Don Gabriele Amorth: Pió atya, miként én ismertem

Nagyvárad, IHTYS Kiadó, 2010

      Több könyvet olvastam már Szent Pió atyáról, de ezt most egy pap írta, Don Gabriele Amorth atya, Róma ördögűzője, aki Pió atyának 26 éven keresztül lelki gyermeke volt. A két híres atya 1942-ben találkozott először. Általánosan kezdi az életrajzot, felemlegeti röviden azt a keveset, amit esetleg már mindenki ismer.

      „Nem sokat tudunk Pió atya gyermekkoráról; annyit azonban igen, hogy megértsük, már gyerekként más, mint a többiek, olyasvalaki volt, akire vonatkozóan az Úr azonnal megmutatta rendkívüli terveit. A modern mentalitás ezt talán fanyalogva fogadja, mert szeret a szentekben hozzánk teljes mértékben hasonló személyeket látni, akik tele vannak hibákkal, akár még nagy elhajlásokkal is, aztán pedig követi aszkétikus útjait. Ne felejtsük el, hogy a szentek mindenekelőtt a kegyelem mesterművei, habár együttműködésük saját szabad választásukon múlik; ezért a követendő példamutatáson túl, olykor csodálnunk kell Isten csodálatos, teljességgel egyedi és megismételhetetlen terveit. A Jóistennek Pió atyával különleges tervei voltak; nem kell tehát azon csodálkoznunk, hogy kora ifjúságától rendkívüli eseményekkel kezdte felkészíteni őt ezekre”

      Majd leír a két nagyjelentőségű epizódot Pió atya kamaszkorából, összefoglalom röviden:

      Az első egy látomás, 15 éves kora körül történt, kevéssel a kapucinusokhoz való belépése előtt, amelyet a Szent többször is elmesélt, és beszámolt róla lelkivezetőjének, Agostino atyának írt levelében. Egy ragyogó alak kivezeti Francescót (a leendő Pió atyát) egy tágas mezőre, két embersereg között találja magát: az egyik oldalon nagyon szép emberek állnak hófehér ruhába öltözve; a másik oldalon ijesztő arcú emberek, feketébe öltözve, ezért árnyaknak látszanak. Azonnal egy ijesztő férfit lát közeledni, akinek a homloka a felhőket súrolta. Hiába tiltakozik, a ragyogó alak buzdítására meg kellett vívjon az óriással. Az összecsapás rettenetes volt, de egyenlőtlen harcban segítette Francescót a ragyogó alak, és az óriás vereséget szenvedett és menekülni kényszerült, magával rántva a csúnya emberek sokaságát, akik ordítva, átkozódva és kábultan menekültek. A másik oldali sokaság viszont öröm- és dicsőítő szavakban tört ki, amelyek annak a ragyogó alaknak szóltak, aki Francescót segítette a harcban. A személyiség leírhatatlan szépségű koronát helyezett Francescó fejére; majd levette róla, és azt mondta neki: Tartogatok számodra egy másik, még szebb koronát, ha harcolni fogsz ama óriás ellen. Mindig vissza fog térni, hogy rád támadjon, de te vívj meg vele bátran; én mindig melletted leszek, hogy sikerüljön mindig legyőznöd. Pió atya élete az ördög elleni állandó harc volt; a gonosz rátámadt az atyára és akadályozni próbálta a lelkek megmentésében.

      A második epizód, amely kevéssel ezután történt, de szintén még a belépése előtt a kapucinusokhoz:

     Nehéz erről beszélni, mert ebben az esetben az atya mindig nagyon visszafogott volt. A lényeget több alkalommal elmondta és leírta, tudniillik hogy „igen nagy küldetés” van számára fenntartva. De soha nem akarta részletezni. „Egy igen nagy küldetés, mely csak előtted és előttem ismert”, írta egyik személyes imádságában. Könnyen elképzelhető, hogy jövőbeli apostolkodásra vonatkozóan tárult fel előtte valamilyen különleges dolog. Néhány jelből következtetek erre, például abból, milyen nagy kitartással kérte elöljáróitól, hogy engedélyezzék számára a gyóntatói szolgalátatát.

      Francescó 16 évesen, 1903. január 6-án lép be a Rendbe.

      Néhány nappal a noviciátusba való belépése után, január 22-én, magára öltötte a ferences viseletet, és a fra Pió da Pietrelcina nevet adták neki. Ettől a pillanattól kezdve megszűnt Francescó: csak Pió létezik. Olyan messzemenően eltűnt, hogy egyik napon, amikor a csendőrök a besorozás miatt egy bizonyos Francesco Forgionét keresnek, senki nem ismer ilyet. Ehelyett azonban egy másik Ferenc, az Assisi, teljesen betöltötte Pietrelcinai Piót, Krisztus és a testvérek szeretetével, különösen a testileg vagy lelkileg szenvedők iránt, valamint a szegénység szeretetével. És egy érzékelhető hasonlóság is megjelent, a stigmák, amelyek Pió atyát még inkább Szent Ferenc másává teszik. Pió atya szerzetesi életének kezdeti időszaka nem volt túlzottan briliáns. Viselkedése, engedelmessége, társai iránti lojalitása mindig kifogástalan volt. De mindig betegeskedett, és tanulmányi eredményeinek furcsa oldalai voltak. Mondjuk ki nyíltan, összességében több volt, mint elégséges, de soha nem kitűnő. A furcsa aspektusa azonban ez. Társai emlékeznek rá, hogy amikor felelnie kellett, mindig tudta a leckét. Azonban arról is tanúskodnak, hogy soha senki nem látta őt tanulni. A teológiai évek alatt is, aki a cellújába lépett, imádkozva találta. Nem arról van szó. mintha nem tudott volna tanulni; hanem ahogyan kinyitott egy könyvet, azonnal elmerült Isten gondolatában, mely gondolat állandóan benne élt. Hasztalan más okokat keresni: Pió atya az imának élt; az ima volt a lélegzetvétele, az élete. Azt mondanám, már noviciátusba lépése előtt is mindig elmerült Istenben, s később is ez folytatódik, olyankor is, amikor az emberekkel beszél vagy mást csinál, anélkül azonban, hogy mindeközben elkalandozna, vagyis követi a beszélgetést fonalát, mint ahogyan az eseményeket is. Imája azonban szakadatlan volt, és nem vonta el más rá váró teendőitől. (...) Az évek múlásával súlyosodtak egészségi zavarai.

      1910. augusztus 10.-én Pió atyát pappá szentelik a beneventói dómban, a hónap vége felé megkapja a láthatatlan stigmákat.

      Általában nem sokkal utána megadják a fiatal papnak a gyóntatási engedélyt; Pió atya esetében ez nem így történt. És ez alkalommal valóban úgy tűnik, mintha a barát égne a vágytól, hogy erre a szolgálatra szentelhesse magát. Elég arra gondolni, hogy csak 1911 áprilisa és 1913 között tizennyolc levelet írt provinciálisához, kitartóan kérve a gyóntatási engedélyt. Felettese féltette Pió atya egészségi állapotát, és abban is kételkedett, rendelkezik-e a szükséges erkölcsteológiai ismeretekkel, mivel egészségügyi problémái miatt rendszertelenül végezte tanulmányait. A sors iróniája, hogy korunk leghíresebb gyóntatójának nélkülöznie és várnia kellett, mielőtt megkapta volna a gyóntatási engedélyt. Ráadásul később három évre megtiltják neki... A későbbiekben ezt volt alkalma bőven pótolni, hiszen ideje legnagyobb részét a gyóntatószékben töltötte, halála napjának reggeléig.

      1918, augusztus 5-7. között mintegy megszakítás nélkül azt a jelenséget szenvedte el, amelyet a misztikában transzverberációnak (szívsebzésnek) neveznek. 1912. augusztus 9-én ezt írja Agostino atyának:

      „Atyám, érzem, hogy végül le fog győzni a szeretet; lelkem már-már elhagyja a testemet, mert e földön nem szeretheti eléggé Jézust. Igen, lelkemet megsebezte a Jézus iránti szeretet; betge vayzok ennek a szeretetnek; perzselő tűz kínja mardos állandóan, de el nem emészt. Ha tud, adjon tanácsot, hogyan orvosoljam ezt a lelkiállapotot! Egy gyenge hasonlattal így tudnám érzékeltetni, mit visz végbe bennem Jézus: akár a folyó, mely magával sodor a tengerbe mindent, ami csak útjába kerül, úgy az én lelkem is, mely Jézus szeretetének parttalan óceánjába merült, érdemtelenül és felfoghatatlan módon magával sodorja az ő kincseit.”

      Rá három napra, augusztus 12.-én pedig így ír.

      „A templomban a szentmise utáni hálaadó imádságom közben egyszerr úgy éreztem, tüzes lándzsa sebzi meg a szívemet, de olyan eleven lobogással, hogy azt hittem, menten meghalok. Nem találok szavakat, amelyekkel érzékeltetni tudnám annak a lángnak az erejét; képtelen vagyok kifejezni magam. El tudja hinni? Lelkem – e vigasztalások áldozata – elnémul. Úgy éreztem, valami láthatatlan erő tűzbe merít. Istenem, micsoda tűz!... Ha csak egy másodperccel, csak egy pillanattal tovább tart, a lelkem elhagyta volna a testemet... Jézushoz szállt volna.”

      Olyan volt, mintha egy mennyei alak, egy hosszú, igen kiélesített hegyű vaslemezzel, folytonos szúrásokkal átdöfné a szívét. (A szívsebzést Avilai Szent Teréz is megkapta, és hasonló módon írja le az Önéletrajzában.) Attól a perctől az atya mindig érezte ezt a nyílt és vérző sebet, mely nem hegedt be többé. 

      918 szeptember 20.-án megkapja stigmákat és 50 évig viseli.

      Pió atya mondta:

       „A könyvekben keressük Istent, az imádságban kell rátalálnunk.”

      „Mindenkinek megvan a maga keresztje; mindenki azt kéri, vegyék le róla. Ha azonban tudnák, hogy milyen értékes, kérnék azt.” De mindenkit biztosított az imáiról, vagy válaszolva, vagy egyszerűen jelezve az illetőnek.

      

      „Mit csinál, Pió atya? „ „Szentatyám, elveszi a világ bűneit.” Ez az 1947 áprilisában az ad limina látogatás alkalmával XII. Piusz és Manfredonia püspöke, mons. Andrea Cesarano közti szellemes beszélgetés Jól elénk tárja, mi volt a stigmatizált barát fő tevékenysége.

      Amikor azt kérték Pió atyától, magyarázza meg a szentmisét, így válaszolt

     „Gyermekeim, hogyan magyarázhatnám meg nektek? A mise végtelen, mint Jézus...” És hozzátette: „A világ meglehetne nap nélkül, de nem állhatna fenn a szentmise nélkül”

      Mihelyt Amorth atya elmondta, hogy újonnan felszentelt pap, Pió atya rögtön azt válaszolta: „Ne felejtsd el, hogy a papnak engesztelőnek kell lennie. Jaj, ha neki van szüksége engesztelésre! Jól jegyezd meg.” Egyszerű szavak, melyek világosan kifejezték, miben áll a pap felelőssége, és hogyan kell ügyelni magára, hogy teljesíthesse kötelességét.

      1959. augusztus 5-én délután, a Fatimai Szűzanya helikopteren megérkezett Pió atya rendházába, pedig nem volt az útvonalba beiktatva, és ennek a csodának eszköze Amorth atya volt, lévén annak a bizottságnak a titkára, amely Olaszország Mária Szeplőtelen Szívének való felajánlását készítette elő. Ekkor gyógyította meg a Szűzanya Pió atyát a súlyos mellhártyagyulladásból, még a szentmisét is képtelen volt már bemutatni.

      Sok lelkigyermeke volt. Hogyan lett valaki Pió atya lelki gyermeke? Valójában úgy, hogy változatlanul hozzájárt gyónni. De volt egy másik rendszer is, melyet különösen azok követtek, akiknek nemigen volt lehetőségük visszatérni hozzá, de egyébként mindenki élhetett ezzel a módszerrel. Amikor megtanítottak rá, én is így tettem. Elég volt kérni tőle, elég volt, ha valaki megkérte, fogadja őt lelki gyermekévé. Amennyire én tudom, mindenkinek igent mondott. Ő maga jelentette ki többször is: „Nem hívok és nem kergetek el senkit.” Velem valami sokkal szebb esett meg. Miután pap lettem, nekem is kezdtek lelki gyermekeim lenni. Hogyan lehetnék még inkább a segítségükre? Elmondtam gondomat Pió atyának és különleges kéréssel fordultam hozzá: „Azt kérem Öntől, jelenlegi és jövőbeli lelki gyermekeimet fogadja saját lelki gyermekeivé.” Rövid gondolkodás után Pió atya határozottan elfogadta. Ekkor azt mondtam neki: „Meglátja, hogy ezek után Pió nagyapának fogják hívni!” A szellemes poénra jóízűen nevetett. Elmondhatom, hogy Pió atya megtartotta a szavát. Mindenki számára atya (senkinek sem nagyapa!); sok alkalommal azonban rendkívüli módon is segítségükre volt lelki gyermekeimnek, habár még csak nem is gondoltak rá, és nem tudtak az én megállapodásomról. A magam részéről azt kell mondanom, Pió atya segítsége igen hatásos és olykor érzékelhető is, különösen amióta az ördögűzői szolgálatnak szentelem magam.

      Pió atya persze különösen igényes volt gyermekeivel; elkötelezettségre nevelte őket, kötelességre, a keresztre, egészen a hősiességig menően, amikor látta, hogy megteheti. És semmi kétség, hogy e tekintetben is nagy karizmákkal rendelkezett. Számtalan erre vonatkozó eset van.

      Amorth atya utal személyes találkozásaikra, elbeszélésekre, de eddig még egy könyvben sem olvastam azokról a fájdalmas és szégyenteljes üldözésekről, amelyeket Pió atyának el kellett szenvednie bizonyos sötét erők részéről. Tűzpróbákról beszél, az első évtized 1923-1933, a második 1952-1962 között volt - 1958-ban írt egy cikket Pió atya védelmében, és a stigmákról. Ez utóbbi periódusban rágalomhadjárat indult Pió atya ellen, kemény fegyelmi szankciókkal sújtották, mikrofont helyeztek el a beszélgetőben, sőt feltételezik, hogy a Szent Officium még a gyóntatószékébe is, mert csak gyónásban elhangzott beszélgetéseket hozott nyilvánosságra Chiocci-Cirri szerzőpáros egy háromkötetes könyvében: PIÓ ATYA? EGY ÁLDOZAT TÖRTÉNETE, a személyek aláírásukkal bizonyították, hogy csak a szentgyónás keretében mondták el az említett dolgokat. Ezeket a súlyos vádakat soha meg nem cáfolták, pedig biztosan tudni lehet, hogy az egyik lelki gyermekével folytatott beszélgetés során maga Pió atya is észrevett egy elrejtett mikrofont a beszélgetőben és így kiáltott fel: „Idáig jutoittak!” Az egyházi autoritások megfigyelték, mint a legelvetemültebb bűnözőt, de ő mégis folyatta szolgálatát.

      Jaj volt, ha valaki Pió atya jelenlétében kritikával próbálta illetni az egyházi autoritásokat és a vizitátor látogatását. Két kivételt azonban el kell ismernünk. Az első, amikor felfedezte a mikrofonokat; hirtelen meglepettségében nem tudta visszatartani rosszallását. A másik a mise időtartamára vonatkozott; felettesének bizalmasan mondta, szinte sírva: „Az Úr tudja, hogy úgy szeretném bemutatni, mint mindenki más, de képtelen vagyok rá. Bizonyos pillanatokban képtelen vagyok folytatni, úgy érzem, összeesek és meg kell állnom. Minden tőlem telhetőt megteszek.” Ezen a ponton jobbnak látom nem belemerülni a gyalázatos rágalmakba és a Pió atya elleni kemény rendelkezések együttesébe. Kénytelen lennék fájdalmas polémiákról beszélni, amelyeket legalább ebben a rövid arcélben jobb elkerülni.

     Szükségtelen mondanom, hogy Pió atya leghűségesebb hívei, akik maximálisan visszataszítónak találták az egészet, nem ültek ölbe tett kézzel. Újból a nagyon aktív Emanuele Brunattóhoz folyamodtak, aki mindenhova eljutott. Látva azonban a legmagasabb egyházi körökkel folytatott találkozók hasztalanságát, újra a nemzetközi szervezetek legfőbb vezetőihez folyamodott.

     Már kész volt egy „fehér könyv”, félelmetes, pontosabban fogalmazva, botránykeltő dokumentációval. A könyvet az ENSZ tagországainak kormányai kapták volna; már összehívták a konferenciát a genfi Hotel Richmond „dísztermébe”, ahol a könyvet akarták bemutatni. De amikor már minden készen állt és lehetetlennek tűnt visszafordulni, megérkezett Pió atya határozott parancsa, hogy mindent függesszenek fel: ő nem ilyen utakon akart járni.

      Brunatto ez alkalommal engedelmeskedett. Alakja számos szempontból vitatható, de engedelmessége ebben az esetben valóban hősies volt. Tudatában volt, hogy szégyenben marad a teljes diplomáciai és egyházi világ előtt, akiket mozgósított erre az alkalomra; ráadásul minden ügyességét latba kellett vetnie, hogy megakadályozza saját fáradságos munkáját. Képes volt azonban hagyni, hogy Pió atya akarata kerekedjen fölül: egy szent ember akaratának elsőbbsége van az emberi számításokkal szemben.

      VI. Pál gondoskodott mons. Maccari művének megsemmisítéséről, és teljes szabadságot biztosított Pió atyának. Már XXIII. János, aki szeretettel tekintett Pió atyára, és rendkívül károsnak ítélte meg a vádak tisztázása érdekében hozott intézkedéseket, élete utolsó napjaiban ezt ismételgette: „Pió atyával kapcsolatban félrevezettek engem!”

      Az üldöztetéseknek, amelyeket Pió atyának türelemmel el kellett szenvednie, a szentté avatási per positiójának tanúsága alapján, volt egy konkrét indítékuk: „Pió atya igen hosszú és termékeny apostolkodása során, számtalan bűnöst térített meg, akik a szabadkőművesség különböző [magas színtű] képviselői voltak. Ez dühödt reakciót váltott ki, s a bosszút lassú és biztos terv szerint hajtották végre...” (Don Francesco Putti, az avellinói Xavéri Szent Ferenc-templom volt plébánosa).

      Pió atya1968 szeptember 23.-án, hétfőn, meggyónt és megújította szerzetesi fogadalmát, majd csendesen elszenderült hajnali 2.30-kor.

      Nem tehetem meg, ne utaljak néhány személyes jellegű dologra. Amióta ördögűző vagyok, mindig Pió atya segítségéhez folyamodom, aki egész életén át olyan sokat viaskodott az ördöggel és mindig győzött. S azt kell mondanom, Pió atya mindig komolyan segít. A magam részéről soha többé nem láttam, álmomban sem; nem éreztem az illatát, jelenlétének nem volt semmi érzékelhető jele. De sok alkalommal az ördög, a megszállott személyen keresztül, látja Pió atyát és azt kiabálja: „Azt a barátot ne! Azt a barátot nem akarom! Küldjétek el azi a barátot!” Jó néhány esetem volt már, amikor az érintett személyek soha nem gondoltak Pió atyára, de igénybe vették ördögűzői szolgálataimat; és aztán vagy álmukban, vagy az illatot érezve, tudatosult bennük, hogy Pió atya segít nekik saját kezdeményezéséből, mert ők soha nem fordultak hozzá.

      A szentek élőként keltenek rémületet; halottként senkinek nem okoznak bosszúságot, még ha valójában más is a helyzet: életük mindig követendő példa és komoly figyelmeztetés azok számára, akik nem tartják meg az Úr törvényeit.

      Pió atyát századunk legnagyobb szentjének tartom.