Az élő ima: kaland az Úrral

Előszó
      Az imádság számomra kapcsolatot jelent. Korábban nem voltam hívő, majd egy nap fölfedeztem Istent, s ő azonnal, mint az élet legmagasabb rendű értéke és teljes értelme jelent meg számomra, de egyúttal úgy is, mint személy. 

       Azt hiszem, az imádság semmit sem jelenthet olyan valaki számára, akinél nincs az imádságnak tárgya. Nem taníthatjuk imádságra azt, akiben nincs meg az élő Isten iránti fogékonyság. Megtaníthatjuk úgy cselekedni, mintha hinne, de ez nem lesz az a természetes hozzáállás, amely a valódi imádság sajátja. Ezért ennek az imáról szóló könyvnek az előszavában bizonyosságomat szeretném kifejezni az Isten személyes valóságáról, bizonyosságomat egy olyan istenről, akivel kapcsolatot lehet teremteni. 

• Azután arra szeretném megkérni az olvasót, tekintse úgy Istent, mint társát, mint valakit, és ugyanúgy értékelje ezt az ismeretséget, ahogy egy testvérrel vagy baráttal való kapcsolatot. Véleményem szerint ez alapvető dolog. 

      Az egyik ok, amiért a közös imádság vagy az egyéni ima annyira halottnak, annyira szokványosnak tűnik, az, hogy túlságosan gyakran hiányzik az Istennel közösségre jutó szívben végbemenő imádság belső cselekedete. Minden egyes szóban vagy tettben történő megnyilatkozás segítségünkre lehet, de mégis mindegyik csupán az egyedüli lényegnek, nevezetesen az összetartozás mélységes csendjének a kifejeződése. 

      Emberi kapcsolatainkból mindannyian tudjuk, hogy a szeretet vagy a barátság akkor mély, ha egymás társaságában csendben tudunk maradni. Amíg szavakra van szükségünk ahhoz, hogy kapcsolatban legyünk egymással, szomorúan, de biztosan tudomásul kell vennünk, hogy kapcsolatunk még felszínes. 

• Ezért ha Istent akarjuk imádni, először meg kell tanulnunk örömet találni a vele együtt eltöltött idő csendességében. 

      Ez könnyebb, mintsem az első pillanatban gondolnánk; egy kis idő és bizalom kell hozzá, no meg bátorság, hogy elkezdjük. Egyszer egy XIX. századi francia szent, az „arsi plébános” megkérdezett egy idős parasztot, mit csinál, amikor órákon át a templomban üldögél, és látszólag nem is imádkozik. A paraszt így felelt: „Én nézem őt, ő meg néz engem, és boldogok vagyunk így együtt.” Ez az ember megtanult Istennel beszélni anélkül, hogy szavakkal megtörte volna a bensőséges csöndet. Ha ezt megtanultuk, akkor az ima bármely formáját gyakorolhatjuk. Ha az általunk használt szavakból próbáljuk magát az imádságot megformálni, reménytelenül bele fogunk fáradni ezekbe a szavakba, mert ha nélkülözik a csend mélységét, sekélyessé és fárasztóvá válnak. Ám milyen lelkesítők lehetnek a szavak, ha a csendből születnek és megfelelő lelkülettel telnek meg:
      „Nyisd meg ajkamat, Uram, és dicséretedet hirdeti szám” (Zsolt 51,17).

I. Az ima lényege
      Szent Máté evangéliuma szinte az első szavaitól kezdve szembesít bennünket az ima valódi lényegével. A napkeleti bölcsek meglátták a régóta várt csillagot; késedelem nélkül elindultak a király felkutatására; megérkeztek a jászolhoz, térdre borultak, imádták Istent, és átadták ajándékaikat: ezzel az imát a maga tökéletességében juttatták kifejezésre, amely nem más, mint szemlélődés és imádat. Az imáról szóló többé-kevésbé népszerű irodalomban gyakran olvashatjuk, hogy az ima - igézetes kaland. Szinte közhelynek tűnik, amikor ezt halljuk: „Gyere, tanulj meg imádkozni: imádkozni érdekes, izgalmas, egy új világot fogsz felfedezni, az Istennel fogsz találkozni, meg fogod találni a spirituális élethez vezető utat.”
      Ez bizonyos értelemben természetesen igaz, de akik ilyen kijelentéseket tesznek, megfeledkeznek valami sokkal nagyobb horderejű dologról: arról, hogy az ima veszélyes vállalkozás, és nem kezdhetünk hozzá kockázat nélkül. Ahogyan Szent Pál írja: „Félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni” (Zsid 10,31).
      Így hát félelmetes vállalkozás szántszándékkal elindulni, hogy szembenézzünk az élő Istennel, hiszen az Istennel történő minden egyes találkozás bizonyos fokig utolsó ítélet.
      Valahányszor Isten színe elé járulunk, akár a szentségekben, akár az imában, igen veszélyes dolgot cselekszünk, mivel az Írás szavai szerint az Isten - tűz. Ha nem tudjuk maradéktalanul alávetni magunkat az isteni tűznek, ha nem vagyunk képesek a puszta égő csipkebokrává lenni, amely lángolt, de el nem égett, akkor megperzselődünk, mert az ima tapasztalatát csak belülről lehet megszerezni, és nem lehet vele játszani.

• Amikor Istenhez közelítünk, ez mindig kettős felismeréssel jár: egyrészt az Isten szépségét mérhetjük fel, másrészt a távolságot, amely elválaszt bennünket tőle. A „távolság” nem a legmegfelelőbb szó, mivel jelentése itt nem korlátozódhat arra, hogy Isten szent, mi viszont bűnösök vagyunk. A távolságot a bűnösnek az Istenhez fűződő magatartása határozza meg.

      Csak azzal a tudattal közelíthetünk Istenhez, hogy ítélethez járulunk. Ha magunkat elítélve fordulunk hozzá, ha azért tesszük ezt, mert hűtlenségünk ellenére szeretjük őt, ha azért fordulunk hozzá, mert jobban szeretjük őt, mint az Isten nélküli biztonságot, akkor megnyíltunk felé, és ő is megnyílt felénk, a távolság nem létezik többé; az Úr együtt érző szeretetével a közvetlen közelünkben van. Ha azonban büszkeségünkbe, magabiztosságunkba burkolózva állunk Isten elé, mintha jogunk lenne ott állni, ha odaállunk és kérdéseket teszünk fel neki, akkor a Teremtőt a teremtménytől elválasztó távolság végtelenné nő.
      C. S. Lewis a Csűrcsavar levelei egyik részletében (19. levél) kifejti, hogy az ilyen értelemben vett „távolság” relatív. Amikor a nagy arkangyal Isten elé járult, hogy kérdéseket tegyen fel neki, mihelyt kérdésében nem az alázatos megérteni akarás, hanem a kihívó számonkérés jelent meg, végtelen messzire került Istentől. Anélkül, hogy az Isten vagy a Sátán helyet változtatott volna, mégis mindenfajta helyváltoztatás nélkül határtalan szakadék támadt közöttük.
      Valahányszor Istenhez közelítünk, félelmetesen világossá lesz az ellentét aközött, ami ő, és aközött, amik mi vagyunk. Tudatlanságban lehetünk efelől egészen addig, amíg, úgymond, távol élünk tőle, mindaddig, amíg gondolatainkban és érzékelésünkben jelenléte vagy képe elmosódott; ámde minél közelebb kerülünk hozzá, annál élesebben jelenik meg az ellentét.

• A szentek nem azért ébrednek saját bűnös voltuk tudatára, mert állandóan a bűneikre gondolnak, hanem azért, mert meglátják az Isten szentségét.

      Ha nem az Isten jó illatú jelenlétének hátterében vizsgáljuk meg magunkat, a bűnök és az erények apró és valamiképpen jelentéktelen dolgokká válnak; csak az isteni jelenlét hátteréből emelkednek ki a maguk teljes mélységében és drámájában. Istennel történő találkozásunkkor minden alkalommal élettel vagy halállal nézünk szembe.

• Élettel, ha megfelelő lelkülettel közeledünk hozzá, és megújulunk általa. 
• Halállal, ha nincs bennünk imádságos lelkület és töredelmes szív; halállal, ha gőgöt vagy önteltséget hordozunk magunkban. 

      Ezért mielőtt az imádság, úgymond, izgalmas kalandjára vállalkoznánk, nem lehet eléggé hangsúlyozni azt, hogy nem történhet jelentőségteljesebb és döbbenetesebb dolog, mint találkozni azzal az Istennel, akinek a megtalálására elindultunk. Nagyon fontos megértenünk, hogy ebben a folyamatban életünket fogjuk veszíteni: a régi Ádámnak, aki vagyunk, meg kell halnia. Erősen kötődünk az óemberhez, féltjük, és nemcsak kezdetben, hanem még évek múltán is nagyon nehéz vállalnunk, hogy teljesen Krisztus oldalán állunk a régi Ádámmal szemben.

• Az ima olyan kaland, amely nem izgalmakat, hanem új felelősségeket hoz magával: amíg tudatlanok vagyunk, semmit sem lehet tőlünk számon kémi, mihelyt azonban megtudtunk valamit, felelősek vagyunk azért, hogyan hasznosítjuk új tudásunkat. 

      Lehet, hogy ajándékba kaptuk, mégis az igazság bármely megismert kis részletéért felelősek vagyunk; a magunkévá tett tudás nem maradhat tétlen, hanem be kell építenünk magatartásunkba, és ebben az értelemben minden egyes felismert igazságról számot kell adnunk. Az ima kalandjába csak a félelem, az imádat és a legmesszebbmenő hódolat érzésével vághatunk bele, s külső életvitelünknek is a lehető legteljesebben, legpontosabban ezt kell tükröznie.

• Nem elég egy karosszékben elnyújtózva ezt mondani: most hódolattal Isten jelenlétébe helyezem magam. 

      Meg kell értenünk, hogy ha maga Krisztus állna előttünk, másképpen viselkednénk; meg kell tehát tanulnunk úgy viselkedni az Úr láthatatlan jelenlétében, ahogyan akkor viselkednénk, ha ez a jelenlét láthatóvá válna számunkra. Ez elsősorban értelmi magatartást jelent, majd ennek megnyilvánulását a testben. Ha Krisztus ott volna előttünk, s értelmünkben és testünkben is teljesen áttetszően állnánk tekintete előtt, tiszteletet, istenfélelmet, imádatot vagy esetleg rettegést éreznénk, de semmi esetre sem viselkednénk olyan fesztelenül, mint egyébként.

• A modern világ jórészt elveszítette az ima iránti érzékét, és a fizikai hozzáállást az ember másodlagosnak tekinti, holott egyáltalán nem az. Elfeledkezünk arról, hogy nem testben lakozó lélek, hanem testből és lélekből álló emberek vagyunk, illetve Szent Pál szavai szerint arra kaptunk elhívást, hogy lelkünkben és testünkben is dicsőítsük az Istent; testünk éppúgy, mint lelkünk, az Isten országának dicsőségére hivatott (1Kor 6,20). 

      Túlságosan is gyakori, hogy az imának nincs akkora jelentősége életünkben, hogy minden egyebet a háttérbe szorítson. Az ima csak ráadás számtalan más dolog mellett; nem azért óhajtjuk az Isten jelenlétét, mert nélküle nincs élet, nem azért, mert ő a legfőbb érték, hanem azért, mert milyen szép is volna, ha az Isten összes nagy ajándéka mellett még a jelenlétével is rendelkeznénk. Több más dolog mellett ráadásként van szükségünk rá, és amikor ezzel a lelkülettel keressük, nem találkozunk vele.
      Mégis, az elmondottak ellenére, bármilyen veszélyesnek tűnjék is, az ima a legbiztosabb út hivatásunk teljesítéséhez, a teljes emberré váláshoz, ami teljes közösséget jelent Istennel, hogy végül, Péter apostol szavai szerint, az isteni természet részesei legyünk.

• A szeretet és a barátság nem tud növekedni, ha nem állunk készen arra, hogy sok mindent feláldozzunk érte.
• Ugyanígy készen kell állnunk arra, hogy Istennek adjuk az első helyet, és sok minden mást félretegyünk. 

 
Folyt. köv.

*********

Forrás: