A kis utat járva Teréz teljes mértékben átadja magát Istennek, és egyre inkább tökéletesedik a Szeretetben. Az Úr meghívása minden egyes emberhez szól: „Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5,48).
Az Egyház azért küzd, hogy kijelölje a szabadság útját, mely újra összeköti az anyagot és a szellemet, a szeretett teremtményt és a teremtő Szeretetet. Az Egyház tagjaiként azon munkálkodunk, hogy Istent kiárasszuk a világba, a világot pedig Istenhez vezessük. Csak úgy végezhető el ez a feladat, ha életünket a közvetítő Krisztusra tesszük fel.
Számtalan cél és vágy hajt minket, melyek könnyen szétdarabolhatják életünket. Teréz éppen ezért minden hajtóerőnket egy irányba fogja össze. Ezzel új utat nyit meg számunkra: szívünk legyen teologális szív, az Evangéliumot pedig éljük meg az Egyház szívében.
I. A teologális szív
A teologális szív az Istenre való ráhagyatkozás első gyümölcse. Azt jelenti, hogy elsajátítjuk a szemlélet, az akarat és a cselekvés isteni módját: „Aki pedig az Úrral egyesül, egy lélek Ővele” (1Kor 6,17).
Attól függően, hogy a lélek mennyire befogadó, az Atya felszabadítja benne jóságát, mivel „Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség” (1Jn 1,5). Ugyanis amit mi sötétségnek tapasztalunk, az valójában belőlünk származik, Őrá csupán kivetítjük azt.
Kizárólag Istenre támaszkodni egyedül a hit által lehetséges, a hit bibliai értelmében, és így Jézus segítségével megvalósul a titok: Isten elfoglalja emberi szívünket, és lassanként kitágítja azt. Szívünket ily módon „istenivé” teszi.
Ha váratlanul szenvedni kényszerülünk, a titokzatos isteni tanítás révén megszilárdul bennünk a bizonyosság: földi világunkon túl, melyben tanúságot teszünk, Jézus vár minket egy másik életben. Így szól majd hozzánk: „Most rajtam a sor.” „Igen, az Úr csodákat tesz számunkra, amelyek végtelenül fölülmúlják hatalmas vágyainkat.” „Mindig is felkeltette szívemben a vágyat az iránt, amit adni akart nekem.”
Krisztus megmondta: az atyai szívet mindig megindítja, ha azt látja, hogy gyermeke bízik benne.
A világ legnagyobb bűne az, hogy fél Istentől. Ha azonban valóban hinnénk az Atya szeretetében, hatalmának nagysága kevésbé lepne meg. Akkor lehetünk igazán boldogok, ha mind önmagunkkal, mind pedig az Egyházzal kapcsolatban csakis Isten válik reménységünk forrásává.
Az ember önös szükségletei rabja: mindent saját mércénkkel akarunk mérni, különösen Isten ajándékait. Istent azonban egészen Más...
A tökéletesség alapja és feltétele a szeretet, de igen gyakran elfeledjük, hogy a szeretet eszköze is a tökéletességnek. Teréz hősiessége erre figyelmeztet. Életünk végén a szeretet alapján ítéltetünk majd meg. Ugyanakkor Jézus már most a barátai közé sorol minket, ha cselekedeinket szeretetből tesszük: „Ti a barátaim vagytok, ha megteszitek, amit parancsolok nektek... Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást...” (Jn 15,14-17).
A semleges jóindulat nem elegendő Isten adománya előtt: „...aki nem gyűjt velem, az szétszór” (Lk 11,23). Ha szeretjük Istent, haladnunk is kell az Ő jelenlétében.
„Csak a szeretet számít.” Ezzel Teréz valójában mindent elmond. Az élet kovásza csakis a szeretet, de kitartóan és hűségben, mint Isten Anyja és Teréz. A megtestesült Igének is a célja az volt, hogy az Atyát szeresse: „mindenkor azt teszem, ami kedves neki” (Jn 8,29.
A szeretet szükségszerűen azt is jelenti, hogy az Övéi közül a legkisebb teremtményt is szeretnünk kell, méghozzá eleve, a priori kell szeretnünk, közösségben a teremtő Szeretettel. Hiszünk, várakozunk, szeretünk - most már létünk legbensőbb mélysége felé tartunk, ez a teologális szív.
Itt mélyben a Szentlélek mintegy hatalmába keríti és újrarendezi képességeinket.
Természetesen az Istenre való ráhagyatkozás ettől még kemény küzdelem marad. Azzal, hogy megtaláltuk Istent, nem kapunk felmentést: magunknak is dolgoznunk kell azon, hogy megváltozzunk. A szentséget ugyanis csak akkor érhetjük el, ha egyre szigorúbb követelményeket támasztunk magunkkal szemben.
Ha a szeretet keresztre feszítette az Urat, miért lepődünk meg rajta, hogy minket meg felnégyel? Nem a dolgok változnak meg, hanem mi: elkezdjük belülről a hitben, Isten tekintetével és az Ő akaratába simulva szemlélni azokat.
A ráhagyatkozás azért jár annyi szenvedéssel, mert bele kell egyeznünk abba, amit Istentől kapunk. A legnagyobb öröm, amelyet az Úrnak szerezhetünk, ha mi magunk nyújtjuk a kezünket bármilyen Tőle származó ajándékért.
Ha eddig úgy éreztük, adtunk valamit, most már a teologális szívünk tudja, valójában kaptuk azt. „Isten előbb szeretett minket” (1Jn 4,19). Legnemesebb szándékunk sem más, mint válasz. Ez a lelki szegények boldogságának gyökere.
A valóban teologális létezés mindig alázatra vágyik – ez csak az isteni transzcendencia fényében érthető meg. „A Szeretet sajátossága valóban az, hogy leereszkedjék...” és engedelmeskedik, még a halál pillanatában is.
Teréz kicsinynek vallja magát, de nem azért, hogy a gyermek szerepében tetszelegjen. Tudja: ha az Úr a minden, ő maga semmi sem lehet nélküle, ugyanakkor az Ő kegyelmével semmi sem lehetetlen számára. A teologális út az az út, amelyen Teréz felfedezte: Isten iránta támasztott követelményeinek van egy olyan arca is, mely irgalmas szeretetet sugároz.
A teologális szív legelőször is a szabadság forrása bennünk: „...az igazság szabaddá tesz titeket” (Jn 8,32). Megszabadít minket negatív érzéseinktől, legyen az kétely, keserűség vagy elkeseredettség, melyek életünket megmérgezik. Megszabadít a félelemtől, mely legnemesebb törekvéseinket is derékba töri, és lelki békénket felborítja. Tudjuk: „Nincs tehát már semmi kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak”. (Róm 8,1)
„A tökéletes szeretet kizárja a félelmet” (1Jn 4,18); Teréz üzenete a Tanítvány szavainak logikus kommentárja. „...nem értem meg a lelkeket, akik félnek ettől az ennyire gyöngéd Baráttól.” „Ó, oly jó hozzám az Úr, hogy tőle félnem lehetetlen.” A szeretet megszabadít minket korlátainktól és szűkmarkúságunktól.
A gyermek semmit sem birtokol, vajmi keveset törődik azzal, hogy jogait megvédje, és folyamatosan szeretetért kuncsorog. Ugyanígy a teologális szív sem fukarkodik: teljes mértékben megelégszik azzal, hogy bízik Istenben, állandóan készen áll, hogy „színtiszta szeretetből” szolgáljon.
