer, hogy felment a szószékre prédikálni, ekkor azonban olyan hevesen erőt vett rajta a remegő szívdobogás és a sírás, hogy egyetlen szót sem tudott kiejteni, és teljes leverten jött le. Ám éppen az ilyen események leplezték le a nép előtt azt, amit Fülöp el akart rejteni: a Szentlélek tüzét. Federigo Borromeo bíboros így tanúskodott Fülöp halálának napján: „Fülöp mondotta nekem, hogy amikor még laikus volt, a Szentlélekhez imádkozott, felajánlotta magát a segítésére, és kérte adományait. Alig mondott el néhány imát a Szentlélekhez, máris érezte ezt a rázkódást. Amikor megkérdeztem tőle, hogy fáj-e, azt mondotta: »nem«” (L 499). 
      Igazat szólt: testi fájdalmakat nem érzett. A reá szállott tűz azonban nem engedte el többé. A beszámolók szerint a földre vetette magát, és így imádkozott: ,,Nem tudok ennyit elviselni, Istenem, nem tudok ennyit kibírni. Nézz rám, belepusztulok!” Remegésének ereje nyomban alábbhagyott. Fülöp ama társai, akik legközelebb álltak hozzá, néha ilyen felejthetetlen megjegyzéseket is hallottak tőle: „Megsebzett a szeretet.” 
      És bár röviddel a halála előtt elégette leveleit és költeményeit, néhány fennmaradtat mégis felfedeztek, köztük egy szonettet is, amely első hallásra szentimentális szerelmi költeménynek tűnik, később meg mintha Fülöp sok paródiájának és tréfajának egyikét hallanánk, valójában azonban életének legmélyebb tapasztalatát érinti: találkozását Isten szeretetével. ,,Mennyire szeretném megtudni Tőled, hogyan készítetted el - a szeretetnek azt a hálóját, amely oly sokakat összefog” (MR 50). 
      Idős korában pedig ilyen megjegyzést lehetett tőle hallani: „Amikor fiatal voltam, több tűz volt bennem, mint most.” Ezzel a megjegyzésével is tévedésbe ejtett egyeseket. Tűzről és lélekről beszélt, hogy ne kelljen azt mondania: a Szentlélek rendítette meg az életét, és immár Ő uralkodik azon. 
  • A tüzet és a szeretetet azonban nem tudjuk elrejteni. Kisugároznak belőlünk, és lángra gyújtanak másokat is. Szent Pál mondja: „Krisztus szeretete ösztönöz minket.” 
_______________
Forrás:
Paul Türks: Néri Szent Fülöp, Ecclesia, 1992.



Jöjj, Szentlélek Isten jöjj,
áraszd ki a mennyekből
fényességed sugarát.

Jöjj, ki árvák atyja vagy,
jöjj, ki szívek lángja vagy,
ajándékos jó barát.

Te vagy a vigasztalás,
drága vendég, Lelki Társ,
te az édes enyhülés.

Gondok között nyugalom,
hőség ellen oltalom,
zokogásban könnyülés.

Jöjj, és töltsd be híveid
titkos mélyű szíveit,
boldogító égi tűz!

Semmi, semmi nélküled
az emberben nem lehet,
semmi tiszta, semmi szűz.

Mosd, amit a szenny belep,
öntözd, ami eleped,
seb fájását csillapítsd!

Ami dermedt, élesztgesd,
ami fagyos, melengesd,
ami hibás, igazítsd!

Benned minden bizalom,
osszad, osszad pazaron,
hét szent ajándékodat.

Adj érdemre jobbulást,
üdvösséges kimúlást,
örök vigasságot adj!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése