A csodatevő Szent Filoména [4]

Feszty Masa műve

Ki volt Szent Filoména?

      Mire Filoména tisztelete annyira elterjedt, hogy túlnőtt Itália határain és csodáinak számát szinte lehetetlen volt követni, egyre gyakrabban merült fel a kérdés, hogy ki lehetett ez az ifjú leány földi életében, aki ennyi évszázaddal vértanúsága után - mert ez utóbbi volt az egyetlen biztos adat róla - ilyen meghallgatást nyert a Mindenhatónál, hogy szinte minden hozzá forduló esetben csodák véghezvitelére kap lehetőséget. Számos szentéletű egyházi ember és sok más hívő azonban hiába kezdett kutatásokba, a keresztényüldözés időszakából nagyon kevés adat állt rendelkezésre. A római birodalom történészei nem jegyezték fel azoknak az őskeresztényeknek az életét, akiket császáraik kivégeztettek. Nem lévén más mód adatokhoz jutni, többen is forró imában kérték a kis Szentet, hogy valamilyen szellemi formában közölje egykori földi életének részleteit, hogy még közelebb érezhessék őt magukhoz, megismerve mártíriumának történetét.

      Nemsokára egyidőben, egymástól távol eső helyeken három személynek is támadtak látomásai, és Szent Filoména kinyilatkoztatások formájában mindhármuknak elmondta rövid életének történetét. A kinyilatkoztatások magánjellegűek voltak, roppant valószínűnek hangzottak, mert ezen emberek egyike sem ismerte a másikat, a közölt események mégis hajszálpontosan ugyanazok voltak mindhárom esetben, sőt mi több, tökéletesen megegyeztek azokkal a leletekkel, amelyeket a Szent sírboltjában találtak. Miután a kinyilatkoztatások - egymástól függetlenül - megjelentek nyomtatásban 1833 karácsonyán, elnyerték a Szentszék jóváhagyását. Ez a jóváhagyás nem garancia arra, hogy minden pontosan így volt - ilyet a Szentszék magánkinyilatkoztatás esetében nem ad, - hanem azt jelenti, hogy elfogadhatjuk, semmi olyan nincs benne, amit a Szentszék ne tartana hihetőnek.

      Végül is a három személynek adott kinyilatkoztatás közül az ment át a köztudatba, amelyet Filoména egy apácának, Maria Luisa di Gesu Anyának, a Fájdalmas Mária Kongregáció főnökasszonyának tett, mert ez a szentéletű nő, aki 1875-ig élt, saját életével bizonyította be, hogy méltó tehetett ezekre a közlésekre.

      Maria Luisa de Gesu, polgári nevén Carmela Ascione, 1799. február 23.-án született Barrában. Tizenhárom éves korától voltak látomásai, és 18 évesen öltözött be a dominikánusrend apácaruhájába s vette fel új nevét. Később létrehozta a „Fájdalmas Istenanya” Közösséget, magas teológiai végzettséget szerzett és egyik elragadtatása alkalmával hangot hallott, amely megbízta, hogy írjon Szentírásmagyarázatot a tanulatlanok számára. Ezt a művét Monsignore Mastai-Ferretti - a későbbi IX. Pius pápa – adatta ki püspök korában, és Mária Luisát ajánlásában „Legkedvesebb Lányom”-nak nevezte.

      A Filoména látomásainak leírását - amelyben a kis Szent részletesen elmondta neki életét - 1835. december 21-én fogadta el és látta el a Szentszék az „Imprimatur” felirattal. Erényekkel telt és tartalmas élete során - amelyben nemcsak apácatestvéreinek, de más rászorulóknak is mindig biztos támasza volt - arról volt nevezetes, hogy arcán állandó mosoly tündökölt, mindig vidám volt, mintha állandóan a kegyelem állapotában élne... 1875-ben hunyt el, augusztus 10-én, Filoména ünnepén.

Filoména önmagáról

      Kedves Testvérem - mondá a Szent - egy kis görög állam királyának leánya voltam. Anyám is királyi vérből való volt. Miután házasságuk gyermektelen volt, állandóan áldozatokat mutattak be és imádkoztak - hamis istenekhez - hogy elnyerjék a gyermekáldást. Ebben az időben egy Pubilus nevű római orvos élt családunkban. Sajnálva szüleimet vakságukért és meghatva bánatuktól, indíttatást kapott a Szentlélektől, hogy beszéljen nekik a keresztény hitről, imáról, és biztosítsa őket, hogy kérésük meghallgatásra talál, ha elfogadják a keresztény hitet. Meggyőző beszédkészsége megérintette szívüket, miközben eszüket ugyanakkor isteni kegyelem világította meg. Érett megfontolás után végül felvették a keresztség szentségét. Én a következő esztendő elején születtem január 16-án, és a Fényről Lumenának neveztek el, mivel annak a Hit-nek a fényében születtem, amely szüleimet most már teljesen átjárta.

      A keresztségben a Filumena nevet kaptam, a Fényről, mely megvilágosította lelkemet a szentség kegyelmével. Isteni gondviselés engedte meg, hogy szarkofágom felirata ugyanezt a magyarázatot sugallja értelmezőinek - noha ők nem voltak tudatában annak, hogy pontosan ez a gondolat volt azok fejében, akik annak idején rávésték azt.

      Szüleim elhalmoztak szeretetük jeleivel és apám nem tudta elviselni, hogy távol legyek tőle. Ez volt az oka annak, hogy elkísértem őt Rómába, röviddel 13 éves korom betöltése előtt. Ez az utazás a hatalmas, büszke és igazságtalan római császár hadüzenetének volt a következménye. Gyengesége tudatában szegény apám elindult Rómába, remélve, hogy békét köthet a császárral. Anyám és jómagam vele mentünk, amikor a zsarnok kihallgatáson fogadta őt.

      Milyen csodálatos a végzet, ki sejthette volna az enyémet? Mialatt apám komolyan előadta esetét és megvédeni gondolta igazát, a császár rajtam tartotta tekintetét és így felelt: „Ne izgasd magad tovább, teljes nyugalomban maradhatsz, nincs több okod félni. Ahelyett, hogy megtámadnálak, rendelkezésedre bocsátom a császári hadsereget, azzal a fettétellel, hogy szép lányod, Filoména kezeit nekem adod házasságkötés céljából.”

      Szüleim beleegyeztek a kérés teljesítésébe és hazatérésünk folyamán megpróbáltak meggyőzni arról, milyen boldognak kell lennem jövendő római császárnéként.

      Egyetlen pillanattétovázás nélkül utasítottam vissza a lehetőséget azzal, hogy amikor 11 éves voltam, tisztasági, szüzességi fogadalmat tettem.

      Apám akkor azon igyekezett, hogy megértesse: egy lány az én koromban nem rendelkezik önmaga felett, ahogy szeretné, és latba vetette minden tekintélyét, hogy engedelmességre bírjon. Jézus valahogy mégis megadta a szükséges erőt ahhoz, hogy megmaradjak elhatározásomnál. Amikor a császár megkapta válaszomat, olybá vette csupán, mint akaratoskodást. „Hozzátok ide Filoména hercegnőt - mondta apámnak - majd én rábeszélem.”

      Apám visszatért hozzám, de én azt feleltem, hogy az én hazám és királyságom az Égben van és Isten előbbrevaló mindennél.

      Ennek ellenére engedelmeskednünk kellett a császárnak és meg kellett jelennünk a palotában. Először ígéretekkel és mindenféle hízelgéssel próbált rávenni arra, hogy fogadjam el házassági ajánlatát. Hiába. Ezután fenyegetéshez folyamodott, de eredménytelenül. Végül dühében, a tisztátalanság ördögétől vezettetve elrendelte, hogy hajítsanak a palota földalatti börtönébe. Itt kezeimet, lábaimat láncra verték abban a reményben, hogy így kényszerítenek a házasságra ezzel az emberrel, akinek a lelkét egy démon tartotta megszállva. A császár naponta jött, hogy megismé1telje ajánlatát. Eltávolította a vasakat, hogy egy kis vizet és kenyeret vegyek magamhoz, de látva, hogy hiába igyekszik, megújította kínzásomat. Mennyei mátkám, Jézus, egész idő alatt gyámolított. Szüntelenül felajánlottam magam neki és áldott Anyjának.

      Ezek a jelenetek már 37 napja tartottak, amidőn a Mennyország Királynője megjelent nekem, sugárzó fényben, az Isteni Kisdedet tartva karjában.

      „Gyermekem - mondta - három további napig maradsz ebben a cellában, és aztán bebörtönzésed negyvenedik napján elhagyod a szenvedésnek ezt a helyét.”

      Hallva ezeket a vigasztaló szavakat, szívem örömtől dobbant meg.

      „Elhagyván e helyet - folytatta a Szűzanya – kegyetlen kínzásokat kell elszenvedned Fiam szeretetéért.”

      Ezek az új hírek félelemmel töltöttek el és éreztem a haldoklás minden keserűségét.

      „Bátorság, szeretett Lányom - folytatta az Ég Királynője. - Szeretlek, többek között, mert nevemet és Fiam nevét viseled. A Fény-nek, Lumená-nak neveznek. Fiam a te jegyesed, a Világosság, Csillag, Nap. És engem nem ugyanúgy neveznek-e Hajnalcsillagnak, Csillagnak, Napnak, Holdnak? A gyámolítod leszek. Most ugyan az emberi gyengeség és megalázás órája van, de majd ha megpróbáltatásod órája üt, akkor erőt kapsz és kegyelmet nyersz. Őrzőangyalaid között ott lesz melletted Gábriel Arkangyal, akinek neve azt jelenti: „Az Isten ereje”. „Amikor még a földön voltam, ő volt a támaszom, most majd elküldöm őt annak, aki az én szeretett leányom.”

      Ezek a biztató szavak visszaállították önbizalmamat, s midőn a látomás eltűnt, a cellában üdítően finom illat terjengett.

      A császár - látva, hogy nem tud rávenni vágyai teljesítésére - elrendelte, hogy kínzással félemlítsenek meg, hogy önként szegjem meg fogadásomat az Éggel. Elrendelte, hogy kössenek egy oszlophoz, és könyörtelenül megkorbácsoltatott, szörnyű szidalmak közepette. „Miután annyira megátalkodott, hogy egy gonosztevőt választ, akit a saját népe ítélt halálra - egy olyan császár helyett, mint én - mondta - példás büntetést érdemel!”

      A tirannus - látva, hogy már csupa hasadt seb vagyok, és elhatározásom ennek ellenére szilárd - elrendelte, hogy vigyenek vissza a börtönbe, hogy haldoklásom kínos és hosszú legyen. Vártam a halált, hogy felszállhassak az Égbe, amikor két fényes angyal jelent meg, és mennyei balzsammal kenték meg sebeimet. Meggyógyítottak. A következő reggelen a császár megdöbbent a hírek hallatán, az eddiginél erősebbnek és szebbnek látva engem. Megpróbált rábeszélni, hogy ezt a kegyet Jupiter ajándékának fogadjam el, aki a császári hitves koronáját szánja nekem.

      A Szentlélek inspirációja révén visszavágtam okoskodásaira és ellenálltam gyengédségeinek.

      Őrülten a dühtől, kiadta a parancsot, hogy egy vashorgonyt kössenek a nyakamra és dobjanak a Tiberisbe.

      De Jézus - hogy megmutassa erejét és összezavarja a hamis isteneket - még egyszer elküldte két angyalát, hogy segítsenek nekem. Elvágták a kötelet, és a horgony a folyó mélyébe zuhant, ahol elmerült az iszapban. Majd engem kivittek a partra anélkül, hogy egy csepp víz érte volna öltözékemet.

      Ez a csoda ott számtalan szemtanút megtérített. Diocletiánus, még csökönyösebb vaksággal elrendelte, hogy mivel nyilvánvalóan boszorkány vagyok, agyon kell engem nyilazni.

      Halálosan megsebesítve, közel a halálhoz, visszadobtak börtönömbe.

A halál helyett, mely természetszerűleg lett volna osztályrészem, a Mindenható békés álmot küldött rám, mely után szebben ébredtem, mint valaha.

      Hallván ez újabb csodát, a császár annyira dühöngött, hogy elrendelte: addig kell kínzásomat folytatni, amíg bele nem pusztulok. De a nyilak nem mozdultak ki helyükről, amikor az íjak megfeszültek. Diocletianus ezt mágiának fogta fel, és abban a reményben, hogy a „boszorkányerő” megsemmisül a tűzzel szemben, most elrendelte, hogy a nyilak vashegyeit izzásba kell hozni a kemencék tüzében.

      Ezt az elővigyázatot sem kísérte eredmény. Isteni Jegyesem megmentett a kíntól oly módon, hogy a nyilak visszafordultak az íjászokra, hatot megölve közülük.

      Ez az utolsó csoda újabb megkeresztelkedési hullámot váltott ki. Az emberek egyre több jelét adták a császár iránti nemtetszésünknek, sőt, tiszteletet nyilvánítottak a mi szent hitünk iránt.

      Most már komolyabb következményektől tartva, a császár elrendelte lefejezésemet.

      A lelkem dicsőséggel és győzelemmel szállt a Mennybe, hogy ott elnyerjem a vértanúk koronáját, amelyet oly sok szenvedés feletti győzelemmel érdemeltem ki.

      Ez délután három órakor történt, egy pénteki napon, augusztus 10-én.

      Íme, az ok: miért akarta a Mindenható, hogy testi maradványaim Mugnanóba vitessenek, éppen augusztus 10-én, és hogy mennyi csodát művelt a nevemben éppen ezen a napon.”

      Ez volt Filoména közlése életéről...

____________________________________

Illusztráció:
http://www.philomena.us/include_gallery.asp

Forrás: