Oldalak

2012. jan. 5.

A „kis út” : lemondás

Kis Jézus álma,
Teréz által festett kép,
1894
Isten utáni vágy és szabadság
      A „kis út” az evangéliumi lelki gyermekség útja. Teréz szívét az Isten iránti buzgó vágy fűti, hogy szeretetben egyesüljön Istennel, ezért is lett kármelita nővér. 
      Van akit az apostoli hivatás vonz, mert szeretne Istennek szolgálni szeretetben. De akár szemlélődő hivatást ad Isten, akár apostolit, akár a kettőnek az ötvözete, az Isten iránti vágy nélkül az elhívás nem lehet hiteles. E vágy nélkül vakmerőség szerzetesnek, papnak menni. 
      Teréz elhívása a szemlélődő életre szólt, és lelkiségének alapja, hogy Istent mindig és mindebben az első helyre sorolja. A kármelita hivatás elengedhetetlen részét képezi, hogy az ember az Isten elsőbbségét saját tapasztalatából tanulja meg. Ehhez járul azután a teljesség érzete, valamint az egyszerűség utáni vágy, amely teljesség tudatából fakad. Terézt novíciamesternőnek nevezik ki, és fáradhatatlanul szembesíti novíciáit Isten és a teremtett világ valóságával. Azt kéri tőlük, hogy ne álljanak meg az úton, hanem válasszanak eltökélten a Minden és a semmi közt. „Csak Jézus van, minden más nincs” ismétli nem egyszer. Fáradhatatlanul és állhatatosan tisztogatja az utat, nehogy novíciáit bármi is megállásra késztesse. „Ez nem Isten!” – figyelmezteti egyiküket, amikor az aggodalmaskodik valamin. „Nem így kell a dologhoz hozzáfogni!” –int, ha úgy látja, valamelyiküket túlságosan heves vágy hajtja. És mindig hangsúlyozza: „Istenre kell tekinteni, Őrá kell vágyni, és hagyni kell, hogy Ő cselekedjék bennünk.” 
      Teréz nem bonyolítja túl az imaéletet sem. Számára az imádság „szolgálat a szeretetben”, „valami nagy, valami természetfeletti dolog, ami kitágítja a lelkemet és Jézussal egyesít!”. Mivel csupán a lényegi magvát tartja meg az imádságnak, valójában igen egyszerű cselekedetté válik – szeretet pedig bármiből származhat. Amikor az egyik novícia szórakozottságról panaszkodik, Teréz elmagyarázza neki, ő hogyan szokta a saját szórakozottságát jóra fordítani: imádkozik azokért, akik körül gondolatai forognak. Amikor egy másik nővért csapongó képzelete aggasztja, így válaszol: „Mindent elfogadok a Jóisten szeretetéért, még azt a sokféle furcsa gondolatot is, ami a lelkemben támad.” Ugyanilyen szabadon kezeli az imádságot Teréz akkor is, amikor valamilyen konkrét dologért fohászkodik: „Nem mondhatom: Istenem, ez az Egyházért van, Istenem, ez Franciaországért... stb. A Jóisten tudja, mit kell tennem. Mindent neki adtam, hogy örömet szerezzek Neki. És aztán nagyon kifárasztana, hogy azt mondjam neki: Ezt adja Péternek, azt adja Pálnak. Csak akkor teszem meg ezt gyorsan, amikor egy nővér kér erre, és azután nem gondolok többé rá”. 
      Teréz szabadságot ad az imában, de ugyanilyen szabadságot ad a tökéletesség keresésében is. Nem tartja helyesnek, ha a lelki gyakorlat „lelki gyakorlatozásba” megy át, vagyis ha egy konkrét gyakorlatot vagy erényt a szentség letéteményesének gondolunk. Hiszen ha így vélekedünk, akkor voltaképpen az egyes gyakorlatokhoz, illetve erényekhez kötődünk, nem pedig Istenhez, és anélkül, hogy észrevennénk, késlekedni fogunk az úton. 
      A szabadság, mit Teréz novíciáinak adni kíván, és amit saját magától is megkövetel, egyáltalán nem a helytelen cselekvés szabadsága. Nem abban ad szabad kezet az embernek, hogy két dolog közül a tökéletlenebbet vagy a kellemesebbet válassza. A lélek valódi szabadságáról van szó, a Lélek szerinti szabadságról. „Mert az Úr Lélek, s ahol az Úr Lelke, ott a szabadság” (2Kor 3,17). Teréz így határozta meg ezt a fogalmat: „Mivel mind a Szentlélek mozgását követte, és mert az Úr azt mondotta: Mondjátok meg az igaznak, hogy MINDEN jól van. Igen, minden jól van akkor, amikor csak Jézus akaratát keressük”. És mi lehetne Isten akarata, ha nem az, hogy közte és az ember közt folyamatos kapcsolat létesüljön, és valóban oda-vissza áramoljon a szeretet? Teréz célja tehát az, hogy az egyszerűség és a lemondás benső állapotába helyezze a novíciákat, és meg is tartsa őket ott, hogy legyenek hűségesek a kicsiny dolgokban. Így lesznek képesek engedni az Isten vonzásának, és megállás nélkül haladni céljuk felé. 

Lemondás 
      Szívünket nem szabad bezárnunk, mert a bezárt szívben nincs hely az Úr számára. Ugyanilyen fontos azonban az is, hogy szívünk vágyát ne elégítsük ki minduntalan olyasmikkel, amit a világ és a természet számunkra felkínál – hagyjunk valamit a természetfölötti dimenzió számára is. Teréz ezért nemcsak a benső szabadságot követeli meg novíciáitól, hanem azt is elvárja, hogy éber figyelemmel újabb és újabb áldozatokat hozzanak. Így kerülhető el ugyanis, hogy a benső szabadság csapdává váljék. 
      Az ifjú mesternőnek nem célja, hogy megtörje nővéreit, és személyiségüket sem akarja szétrombolni. Csupán Isten számára óhajtja még inkább megnyitni szívüket, hogy a szeretet a végtelenségig növekedhessen bennük. Ezért buzdítja őket áldozatvállalásra. Teréz valóban szigorú követelményt állít ebben nővérei elé, kemény kézzel fogja őket: azt akarja, hogy haljanak meg minden olyan dolog számára, ami nem Isten. Minden mulasztásért, amit észrevesz, azon nyomban megfeddi őket. És bár szigorú büntetéseket mér ki, mindig a dolgok jó oldalát mutatja fel végül, ami nem más, mint a szeretet. 
      Az egyik novícia így mesél: „Az egyik ünnepnapon a refektóriumban elfelejtettek adni nekem az egyik kedvenc desszertemből, amiből mindenki kapott. A vacsora után meglátogattam a Gyermek Jézusról nevezett Teréz nővért. Épp nála volt az asztalszomszédom is.[1] Rejtett utalást tettem, hogy észrevegye, milyen figyelmetlen volt. Amikor Teréz nővér meghallotta, mit mondtam, megparancsolta, hogy menjek oda a konyhában szolgálatot teljesítő nővérhez, és kérjem el tőle az adagomat. Mivel könyörögtem neki, hogy ne kelljen ily módon megalázkodnom, szigorúan így szólt: Ez lesz a vezeklése. Ön nem méltó az áldozatokra, amelyekre a Jóisten kéri. Ő engedte meg, hogy nővére elfelejtse kiszolgálni magát, maga pedig csalódást okoz Neki követelőzésével.” A nővér úgy látja, egész életében gyümölcsöző maradt számára ez a lecke. 
      Teréz mellett unokatestvére, Marie ül a refektóriumban, akit igen sokszor kell figyelmeztetnie, hogy süsse le a szemét. „Sosem fogja tudni lesütni a szemét, ha nem jelöli meg jótett-füzérén[2] minden egyes mulasztáskor. Ez az egyetlen módja, hogy megtanulja... Az Isten szerelmére, nem akarja lesütni a szemét? Gondoljon arra, hogy minden alkalommal, amikor tekintetét nem emeli fel, a szeretet egy cselekedetét viszi véghez... hogy megment egy lelket.” 
      Ismeretes, mennyire hűséggel ragaszkodott Teréz a legapróbb dolgokhoz is. Nem kell tehát hosszan időznünk ennél a témánál. Azt azonban hangsúlyoznunk kell, hogy számára ez az éberség nem pusztán a külső cselekvésből fakad, hanem egyenesen a szívből kell sugároznia. Mit érne, ha csupán forma szerint tartanánk be a szabályokat? Semmit. Ellenben kapcsolatban lenni az Istennel maga a Minden. Teréz lemondást követel meg novíciáitól, és ez a lemondás voltaképpen nem más, mint az Istenre figyelő benső tekintet. Teréz szívében a szeretet lángja ég. Ezért annyira átható a tekintete, és ezért ragaszkodik oly hűséggel az apróságokhoz - anélkül, hogy bármiféle kényszeredettség érződne rajta. Mindez azonban nem kezdettől fogva van így. 
      Teréz tapasztalatból tudja, hogy hosszú idő és kitartó gyakorlás során tehetjük magunkévá ezt a figyelmes könnyedséget. Bár nem várja el novíciáitól, hogy azonnal tökéletessé váljanak, szüntelenül rámutat arra a mély, benső hajtóerőre, ami miatt a tökéletességet egyáltalán számon kéri tőlük.
      Mivel „a legnagyobb súlyt fektette az Úristennel való egyesülésre, és ezt ajánlotta leginkább”, egyik novíciáját megfeddi, mert az szórakozottan dúdolgat egy dicsőítő éneket. Egy másikat pedig azért szid meg, mert az figyelmetlenségből fordítva ül le székére. Szomorúan jegyzi meg: „...Ó, milyen kevés a tökéletes szerzetesnő, aki semmit sem tesz csak úgy tessék-lássék és csak úgy körülbelül, mondván: erre utóvégre nem vagyok kötelezve... Nem olyan nagy baj itt beszélgetni; úgy tenni, ahogy nekem tetszik... Milyen kevesen vannak, akik mindent a lehető legjobban végeznek!”
      A nap egyetlen percében sem szabad elfeledkeznünk Istenről. Az Oltáriszentségről nevezett, bőbeszédű Mária nővért például arra inti, hogy a közösségi rekreáció idején feledkezzék meg önmagáról: „Miért megy hát a rekreációra? Hogy kielégülést leljen és szórakozzék? Úgy kell odamenni, mintha bármelyik más közösségi tevékenységre menne: hűséges szívvel, és nem elidőzve útközben. Amikor kijön az ebédlőből, menjen egyenesen a rekreációra, és ne húzza máshol az időt. Még beszélgetni se álljon meg társnőivel. (...) A rekreáción pedig gyakorolja az erényeket: legyen kedves mindenkihez, bárki mellett is foglal helyet. Erényességből legyen vidám, és ne csupán azért, mert épp úgy tartja kedve. Ha szomorú, feledkezzék el magáról, és mutatkozzék vidámnak. Talán azt gondolja, hogy csak szórakozni megyünk a rekreációra, így ott nem kell erényesnek lennünk, és a Jóistenre sem gondolnunk. A rekreáció azonban ugyanolyan közösségi tevékenység, mint bármelyik másik: lelje benne örömét, de főleg mások iránti szeretetből. Ne hagyja el magát, maradjon erényes még az élvezetek közepette is. Hozzon például áldozatot úgy, hogy nem azok mellé ül, akiket szeret. 
      Igen, erről mindig le kellene mondania. Meg aztán, jó dolog vidámnak lenni a rekreáción, de van egyfajta vidámság, ami a szerzetesé: szórakoztatni másokat. Ön néha szertelenül vidám, és azt gondolja, hogy ez tetszik a nővéreknek. Való igaz: nevetnek, amikor maga bolondozik, de nem épülnek belőle... Legyen nemes lelkű, készséges... A rekreáción kötelezze le az idősebbeket: vigyen nekik széket, és minden alkalommal legyen szolgálatkész. Egy kis novícia sosem lehet eléggé szolgálatkész. Oly szép lenne, ha így tenne!” 
Teréz szobra a Lisieux-i Kármelben
      Avilai Szent Terézre hivatkozva Teréz azt kéri novíciáitól, hogy szívvel-lélekkel tegyék a dolgukat, mert szeretet nélkül minden értéktelen. De leginkább ő maga fáradozik rajta, hogy a nővérek szíve felemelkedjék, bár nem nagyon figyelnek Teréznek erre a törekvésére. Nem a legkönnyebb módját választja tehát a lemondásnak, és fáradozása sokszor rejtve marad. Teréz finom lélektani érzékkel igyekszik nővérei lelkét a kolostori élet számtalan apró-cseprő történése közepette megtölteni élettel. A zárt, szigorú rend szerint élő közösségben ugyanis a legkisebb előre nem látott esemény képes jelentőssé válni: hamar keletkezik vihar egy pohár vízben, és a haszontalanságokkal való foglalatosság képes megfojtani az Isten iránti vágyat. Teréz szenvedélyesen küzd azért, hogy nővéreit „kiűzze” ügyes-bajos dolgaik szűkös köreiből. Igyekszik rábírni őket, hogy viseltessenek némi távolságtartással, ha valami túlzottan megérinti és magával ragadja őket. Mindez nem Isten, nem szabad hát, hogy figyelmük elterelődjék Őróla!
      „Túlságosan átadja magát a foglalatosságainak; túlságosan kifárasztja magát tevékenységeivel... gondol-e arra, hogy más Kármelekben éppen mi történik? Sietnek-e ott a nővérek? Az ő munkájuk megakadályozza-e magát abban, hogy imádkozzék és elmélkedjen? Nos, még a saját tennivalóihoz is így kellene hozzáállnia. Űzze ki magát foglalatosságaiból, végezze el lelkiismeretesen őket az előírt időn át, de úgy, hogy közben szívét szabaddá teszi.” „Csak egyik kezükkel szabad dolgozniuk, a másikkal védeni kell a lelküket a szórakozottság ellen, ami megakadályozza, hogy a Jóistennel egyesüljenek.”

      Teréz azonban még ennél is tovább megy, még mélyebb rétegeket kíván megérinteni. Nem elégszik meg azzal, hogy nővéreiben kialakította a helyes hozzáállást, vagy hogy külső teendőikben eligazította őket. Legfőképpen az a célja, hogy megvédje őket elégtelenül megtisztított, túlságosan is emberi érzelmeiktől és gondolataiktól. Jól tudja, hogy a feladat kényes, mégis létfontosságú. Amennyire csak lehetséges, meg kell tisztítani szívük mélyét, hogy legyen benne hely Isten számára. A mesternő semmi másban nem ennyire állhatatos, ugyanakkor ebben a témában mutatkozik meg leginkább gyöngédsége is. Állhatatos, hiszen sosem hagyja szó nélkül, ha valaki önmagával van elfoglalva, bármilyen rejtetten vagy finoman jelentkezik is az efféle eltévelyedés. Gyöngéd, mert sosem támad szemből, és sosem botránkozik meg: inkább magyarázattal és meggyőzéssel él, egyszerűen elmondja véleményét, közben pedig felébreszti a vágyat a szeretetre.
      Unokatestvére azzal szokott hozzá fordulni, hogy aggodalmait megossza vele. A lány túlzottan el van foglalva saját magával, Teréz pedig így dorgálja: „Kérem, foglalkozzék egy kicsit kevesebbet magával! Törődjék azzal, hogy a Jóistent szeresse, és hagyja békén saját magát! Minden gondja és fájdalma csak önmagával kapcsolatos, mindig ugyanazokat a köröket járja. Ó, kérem, feledkezzék meg már magáról, és törődjék inkább azzal, hogy lelkeket ment meg!” 
      Teréz bizonyos benne, hogy ha túlságosan sokat foglalkozunk önmagunkkal, és mindenben természetes hajlamaink szerint cselekszünk, képtelenek leszünk Istent keresni és belőle élni úgy, ahogyan azt Ő szeretné. Ezért azt kívánja, kérlelhetetlenül gyomláljuk ki szívünkből a ragaszkodást, az ítélkezést és a hiúságot. Novíciaként Teréz így szól Márta nővérhez: „Ha továbbra is így akar viselkedni, jobban tette volna, ha a világban marad.” A nővér ugyanis túlságosan is kötődik az elöljáró Anyához. Novíciamesternőként sem vélekedik másképp. Határozottan int: „Ha nem akarják gyakorolni az erényeket, menjenek vissza a világba!” 
      Megmosolyogja húgai naiv elbizakodottságát, és képes egy szóval helyükre tenni a dolgokat: rámutat, mennyire függőségben is él a teremtmény, és milyen végtelen az Isten. Egy alkalommal az egyik nővér azzal dicsekszik, hogy sikerült keresztülvinnie az elképzelését. Teréz erre kifakad: „Ó! Ön tehát »érvényesülni« akar (...), én távol tartom magamat ettől a mesterségtől, inkább az Úr Jézussal mondom: »Nem keresem dicsőségemet: van, aki keresse és megítélje.«” Amikor azt látja, hogy nővérei azon aggodalmaskodnak vagy szomorkodnak, hogy mások miként ítélik meg őket, Teréz megértő, de kérlelhetetlen: „Mindig tökéletlennek tartják magukat? De hiszen épp erre van szükségük, csak előnyükre válik... ha mások úgy vélekednek, hogy nincs magukban egy csöpp erény sem, attól sem többek, sem kevesebbek nem lesznek. Csupán annak lesz kevesebb benső örömben része, aki mondja. Hiszen nincs is édesebb annál, mint jót gondolni társainkról.” „Amikor nem értenek meg, és kedvezőtlenül ítélnek meg bennünket, mire jó védekezni, magyarázkodni? Hadd mondják ki az ítéletet, ne mondjunk semmit. Oly jól esik semmit sem mondani, hagyni, hogy megítéljenek, nem számít, hogyan! Az Evangéliumban sem azt találjuk, hogy Mária magyarázkodott volna, amikor nővére azzal vádolta, hogy tétlenül ül Jézus lábánál.” „Felül kellene emelkedniük azon, amit a nővérek mondanak vagy tesznek... éljenek a kolostorban úgy, mintha csupán két napot kellene itt tölteniök.”
      Haszontalan foglalatosságok, hiábavaló törekvések: ez mind nem Isten. Pedig egyedül Isten számít! És Teréz valóban csakis Őfelé tereli novíciáit, megkerülve mindenféle külsőséget, látszatot. De éppúgy figyel arra is, hogy útmutatást adjon a kifejezetten lelki természetű problémákat illetően. E téren különösen is arra törekszik, hogy nővérei kizárólag Istenhez kötődjenek, így bontakoztathatja ugyanis ki a lemondást a megtisztult akarat. Az egyik novícia például örömmel meséli, hogy lelkigyakorlatra ment, és így egy kicsit ki tudta pihenni magát. Teréz így válaszol: „Ön tehát azért végzi a lelkigyakorlatokat, hogy nyugodjék? Részemről azért végzem, hogy többet adjak a Jóistennek... Emlékezzék meg Krisztus követésének e nagyigazságú szavára: Amint valaki magát keresi, kiesik a szeretetből.” Egy másik nővér a lelki vezetéssel kapcsolatban kér tanácsot tőle: „Azt hiszem, hogy nagyon kell ügyelnünk arra, hogy ne önmagunkat keressük, mert végül is megsebeznék szívünket, és valóban elmondhatnánk: »Az őrök elvették a köpenyem és megsebeztek... Csak miután kissé túlhaladtam rajtuk, akkor találtam meg Kedvesem.« Azt hiszem, hogy ha a lélek alázatosan megkérdezte volna az őröktől, hogy hol van Kedvese, megmutatták volna neki. De mert meg akarta magát csodáltatni, zavarba esett, elvesztette a szív egyszerűségét.”
      Teréz könnyűszerrel fosztja meg nővéreit a legmagasztosabbnak tűnő céloktól is, ha azokat hamisnak érzi. Az egyik novícia azt szeretné, ha képes lenne fejből idézni a Szentírásból. Teréz így válaszol: „Ő, Ön birtokolni szeretne, gazdag akar lenni! Ilyesmire támaszkodni olyan, mintha tüzes vasat fogna: rajta marad a kezén a nyoma! Szükséges, hogy semmire ne támaszkodjunk, még olyasmire sem, ami hozzásegít minket az áhítathoz. Az igazság: a semmi. Azt jelenti, hogy sem vágyunk, sem reményünk nincs az érzékelhető örömökre. Milyen boldoggá is válhatunk így! Hol is találhatnánk olyasvalakit, aki tökéletesen mentes önmaga szégyenteljes keresésétől! - mondja a Krisztus követése.”
      A szándék ugyanezen tisztasága hatja át a szentségek vételéről alkotott felfogását is: „Nem azért ajánlottam fel magam Jézusnak, hogy önnön vigasztalásomra várjam a látogatását, hanem azért, hogy örömet szerezzek Annak, aki nekem adja magát.” 
      Azt tanácsolja nővéreinek, hogy cselekedjenek ők is hasonlóképpen: ne saját magukat ajándékozzák meg az áldozás édességével. Járuljanak a szentáldozáshoz azért, mert abban Jézus szeretné önmagát odaadni nekik. „Jézus a tabernákulumban kifejezetten számodra van jelen, egyedül számodra, ég a vágytól, hogy szívedbe beléphessen.” „Ne aggódj, ha nem érzel semmiféle vigaszt az áldozásban: ez egyfajta próba, amelyet szeretettel el kell tudni viselni.” 
      Teréz ily módon a lemondást az Istennel való kapcsolatra is kiterjeszti, s nővéreit felkészíti a hiteles lelki életre. Csak azért tartja fontosnak a szentáldozást, mert abban Istennel egyesülünk. Ebből a szempontból azonban elengedhetetlen áldozni, hiszen a lemondásból származik az Isten műve. Ez pedig az egyetlen lényeges dolog a világon. Így ír erről: „Istenünk, lelkünk vendége jól tudja ezt, hogy semmire nem vagyunk képesek saját magunktól, ezért is jön hozzánk hajlékot, ÜRES sátrat keresve a földi harcmezőn. Csak ennyit kér... A többiről saját maga gondoskodik.”
      Ez a tanítás a végtelent visszhangozza. Valójában Teréz a novíciáitól szigorú benső aszkézist követel, szigorúbbat, mint a test bármely vezeklése. Megtanítja őket elkerülni „mindent, ami teremtett, mert az semmi”, hogy helyet készítsenek annak, ami „nem teremtett, ami a valóság”. Lényük legmélyéig hatol, lelkük gyökerénél munkálkodik: hozzászoktatja nővéreit, hogy az Isten tekintete előtt éljék életüket. Munkája pedig látható gyümölcsöket hoz, tanítása a nővérek egész életére hatással lesz. A novíciák arra szegezik tekintetüket tehát, aki sosem változik. Így akkor sem bizonytalanodnak el, amikor majd véglegesen elköteleződnek, elhagyják a noviciátust, és még inkább saját magukra lesznek utalva. Bár életük megváltozik, és új felelősségeket vállalnak, mégsem inognak majd meg különféle tanítások hallatán. Az sem fenyegeti őket, hogy önmagukba süppedjenek: képesek lesznek határozottan fellépni, hiszen tisztában vannak a dolgok valódi értékével. Mit számít, milyen munkával bízzák meg őket, ki lesz az elöljárójuk, vagy hogy melyik monostorba kerülnek! Pedig az efféle változásokat fájdalmas áldozatként élheti meg egy mégoly szilárd lelkületű szerzetesnő is, és könnyen előfordulhat, hogy elbizonytalanodik. Teréz novíciái azonban egyszerű és erős lélekkel, csakis Istent keresve képesek minden akadályt leküzdeni, mert szívükben vágy és bizonyosság van: vágy, hogy korlátozás nélkül lemondjanak önmagukról, és bizonyosság, hogy a legtökéletesebb eszközök sem érnek semmit önmagukban.
      Teréz tanítása igen gyümölcsöző. Olyannyira erőteljes és egyértelmű kezdő lökést ad ugyanis, hogy a nővéreknek egész életükben elegendő csupán követniük ezt az impulzust, és képesek lesznek hűek maradni Istenhez. Ez a lökés ahhoz is hozzásegíti őket, hogy be tudják tölteni hivatásukat. Teréz tanítása felbecsülhetetlen érték, hiszen felkészíti nővéreit arra, hogy a Szeretet áramlását befogadják, akárhogyan lepje meg őket annak sodrása. Így lesznek képesek a jövőben is válaszolni a Szeretet minden kérésére.
      Mert ez itt még csupán a lelki élet előszobája.

_____________________________

[1] Minden kármelita szerzetesnek kötelessége ügyelni rá, hogy az asztalszomszédja ne leljen semmiben hiányt.
[2] Rózsafüzér-féle lánc a habitusra tűzve, amelynek szemein a napi jótetteket számlálták a nővérek. Magyarországon aktusnak nevezték.

Az idézetek forrása:
Victor Sion: Lisieux-i Szent Teréz spirituális realizmusa,
SKN 2010

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése