A „kis út” : ráhagyatkozás Istenre

1. gyakoroljuk a lemondást, áldozat nélkül nem tudunk rálépni a „kis út”-ra

2.  hiszünk a Szeretetben

3.  felajánljuk magunkat a Szeretetnek, és elköteleződünk.

A következő lépés a lelki gyermekség útján:

Bátor ráhagyatkozás Istenre

      Teréznek nincsenek téves elképzelései sem az ember természetéről, sem pedig megtérésének, illetve hősiességének valós lehetőségeiről - személyes tapasztalata minden ezzel kapcsolatos illúzióját eloszlatta. Törékenynek és eszköztelennek érzi magát, erőtlennek és kiszolgáltatottnak, mint a bizonytalanul lépegető gyermek, aki minduntalan elbotlik. Lelkületének gyökere pedig Jézus, aki mindnyájunkat megszólít bárhol, bárhogyan éljünk is: „Bizony mondom nektek: ha meg nem tértek, és nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3). 

Teréz által festett kétoldalú kép

      Ráhagyatkozni Istenre... megtévesztő lehet ez a kifejezés. Ha ugyanis a közömbösség vagy a lelki nemtörődömség árnyaltabb változatait értjük alatta, jobb, ha mégsem használjuk ezt a szót. Mind az Evangéliumot, mind pedig Teréz tanítását meghazudtolja ugyanis, ha a keresztény ember feladatától és felelősségétől ily módon igyekszünk megszabadulni. Ugyanez a szó azonban más jelentésárnyalatot is hordoz: utalhat a teljes szeretetben megélhető bizalomra és megnyugvásra is, és ebben az értelemben teljes mértékben fedi azt a tapasztalatot, amelyet Teréz megélt és leírt. 

      Mit tesz az akadály előtt álló gyermek? Egy pillanatra meglepődik vagy dühös lesz, utána azonban nem próbálkozik tovább, hanem segítséget hív. Teréz elsősorban ezt az automatikus segítségkérést szeretné eltanulni a gyermekektől. Teréz a gyermek könnyedségét áhítja, mellyel segítséget és védelmet vár azoktól, akiknek életét is köszönheti. Lehetne irigyelni a gyermekeket, mert nyíltszívűek és szókimondók, Teréz azonban úgy véli: mivel nem tudatos hozzáállásról van szó, ezek a tulajdonságok valójában nem erények. Sokkal inkább tekinti példaértékűnek a kitartó, mindenféle aggodalmaskodástól mentes gyermeki bizalmat. A gyermekek ugyanis megérzik vagy megértik, hogy teljes mértékben függenek szüleik szeretetétől, hatalmas erejük azonban abban rejlik, hogy mindezt természetesnek veszik. 

      Teréz azt tapasztalja, hogy minduntalan visszaesik a lelki fejlődésben. Nap mint nap ugyanazt a terhet kell felvennie: fáradtságát és nyomorúságát. Mégsem háborodik föl, sőt, meg sem lepődik. Ahelyett, hogy fennakadna egy-egy bénító benyomáson vagy kísértésen, és saját maga akarná legyőzni őket, azon nyomban az Atyához fordul, és rábízza magát, felajánlja a nehézséget, odaajándékozza Neki. Nem azért, hogy megkerülje a feladatot, hanem hogy együtt vállalja fel Ővele.

      Teréz spontán módon indul Isten felé, s tapasztalatai alapján arra jut, hogy a gyermeki ráhagyatkozás nem vezet egy csapásra tökéletességhez. Sokkal inkább olyasvalami ez, amit gyakorolnunk kell. Saját útján végigtekintve az ifjú novíciamesternőnek be kell ismernie, hogy Krisztus őt is lépésről lépésre tanítgatta, és szembesülnie kellett azzal, hogy elképzelései és a valóság nem mindig fedi egymást. 

      Teréz elmesél magáról egy történetet, mely önmagában jelentéktelennek tűnhet. Mégis pont azokról a nyomorúságokról szól, amelyeket mi is megélünk rnindennapjainkban: 

• „Egyik este, kompletórium után, hiába kerestem kis lámpásunkat a polcán; nagy szilencium volt, lehetetlenség volt visszakérnem... Megértettem, hogy egy nővér, abban a hitben, hogy saját lámpását viszi, vette el a miénket, melyre igen nagy szükségem volt; ahelyett, hogy bántott volna, hogy hiányzik, igen boldog voltam, átérezve, hogy a szegénység abban áll, hogy nemcsak kellemes, hanem ezen túl, nélkülözhetetlen dolgoktól is meg legyünk fosztva, így a külső sötétség közepette megvilágosodott a belsőm...” 

      Ez a kis történet rámutat, milyen lelkület határozza meg Teréz érzelmeit és gondolkodását. Nemcsak megbocsát a szerzetesnőnek, aki hibát követett el, hanem azon nyomban igyekszik kézbe venni a lelkében feltámadó haragot. Mivel a matutinumig egy órát kell eltöltenie tétlenül a sötétben, egyáltalán nem elhanyagolható, hogyan kezeli indulatait. A lelkében feltoluló düh ugyanis félő, hogy még a zsolozsma alatt is fortyogni fog. Teréz azonban újraéleszti magában Krisztusnak tett ígéretét, hogy szegénységben fog Érte élni, és hagyja, hogy Isten cselekedjék benne. Türelme segítségével lelkébe engedi a fényt, mely elrendezi indulatait. 

      1890-re úgy tűnik, Teréz teljesen megérik arra, hogy képes legyen gyermeki módon Istenre hagyatkozni. A noviciátus vége felé közeledve megtudja, hogy egyelőre nem engedik fogadalmat tenni: 

• „Még 8 hónapot kellett várnom... Az első pillanatban igen nehezemre esett a magamévá tennem ezt a nagy áldozatot, de hamarosan kigyúlt a fény a lelkemben. (...) Egyszer, ima alatt, megértettem, hogy az én fogadalomtétel utáni vágyamba nagy önszeretet vegyül; miután Jézusnak adtam magam, hogy neki örömet szerezzek, hogy vigasztaljam, nem kívánhatom tőle, hogy az én akaratomat tegye az övé helyett. (...) Ekkor ezt mondtam Jézusnak: »Ó, én Istenem! Nem kérem Tőled, hogy szent fogadalmamat letehessem, addig fogok várni, amíg csak akarod, csak azt nem akarom, hogy az én hibám késleltesse a Veled való egyesülésemet.. .«” 

      Itt már egyértelműen tetten érhető, hogy Teréz Istenre hagyatkozik: nehézséggel szembesül, de tudatosan áll elébe. Szenved, de az imádságban Istennel találkozik. Így szenvedése Isten színe előtt zajlik, lelkében pedig fény gyúl. A novícia ahelyett, hogy fellázadna, szenvedésének valódi oka után kezd kutatni. Meg is leli: saját büszkesége az. 

      Teréz saját módszerével három lényeges mérföldkövét különbözteti meg a ráhagyatkozásnak: először a valóságot Isten fényénél felismerjük, ezt követően fel is vállaljuk azt Istenért, végül pedig mindenestül felajánljuk Istennek. 

      Az egyik este például lámpást kellett előkészítenie kint a késve érkező vendégeknek. Így mesél erről: 

• „Lelkemben vihar dúlt. Zúgolódtam az emberek és a világ ellen; nehezteltem a kapus nővérekre, hogy így dolgoztatnak... De egyszerre megvilágosodott a lelkem: azt képzeltem, hogy a Szent Családot szolgálom... és akkor annyi szeretetet vittem munkámba, hogy könnyű léptekkel kezdtem járni, szívem pedig csordultig megtelt gyöngédséggel. Ettől fogva mindig ezt a módszert alkalmaztam.” 

      Krisztus tekintete előtt szembenéz a helyzettel, elfogadja a benne rejlő kellemetlenséget, mindent felajánl Istennek, majd fokozott igyekezettel lát munkához. Akárcsak valamiféle teologális reflex, úgy van jelen mindennapjaiban ez a lelkület, és vezeti el hol az Atyához, hol pedig Krisztushoz, akinek életét odaadta. Teréz pedig alázattal, örömmel és bátran megy. Ez a reflex segíti Terézt hozzá, hogy élete végén, amikor hite igen kemény próbákat kell, hogy kiálljon, mégis képes legyen meglelni a lelki békét. 

• „Minden új küzdelem alkalmával, mikor azért jön az én ellenségem, hogy kihívjon engem, bátran viselkedem: tudva, hogy gyávaság párbajt vívni, hátat fordítok ellenfelemnek, nem méltatva arra, hogy szembenézzek vele; Jézus felé futok, megmondom neki, hogy kész vagyok arra, hogy az utolsó cseppig kiontsam a vérem, s így valljam meg: van Mennyország. Megmondom Neki: boldog vagyok, hogy nem örülhetek itt a földön ennek a szép Mennyországnak, azért, hogy Ő egy örökkévalóságra megnyissa azt a szegény hitetlenek számára.” 

      Teréz itt is elárulja győzelmei titkát: nem kerül szembe ellenfelével, mert ehhez arra lenne szüksége, hogy saját erejéből is képes legyen elbánni vele. Ehelyett a győzedelmes Krisztus mellett húzódik meg. Amint azt Szent Pál is mondja: „De mindezeken győzedelmeskedünk az által, aki szeret minket” (Róm 8,37). És noha óvakodik attól, hogy egymaga mérkőzzék meg az ellenféllel, paradox módon mégis nagy bátorságról tesz tanúságot: saját törékenységében Krisztus erejét hagyja kibontakozni. 

A ráhagyatkozás mérföldkövei 

      A ráhagyatkozás útján járva felszabadultan, nagy lendülettel haladhatunk Isten felé. A tanulási folyamatból és a körülményekből szükségszerűen adódik, hogy Teréz hol az egyik, hol a másik mérföldkőre helyezi a hangsúlyt, miközben egyre világosabbá válik számára, milyen erők határozzák meg a haladás sebességét és irányát. 

Első mérföldkő: vessünk objektív pillantást a helyzetre Isten fényénél! 

      Bármilyen nehézséggel is szembesülünk, mindig lehetőségünk van rá, hogy azonnal Istenhez forduljunk. Isten mellett helyet foglalva objektív pillantást vethetünk helyzetünkre, nem tagadva, de még csak ki sem színezve azt. Egy novícia egyszer azon bosszankodik, hogy elöljárója kivételez egy másik szerzetesnővel. Teréz ekkor arra inti: ne hivatkozzék arra, hogy elöljárója elutasítja szeretetét: „Ön nem anyánkat szereti, hanem saját magát!” 

      A lelkünkben dúló zűrzavarért nem vagyunk mindig közvetlenül felelősek: „Nagy próbatétel, amikor mindent sötéten látunk. Ugyanakkor nem teljes mértékben tőlünk függ, hogy hogyan látjuk a dolgokat.” Teréz mégis úgy véli: ha érzelmi életünk következményeivel szembesülve vagy gyöngeségeink láttán elkeseredünk, és ilyenkor mindig mentegetőzünk, ezzel a könnyebbik utat választjuk: „Amikor bűnt követünk el, sosem szabad külső oknak tulajdonítani azt, például betegségünkre vagy az időjárásra fogni. Be kell ismernünk, hogy bukásunk oka tökéletlenségünk, de sosem szabad elcsüggednünk emiatt” 

      Teréz felismeri, milyen hatással lehetnek ránk a lelki kínok. Ugyanakkor nem akarja, hogy túlságosan laza legyen lelkiismeretünk, és így megúszhassunk minden krízishelyzetet: ha igazán szeretjük Krisztust, akkor készséggel el kell fogadnunk Isten velünk szemben támasztott elvárásait. 

Második mérföldkő: ismerjük el és vállaljuk fel a helyzetet! 

      Most már tisztán látjuk hibáinkat. Mégsem kell, hogy frissen felismert tehetetlenségünk és sebezhetőségünk megbénítson minket. Sőt: azzal, hogy mindezt haladéktalanul elismerjük és elfogadjuk Isten előtt, megtesszük az első lépést az úton, mely benső szabadságunkhoz vezet. 

      Mit nyerhetünk azzal, ha helyzetünkön tovább rontva még tetszelgünk is a fájdalomban? Elegendő türelemmel elviselni magunkat, hiszen biztosak lehetünk az Atya szeretetében. Ő ugyanis olyannak fogadja el gyermekeit, amilyenek, és kedve szerint formálja át őket. 

      Teréz élete vége felé érzékeny hangvételű levélben bocsánatot kér, amiért kedvetlennek mutatkozott Ágnes anya előtt. 

• „Nem aggódom amiatt, hogy maga vagyok a megtestesült gyöngeség. Éppen ellenkezőleg: gyöngeségemre büszke vagyok, és minden nap arra várok, hogy újabb és újabb tökéletlenségeket fedezzek fel magamban. Bevallom, minden pillanat, ami szembesít semmiségemmel, jobbat tesz nekem, mint a hittel kapcsolatos megvilágosodásaim.” 

      Teréz számára szívének fájdalma örömforrássá válik. Ahelyett, hogy bosszankodna és magába zárkózna, boldogság tölti el: hogyan is ne enyhítené Isten a fájdalmát, hiszen Teréz maga oly gyönge! Ha ínségében elé áll, Isten bizonyára megsajnálja: 

• „Nagy öröm tölt el, nem csak azért, mert tökéletlennek ítéltettem, hanem legfőképpen azért, mert érzem is, hogy az vagyok.” 

      Miért is szomorkodna, hogy mások rossz véleménnyel vannak róla, ha egyszer ő sem tartja sokra saját magát? A többieknek igazuk van! Mire jó a hideget vacogással tetézni, ha tudjuk, hogy Isten nemsokára segítségünkre siet? 

      A lelki szegénység ily módon visszanyeri uralmát a hitben, és táplálja, építi a reményt. Igen gyakran azonban félünk a megfosztottságtól. Az efféle hozzáállás nem kevés gyötrelmet okoz Teréznek: 

•  „Kevesen vannak azok, akik elfogadják, hogy gyöngék, és sokszor elbuknak; akik megelégednek azzal, hogy a földön élnek, és a többiek bizony rajta-rajtakapják őket.” 

      Tanítását azzal a hasonlattal foglalja össze, amelyet a Szent Szívről nevezett Mária nővérnek írt levelében is használ: „Csupán türelemmel el kell viselnünk a záport, nem baj, ha megázunk egy kicsit.” Gyöngeségünket felvállalni jellegzetesen terézi gondolatnak tűnhet, de valójában Krisztustól származik. Teréz az Úr meghívását ismétli meg: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek” (Mt 9,12). Teréz ereje abban rejlik, hogy életében valóra váltja ezt a bizonyosságot. 

 Harmadik mérföldkő: ajánljuk fel magunkat! 

      Nem elegendő elfogadnunk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk: fel is kell magunkat ajánlani. Istenre hagyatkozni ugyanis - legalábbis ahogyan azt Teréz megéli és tanítja - nem azt jelenti, hogy a szenvedést megédesítő ködös áhítattal vagy fatalista belenyugvással rábólintunk mindarra, ami velünk történik. Sokkal inkább arról van szó, hogy nagy lendületet veszünk, és reménnyel telve Isten felé indulunk. Jézus ugyanis így tanított: „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terheket hordoztok, és én felüdítelek titeket” (Mt 11,28). 

      Novíciamesternőként Teréz igen nagy hangsúlyt helyez a lendületes indulásra. Saját maga is megtapasztalta azt, és nélkülözhetetlennek tartja a lelki úton. Igyekszik elérni, hogy minden tanítványánál spirituális reflexszé váljék ez a lelkület: ajánljanak fel mindent Istennek, és reméljenek is mindent Tőle. 

     Az önvizsgálat, a lélekben való vájkálás vagy a szenvedésbe való belemerülés ugyanis azzal a veszéllyel jár, hogy bizonytalan időre késleltetjük az áldozat meghozatalát, melyre Isten vár, vagy hagyjuk, hogy erőt vegyen rajtunk a csüggedés. 

• „Igen gyakran nem hozzuk meg az áldozatot, csak miután már fellélegeztünk. Habozunk feláldozni pillanatnyi spirituális érdekeinket. Ez nem szeretet. A szeretet vak.” 

      Amikor Teréz Genovéva nővérének azt javasolja, hogy ismét tekintsenek vissza gyermekkorukra úgy, hogy „átbújnak a ló alatt”, így magyarázza a kifejezést, amit használt: 

• „A dolgok alatt átbújni azt jelenti, hogy nem vizsgáljuk őket túl közelről, nem igyekszünk megmagyarázni őket.” 

      Ne hagyjuk, hogy a felmerülő nehézségek megbabonázzanak minket. Az sem helyes, ha legyőzve, tehetetlenül vergődünk a rossz hangulatunk és negatív érzelmeink keltette csatatéren. Ha pedig lelki viharaink közepette feltárjuk valaki előtt a bensőnkben dúló káoszt, azzal csak még inkább elveszünk benne: ha a novícia meg akarja osztani valakivel bajait, inkább akkor tegye, amikor már nincs benne „szikrája sem a szenvedélynek” Először mindent Isten kezébe kell tennünk, ekkor leszünk ugyanis képesek higgadtan átgondolni a helyzetet. Így teszünk szert teljesebb önismeretre, és szívünkben megújulva tudunk változtatni viselkedésünkön. 

      Amint kiárad ránk a kegyelem, gyorsan ráébredünk: cselekedeteink legtöbbje mögött kettős motiváció áll. Ha valóban találkozunk Istennel, a találkozások nyomán mintegy ellenpontként felismerjük határainkat és törékenységünket. Ilyenkor a kísértés éppen az lehet, hogy állandóan górcső alá vegyük, vallassuk, és különféle mércékkel méregessük magunkat. Ezzel pedig csupán azt érjük el, hogy késlekedünk az úton, és szem elől tévesztjük, mi is a célja velünk Istennek. 

      Akármennyire is a jó szándék vezérel minket, mégis csak Isten tudja lelkünket teljes egészében felszabadítani.

      Teréznek felebarátjaival való kapcsolatában tükröződik ébersége és igyekezete, hogy mindenre Isten fényében tekintsen. Amikor az Atyához megy, mindig magával viszi emberi kapcsolatait is. Ugyanakkor nővéreire is igyekszik Isten tekintetével nézni. Ezért tud ilyen hiteles tanácsokat adni a szeretettel kapcsolatban. Minden benső és külső mozdulat, amellyel Isten felé fordul, helyreállítja és erősíti kapcsolatait. Teréz jól ismeri a szeretet logikáját, még akkor is, ha néha tréfálkozva beszél róla: 

• „Néha olyan rosszul érezzük magunkat a bőrünkben, hogy gyorsan ki kell mozdulnunk onnét... ilyen esetben nem látok más megoldást, mint hogy valóban elmenjünk otthonról, és látogassuk meg Jézust és Máriát, siessünk a szeretet művéhez.” 

      Tanítása szerint legjelentéktelenebb cselekedeteink és a mindennapok apróságai is alkalmat nyújthatnak arra, hogy Istenhez forduljunk. Nem csupán a nehéz pillanatok, hanem a szokványos vagy a kifejezetten kellemes élmények, az élet apró örömei is lehetőséget biztosítanak az Istennel való találkozásra:

• „Nem tudom, hogy meg kell-e mondanom Youf úrnak (a gyóntatójának), hogy gondolatban torkos voltam. Olyan dolgokra gondoltam, amit szeretek, de felajánlottam őket a Jóistennek.” 

      És amikor Terézt elsodorják érzelmei, gyöngeségét is ugródeszkaként használja ahhoz, hogy Istenben való bizalmáról tegyen tanúságot: 

•  „Annak ellenére, amit az első pillanatban éreztem, ismételgettem a Jóistennek, hogy még jobban szeretem Őt és a szenteket.” 

      Minden elbukása a megváltó Krisztushoz vezeti, és legnagyobb győzelme az, hogy képes felajánlani múló hűtlenségét:

•  „Sietek azt mondani a Jóistennek: Istenem, tudom, hogy a szomorúság érzését megérdemeltem, de engedd, hogy felajánljam neked éppen úgy, mint egy olyan megpróbáltatást, amelyet Te küldesz nekem szeretetből. Sajnálom bűnöm, de örülök a szenvedésnek, amit felajánlhatok Neked.” 

      Bárhol is tartunk az evangéliumi úton - lehetünk frissen megtértek vagy már régóta hűségben élő keresztények -, mindig olyan állapotban kell magunkat felajánlani Istennek, amilyenben éppen vagyunk. Sosem adhatunk ugyanis magunkból eleget oda, és ahogy egyre szabadabban hagyatkozunk Istenre, egyre nagyobb örömet is lelünk a ráhagyatkozásban. Az ily módon megélt türelmes lemondás pedig hozzásegíthet minket, hogy elsajátítsuk Isten igaz gyermekeinek lelkületét. Ők azok ugyanis, „akiket Isten Lelke vezérel” (Róm 8,14). 

 Egységben Istennel 

• „Ha azokra a kínokra és szenvedésekre gondolok, amelyek várnak rám, még nagyobb örömmel és bátorsággal kelek fel, mert mindebben alkalmakat látok, hogy tanúskodjak Jézus iránti szeretetemről, és gyermekeim számára életet nyerjek.” 

Celine festménye: Teréz és Jeanne d'Arc.

      A három mérföldkő itt egy tömbben, egységet képezve van jelen: tudatosítani, vonakodás nélkül elfogadni, végül pedig felajánlani... mindezt pedig Teréz apostoli szándékkal teszi, amely kitágítja a látóhatárt, és kiűzi a lélekből az önzést. Teréz, akárcsak Jeanne d'Arc, mindent szívből szeretne cselekedni, napról napra felvállalt életfeladata pedig egy szóban foglalható össze: szeretni. 

      Egy alkalommal Teréz konfliktusba keveredik a közösségben. Így vall erről Genovéva nővérnek: 

• „Jobb szeretem, ha igazságtalanul megvádolnak. Ilyenkor nem tehetek magamnak szemrehányást, és örömmel ajánlom fel a történteket a Jóistennek; utána megalázkodom, mert eszembe jut, hogy bizonyára képes lennék megtenni azt, amivel vádolnak.” 

      Teréz első gondolata reflexszerűen jön: fel kell ajánlani a történteket! Isten felé nyújtja karjait - talán hitének önkéntelen gesztusa ez, de lehet, hogy saját erejében nem bízik. Csak ezután tér vissza önmagához: nem azért, hogy panaszkodjék, vagy hogy védekezzék, hanem azért, hogy az eseményt, melynek áldozatává lett, visszahelyezze saját nyomorúságának színfalai közé. Ugyanebben az értelemben javasolja társnőinek: 

•  „Örvendjenek tehát, hogy a jóságos Jézus gyöngeségüket érezteti Önökkel, és így alkalmat nyújt arra, hogy számára még több lelket megmenthessenek.” 

      Az egyik nővért például néha magára hagyja. Azt szeretné ugyanis, hogy megszokja: ne őhozzá, hanem az Istenhez forduljon. Így tanulhatja meg ugyanis a leány, hogy „az emberek részéről semmit se várjon, csak a Jóistenhez forduljon, hogy lássa hibáit és megalázkodjon” Egyetlen vigaszt nyújt csupán a nővérnek: emlékezteti, hogy vonja el figyelmét saját magáról, és fordítsa Isten felé a tekintetét. 

      Amikor Genovéva nővért kihozza a sodrából a beteg, akit ápol, és novíciamesternőjéhez fordul, az Krisztus üzenetére hivatkozva így biztatja: 

• „Megértem, hogy nehezére esik mindez... Ó, igen, én örülnék, ha ilyesmit kértek volna tőlem! A természetemnek talán nehezére esne, de azt hiszem, nagy szeretettel cselekedtem volna, mert a mi Urunk szavai jártak volna az eszemben: beteg voltam, és enyhülést adtatok.” 

      Teréz legerőteljesebb és leginkább megindító sorait a ráhagyatkozással kapcsolatban egy levélben olvashatjuk. Gonzagáról nevezett Mária anyához szól, és 1896. június 29-én kelt.  Az anyát néhány hónappal a levél kelte előtt perjelnővé választják. A levél bepillantást nyújt a kis út elméletébe és gyakorlatába is. Csupán hetedjére sikerül érvényes szavazási eredményre jutni, így könnyen elképzelhetjük, micsoda vihar dúlhat a perjelnő szívében. Azt tapasztalja, hogy a közösség tele van feszültséggel, és ettől összezavarodik.
      Teréz három hónapig vár míg levelét megírja. Mivel a perjelnő megosztja vele benső vívódásait, Teréz tudhatja a legjobban, mit él át az anya. Hogy segítse, imádkozik, és úgy dönt: hadd örüljenek mások, ha esetleg sikerülne megoldást találniuk. Az idő telik-múlik, a helyzet azonban mit sem változik. Teréz ekkor úgy érzi, szólnia kell. De hogyan békítse ki lelkében elöljárója iránt érzett rokonszenvét és tiszteletét a határozott igazságérzettel? Teréz végül a humor és a tapintat ötvözésével magát Krisztust hívja segítségül: Ő lép közbe, Ő biztatja, és Ő feddi meg a perjelnőt. Allegória formájában három személyt szólaltat meg: a Jó Pásztort, egy pásztorlánykát, aki azt hiszi, megtagadta a nyája - ez a perjelnő -, és egy bárányt (Teréz), akinek a Pásztor elmagyarázza, mi az értelme a próbatételnek, melyen a pásztorleány keresztülmegy.
      A cél az, hogy Gonzagáról nevezett Mária anya Krisztus szemével legyen képes a helyzetre tekinteni. Bár elevenére tapintottak, el kell jutnia odáig, hogy nem rejtegeti maga elől az igazságot, felvállalja a helyzetből természetszerűleg adódó frusztrációt anélkül, hogy másra hárítaná a felelősséget. Teréz saját érvelését adja a Pásztor szájába: „Értem, értem... de vigasztalja a te pásztorlánykádat, hogy én engedtem meg, sőt, nem is megengedtem, hanem kifejezetten akartam ezt a megpróbáltatást, mely annyi szenvedést okoz neki... Hogy miért? Mert szeretem a te pásztorlánykádat! Már eddig is igen sokat szenvedett értem (...), ugyanakkor még nem állta ki a választás próbáját, mely elé az imént állítottam.”
      Teréz attól tart, az anya a nővéreket fogja hibáztatni azért, hogy olyan nehezen választották meg őt újrá? Elöljárója esetleg a nővérek „világias szellemében” illetve „kicsinyes gondolkodásában” látja hűtlenségük gyökerét. Ezért így ír: „Én mondom neked, aki mindent látok: a nyáj csupán eszközként szolgál arra, hogy az üdvösség művét elvégezzem.” 
      A Pásztor nem beszél a pásztorleányhoz, de hallgatásával is csupán azt kívánja elérni, hogy a leány hamarabb térjen meg: „Ha beszélnék hozzá, hová lenne a próbatétel? Nem akarom megfosztani a próbatételtől, csupán azt szeretném, ha megértené az igazságot, és beismerné, hogy keresztje az Égből való, nem pedig a földről.”
      Az anya megdöbbenéssel tapasztalja, hogy épp azok a nővérek okozzák szenvedését, akiket a legjobban szeret. A Pásztor emlékezetébe idézi saját szenvedését: „Ezeket a sebhelyeket azok házában szereztem, akik szerettek engem”. (Zak 13,6)
      Teréz gyógymódja, hogy feltárja a sebet, a nála negyven évvel idősebb apáca végül felvállalja a próbatételt. A megváltás koordináta-rendszerében értelmet nyer a lelki válság, melyen keresztülmegy. Az érzelmi vesztegzár pedig feloldódik, és olyan szenvedéssé változik, amelyet az anya „szeret és hálával fogad”, akárcsak Krisztus saját áldozati felajánlását az Atyához. A lemondás az anya esetében nem elegendő: félő lenne, hogy magába zárkózik, és még inkább belemerül a sopánkodásba. Meg kell értenie, hogy Krisztus „elvette tőle a földi támaszt, hogy egyedül ő töltse meg olyannyira szerető szívét”. Magánya gyümölcsöző lehet, hiszen azon keresztül Krisztus hívja őt, hogy „csak őhozzá ragaszkodjék”. Minden reményét Istenbe kell, hogy vesse: „Boldog az az ember, akit te segítesz, akinek szíve zarándokútra készül” (Zsolt 84,6).
      Teréz a levél kezdetétől fogva biztos spirituális intuícióval vezeti elöljáróját, hogy az végül megpillanthassa az Evangélium fényét. A pásztor-allegóriával Teréz hatalmas eredményt ér el: a szerzetesnőt egy mozdulattal küldi tovább, és vezeti el Krisztushoz. Krisztus pedig a Jó Pásztor, akinek tekintetétől övezve járja majd végig az anya a bizalom útját, melyet Teréz jelölt ki számára. A megkeseredett szerzetesnő Teréz hatására Istenre hagyatkozik, és olyan kármelita lesz belőle, aki teljes egészében a Mennyei Királyság rendelkezésére áll.
      Teréz óvatosságának és éleselméjűségének titkát csakis abban kereshetjük, hogy hűségesen, nem egyszer hősiesen hagyatkozik rá Istenre. Idézzük fel ezzel kapcsolatban mára már széles körben ismertté vált mondatát:

• „A szentség nem egyik vagy másik gyakorlatban rejlik, hanem abban a lelkületben, melynek folytán alázatosak és kicsinyek vagyunk az Isten karjaiban, tudatában vagyunk gyöngeségünknek, és vakmerőn bizakodunk Atyánk jóságában.”

Az Istenre való ráhagyatkozás spirituális hitelessége 

      Teréz ráhagyatkozik Istenre, és így szüntelenül a „Boldogságok” levegőjét szívhatja. Egyszerű és egészséges megérzése sugallja, hogy Istenre hagyatkozzék, és mivel mindezt igen gyakorlatiasan éli meg a mindennapokban, a ráhagyatkozás semmiféle gyanús értelmezésének nem enged teret. Teréz erős akarattal és igen eredményesen járja útját. Lelki fejlődése azonban nem csupán pszichológiai folyamat, melynek során belső konfliktusai enyhülnek.

      Az Istenre való teljes ráhagyatkozás nem azt jelenti, hogy titokban megadjuk magunkat, és lemondóan legyintünk: az élet nehéz. Ha valóban Istenre hagyatkozunk, nem futamodunk meg a mindennapok konkrét kihívásai elől, hanem tudatosítjuk az akadályokat, és bár gyakran sok viszontagság árán, de mégis úgy döntünk: szembeszállunk velük, és a küzdelemben gyermeki módon Istenre bízzuk magunkat. Ez a feltétele annak, hogy átalakuljunk, és keresztény módon legyünk képesek cselekedni, úgy, ahogyan azt Teréz is akarja:

• „Micsoda édes érzés volt akaratomat átadni neki! Igen, azt szeretném, hogy képességeimet birtokba vegye úgy, hogy többé ne emberi és személyes cselekedeteket hajtsak végre, hanem teljes mértékben isteni cselekedeteket, melyeket a szeretet Lelke sugall és vezényel.”

      Igaz, hogy a próbatételek, melyeket ki kell állnunk, átalakulnak az út során. A ráhagyatkozás mégsem jelenti azt, hogy engedékenyek lehetünk önmagunkkal. Csak akkor tudjuk valóban átadni magunkat Istennek, ha megszabadulunk minden önös célunktól.
      A spirituális gyermekség útján nem az a cél, hogy szenvedéseink enyhüljenek, hanem hogy azokat építő, üdvözítő módon tudjuk megélni. Teréznek egész életében sikerül a szenvedés pozitív oldalát nézni, és ezt nemcsak szavakban, hanem tetteivel is bizonyította. Mégpedig egyszerűen azért, hogy „a Jóistennek örömet okozzon”.
      Az Istenre való gyermeki ráhagyatkozás olyannyira buzgón táplálta lelkében az áldozatkészséget, hogy úgy gondolta, valójában nem is lehet szenvedés nélkül a mennybe jutni. Teréz tehát kitűzi a célt: folyamatosan és vakon kell gyakorolnunk a lemondást, és legtöbbször olyasmiről van szó, amihez a leginkább ragaszkodunk.

• Hatalmába kerített az aggodalmaskodás vagy a lázas igyekezet? Le kell mondanunk a keresés hevéről, és cselekedetekbe kell fordítanunk energiánkat. Haszontalan gondolatok gyötörnek? Jobb, ha csendesen imádkozni kezdünk. Vágyaink kontrollálhatatlan cselekedetekben keresnek kielégülést? Igent kell mondanunk Istennek, és ez az elhatározás minden renyheség fölött győzelmet arat. Ha hibáink vagy bűnös voltunk miatt nekikeseredünk, igyekezzünk megnyugodni, és mindent Isten irgalmától várni. A leghelyesebb, ha alázattal fejet hajtunk korlátaink és tehetetlenségünk előtt, és elfogadjuk, hogy képtelenség egyik napról a másikra megváltozni. Adjuk át magunkat a Szeretetnek, hogy az eméssze fel lelkünk. 

      A puszta jóakarat ugyanis nem elegendő, hogy egész napra képesek legyünk kioldani magunkban ezt a felszabadító elengedettséget-elengedést: nélkülözhetetlen, hogy Krisztus segítségét kérve bátor hősiességgel fegyverkezzünk fel. Sokszor odáig jutunk, hogy büszkeségünket megtiporva mi magunk hagyunk fel a küzdelemmel, melyről idejekorán felismerjük, hogy eleve egyenlőtlen. Ez is igen nagy lelkierőt igénylő feladat.
      Az Istenre való ráhagyatkozás nem szolgálhat ürügyül arra, hogy magunkba zárkózzunk, és hagyjuk, hogy a minket ért számos csalódás és be nem vallott indulataink felhalmozódjanak bennünk, és erjedni kezdjenek. Előbb vagy utóbb szembesülünk érzéseinkkel, mely megkövesedett rögként állja el utunkat.
      Teréz attól is óva inti nővéreit, hogy kihagyjanak egy-egy lépést: türelmesen, egyesével kell a nehézségekkel szembeszállni, nehogy összeadódjanak. Az Istenre való ráhagyatkozás terézi gyakorlata nem csupán megóv minket attól, hogy a kísértésnek engedve elmeneküljünk a valóság elől, hanem vissza is vezet minket Istenhez, méghozzá akkor, amikor legszívesebben elmenekülnénk Előle.
      A mindennapokban igen gyakran erőt vesz rajtunk a csüggedés. Lelkünk elnehezül: nincs bennünk elegendő lelkierő, hogy Istenhez forduljunk az imádságban, sem ahhoz, hogy hagyjuk Őt felénk fordulni. Ha csendes várakozásban egy percre meg tudnánk állni Előtte, felszínre kerülhetne, ami lelkünk mélyén lakozik, és Isten fénye beragyogná azt. Azonban sokszor nyomasztóbb volna elviselni magunkon Isten tekintetét, mint elhordozni nyomorultságunk súlyát. Túlságosan gyávák vagyunk ahhoz, hogy teljes mértékben átadjuk magunkat az Atyának, és túl büszkék, hogy hűséggel elébe menjünk e zavarba ejtő találkozásnak. Ezért inkább szellemi vagy más egyéb tennivalóinkba merülünk, akár fontos dologról, akár jelentéktelen apróságról van szó. Így tereljük el benső tekintetünket Istenről, és mossuk kezeinket: hiszen mi épp az Ő dicsősége érdekében munkálkodunk.

• „Száműzetésbe kell vonulniuk... személyes tennivalóiktól. Végezzék őket lelkiismeretesen, szánják rájuk az előirt időt, szívükben azonban engedjék el azt a munkát. Valamikor olvastam, hogy az izraeliták úgy építették Jeruzsálem falait, hogy egyik kezükkel rakták a falat, a másikban pedig lándzsájukat tartották. Ez jól érzékelteti, hogyan is kell cselekednünk.” 

      Egyébiránt az Istenre való ráhagyatkozás - legalábbis ha valóban sarkalatos erényként gyakoroljuk - sosem az önmegvalósításról szól. Nem ráhagyatkozás az, amikor finom csúsztatással Istennek tulajdonítjuk alapjában véve önös vágyainkat, tennivalóinkat, elhívásainkat.
      Teréz nem egyszer leplezi le tanító célzattal novíciái önközpontúságát, és igyekszik őket ráébreszteni: a tetszetős célok mögött valójában nárcizmus rejlik. Leszámol az illúziókkal: a szentség a valóságban egészen más, mint amiről álmodoznak:

• „Nem vetem meg a mély gondolatokat, amelyek táplálják a lelket és egyesítik Istennel, de már régen megértettem, hogy nem kell reájuk támaszkodni, s úgy tenni, mintha a tökéletesség abban állna, hogy sok ismeretet fogadjunk magunkba. A legszebb gondolatok sem érnek semmit tettek nélkül...” 

      A novíciamesternő addig-addig maratja a festékrétegeket novíciái lelkéről, míg meg nem mutatkozik a nyers fa - létük valódi, evangéliumi magva.
      Amikor többé-kevésbé tudatosan lelki pótlékokat keresünk, amikor nyíltan vagy rejtve önmagunkkal vagyunk elfoglalva, amikor hanyagságból tétlenül nézzük, hogy helyzetünk nem javul; amikor ezernyi fortéllyal elérjük, hogy panaszkodhassunk vagy sajnáltassuk magunkat - ilyenkor nem a lelki gyermekség útján járunk.
      Nem az a cél, hogy leküzdjük a nehézségeket, hanem hogy szeretetben felvállaljuk őket.

      Teréz hamar megérzi, hogy üzenete „számos kicsiny lélek” számára igen hasznos lehet. Vagyis sok jóakaratú keresztény meríthet belőle, akiket más út talán elbátortalanítana. Mivel tanácsai a mindennapok világában gyökereznek, könnyűszerrel alkalmazhatók bármely helyzetre.
      A novíciamesternő határozott, mégis szívvel-lélekkel adott tanácsait hallgatva ne feledjük, mennyire fiatal volt, és milyen súlyos betegségben szenvedett. Gondoljunk arra is, hogy a kolostorban, ahol élt, igen szigorú aszkézist követeltek meg, a XIX. század végi szerzetesnők életét pedig a kicsinyesség és az alávetettség légköre uralta. A szürke hétköznapok megpróbáltatásai újabb és újabb meghívást jelentenek számára, hogy növekedjék a szeretetben. Nap mint nap elakad és kudarcot vall, de mindez nem tántorítja el eredeti céljától. Sőt, elbukásaiban inkább lehetőséget lát arra, hogy Isten felé induljon.
       Teréz hétköznapi öltözetben éli meg a szentséget.
     Ráhagyatkozik Istenre, Gyermekké válik: lelki szegénységben, megfosztottságban, sebezhetőségben él, mégis teljesen bizonyos benne, hogy Atyja szereti. Ez az egyetlen cél, amelyet Teréz szem előtt tart, megvalósítja ezt az evangéliumi célt. Isten hívja őt, és maga akar Teréz számára az igazság, a gazdagság és az öröm forrásává válni. Így Teréz megérti, hogy sokkal inkább befogadnia kell, mint adnia, sokkal inkább azon kell igyekeznie, hogy átadja magát a Léleknek, aki minden új dolgot véghezvisz, semmint hogy maga vesződjék az úton. Teréz készséggel veti alá magát e lelki szegénységnek, és így képessé válik arra, hogy felszabadítsa magában a szeretet óriási energiáját.
      Hogyan lehetséges, hogy még betegágyán is mosolyogva, szívélyesen fordul nővéreihez? Úgy, hogy „a szeretet Istentől van” (1Jn 4,7), és Teréz Istenre hagyatkozva szüntelenül az élő vizek forrásából merít, hogy nővéreit szolgálja. És minél jobban megérti az Atya szeretetét, benső tekintete előtt annál inkább megnyílik a Megváltás mindent átfogó látóhatára. A közösség, amelyben él, az Egyház. 
      Amikor felajánlja magát, és nővérei közt, a monostorban elveti az öröm magját, sok minden forog a fejében: az üdvösséget váró lelkek sokasága, a távoli tájak misszionáriusai, akik temérdek szenvedésen mennek keresztül, és az a rengeteg feladat, amit az Egyháznak véghez kellene vinnie. A hit megsúgja neki, hogy már azzal is sokat tesz, ha képes igazán szeretni. Derűsen néz a halál elébe, mert nem érzi, hogy a dicsőség Isten mellett tétlenségre kényszerítené. Sőt, meg van győződve róla, hogy soha ilyen szoros egységben nem munkálkodott még Krisztussal annak érdekében, hogy Országa eljöjjön.
      A nap mint nap végzett felajánlás a keresztény élet teljes egészét, annak minden egyes pillanatát áthatja. Nem kaphatunk olyan feladatot, nem támadhat olyan késztetésünk, melyet ne ajánlhatnánk fel Istennek. Nem létezik olyan öröm, szenvedés vagy lelkiállapot, melyet a hívő lélek ne tudna felvállalni, ha azt az Atyára bízza. Még a legsúlyosabb és leginkább nyomasztó terheink is átfordíthatók szeretetbe, ha Isten tekintete elé visszük őket. „Mert ha szívünk vádol is minket, legyünk nyugodtak, Isten nagyobb a szívünknél, és tud mindent” (IJn 3,20)
_______________________
      Az idézetek forrása:
      Victor Sion: Lisieux-i Szent Teréz spirituális realizmusa,
      SKN 2010