Az Istennel való bensőséges együttlét talaján meglepő módon kezdenek fejlődni természetes adottságaink - mivel Jézus Lelke birtokolja szívünket, napról-napra megtapasztaljuk képességeink kibontakozását, és a létezés teljességét. Amikor így átalakulunk, szívünk leggyakrabban nem is sejti, micsoda változás megy végbe benne Isten érintése folytán. Önmagáról teljesen megfeledkezve él tovább, és általában csak mások élvezik emberi és természetfeletti kiteljesedését. Szívünk csupán egyet tud: Istenben él, és teljesen Tőle függ. Az Úr rejtett jelenléte megtisztít minket, és gyümölcsöző önismerettel ajándékoz meg. Felfedezzük az élet és a halál húsvéti titkának gazdagságát, mellyel az Úr elhalmozott minket, és megértjük az ember történetének mélyebb értelmét. Bensőnkben Isten a támpontunk, és Krisztus maga gondoskodik róla, hogy létezésünk, bár talán kiábrándító, értelmet kapjon: életünk mennyei kincsek tárházává válik.
A teologális szívben csodálatos egység lakozik: Jézus közvetítésével Isten egyszerűségében veszünk részt. Semmi sem egyszerűbb, mint Isten, az Abszolútum. Az Úr parancsa így hangzik: „Maradjatok meg szeretetemben” (Jn 15,9). Végtelen gyöngédséggel szólít minket, és olyan bensőséges kapcsolatot ajánl fel, melyet eddig még sosem tapasztaltunk.
Miután ráhagyatkozunk Istenre, lelkünk megkönnyebbül, és szegénységben kezdünk élni. Ekkor eláraszt minket a kegyelem, és hatékonyan működésbe lép bennünk.
Teréz nagy fontosságot tulajdonít a Szentírásnak és azon belül is főként az Evangéliumnak. Céline tanúvallomása szerint – „a Jó Isten karakterét” akarta megismerni közvetlenül úgy, ahogyan a Szentlélek Isten azt „a mi emberi nyelvünkön volt kegyes kifejezni”. „A Szeretet tudománya, ó igen! ez a szó édesen muzsikál a lelkemben, egyesegyedül erre a tudományra vágyom”. Teréz szeretni vágyik, mert - ahogyan írja - „annyira megértem, hogy csakis a szeretet tehet minket kedvessé a Jó Isten előtt, hogy ez a szeretet az egyetlen jó, amire törekszem.” De ugyanakkor tudja azt is, hogy ezt a tudományt nem lehet „megszerezni”: a lélek kicsiségét csak remélheti és kérheti az Attól, aki önmagát nevezi Szeretetnek (vö. 1Jn 4,16): „mivel kicsi és gyenge voltam, lehajolt hozzám és titkon megtanított arra, hogy mi az ő szeretete”.
Krisztus maga kötelezte tanítványait a lelki gyermekségre, mintegy pellengérre állítja büszkeségüket: „Bizony mondom nektek: ha meg nem tértek és nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3). Amikor tanítványaival Galileában járt téríteni, másodszor is megjövendölte szenvedését. A tanítványok elszomorodtak, „nem értették ezt a beszédet, de nem merték őt megkérdezni” (Mk 9,32). A tragikus jövendölést hallva pedig úgy terelték el figyelmüket, hogy apró-cseprő gondjaikat tárgyalták meg. „Megérkeztek Kafarnaumba. Amikor már a házban volt, megkérdezte őket: »Miről beszélgettetek az úton?« Azok csak hallgattak, mert az úton arról tanakodtak, hogy ki a legnagyobb közülük” (Mk 9,33-34). Ez volt „szívük gondolata” (Lk 9,47): ambiciózus álmokat kergettek ahelyett, hogy szembesültek volna a Kereszt valóságával. Voltaképpen a haldokló előtt vitatták meg, kié legyen az örökség!
Jézus csöndben leül, hívja a tizenkettőt, és magához von egy gyermeket. A kisded minden bizonnyal igencsak meg van szeppenve ennyi felnőtt között, ahhoz pedig túlságosan meg lehet lepve, hogy büszkén kihúzza magát. Jézus megöleli őt... ki hát a legnagyobb? Aki a legkisebb mind közül. És ki az első? Aki a legutolsó mind közül. Jézus egy kézmozdulattal félresöpri arcunkról a nagyképűség álarcát, és egy jelentéktelen kisgyermeket állít elénk példaképül. Isten azt választja, aki nincs, méghozzá azért, hogy zavarba ejtse azt, aki van.
Jézus a gyermek tulajdonságai közül csupán egyet vesz figyelembe, és ez az alázat. „Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában” (Mt 18,4). A gyermek alázata abban áll, hogy helyzetét, valamint másoktól való állandó és teljes függőségét gondolkodás nélkül, spontán módon elfogadja. Az Úr igen jól tudja, hogy az emberrel dolga van. Változást kér: „Ha meg nem tértek...” (Mt 18,3). Napról napra olyanná kell válnunk, mint egy kisgyermek, miközben saját magunkat elveszítjük.
Az anyák tudták, hogy az Úr megkülönböztetett szeretettel viseltetik a kisdedek iránt, Ő pedig készséggel tett eleget kéréseiknek: „Odavitték hozzá a kisgyermekeket is, hogy érintse meg őket” (Lk 18,15), „hogy tegye rájuk a kezét, és imát mondjon” (Mt 19,13). Az apostolok azonban, miután Jézus egy gyermek előtt feddte meg őket, a gyermekek kísérői ellen fordultak. Mintha bizony ezzel ki lehetne bújni Krisztus tanítása alól. De hiszen épp e gyermekekkel példálózik az Úr! „Ezt látva Jézus haragra gerjedt, és azt mondta nekik: »Engedjétek hozzám jönni a kisgyerekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa.«” (Mk 10,14) Majd befejezi tanítását: „Bizony, mondom nektek: aki nem fogadja Isten országát úgy, mint a kisgyermek, nem megy be oda” (Mk 10,15).
Ebben áll tehát a gyermek alázata: elfogadja, hogy mindent másoktól kap. Zavarba ejtő tanítás - minden bizonnyal a tanítványok is így érezték. Hiszen mindarra, ami magabiztosságunkat megrengeti, azt mondjuk: esztelenség...
Gyermeknek lenni a Lélekben azt jelenti, hogy végtelenül meghosszabbítjuk azt az egyszeri cselekedetet, amellyel az Atya Jézusban az életét adta nekünk. Azt jelenti, hogy keresztségünk forrásánál maradva élettel töltekezünk. Innen fakad a fiúi voltunkból adódó nagyság és teljes függőség; innen ered a lehetőség arra, hogy szárnyaljunk és megalázkodjunk.
Mindannyiszor, amikor a keresztségben Istennek gyermeke születik, újabb lelki gyermekkor veszi kezdetét.
A lelki gyermekségben arra kapunk meghívást, hogy az Úrra bízzuk, milyen próbatételekben kíván megedzeni bennünket, miközben lelkünket mindörökre a tehetetlenség és az Istenre való várakozás tölti be. Szent Péter szavaival élve „Sicut modo geniti infantes” - „mint a most született kisdedek, hamisítatlan szellemi tej után vágyakozzatok, hogy általa növekedjetek az üdvösségre, miután megízleltétek, milyen édes az Úr” (1Pét 2,2).
Teréz rátalál saját evangéliumi útjára, és hosszasan elmélkedik az Úr szenvedéséről. Így aztán sosem feledi, hogy az Isten felé vezető úton konkrét lépéseket kell megtennünk.
Igaz ugyan, hogy Isten gyermekei vagyunk, de hálátlan gyermekei: az első ember vétke óta nyomorúságos koldusként élünk. Örököltük Ádám sebzett természetét és rosszra való hajlamát, ráadásul saját bűneink folytán vétkében is részesülünk. Ádám eltávolodott az Atyától, Teréz azonban közeledni szeretne Hozzá. Ezért homlokegyenest ellentétes irányt vesz - pontosabban a Lélek fényénél folytatja az utat, amelyen Ádám visszafordult, hogy elmeneküljön a Szeretet elől. Az önállóság szelleme helyett Teréz az alávetettséget választja. Távol áll tőle, hogy fel akarjon szabadulni Isten gyámsága alól, sőt, magára veszi az Isten jármát, és könnyűnek találja azt. Teréz így gyökerestül kiirtja lelkéből a gőgöt. Ádám elvesztette Isten barátságát, amiért megtagadta teremtményi mivoltának korlátait. Teréz igen hamar megérti saját erejének paradox voltát: „Visszautasítja a gőgöt, és szívesebben fogja meg egy gyönge gyermek karját.”
Az Úr ismeri nyomorúságunkat, és szeretne ismét barátaivá fogadni minket. Nem is vár mást, mint hogy beismerjük vétkünket, és keserűség nélkül elfogadjuk gyöngeségeinket. A legfontosabb, amit vár, hogy megtisztult szívvel fogadjuk gazdagságát. Az alázat teremt ugyanis helyet a Szeretet számára. Teréz hiszi, hogy „csak a Szeretet számít”, így semmiféle önösség nem találhat rajta fogást: kezdettől fogva csak Isten örömét keresi.
Az Evangélium szerint Jézus is „növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt”. (Lk 2,52) Sőt, növekedését az Írás úgy mutatja be, mint az Isten Fiának legfontosabb feladatát: „A gyermek pedig növekedett és erősödött, telve bölcsességgel, és az Isten kegyelme volt rajta” (Lk 2,40).
A természet és a kegyelem törvénye egyaránt az, hogy ki kell nőnünk a gyermekkorból. El kell hagynunk a pólyát és a gügyögő beszédet, ahogyan Szent Pál is mondja: „Amikor gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy éreztem, mint a gyermek, úgy gondolkoztam, mint a gyermek; amikor pedig férfivá lettem, felhagytam azokkal a dolgokkal, amelyek gyermekhez valók” (1Kor 13,11).
Teréz tudja, miről van szó. Így ír: „1886. december 25-én kaptam azt a kegyelmet, hogy kilépjek gyermekkoromból, egy szóban kifejezve, teljes megtérésem kegyelmét.”
Feladatunk, hogy „mindenben nőjünk fel őhozzá, Krisztushoz, aki a fej. Általa az egész test (...), minden egyes rész sajátos tevékenységével gondoskodik saját növekedéséről, hogy felépüljön a szeretetben” (Ef 3,15). „Arra rendeltelek benneteket, hogy elmenjetek, gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon” (Jn 15,16). A keresztény ember ekkor valóban éretté válik, ez pedig Istennek csakis dicsőségére válhat.
A teremtésnek mind forrása, mind pedig célja a szeretet. Nem arról van szó, hogy mesterségesen elfojtsunk magunkban minden emberi fellángolást, minden lelkesedést. Ha félénk természetűek vagyunk, tényleges kísértést jelenthet a lelki gyermekség álarca mögé rejtőzni, miközben egyszerűen csak nem merünk élni, vagy tudat alatt kibúvót keresünk a felelősségvállalás alól. Nem nehéz az életen gondtalanul átrobogni, akár egy gimnazista. Ha azonban ily módon levágjuk az utat, nem kerülünk közelebb az üdvösséghez, és az emberi lét gazdagságából is vajmi kevés részünk lesz. Isten rendelése az, hogy felnőjünk.
Ugyanakkor a megváltás paradox módon működik: nincs rá biztosíték, hogy felnövünk Krisztushoz.
A kis út ábécéskönyvében az is szerepel, hogy folyamatos megfosztottságban kell élnünk, egyedül így válhatunk Krisztushoz hasonlatossá. Isten szemében életünk nem más, mint egy nap a gyermek életében: hol kacagunk, hol meg keservesen sírunk, míg a szeretet türelmesen munkálkodik, hogy életünkből kiszabja az örökkévalóság ránk jellemző mintázatát. Isten tehát azt kívánja tőlünk, hogy miközben emberileg növekedünk, maradjunk meg gyermeknek. A két kívánság azonban nem mond ellent egymásnak. Valójában akkor növekszünk, ha megmaradunk Istenben. Ebben áll a kereszténység csodája: az elevenség és frissesség, Szent Teréz hervadhatatlan fiatalsága, amely az élő vizek forrásából merít.
Jézus azt kívánja tőlünk, hogy úgy éljünk, akár a gyermekek - ez a nyolc boldogság állapota, innen indul Teréz kis útja per vias rectas - egyenesen az ég felé.
Mit szűrt le Teréz az evangéliumból? Azt, hogy noha számos megpróbáltatáson kell keresztülmennünk úgy, hogy közben még bűneink terhét is cipeljük, mégis rá kell hagyatkoznunk Istenre. Halála előtt néhány órával Jézus, a Mester, az Úr, még egyszer, utoljára mindenki szolgájaként térdre ereszkedett, hogy megmossa a büszkék lábát. „Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek. Bizony, bizony mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött nem nagyobb annál, aki őt küldte. Miután ezeket tudjátok, boldogok vagytok, ha meg is teszitek” (Jn 13,15-17). Ez az utolsó boldogság: a szolga, az alázatos ember, vagyis a gyermek boldogsága.
Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, Testét és Vérét adta nekünk táplálékul. Ekkor végre elmondhatta tanítványainak azt, ami már oly régóta kikívánkozott belőle: „Gyermekeim, már csak kis ideig vagyok veletek. (...) Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást...” (Jn 13,33).
Amíg Jézus köztünk volt, megosztotta velünk összes titkát, amit Fiúként birtokolt. A halál küszöbéhez érve nem volt tehát már mit adnia. Mégis átad még valamit: Édesanyja titkát. Ez pedig a szeretet és a transzparencia. Édesanyját adja nekünk ajándékul, de nem azért, hogy vigyázzunk rá. Sokkal inkább azért, hogy legyen kire tekintenünk, legyen kit követnünk. Így tudhatjuk meg ugyanis, hogyan látta Mária Istent, és most már csak ez a fontos. Isten az alázat példaképét ajándékozza nekünk Szolgálóján keresztül: a Szent Szűz a ráhagyatkozás modelljét nyújtja számunkra. Mária vezette be ugyanis a világba az Istent, de ő kapta azt a küldetést is, hogy minket Isten világába bevezessen. Ő nyújt példát számunkra, hogyan kell gyermekként élni, hiszen ő maga is gyermekként hordozta a Gyermeket. Jézus vonásait a legjobban annak az asszonynak a tekintete tükrözi, aki fiának hívta Őt, számos fiú közül az elsőszülöttet...
Teréz igen nagyravágyó elképzeléseket dédelget arról, hogy milyen szerepet tölt majd be az Egyházban, milyen apostoli küldetése lesz. Azok példája vonzza, akik távoli földeken hirdetik az Igét, térítenek, és vérüket adják az Úrért. Isten akarata és szeretete ehelyett a Kármel falai közé zárja a fiatal lányt. Ennyire kifürkészhetetlen volna Isten? Elpazarolná a tehetséget? Júdás minden bizonnyal ilyesféle kérdéseket tenne fel.
Teréz azonban nem így gondolkodik: a szeretet rabja, de szeretetből lesz azzá, és sosem érzi, hogy végtelen vágyait a magány elnyomná vagy megnyomorítaná. Épp ellenkezőleg: a sivatag elhagyatottságában egybeforr Istennel, a csendben megtapasztalja Isten egyszerűségét, és benne maradva szinte észrevétlenül növekszik. Közben tekintetét egyre magasabbra emeli, és fokozatosan feltárul előtte a világ úgy, ahogyan azt az Úr látja. Cselekedeteinek hatóköre egyre jobban kitágul, hatékonysága pedig immáron túlmutat az anyagi világon. Tehetetlensége ugyanis Jézus munkálkodásának eszközévé válik, Őbenne találja meg Teréz helyét az Egyházban.
Teréz úgy tekint az Egyházra, mint édesanyjára. Az anyai szív állandó rezdülésekkel jelez vissza gyermekének. Mielőtt a gyermek beszélni kezdene, az anya kitalálja gondolatait, már a könnyek kibuggyanása előtt megérzi fájdalmát, kétségbeesését pedig egy félrevont tekintetből is megsejti. Nem hőköl hátra, ha a gyermek elbukik, és nem taszítja semmilyen seb vagy sérülés. Hiszen minden vércsepp egy kicsit az ő vére is, és minden gyöngeség előcsalogatja a szívében szunnyadó szeretetet. Az anyák voltaképpen egész életükön át életet adnak. Az együttérzés és a befogadás ereje rejlik bennük, ezért tudják összetartani a családot. Gyermekeket adnak a világnak, akiknek sorsa azután őbennük fonódik egybe és hangolódik össze. Belőlük sarjad az élet, de csemetéik nem mérik fel, mennyivel is tartoznak nekik ezért. Egy gyermek éveken át haladhat útján anélkül, hogy akár egyszer is visszapillantana, mégis végig aggódó gondoskodás követi, tartja meg és bátorítja - az anyai szív, mely örömeit és reményeit visszhangozza.
Ugyanígy az Egyház szerepe is kettős: meleg, anyai légkört biztosít, ahol a legkisebbeket szeretik a legjobban, ugyanakkor a növekedés fészke is. Aki részesül a keresztség szentségében, életet, világosságot és táplálékot meríthet belőle az idők végezetéig. Az emberi élet minden büszkesége és vihara, a történelem összes fordulata visszhangot ver benne, mely Jézus eljöveteléig hallatja hangját. Az Egyház mégis képes mindezt befogadni és megtartani, mert a Jegyes szívének nincs más korlátja, csak a Bárány hatalmas szeretete. Ma is, mint minden nap titokzatos módon munkálkodik a mennyek országán.
Az Egyház szívében élni azt jelenti, hogy a megváltás tervének részévé válunk, megtapasztalva annak kiterjedését és gazdagságát. Szívünk együtt dobban az Egyház szívével, felhevül és szárnyra kap, átveszi annak befogadó melegét és térítő buzgalmát. E szív dobbanásaiban valósul meg Isten szeretete a térben és az időben, ebből fakad az Egyház üdvözítő ereje. Ezt az erőt kívánta Teréz megragadni és magáévá tenni, méghozzá annak születése pillanatában: amikor Jézus Szívéből kiárad.
A keresztségben mi is részesévé válunk a Misztikus Testnek, s rajta keresztül ennek a dinamikus valóságnak is, mely állandó mozgásával minden pillanatban az Atyához emel minket. Teréz azonban ennél többet tesz. Egyrészt mindezt teljesen tudatosan éli meg, másrészt pedig felfedezi: az Egyház szívében mindenki találkozhat a gondviseléssel, tekintet nélkül nyomorultságára vagy elhagyatottságára. Ez a felfedezés pedig egyértelműen a spirituális zsenialitás jele. Hagyja, hogy korlátai feloldódjanak az Egyház szívében, így emberi szívének szűkössége megnyílik a megváltás előtt, és képes lesz befogadni annak mindent átható, univerzális valóságát. A teljes megfosztottságot választja: a szereteten kívül nincs más fegyvere, és lemond arról is, hogy nagy tetteket vigyen véghez. A puszta hit talajáról elrugaszkodva belemerül az Atya sokarcú bölcsességébe, és biztos benne, hogy azonnal részesül hatalmában.
Teréz mindezt véghezvitte, ez számunkra is meghívás az kis útra. Gyermekké válni és gyermekként élni a mindennapokban - ebben áll a világ üdvössége, és ebben a miénk is. Nem kell erősnek, sem tehetségesnek lennünk ahhoz, hogy az Egyházban és az Egyházért éljünk, a világ világossága és az élet sója legyünk. Nem a hatalmasok Egyháza vagyunk, hanem a bűnösöké és a gyöngéké. Jézus ugyanis azért jött, hogy megmentse azokat, akik elvesztek.
Lehetünk sánták, bénák, vakok - bárhonnan is hívott minket Atyjának asztalához, hogy enni adjon nekünk, az Isten Országa csupán egyetlen fizetőeszközt ismer, és ez a szeretet. Isten szemében minden csak annyit ér, amennyi szeretetet magában hordoz, ahogyan a mátkapárt is megszépíti a szerelem, és az esküvői dísz elrejti minden hibájukat. Ugyanígy a mennyben „nem olyan főpapunk van, aki nem tud részvéttel lenni gyöngeségeink iránt, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűnt kivéve” (Zsid 4,15)
Isten különféle életkörülményekkel ajándékozott meg bennünket, és abban is jelentősen különbözünk, hogy milyen cselekedeteket vagyunk képesek véghezvinni. Az azonban, hogy mennyire ragyog belőlünk az apostoli lelkület, végső soron javarészt a bennünk lévő hit és bizalom függvénye. A hit és a bizalom határozza meg ugyanis, hogyan tudunk Isten szeretetére felelni a jelen pillanatban. Mivel a megváltás eszköze a szeretet, mi is csak a szeretet által menthetünk meg másokat. A kereszténység tanítását Teréz ezzel az új, friss nézőponttal gazdagította, így ötvözve a lelkiséget a rá oly jellemző realizmussal. Ő maga mindezt oly nagy buzgalommal és eltökéltséggel élte meg, amire csak a szentek képesek. Mivel az Úr igen korán kivette őt a világból, kevés kapcsolata volt az emberekkel, és hamarabb juthatott el odáig, hogy életét kizárólag a szeretetnek szentelje.
Tudnunk kell azonban: ha részesültünk a keresztség szentségében, és át tudjuk magunkat engedni a minket megerősítő Lélek sodrásának, Krisztus Szíve pontosan ugyanúgy nyitva áll előttünk, ahogyan őelőtte nyitva állt. Nem egymagunkban kell küzdenünk: az Egyház Szívében minden küldetés összeér, és kiegészíti egymást.
A kegyelemben megmaradva sokkal kevésbé az számít, hogy dolgozunk-e vagy szemlélődünk, véghezviszünk-e egy-egy konkrét cselekedetet vagy sem, hanem az számít, hogy Isten munkálkodik bennünk.
Teréz szerepe, feladatvállalása az Egyházban elsősorban a szeretettel kapcsolatos. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mással nem is foglalkozott volna. Épp ellenkezőleg: minden más tevékenységének feltétele a szeretet. Aki ugyanis apostoli tevékenységet folytat, tanúságot tesz, vagy vállalja a mártíromságot, nem nélkülözheti a Misztikus Testet. Muszáj erőt merítenie Belőle, hogy reménye ki ne fogyjon, és kitartson egészen a végsőkig.
Minél jobban megismerjük és igyekszünk megélni Teréz tanítását a ráhagyatkozásról, annál inkább lelünk benne ellenszert korunk problémáira. Úgy tűnik, a kármelita szent mintha homályosan megérezte volna, miféle szorongásokkal küzd majd vajúdó világunk, és mire lesz leginkább szüksége. Mintha rövid életébe mindezt bele akarta volna foglalni, körül akarta volna ölelni. Elfogadja az ember korlátait, otthont teremt számukra, és szabadon igent mond az emberi sorsra - ezáltal vissza is szerzi a modern gondolkodás egészségét. Realizmusa, gyakorlatias hozzáállása hangsúlyozza a megváltottak szabadságát és a jelen pillanatban megvalósuló szeretetet, így gazdagítva az eszkatológiát.
Bár a tökéletesség útja töretlen kitartást követel, mégis megdöbbentően egyszerű rajta járni. Elegendő Isten mellett döntenünk - és e döntést tulajdonképpen Isten kezdeményezi, hiszen már előbb kiválasztott minket.
Így tett Mária is: Názárettől a Kálvárián át egészen mennybevételéig kész volt rá, hogy szívét megnyitva újabb és újabb dimenzióit tapasztalja meg az anyaságnak. Az üdvösség elnyerése ugyanis sosem egészében csak az egyéni fejlődés eredménye: mindig az Egyház műve is. Csak a Test buzgó szolgálata által lehet a Fejhez eljutni.
Teréz pedig úgy döntött, hogy édesanyjának, az Egyháznak a Szívébe vési hivatását, így a maga örökkévaló sorsát Máriáéval kötötte össze. Mária ugyanis Krisztussal való láthatatlan kommuniója révén megvalósítja az Egyház ősmintáját, elővetíti a mennyben a megelőlegezett tökéletességét. Az a szerep, amelyet Teréz az Egyházban meglelt, nem más, mint máriás életének megkoronázása. Miután csatlakozott Édesanyjához a dicsőségben, a Miasszonyunknak minden bizonnyal úgy tetszett, hogy megajándékozza őt anyai szeretetének visszfényével, és szerte a világon fellelkesítette az embereket, hogy életüket a szeretet felszabadításának szenteljék. Az Úrnak valójában egyetlen dologra van szüksége ahhoz, hogy a világot megválthassa: „igazi imádók”-ra „lélekben és igazságban” (Jn 4,23-24), olyan lelkekre, akikben szabadon élhet és cselekedhet, és így tud bennünk az Ő titka teljességgel megújulni.
_______________________
Az idézetek forrása:
Victor Sion: Lisieux-i Szent Teréz spirituális realizmusa,
SKN 2010
- Az Úr a mi lépteinkkel halad, de mindig Ő kezdeményez.
 |
| Kis Szent Teréz festménye Celine-nek |
Teréz kicsinynek vallja magát, de nem azért, hogy a gyermek szerepében tetszelegjen. Tudja: ha az Úr a minden, ő maga semmi sem lehet nélküle, ugyanakkor az Ő kegyelmével semmi sem lehetetlen számára. A teologális út az az út, amelyen Teréz felfedezte: Isten iránta támasztott követelményeinek van egy olyan arca is, mely irgalmas szeretetet sugároz.
A teologális szív legelőször is a szabadság forrása bennünk: „...az igazság szabaddá tesz titeket” (Jn 8,32). Megszabadít minket negatív érzéseinktől, legyen az kétely, keserűség vagy elkeseredettség, melyek életünket megmérgezik. Megszabadít a félelemtől, mely legnemesebb törekvéseinket is derékba töri, és lelki békénket felborítja. Tudjuk: „Nincs tehát már semmi kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak”. (Róm 8,1)
„A tökéletes szeretet kizárja a félelmet” (1Jn 4,18); Teréz üzenete a Tanítvány szavainak logikus kommentárja. „...nem értem meg a lelkeket, akik félnek ettől az ennyire gyöngéd Baráttól.” „Ó, oly jó hozzám az Úr, hogy tőle félnem lehetetlen.” A szeretet megszabadít minket korlátainktól és szűkmarkúságunktól.
A gyermek semmit sem birtokol, vajmi keveset törődik azzal, hogy jogait megvédje, és folyamatosan szeretetért kuncsorog. Ugyanígy a teologális szív sem fukarkodik: teljes mértékben megelégszik azzal, hogy bízik Istenben, állandóan készen áll, hogy „színtiszta szeretetből” szolgáljon.
Az Istennel való bensőséges együttlét talaján meglepő módon kezdenek fejlődni természetes adottságaink - mivel Jézus Lelke birtokolja szívünket, napról-napra megtapasztaljuk képességeink kibontakozását, és a létezés teljességét. Amikor így átalakulunk, szívünk leggyakrabban nem is sejti, micsoda változás megy végbe benne Isten érintése folytán. Önmagáról teljesen megfeledkezve él tovább, és általában csak mások élvezik emberi és természetfeletti kiteljesedését. Szívünk csupán egyet tud: Istenben él, és teljesen Tőle függ. Az Úr rejtett jelenléte megtisztít minket, és gyümölcsöző önismerettel ajándékoz meg. Felfedezzük az élet és a halál húsvéti titkának gazdagságát, mellyel az Úr elhalmozott minket, és megértjük az ember történetének mélyebb értelmét. Bensőnkben Isten a támpontunk, és Krisztus maga gondoskodik róla, hogy létezésünk, bár talán kiábrándító, értelmet kapjon: életünk mennyei kincsek tárházává válik.
A teologális szívben csodálatos egység lakozik: Jézus közvetítésével Isten egyszerűségében veszünk részt. Semmi sem egyszerűbb, mint Isten, az Abszolútum. Az Úr parancsa így hangzik: „Maradjatok meg szeretetemben” (Jn 15,9). Végtelen gyöngédséggel szólít minket, és olyan bensőséges kapcsolatot ajánl fel, melyet eddig még sosem tapasztaltunk.
- Egyetlen eszközünk van csupán: Jézus. Egyedül csak Jézus, aki személy, és nem módszer. Az Istenre való ráhagyatkozás sem valamiféle keresztény technika. Mi egyet tehetünk: a kitárt karok közé vetjük magunkat. Oly hatalmas, oly titokzatos dolog ez!
Miután ráhagyatkozunk Istenre, lelkünk megkönnyebbül, és szegénységben kezdünk élni. Ekkor eláraszt minket a kegyelem, és hatékonyan működésbe lép bennünk.
II. Az evangéliumi szív
Teréz ráhagyatkozását főként az evangélium táplálja: szavaiból annak a bizalomnak és alázatnak a légköre árad felénk, amelyben a tanítványok az Úr akarata szerint felnőttek, kibontakoztak. Ha nincs meg ez a légkör, a lelki gyermekség sem valósulhat meg.Teréz nagy fontosságot tulajdonít a Szentírásnak és azon belül is főként az Evangéliumnak. Céline tanúvallomása szerint – „a Jó Isten karakterét” akarta megismerni közvetlenül úgy, ahogyan a Szentlélek Isten azt „a mi emberi nyelvünkön volt kegyes kifejezni”. „A Szeretet tudománya, ó igen! ez a szó édesen muzsikál a lelkemben, egyesegyedül erre a tudományra vágyom”. Teréz szeretni vágyik, mert - ahogyan írja - „annyira megértem, hogy csakis a szeretet tehet minket kedvessé a Jó Isten előtt, hogy ez a szeretet az egyetlen jó, amire törekszem.” De ugyanakkor tudja azt is, hogy ezt a tudományt nem lehet „megszerezni”: a lélek kicsiségét csak remélheti és kérheti az Attól, aki önmagát nevezi Szeretetnek (vö. 1Jn 4,16): „mivel kicsi és gyenge voltam, lehajolt hozzám és titkon megtanított arra, hogy mi az ő szeretete”.
Krisztus maga kötelezte tanítványait a lelki gyermekségre, mintegy pellengérre állítja büszkeségüket: „Bizony mondom nektek: ha meg nem tértek és nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3). Amikor tanítványaival Galileában járt téríteni, másodszor is megjövendölte szenvedését. A tanítványok elszomorodtak, „nem értették ezt a beszédet, de nem merték őt megkérdezni” (Mk 9,32). A tragikus jövendölést hallva pedig úgy terelték el figyelmüket, hogy apró-cseprő gondjaikat tárgyalták meg. „Megérkeztek Kafarnaumba. Amikor már a házban volt, megkérdezte őket: »Miről beszélgettetek az úton?« Azok csak hallgattak, mert az úton arról tanakodtak, hogy ki a legnagyobb közülük” (Mk 9,33-34). Ez volt „szívük gondolata” (Lk 9,47): ambiciózus álmokat kergettek ahelyett, hogy szembesültek volna a Kereszt valóságával. Voltaképpen a haldokló előtt vitatták meg, kié legyen az örökség!
Jézus csöndben leül, hívja a tizenkettőt, és magához von egy gyermeket. A kisded minden bizonnyal igencsak meg van szeppenve ennyi felnőtt között, ahhoz pedig túlságosan meg lehet lepve, hogy büszkén kihúzza magát. Jézus megöleli őt... ki hát a legnagyobb? Aki a legkisebb mind közül. És ki az első? Aki a legutolsó mind közül. Jézus egy kézmozdulattal félresöpri arcunkról a nagyképűség álarcát, és egy jelentéktelen kisgyermeket állít elénk példaképül. Isten azt választja, aki nincs, méghozzá azért, hogy zavarba ejtse azt, aki van.
Jézus a gyermek tulajdonságai közül csupán egyet vesz figyelembe, és ez az alázat. „Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában” (Mt 18,4). A gyermek alázata abban áll, hogy helyzetét, valamint másoktól való állandó és teljes függőségét gondolkodás nélkül, spontán módon elfogadja. Az Úr igen jól tudja, hogy az emberrel dolga van. Változást kér: „Ha meg nem tértek...” (Mt 18,3). Napról napra olyanná kell válnunk, mint egy kisgyermek, miközben saját magunkat elveszítjük.
Az anyák tudták, hogy az Úr megkülönböztetett szeretettel viseltetik a kisdedek iránt, Ő pedig készséggel tett eleget kéréseiknek: „Odavitték hozzá a kisgyermekeket is, hogy érintse meg őket” (Lk 18,15), „hogy tegye rájuk a kezét, és imát mondjon” (Mt 19,13). Az apostolok azonban, miután Jézus egy gyermek előtt feddte meg őket, a gyermekek kísérői ellen fordultak. Mintha bizony ezzel ki lehetne bújni Krisztus tanítása alól. De hiszen épp e gyermekekkel példálózik az Úr! „Ezt látva Jézus haragra gerjedt, és azt mondta nekik: »Engedjétek hozzám jönni a kisgyerekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa.«” (Mk 10,14) Majd befejezi tanítását: „Bizony, mondom nektek: aki nem fogadja Isten országát úgy, mint a kisgyermek, nem megy be oda” (Mk 10,15).
Ebben áll tehát a gyermek alázata: elfogadja, hogy mindent másoktól kap. Zavarba ejtő tanítás - minden bizonnyal a tanítványok is így érezték. Hiszen mindarra, ami magabiztosságunkat megrengeti, azt mondjuk: esztelenség...
 |
| Teréz 3 évesen. |
Mindannyiszor, amikor a keresztségben Istennek gyermeke születik, újabb lelki gyermekkor veszi kezdetét.
A lelki gyermekségben arra kapunk meghívást, hogy az Úrra bízzuk, milyen próbatételekben kíván megedzeni bennünket, miközben lelkünket mindörökre a tehetetlenség és az Istenre való várakozás tölti be. Szent Péter szavaival élve „Sicut modo geniti infantes” - „mint a most született kisdedek, hamisítatlan szellemi tej után vágyakozzatok, hogy általa növekedjetek az üdvösségre, miután megízleltétek, milyen édes az Úr” (1Pét 2,2).
Teréz rátalál saját evangéliumi útjára, és hosszasan elmélkedik az Úr szenvedéséről. Így aztán sosem feledi, hogy az Isten felé vezető úton konkrét lépéseket kell megtennünk.
Igaz ugyan, hogy Isten gyermekei vagyunk, de hálátlan gyermekei: az első ember vétke óta nyomorúságos koldusként élünk. Örököltük Ádám sebzett természetét és rosszra való hajlamát, ráadásul saját bűneink folytán vétkében is részesülünk. Ádám eltávolodott az Atyától, Teréz azonban közeledni szeretne Hozzá. Ezért homlokegyenest ellentétes irányt vesz - pontosabban a Lélek fényénél folytatja az utat, amelyen Ádám visszafordult, hogy elmeneküljön a Szeretet elől. Az önállóság szelleme helyett Teréz az alávetettséget választja. Távol áll tőle, hogy fel akarjon szabadulni Isten gyámsága alól, sőt, magára veszi az Isten jármát, és könnyűnek találja azt. Teréz így gyökerestül kiirtja lelkéből a gőgöt. Ádám elvesztette Isten barátságát, amiért megtagadta teremtményi mivoltának korlátait. Teréz igen hamar megérti saját erejének paradox voltát: „Visszautasítja a gőgöt, és szívesebben fogja meg egy gyönge gyermek karját.”
Az Úr ismeri nyomorúságunkat, és szeretne ismét barátaivá fogadni minket. Nem is vár mást, mint hogy beismerjük vétkünket, és keserűség nélkül elfogadjuk gyöngeségeinket. A legfontosabb, amit vár, hogy megtisztult szívvel fogadjuk gazdagságát. Az alázat teremt ugyanis helyet a Szeretet számára. Teréz hiszi, hogy „csak a Szeretet számít”, így semmiféle önösség nem találhat rajta fogást: kezdettől fogva csak Isten örömét keresi.
Az Evangélium szerint Jézus is „növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt”. (Lk 2,52) Sőt, növekedését az Írás úgy mutatja be, mint az Isten Fiának legfontosabb feladatát: „A gyermek pedig növekedett és erősödött, telve bölcsességgel, és az Isten kegyelme volt rajta” (Lk 2,40).
A természet és a kegyelem törvénye egyaránt az, hogy ki kell nőnünk a gyermekkorból. El kell hagynunk a pólyát és a gügyögő beszédet, ahogyan Szent Pál is mondja: „Amikor gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy éreztem, mint a gyermek, úgy gondolkoztam, mint a gyermek; amikor pedig férfivá lettem, felhagytam azokkal a dolgokkal, amelyek gyermekhez valók” (1Kor 13,11).
Teréz tudja, miről van szó. Így ír: „1886. december 25-én kaptam azt a kegyelmet, hogy kilépjek gyermekkoromból, egy szóban kifejezve, teljes megtérésem kegyelmét.”
Feladatunk, hogy „mindenben nőjünk fel őhozzá, Krisztushoz, aki a fej. Általa az egész test (...), minden egyes rész sajátos tevékenységével gondoskodik saját növekedéséről, hogy felépüljön a szeretetben” (Ef 3,15). „Arra rendeltelek benneteket, hogy elmenjetek, gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon” (Jn 15,16). A keresztény ember ekkor valóban éretté válik, ez pedig Istennek csakis dicsőségére válhat.
A teremtésnek mind forrása, mind pedig célja a szeretet. Nem arról van szó, hogy mesterségesen elfojtsunk magunkban minden emberi fellángolást, minden lelkesedést. Ha félénk természetűek vagyunk, tényleges kísértést jelenthet a lelki gyermekség álarca mögé rejtőzni, miközben egyszerűen csak nem merünk élni, vagy tudat alatt kibúvót keresünk a felelősségvállalás alól. Nem nehéz az életen gondtalanul átrobogni, akár egy gimnazista. Ha azonban ily módon levágjuk az utat, nem kerülünk közelebb az üdvösséghez, és az emberi lét gazdagságából is vajmi kevés részünk lesz. Isten rendelése az, hogy felnőjünk.
Ugyanakkor a megváltás paradox módon működik: nincs rá biztosíték, hogy felnövünk Krisztushoz.
A kis út ábécéskönyvében az is szerepel, hogy folyamatos megfosztottságban kell élnünk, egyedül így válhatunk Krisztushoz hasonlatossá. Isten szemében életünk nem más, mint egy nap a gyermek életében: hol kacagunk, hol meg keservesen sírunk, míg a szeretet türelmesen munkálkodik, hogy életünkből kiszabja az örökkévalóság ránk jellemző mintázatát. Isten tehát azt kívánja tőlünk, hogy miközben emberileg növekedünk, maradjunk meg gyermeknek. A két kívánság azonban nem mond ellent egymásnak. Valójában akkor növekszünk, ha megmaradunk Istenben. Ebben áll a kereszténység csodája: az elevenség és frissesség, Szent Teréz hervadhatatlan fiatalsága, amely az élő vizek forrásából merít.
- „Maradjatok meg szeretetemben....”, márpedig a szeretet szüntelen kivonulás.
Jézus azt kívánja tőlünk, hogy úgy éljünk, akár a gyermekek - ez a nyolc boldogság állapota, innen indul Teréz kis útja per vias rectas - egyenesen az ég felé.
Mit szűrt le Teréz az evangéliumból? Azt, hogy noha számos megpróbáltatáson kell keresztülmennünk úgy, hogy közben még bűneink terhét is cipeljük, mégis rá kell hagyatkoznunk Istenre. Halála előtt néhány órával Jézus, a Mester, az Úr, még egyszer, utoljára mindenki szolgájaként térdre ereszkedett, hogy megmossa a büszkék lábát. „Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek. Bizony, bizony mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött nem nagyobb annál, aki őt küldte. Miután ezeket tudjátok, boldogok vagytok, ha meg is teszitek” (Jn 13,15-17). Ez az utolsó boldogság: a szolga, az alázatos ember, vagyis a gyermek boldogsága.
Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, Testét és Vérét adta nekünk táplálékul. Ekkor végre elmondhatta tanítványainak azt, ami már oly régóta kikívánkozott belőle: „Gyermekeim, már csak kis ideig vagyok veletek. (...) Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást...” (Jn 13,33).
Amíg Jézus köztünk volt, megosztotta velünk összes titkát, amit Fiúként birtokolt. A halál küszöbéhez érve nem volt tehát már mit adnia. Mégis átad még valamit: Édesanyja titkát. Ez pedig a szeretet és a transzparencia. Édesanyját adja nekünk ajándékul, de nem azért, hogy vigyázzunk rá. Sokkal inkább azért, hogy legyen kire tekintenünk, legyen kit követnünk. Így tudhatjuk meg ugyanis, hogyan látta Mária Istent, és most már csak ez a fontos. Isten az alázat példaképét ajándékozza nekünk Szolgálóján keresztül: a Szent Szűz a ráhagyatkozás modelljét nyújtja számunkra. Mária vezette be ugyanis a világba az Istent, de ő kapta azt a küldetést is, hogy minket Isten világába bevezessen. Ő nyújt példát számunkra, hogyan kell gyermekként élni, hiszen ő maga is gyermekként hordozta a Gyermeket. Jézus vonásait a legjobban annak az asszonynak a tekintete tükrözi, aki fiának hívta Őt, számos fiú közül az elsőszülöttet...
III. Az Egyház szíve
„Az én Édesanyámnak, az Egyháznak a szívében én leszek a Szeretet...” Teréz ebbe a mondatba sűríti szellemi hagyatékát. Életprogramja békét hozhat számunkra, hiszen ő is békét merített belőle.
„Mindig vágytam arra, hogy szent legyek, de jaj, mikor a szentekkel összehasonlítottam magam, mindig megállapítottam, köztük és köztem ugyanaz a különbség, mint az égbevesző hegycsúcs és a hitvány homokszem között, amelyen a járókelők lába tapos” - állapítja meg Teréz, amikor a valóságot legmélyebb vágyaival szembesíti. „Ezt mondtam magamnak: a Jó Isten nem sugallhat megvalósíthatatlan vágyakat. (...) Meg akarom keresni a módját, hogy az Égbe jussak, épedig egy kicsi, nagyon egyenes, nagyon rövid, egy egészen új kis úton keresztül. (...) Útbaigazítást kerestem tehát a szent könyvekben a felvonóra, vágyaim tárgyára vonatkozóan...”Teréz igen nagyravágyó elképzeléseket dédelget arról, hogy milyen szerepet tölt majd be az Egyházban, milyen apostoli küldetése lesz. Azok példája vonzza, akik távoli földeken hirdetik az Igét, térítenek, és vérüket adják az Úrért. Isten akarata és szeretete ehelyett a Kármel falai közé zárja a fiatal lányt. Ennyire kifürkészhetetlen volna Isten? Elpazarolná a tehetséget? Júdás minden bizonnyal ilyesféle kérdéseket tenne fel.
 |
| S. Maria della Bruna |
Teréz úgy tekint az Egyházra, mint édesanyjára. Az anyai szív állandó rezdülésekkel jelez vissza gyermekének. Mielőtt a gyermek beszélni kezdene, az anya kitalálja gondolatait, már a könnyek kibuggyanása előtt megérzi fájdalmát, kétségbeesését pedig egy félrevont tekintetből is megsejti. Nem hőköl hátra, ha a gyermek elbukik, és nem taszítja semmilyen seb vagy sérülés. Hiszen minden vércsepp egy kicsit az ő vére is, és minden gyöngeség előcsalogatja a szívében szunnyadó szeretetet. Az anyák voltaképpen egész életükön át életet adnak. Az együttérzés és a befogadás ereje rejlik bennük, ezért tudják összetartani a családot. Gyermekeket adnak a világnak, akiknek sorsa azután őbennük fonódik egybe és hangolódik össze. Belőlük sarjad az élet, de csemetéik nem mérik fel, mennyivel is tartoznak nekik ezért. Egy gyermek éveken át haladhat útján anélkül, hogy akár egyszer is visszapillantana, mégis végig aggódó gondoskodás követi, tartja meg és bátorítja - az anyai szív, mely örömeit és reményeit visszhangozza.
Ugyanígy az Egyház szerepe is kettős: meleg, anyai légkört biztosít, ahol a legkisebbeket szeretik a legjobban, ugyanakkor a növekedés fészke is. Aki részesül a keresztség szentségében, életet, világosságot és táplálékot meríthet belőle az idők végezetéig. Az emberi élet minden büszkesége és vihara, a történelem összes fordulata visszhangot ver benne, mely Jézus eljöveteléig hallatja hangját. Az Egyház mégis képes mindezt befogadni és megtartani, mert a Jegyes szívének nincs más korlátja, csak a Bárány hatalmas szeretete. Ma is, mint minden nap titokzatos módon munkálkodik a mennyek országán.
Az Egyház szívében élni azt jelenti, hogy a megváltás tervének részévé válunk, megtapasztalva annak kiterjedését és gazdagságát. Szívünk együtt dobban az Egyház szívével, felhevül és szárnyra kap, átveszi annak befogadó melegét és térítő buzgalmát. E szív dobbanásaiban valósul meg Isten szeretete a térben és az időben, ebből fakad az Egyház üdvözítő ereje. Ezt az erőt kívánta Teréz megragadni és magáévá tenni, méghozzá annak születése pillanatában: amikor Jézus Szívéből kiárad.
A keresztségben mi is részesévé válunk a Misztikus Testnek, s rajta keresztül ennek a dinamikus valóságnak is, mely állandó mozgásával minden pillanatban az Atyához emel minket. Teréz azonban ennél többet tesz. Egyrészt mindezt teljesen tudatosan éli meg, másrészt pedig felfedezi: az Egyház szívében mindenki találkozhat a gondviseléssel, tekintet nélkül nyomorultságára vagy elhagyatottságára. Ez a felfedezés pedig egyértelműen a spirituális zsenialitás jele. Hagyja, hogy korlátai feloldódjanak az Egyház szívében, így emberi szívének szűkössége megnyílik a megváltás előtt, és képes lesz befogadni annak mindent átható, univerzális valóságát. A teljes megfosztottságot választja: a szereteten kívül nincs más fegyvere, és lemond arról is, hogy nagy tetteket vigyen véghez. A puszta hit talajáról elrugaszkodva belemerül az Atya sokarcú bölcsességébe, és biztos benne, hogy azonnal részesül hatalmában.
Teréz mindezt véghezvitte, ez számunkra is meghívás az kis útra. Gyermekké válni és gyermekként élni a mindennapokban - ebben áll a világ üdvössége, és ebben a miénk is. Nem kell erősnek, sem tehetségesnek lennünk ahhoz, hogy az Egyházban és az Egyházért éljünk, a világ világossága és az élet sója legyünk. Nem a hatalmasok Egyháza vagyunk, hanem a bűnösöké és a gyöngéké. Jézus ugyanis azért jött, hogy megmentse azokat, akik elvesztek.
Lehetünk sánták, bénák, vakok - bárhonnan is hívott minket Atyjának asztalához, hogy enni adjon nekünk, az Isten Országa csupán egyetlen fizetőeszközt ismer, és ez a szeretet. Isten szemében minden csak annyit ér, amennyi szeretetet magában hordoz, ahogyan a mátkapárt is megszépíti a szerelem, és az esküvői dísz elrejti minden hibájukat. Ugyanígy a mennyben „nem olyan főpapunk van, aki nem tud részvéttel lenni gyöngeségeink iránt, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűnt kivéve” (Zsid 4,15)
Isten különféle életkörülményekkel ajándékozott meg bennünket, és abban is jelentősen különbözünk, hogy milyen cselekedeteket vagyunk képesek véghezvinni. Az azonban, hogy mennyire ragyog belőlünk az apostoli lelkület, végső soron javarészt a bennünk lévő hit és bizalom függvénye. A hit és a bizalom határozza meg ugyanis, hogyan tudunk Isten szeretetére felelni a jelen pillanatban. Mivel a megváltás eszköze a szeretet, mi is csak a szeretet által menthetünk meg másokat. A kereszténység tanítását Teréz ezzel az új, friss nézőponttal gazdagította, így ötvözve a lelkiséget a rá oly jellemző realizmussal. Ő maga mindezt oly nagy buzgalommal és eltökéltséggel élte meg, amire csak a szentek képesek. Mivel az Úr igen korán kivette őt a világból, kevés kapcsolata volt az emberekkel, és hamarabb juthatott el odáig, hogy életét kizárólag a szeretetnek szentelje.
Tudnunk kell azonban: ha részesültünk a keresztség szentségében, és át tudjuk magunkat engedni a minket megerősítő Lélek sodrásának, Krisztus Szíve pontosan ugyanúgy nyitva áll előttünk, ahogyan őelőtte nyitva állt. Nem egymagunkban kell küzdenünk: az Egyház Szívében minden küldetés összeér, és kiegészíti egymást.
A kegyelemben megmaradva sokkal kevésbé az számít, hogy dolgozunk-e vagy szemlélődünk, véghezviszünk-e egy-egy konkrét cselekedetet vagy sem, hanem az számít, hogy Isten munkálkodik bennünk.
Teréz szerepe, feladatvállalása az Egyházban elsősorban a szeretettel kapcsolatos. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mással nem is foglalkozott volna. Épp ellenkezőleg: minden más tevékenységének feltétele a szeretet. Aki ugyanis apostoli tevékenységet folytat, tanúságot tesz, vagy vállalja a mártíromságot, nem nélkülözheti a Misztikus Testet. Muszáj erőt merítenie Belőle, hogy reménye ki ne fogyjon, és kitartson egészen a végsőkig.
Minél jobban megismerjük és igyekszünk megélni Teréz tanítását a ráhagyatkozásról, annál inkább lelünk benne ellenszert korunk problémáira. Úgy tűnik, a kármelita szent mintha homályosan megérezte volna, miféle szorongásokkal küzd majd vajúdó világunk, és mire lesz leginkább szüksége. Mintha rövid életébe mindezt bele akarta volna foglalni, körül akarta volna ölelni. Elfogadja az ember korlátait, otthont teremt számukra, és szabadon igent mond az emberi sorsra - ezáltal vissza is szerzi a modern gondolkodás egészségét. Realizmusa, gyakorlatias hozzáállása hangsúlyozza a megváltottak szabadságát és a jelen pillanatban megvalósuló szeretetet, így gazdagítva az eszkatológiát.
- A misztika már elindult Teréz nyomdokain, szilárdan tartva örökségének evangéliumi irányát.
Bár a tökéletesség útja töretlen kitartást követel, mégis megdöbbentően egyszerű rajta járni. Elegendő Isten mellett döntenünk - és e döntést tulajdonképpen Isten kezdeményezi, hiszen már előbb kiválasztott minket.
- Nem a szerencsén múlik, hogy szentté válunk-e, hanem saját választásunkon.
Így tett Mária is: Názárettől a Kálvárián át egészen mennybevételéig kész volt rá, hogy szívét megnyitva újabb és újabb dimenzióit tapasztalja meg az anyaságnak. Az üdvösség elnyerése ugyanis sosem egészében csak az egyéni fejlődés eredménye: mindig az Egyház műve is. Csak a Test buzgó szolgálata által lehet a Fejhez eljutni.
Teréz pedig úgy döntött, hogy édesanyjának, az Egyháznak a Szívébe vési hivatását, így a maga örökkévaló sorsát Máriáéval kötötte össze. Mária ugyanis Krisztussal való láthatatlan kommuniója révén megvalósítja az Egyház ősmintáját, elővetíti a mennyben a megelőlegezett tökéletességét. Az a szerep, amelyet Teréz az Egyházban meglelt, nem más, mint máriás életének megkoronázása. Miután csatlakozott Édesanyjához a dicsőségben, a Miasszonyunknak minden bizonnyal úgy tetszett, hogy megajándékozza őt anyai szeretetének visszfényével, és szerte a világon fellelkesítette az embereket, hogy életüket a szeretet felszabadításának szenteljék. Az Úrnak valójában egyetlen dologra van szüksége ahhoz, hogy a világot megválthassa: „igazi imádók”-ra „lélekben és igazságban” (Jn 4,23-24), olyan lelkekre, akikben szabadon élhet és cselekedhet, és így tud bennünk az Ő titka teljességgel megújulni.
_______________________
Az idézetek forrása:
Victor Sion: Lisieux-i Szent Teréz spirituális realizmusa,
SKN 2010
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése