Mindennapok: Az elmélkedés gondolati tevékenység

Számos alkalom kínálkozik a gondolkodásra, mindennapi életünk tele van olyan helyzetekkel, amikor a várakozáson kívül nincs más dolgunk, és ha elég fegyelmezettek vagyunk - ami spirituális önnevelésünk elengedhetetlen része -, akkor képesek leszünk arra, hogy gyorsan összeszedjük magunkat, és figyelmünket azonnal gondolataink, elmélkedésünk tárgyára összpontosítsuk.
Ezt úgy sajátíthatjuk el, ha kényszerítjük gondolatainkat, hogy egyetlen célpontra irányuljanak, és minden egyebet figyelmen kívül hagyunk. Kezdetben idegen gondolatok fognak befurakodni, de ha mindannyiszor következetesen kiszorítjuk őket, végül is békén hagynak bennünket. Csak ha megtanuljuk figyelmünket mélyen és gyorsan összpontosítani az önnevelés, a gyakorlás és a megszokás segítségével, akkor tudunk megmaradni életünk folyamán az állandó összeszedettség állapotában, pillanatnyi cselekvésünktől függetlenül.

Mindazonáltal az idegen gondolatok észlelése már önmagában is az összeszedettség egy fokát jelenti.

      Egy tömeg kellős közepén, emberektől körülvéve is magunkban tudunk maradni, érintetlenül mindattól, ami körülöttünk történik; tőlünk függ, megengedjük-e, hogy ami kívül történik, belső életünk eseményévé váljék, vagy sem. Ha megengedjük, figyelmünk szétszóródik, de ha nem engedjük meg, akkor teljesen elszigeteltek maradhatunk, összeszedetten kitarthatunk az Isten jelenlétében, bármi történjék is körülöttünk.
      Al-Ibshihi[1] jegyzett fel egy történetet a figyelemnek erről a fokáról. Egy muzulmán férfi családtagjai mindig tisztelettudó csendben maradtak, amikor látogatók érkeztek hozzá; tudták azonban, hogy amikor imádkozik, akkora zajt csaphatnak, amekkorát csak akarnak, mert ilyenkor semmit sem hall. És valóban, egy nap az sem zavarta meg, hogy a házban tűz ütött ki.
      Előfordul, hogy olyan társaságba kerülünk, ahol heves vita folyik anélkül, hogy bármi remény volna a megoldásra. Nem távozhatunk úgy, hogy további bonyodalmakat ne okoznánk, azt azonban megtehetjük, hogy gondolatban visszahúzódunk, Krisztushoz fordulunk, és ezt mondjuk: „Tudom, hogy itt vagy, segíts!” S legyünk pusztán csak Krisztussal. Ha nem hangzanék annyira képtelenségnek, azt is mondhatnánk, tegyük jelenvalóvá Krisztust ebben a szituációban. Voltaképpen ő mindig jelen van, mégis létezik bizonyos különbség aközött, hogy voltaképpen jelen van, valamint aközött, hogy a hit egy belső cselekedete jelenvalóvá teszi őt egy adott helyzetben. Ilyenkor az ember nem tehet egyebet, mint hogy visszavonul, Krisztussal marad, és hagyja, hogy a többiek beszéljenek. Az ő jelenléte többet ér majd, mint bármi, amit mondhatnánk. Ha nyugodtan és csendben Krisztussal maradunk, olykor egészen váratlanul ráébredünk, hogy valami nagyon értelmes dolgot tudunk mondani, ami pedig a vita hevében lehetetlen lett volna.

A gondolati fegyelemmel párhuzamosan meg kell tanulnunk megszerezni a testi nyugalmat is.

Bármilyen pszichikus tevékenységgel vagyunk is elfoglalva, testünk reagál rá; testi állapotunk pedig bizonyos mértékig meghatározza lélektani működésünk jellegét vagy minőségét. Remete Teofán, nindazokhoz szólva, akik a spirituális életre törekednek, azt mondja, hogy a siker egyik elengedhetetlen feltétele, hogy soha ne engedjük meg a testi lazaságot:

„Légy olyan, mint a hegedű húrja, amelyet pontosan felhangoltak, se nem laza, se nem túl feszes, tested legyen egyenes, válladat húzd hátra, fejedet tartsd könnyedén, minden izmod a szív irányába feszüljön.”

Sok mindent írtak és mondtak már azokról a módszerekről, amelyekkel a testet az összpontosítóképesség növelésének szolgálatába lehet állítani, ámde a többség számára is hozzáférhető szinten Remete Teofán tanácsa egyszerűnek, pontosnak és gyakorlatiasnak tűnik. Meg kell tanulnunk egyidejűleg ellazulni és ébernek maradni. Úrrá kell lennünk testünkön azért, hogy ne akadályozza, hanem megkönnyítse az összeszedettséget.
Az elmélkedés gondolati tevékenységet jelent, míg az ima: mindenfajta gondolat visszautasítását. A keleti atyák tanítása szerint még a jámbor gondolatokat, a legmélyebb és legmagasztosabb teológiai megfontolásokat is kísértésnek kell tekintenünk, és el kell vetnünk, ha azok imádkozás közben születnek.

Hiszen, ahogyan az atyák mondják, esztelen dolog Istenről gondolkodni s közben elfelejteni, hogy az ő színe előtt állunk.

      Az ortodoxia minden egyes lelki vezetője óva int bennünket attól, hogy az Istennel való találkozást helyettesítsük a róla való gondolkodással. Az imában magával Istennel állunk szemtől szemben, tudatosan törekszünk arra, hogy elmélyülten, teljes csendben és figyelemmel az ő jelenlétében maradjunk, ami azt jelenti, hogy osztatlan értelemmel, osztatlan szívvel és akarattal állunk meg az Úr színe előtt, s ez nem könnyű.
      Bármi legyen is önnevelésünk eredménye, mindig nyitva áll előttünk egy királyi út: az osztatlan figyelmet az érheti el, akinek számára az Isten szeretete minden, aki minden köteléket eltépett, aki teljesen átadta magát Istennek; ahol ez megtörtént, ott nincs többé személyes igyekvés, csak az Isten sugárzó kegyelmének működése. Mindig Isten legyen figyelmünk gyújtópontjában, mert ez az összeszedettség sokféleképpen meghamisítható; amikor valamilyen rendkívüli gond késztet bennünket arra, hogy imádkozzunk, az az érzésünk, hogy egész lényünk egyetlen imává vált, s azt képzeljük, hogy mély és valódi imádságos összeszedettség állapotában voltunk, ez azonban nem igaz, mert nem Isten volt figyelmünk fókuszában, hanem kérésünk tárgya.
      Amikor érzelmileg mélyen érintve vagyunk, nem furakodik be idegen gondolat, mert teljesen azonosulunk azzal, amiért imádkozunk; figyelmünk akkor szóródik szét egy szempillantás alatt, amikor másvalakiért vagy valamilyen más szükségért kezdünk imádkozni, azaz nem az Isten gondolata, nem az ő jelenlétének átérzése volt összeszedettségünk alapja, hanem a mi emberi gondunk. Ez nem jelenti azt, hogy az emberi gondoknak nincs semmilyen jelentőségük, csakhogy egy barát emléke nagyobb hatással van ránk az Isten emlékezeténél, s ez igen komoly dolog.
   Az egyik ok, amiért olyan nehezünkre esik, hogy figyelmesek legyünk, az, hogy amikor magunkban kimondjuk: „Isten itt van”, a hit e belső cselekedetének nincs kellő súlya számunkra. Intellektuálisan tudatában vagyunk annak, hogy Isten jelen van, de testileg nem vagyunk tudatában annyira, hogy minden energiánkat, gondolatunkat, érzelmünket és akaratunkat összeszednénk, s egyetlen gyújtópontra összpontosítanánk, hogy szinte egész valónkkal figyelnénk.
      Amikor a képzelet erejével készülünk imádkozni: „Az Úr Jézus itt van, így és így néz ki, ezt és ezt tudom róla, ezt és ezt jelenti számomra...”, akkor minél gazdagabb a kép, annál kevésbé valóságos a jelenlét, mert olyan bálványt építettünk magunknak, amely elhomályosítja a valódi jelenlétet. Némi segítségül szolgálhat ugyan bizonyos érzelmi összpontosítás erejéig, ez azonban nem lesz az Isten valódi, objektív jelenléte.
      A korai atyák és az egész ortodox hagyomány arra tanít, hogy akarati erőfeszítéssel kell összpontosítanunk az ima kimondott szavaira. A szavakat figyelmesen, tárgyszerűen kell kiejtenünk, anélkül hogy valamiféle érzelmi állapotot igyekeznénk előidézni, és Istenre kell bíznunk, hogy olyan választ adjon, amilyet képesek vagyunk befogadni.
      Lépcsős Szent János egyszerű tanácsot ad a figyelemösszpontosítás elsajátítására. Ezt mondja: válassz ki egy imát, az Úr imáját vagy bármi mást, állj meg az Isten színe előtt, légy tudatában annak, hogy hol állsz és mit teszel, és mondd figyelmesen az ima szavait. Kis idő elteltével észreveszed, hogy gondolataid elkalandoztak, ekkor kezdd újra az imádságot annál a szónál vagy mondatnál, amelyet legutoljára fígyelemmel mondtál ki. Lehet, hogy ez tízszer, hússzor vagy ötvenszer is megismétlődik, lehet, hogy az imádságra kijelölt időben csak három mondatot, három kérést voltál képes elmondani és nem jutottál tovább, e harcban azonban meg fogsz tanulni a szavakra összpontosítani, hogy komolyan, józanul, tisztelettel olyan szavakat ajánlj fel Istennek, amelyeknek tudatában vagy, ne pedig olyan áldozatot, amely idegen maradt tőled, mivel nem tudatosan ajánlottad fel.
   Lépcsős Szent János azt is tanácsolja, hogy a kiválasztott imát sietség nélkül, egyhangúan olvassuk, elég lassan ahhoz, hogy legyen időnk figyelni a szavakra, de mégsem olyan lassan, hogy elunjuk a gyakorlatot; s mindezt anélkül, hogy bármit megpróbálnánk érzelmileg megtapasztalni, hiszen kizárólag az a célunk, hogy Istennel kapcsolatot teremtsünk. Sohasem szabad arra törekednünk, hogy a szívünkből valamiféle érzést préseljünk ki, amikor Isten elé állunk; az ima - kijelentés, és minden egyéb az Istenre tartozik.
      Ebben a fajta gyakorlatban bizonyos meghatározott időt különítünk el az imádság számára, s ha az imát figyelmesen végezzük, akkor nem lényeges az időtartam. Ha imarended szerint három oldalt kell elolvasnod, de észreveszed, hogy félóra elteltével még mindig az első tucat szót olvasod, ez természetesen a csüggedés érzését kelti, s ezért a legjobb módszer az, ha kitűzöl egy meghatározott időtartamot, és ahhoz tartod magad. Tudod, mennyi idő áll rendelkezésre, és ott vannak az elmondandó imák; ha komolyan küzdesz, hamarosan rájössz, hogy figyelmed engedelmessé válik, mert a figyelem sokkal jobban alá van vetve az akaratnak, mintsem képzelnénk, s ha az ember szilárdan eltökélte, hogy minden kibúvókeresés ellenére a kitűzött idő húsz perc, nem pedig negyedóra, akkor állhatatosan kitart.