A Passió vége

      Amorth atya könyvének ismertetőjéből Pió atya utolsó napjáit idézem:

 *

      1966 novemberétől az atya kénytelen volt ülve végezni a szentmisét. Jól emlékszem, milyen szenvedés volt látni így misézni. Nyilvánvaló fáradtsága miatt miséinek időtartama nagyon lerövidült. Amikortól pedig kerekes székbe kényszerült, úgy tűnt, mintha nem a régi lenne. Gyengesége miatt egyre felismerhetőbbé váltak arcán szenvedései, de mégis folytatta a Passió látható újraélését. Mindenki kénytelen volt tudomásul venni a valóságot: a fizikai hanyatlás nyilvánvaló volt. Nem keltett csodálkozást, ha valakinek tudomására jutott, amit egyik unokaöccsével beszélgetve bizonyossággal állított: „Két év múlva én már nem leszek, mert meghalok.”

      Egyvalami azonban soha nem maradt abba: a Sátánnal, a gyerekkorában látott „óriással” folytatott harca, akivel mindig megvívott és mindig győzött - még ha meg is sebesült ezen összecsapások alatt. '64. július 6-án erős robaj hallatszott a szobájából; az odasiető barátok a földön találtak rá Pió atyára, akinek felszakadt a szemöldökíve; ápolásra szorult, és több öltéssel kellett összevarrni a sebet. Az ördög a fejét a fölhöz verte; igen ismert Pió atyának az a fényképe, melyen feldagadt arccal látható. A sérüléseket ez alkalommal szerezte.

      Pió atya ezt megelőzően sem félt soha a haláltól; különböző alkalmakkor szabadulásként várta. Elérkezett végre az atya minden lelki gyermeke által várva várt nap: 1968. szeptember 20., stigmatizációjának ötvenedik évfordulója. Péntek volt. Ő semmiféle ünnepélyességet nem akart, pedig erre kérték. Lelki gyermekei az egész világról eljöttek, és azokban a napokban a templom mindig tömve volt: nemzetközi találkozóra hívtak össze 740 imacsoportot. Szeptember 21-én az atya nem volt olyan állapotban, hogy szentmisét mutasson be.

      Elérkezett szeptember 22. hajnala. Erre a vasárnapra a templom ünneplőbe öltözött. A megszokott időben, 5 órakor, Pió atya lejött utolsó szentmiséjét bemutatni. Látni lehetett, hogy a végét járja, nem kapott levegőt, halálán volt; de mellette a házfőnök makacsul erősködött, hogy énekelve végezze a misét.

      Nagy nehezen a végére ért. Amikor sírva azt mondta: „A szentmise véget ért, menjetek békével”, a tömeg dörgő tapsban tört ki, aminek nem akart vége szakadni. Támolygott, miközben nehezen beültették a kerekes székbe.

      A hálaadás után elkísértette magát a nők számára fenntartott gyóntatószékhez. Talán a munka mezején akart meghalni? Majd 10.30-kor szerette volna még megadni a kórus ablakából azt az áldást, amit ő így hívott: „utolsó üdvözlet a gyerekeimnek”.

      Délután, mindenki örömteli meglepetésére, imádkozva megszokott helyén mutatkozott, a nagy templom nők számára fenntartott erkélyén. Sikerült még köszöntenie a tömeget az 1-es számú cella ablakából, amelyet a hívek is látogathattak. Ekkor mutatkozott utoljára nyilvánosság előtt.

Többször mondta: amikor jelentkezem az Úr előtt, remélem, két anya fog kísérni: a Legszentebb Szűzanya és az én édesanyám. Egy szó, mint száz, édesanyja fényképét nézte s azt mondta az őt ápoló barátnak: ,,Két anyát látok.” Rendtársának ellenvetésére pedig, hogy az édesanyja fényképét látja, ő erősködött: „Nagyon is jól látom őket, két anyát látok.”

      Közvetlenül éjfél után, amikor már el lehetett kezdeni az aznapi eucharisztia celebrálását, kérte Pellegrino atyát, hogy végezze el a szentmisét. Meggyónt és megújította szerzetesi fogadalmát. Csendesen elszenderült 2.30-kor, hétfőn, 1968. szeptember 23-án.

      Az utolsó, kegyeleti szolgálatok következnek. Kiterítik a holttestet és megállapítják, hogy a stigmák teljesen eltűntek, anélkül hogy bármiféle heget hagytak volna; erről a tényről írásos dokumentumot és fényképes dokumentációt állítottak ki.

      A tudomány számára örökre rejtély marad, hogyan jelentek meg hirtelen a stigmák, hogyan maradtak fenn ötven éven keresztül, és hogyan tűntek el nem kevésbé titokzatos módon. Elérték céljukat, amire az Úr adta őket.

*

Forrás:

Nagyvárad, IHTYS Kiadó, 2010

Szent Pió atya, könyörögj érettünk!

Az igazi Egyház-képem Isten ajándéka

      Az egyháztan (ecclesologia) a hittudomány egyik ága, amely rendszerező (szisztematikus) formában tárgyal a katolikus Egyház alapításáról, feladatairól, felépítettségéről, lényegéről, tulajdonságairól.

      Nem nagy múltra tekint vissza, bár az Egyház teológiája egyidős az Egyházzal.

      Az első rendszerező egyháztan a 15. században jelent meg (Torquemada János: Summa de Ecclesia). Az egyháztan további alakulását a hitújítók támadásai befolyásolták: ezek a művek magukon viselték a korszellem védekező-támadó, apologétikus jellegét: hogy krisztusi alapítású + mik az ismertető jegyei.

       Elgondolásuk ez volt:

      Először: az újszövetségi szentkönyvek történeti megbízhatóságát igazoljuk

      Másodszor: ezekből, mint történeti forrásokból Krisztus isteni küldetését bizonyítjuk

      Harmadszor: Krisztus mennybemenetele utáni időre Egyházat alapított, és ezt olyannak akarta, mint a katolikus Egyház

      Már a múlt században felmerült a gondolat, hogy az ilyen „jogi szemlélet” nem jellemzi az Egyházunkat a maga teljességében. Ez a külsőséges szemlélet éppen az Egyház leglényegesebb vonásait nem látja és nem láttatja: Egyházunk nem csak folytatja Krisztus üdvözítő munkáját, hanem valamiképpen tartalmazza is Krisztust. Mindenkit, aki hisz Krisztusban az ő megdicsőült Testéhez tartozik, de ez több, mint a hivők összessége: Krisztus lelke a hívők összességét úgy járja át, tartja életben és irányítja, hogy ez a látható és megszervezett közösség földi megjelenítője, reprezentálója, látható Teste a láthatatlan megdicsőült Krisztusnak. Sok vita volt e szemlélet fölött, és a vitákat XII. Piusz pápának 1943-ban megjelent „Mystici Corporis Christi” kezdetű enciklikája zárta le.

      A II. Vatikáni Zsinat (1962-1965) fontos feladatának tartotta, hogy a hívők és nemhívők előtt felmutassa azokat a mozzanatokat, amelyekből hű és pontos képet kaphatnak a katolikus Egyházról. Lumen Gentium (1964. nov. 24) kezdetű konstítúció kifejezetten az Egyházról szól, de sok kiadványukban található ekklézológiai vonatkozás. Az Egyház mivolta úgy közelíthető meg a legjobban, ha a Titokzatos Test bemutatása után az „Isten népe” képet állítjuk előtérbe.

      Amikor a hittudomány különféle ágai kialakultak, az egyháztan, a már említett apologétikus jellege miatt átkerült a később „theologia fundamentalis” (alapvető hittanná) bővült apologétikába, egyes szerzők ma is így tárgyalják, vagy egy részét a dogmatikába utalják, vannak, akik az egész egyháztant áttették a dogmatikába. A II. Vatikáni Zsinat óta megjelent művek szerencsésen kapcsolják össze az egyházjogi és természetfölötti szemléletet.

      Az Egyház bemutatásának rendeltetés arra irányul, amit a Hitvallás így fogalmaz meg: „credo... in Ecclesiam”. Hogy ezt hogyan értsük, Szent Ágoston istenhit-elemzéséből tudjuk meg, szerinte az istenhit háromfélét jelent:

      Ha így mondom „credo Deum” – elfogadom Isten létét, aminek eljutásához apológiai módszerrel is eljuthatok.

      „Credo in Deum” – ez jóval többet mond: rábízom magam Istenre, elfogadom életem irányítójának és bírájának. Ezt már nem lehet bizonyítani észbelileg, ezt a magatartást csak a hit képes előidézni.

      „Credo Deo” – a hitbeli magatartásnak (Credo in Deum) a következménye, hogy elfogadom Isten kijelentéseit, igaznak tartom

     Hasonlóképpen van az ember az Egyházba vetett hitével, „Credo Ecclesiam”, Krisztus alapította, és hogy a történetileg megbízható szentírási könyvek szerint az első keresztények mit láttak az Egyházban, sőt hogy a mai Egyház mit tart önmaga lényegének – ehhez elvezethet a fundamentális teológia is. De magunkévá tenni ezt a tételt, vagyis teljesen rábízni magunkat az Egyházra, elkötelezettség formájában csatlakozni hozzá, „credere in Ecclesiam”, továbbá engedelmes lélekkel fogadni kijelentéseit és útmutatásait „credere Ecclesiae” azonban csak akkor tudunk, ha megkaptuk a hit kegyelmét. Ez a hit viszont gyakorlatilag független attól, hogy honnan vettem az Egyház-képemet: a fundamentálisból-e, vagy a dogmatikából.

      Az újabb teológia szellemében írt könyvekben különben is egyre inkább elmosódik az apologétikai és dogmatikai módszer különbözősége. Sok hittudós elvileg is vallja, hogy a hit gyakorlatilag nem tételek elfogadást jelenti, hanem egzisztanciális-perszonális elkötelezettséget, ezt pedig érveléssel, bizonyítással nem lehet előidézni, mert a bizonyítások nem eredményeznek többet, mint a hitbeli magatartás ésszerűségének felmutatását.

      Hivatalos meghatározása nincs az Egyháznak, de olyan fogalmi meghatározásra van szükség, amely kifejezi más egyházaktól való különbözőségét, másrést természetfeletti jellegét és különleges feladatait is kifejezésre juttatja.

      Krisztusban hívők közössége – az első keresztények ebben a tudatban éltek – „institutio Dei” és „communio”.

      Bellarmin Róbert (+1621) meghatározása, ez volt a katekizmusban is: „Az Egyház azoknak az embereknek társasága, akiket ugyanannak a hitnek vallása és ugyanazoknak a szentségeknek a használata kapcsol egybe a törvényes pásztoroknak, kivált Krisztus földi helyettesének, a római pápának fősége alatt.” Értéke:

      a) Elkülönít más vallási közösségtől.

      b) Kiemeli az Egyház látható voltát és nem zárja ki, hogy a bűnösök is tagajai közé tartozzanak.

     c)Bizonyos jogi kategóriák számára is hozzáférhető, belefér pl. hierarchikus megszervezettség, közös hit, közös szentségek és az azonos vezetőknek való engedelmesség hármas köteléke, a „triplex vinculum”.

    Ezekkel az előnyökkel szemben nagy a hiányossága, hogy főleg az Egyház külsejéről ad leírást, akárcsak egy útlevélben a személyi leírás. Figyelmen kívül hagyja, hogy az Egyházon keresztül maga Isten lépett be az emberiség történetébe.

      Az újkori próbálkozások a corpus Christi mysticum gondolatát próbálták beledolgozni Bellarmin meghatározásába. A II. Vatikáni Zsinat óta a hittudósok két új kifejezést vettek be a definiciójukba: „Isten népe” és „az abszolút jövő előkészítése”.

      A II. Vatikáni Zsinat szándékosan zárkozott el attól, hogy meghatározást adjon. Definiálás helyett két más utat választott az Egyház lényegének megértésére:

      a) Bibliai képeket mutatott fel és ezekkel mint szimbólumokkal próbálta érzékeltetni a fogalmilag pontosan ki nem fejezhető valóságot.

      b) Alkalmilag olyan kijelentéseket tett, amelyek az Egyház valamelyik lényeges megnyilvánulására utalnak és így a lényegének más-más úton való megközelítését teszik lehetővé.

      A szentatyák és sok mai hittudós is mellőzi a fogalmi meghatározást, csak kijelentéseket tesznek:

- Alexandriai Kelemen: az Egyház a kiválasztottak gyülekezete.
- Origenész: a hivők népe, az összes szentek közössége
- Szent Ágoston: olyan emberek gyülekezete és társasága, akik közt a szeretet tevékenykedik.
- és Ágoston után a Catechismus Tridentinus: az Egyház a földkeregségen élő hívő nép.
- De Lubac: az Egyház a Szentháromság tökéletes kiterjedése az időben.
- Ratzinger: az Egyház olyan nép, amely Krisztus testéből él és az eucharisztia ünneplése révén maga is Testévé válik Krisztusnak.

      A nemkatolikus keresztények egyházfogalma más:

      1. A keleti ortodoxok az Egyházat a Szentháromságra vezetik vissza: „képmása az abszolút Egyháznak, a három isteni személynek”. Túlhangsúlyozzák az Egyház ontológiai szentségét, elutasítják a pápa primátusát, az egyetemes zsinatok közül csak az első hetet fogadják el.

      2. Lutheri elképzelés – „Sola Scriptura”, az Egyházat Isten Igéje vezeti, nem földi hatalom.

      3. A kálvinisták – az Egyház láthatatlnaságát is tanították kezdetben, de szintén csak az Ige olvasása volt a lényeg.

      A 18-19 században különféle ekklézológiai mozgalmak keletkeztek a protestanizmuson belül. Az ökumenizmus protestáns kezdeményezés, rájöttek, hogy a Sola Scriptura  eredményekényt több száz felekezetre szakadtak, majd közeledésük a katolikusoknál visszhangra talált, gyakorlati formában és elvi megalapozással is.

Hívj Atyám a szentek közé

Örüljetek az Úrban szüntelenül!
Újra csak azt mondom, örüljetek. 
(Fil 4,4)

Don Gabriele Amorth: Pió atya, miként én ismertem

Nagyvárad, IHTYS Kiadó, 2010

      Több könyvet olvastam már Szent Pió atyáról, de ezt most egy pap írta, Don Gabriele Amorth atya, Róma ördögűzője, aki Pió atyának 26 éven keresztül lelki gyermeke volt. A két híres atya 1942-ben találkozott először. Általánosan kezdi az életrajzot, felemlegeti röviden azt a keveset, amit esetleg már mindenki ismer.

      „Nem sokat tudunk Pió atya gyermekkoráról; annyit azonban igen, hogy megértsük, már gyerekként más, mint a többiek, olyasvalaki volt, akire vonatkozóan az Úr azonnal megmutatta rendkívüli terveit. A modern mentalitás ezt talán fanyalogva fogadja, mert szeret a szentekben hozzánk teljes mértékben hasonló személyeket látni, akik tele vannak hibákkal, akár még nagy elhajlásokkal is, aztán pedig követi aszkétikus útjait. Ne felejtsük el, hogy a szentek mindenekelőtt a kegyelem mesterművei, habár együttműködésük saját szabad választásukon múlik; ezért a követendő példamutatáson túl, olykor csodálnunk kell Isten csodálatos, teljességgel egyedi és megismételhetetlen terveit. A Jóistennek Pió atyával különleges tervei voltak; nem kell tehát azon csodálkoznunk, hogy kora ifjúságától rendkívüli eseményekkel kezdte felkészíteni őt ezekre”

      Majd leír a két nagyjelentőségű epizódot Pió atya kamaszkorából, összefoglalom röviden:

      Az első egy látomás, 15 éves kora körül történt, kevéssel a kapucinusokhoz való belépése előtt, amelyet a Szent többször is elmesélt, és beszámolt róla lelkivezetőjének, Agostino atyának írt levelében. Egy ragyogó alak kivezeti Francescót (a leendő Pió atyát) egy tágas mezőre, két embersereg között találja magát: az egyik oldalon nagyon szép emberek állnak hófehér ruhába öltözve; a másik oldalon ijesztő arcú emberek, feketébe öltözve, ezért árnyaknak látszanak. Azonnal egy ijesztő férfit lát közeledni, akinek a homloka a felhőket súrolta. Hiába tiltakozik, a ragyogó alak buzdítására meg kellett vívjon az óriással. Az összecsapás rettenetes volt, de egyenlőtlen harcban segítette Francescót a ragyogó alak, és az óriás vereséget szenvedett és menekülni kényszerült, magával rántva a csúnya emberek sokaságát, akik ordítva, átkozódva és kábultan menekültek. A másik oldali sokaság viszont öröm- és dicsőítő szavakban tört ki, amelyek annak a ragyogó alaknak szóltak, aki Francescót segítette a harcban. A személyiség leírhatatlan szépségű koronát helyezett Francescó fejére; majd levette róla, és azt mondta neki: Tartogatok számodra egy másik, még szebb koronát, ha harcolni fogsz ama óriás ellen. Mindig vissza fog térni, hogy rád támadjon, de te vívj meg vele bátran; én mindig melletted leszek, hogy sikerüljön mindig legyőznöd. Pió atya élete az ördög elleni állandó harc volt; a gonosz rátámadt az atyára és akadályozni próbálta a lelkek megmentésében.

      A második epizód, amely kevéssel ezután történt, de szintén még a belépése előtt a kapucinusokhoz:

     Nehéz erről beszélni, mert ebben az esetben az atya mindig nagyon visszafogott volt. A lényeget több alkalommal elmondta és leírta, tudniillik hogy „igen nagy küldetés” van számára fenntartva. De soha nem akarta részletezni. „Egy igen nagy küldetés, mely csak előtted és előttem ismert”, írta egyik személyes imádságában. Könnyen elképzelhető, hogy jövőbeli apostolkodásra vonatkozóan tárult fel előtte valamilyen különleges dolog. Néhány jelből következtetek erre, például abból, milyen nagy kitartással kérte elöljáróitól, hogy engedélyezzék számára a gyóntatói szolgalátatát.

      Francescó 16 évesen, 1903. január 6-án lép be a Rendbe.

      Néhány nappal a noviciátusba való belépése után, január 22-én, magára öltötte a ferences viseletet, és a fra Pió da Pietrelcina nevet adták neki. Ettől a pillanattól kezdve megszűnt Francescó: csak Pió létezik. Olyan messzemenően eltűnt, hogy egyik napon, amikor a csendőrök a besorozás miatt egy bizonyos Francesco Forgionét keresnek, senki nem ismer ilyet. Ehelyett azonban egy másik Ferenc, az Assisi, teljesen betöltötte Pietrelcinai Piót, Krisztus és a testvérek szeretetével, különösen a testileg vagy lelkileg szenvedők iránt, valamint a szegénység szeretetével. És egy érzékelhető hasonlóság is megjelent, a stigmák, amelyek Pió atyát még inkább Szent Ferenc másává teszik. Pió atya szerzetesi életének kezdeti időszaka nem volt túlzottan briliáns. Viselkedése, engedelmessége, társai iránti lojalitása mindig kifogástalan volt. De mindig betegeskedett, és tanulmányi eredményeinek furcsa oldalai voltak. Mondjuk ki nyíltan, összességében több volt, mint elégséges, de soha nem kitűnő. A furcsa aspektusa azonban ez. Társai emlékeznek rá, hogy amikor felelnie kellett, mindig tudta a leckét. Azonban arról is tanúskodnak, hogy soha senki nem látta őt tanulni. A teológiai évek alatt is, aki a cellújába lépett, imádkozva találta. Nem arról van szó. mintha nem tudott volna tanulni; hanem ahogyan kinyitott egy könyvet, azonnal elmerült Isten gondolatában, mely gondolat állandóan benne élt. Hasztalan más okokat keresni: Pió atya az imának élt; az ima volt a lélegzetvétele, az élete. Azt mondanám, már noviciátusba lépése előtt is mindig elmerült Istenben, s később is ez folytatódik, olyankor is, amikor az emberekkel beszél vagy mást csinál, anélkül azonban, hogy mindeközben elkalandozna, vagyis követi a beszélgetést fonalát, mint ahogyan az eseményeket is. Imája azonban szakadatlan volt, és nem vonta el más rá váró teendőitől. (...) Az évek múlásával súlyosodtak egészségi zavarai.

      1910. augusztus 10.-én Pió atyát pappá szentelik a beneventói dómban, a hónap vége felé megkapja a láthatatlan stigmákat.

      Általában nem sokkal utána megadják a fiatal papnak a gyóntatási engedélyt; Pió atya esetében ez nem így történt. És ez alkalommal valóban úgy tűnik, mintha a barát égne a vágytól, hogy erre a szolgálatra szentelhesse magát. Elég arra gondolni, hogy csak 1911 áprilisa és 1913 között tizennyolc levelet írt provinciálisához, kitartóan kérve a gyóntatási engedélyt. Felettese féltette Pió atya egészségi állapotát, és abban is kételkedett, rendelkezik-e a szükséges erkölcsteológiai ismeretekkel, mivel egészségügyi problémái miatt rendszertelenül végezte tanulmányait. A sors iróniája, hogy korunk leghíresebb gyóntatójának nélkülöznie és várnia kellett, mielőtt megkapta volna a gyóntatási engedélyt. Ráadásul később három évre megtiltják neki... A későbbiekben ezt volt alkalma bőven pótolni, hiszen ideje legnagyobb részét a gyóntatószékben töltötte, halála napjának reggeléig.

      1918, augusztus 5-7. között mintegy megszakítás nélkül azt a jelenséget szenvedte el, amelyet a misztikában transzverberációnak (szívsebzésnek) neveznek. 1912. augusztus 9-én ezt írja Agostino atyának:

      „Atyám, érzem, hogy végül le fog győzni a szeretet; lelkem már-már elhagyja a testemet, mert e földön nem szeretheti eléggé Jézust. Igen, lelkemet megsebezte a Jézus iránti szeretet; betge vayzok ennek a szeretetnek; perzselő tűz kínja mardos állandóan, de el nem emészt. Ha tud, adjon tanácsot, hogyan orvosoljam ezt a lelkiállapotot! Egy gyenge hasonlattal így tudnám érzékeltetni, mit visz végbe bennem Jézus: akár a folyó, mely magával sodor a tengerbe mindent, ami csak útjába kerül, úgy az én lelkem is, mely Jézus szeretetének parttalan óceánjába merült, érdemtelenül és felfoghatatlan módon magával sodorja az ő kincseit.”

      Rá három napra, augusztus 12.-én pedig így ír.

      „A templomban a szentmise utáni hálaadó imádságom közben egyszerr úgy éreztem, tüzes lándzsa sebzi meg a szívemet, de olyan eleven lobogással, hogy azt hittem, menten meghalok. Nem találok szavakat, amelyekkel érzékeltetni tudnám annak a lángnak az erejét; képtelen vagyok kifejezni magam. El tudja hinni? Lelkem – e vigasztalások áldozata – elnémul. Úgy éreztem, valami láthatatlan erő tűzbe merít. Istenem, micsoda tűz!... Ha csak egy másodperccel, csak egy pillanattal tovább tart, a lelkem elhagyta volna a testemet... Jézushoz szállt volna.”

      Olyan volt, mintha egy mennyei alak, egy hosszú, igen kiélesített hegyű vaslemezzel, folytonos szúrásokkal átdöfné a szívét. (A szívsebzést Avilai Szent Teréz is megkapta, és hasonló módon írja le az Önéletrajzában.) Attól a perctől az atya mindig érezte ezt a nyílt és vérző sebet, mely nem hegedt be többé. 

      918 szeptember 20.-án megkapja stigmákat és 50 évig viseli.

      Pió atya mondta:

       „A könyvekben keressük Istent, az imádságban kell rátalálnunk.”

      „Mindenkinek megvan a maga keresztje; mindenki azt kéri, vegyék le róla. Ha azonban tudnák, hogy milyen értékes, kérnék azt.” De mindenkit biztosított az imáiról, vagy válaszolva, vagy egyszerűen jelezve az illetőnek.

      

      „Mit csinál, Pió atya? „ „Szentatyám, elveszi a világ bűneit.” Ez az 1947 áprilisában az ad limina látogatás alkalmával XII. Piusz és Manfredonia püspöke, mons. Andrea Cesarano közti szellemes beszélgetés Jól elénk tárja, mi volt a stigmatizált barát fő tevékenysége.

      Amikor azt kérték Pió atyától, magyarázza meg a szentmisét, így válaszolt

     „Gyermekeim, hogyan magyarázhatnám meg nektek? A mise végtelen, mint Jézus...” És hozzátette: „A világ meglehetne nap nélkül, de nem állhatna fenn a szentmise nélkül”

      Mihelyt Amorth atya elmondta, hogy újonnan felszentelt pap, Pió atya rögtön azt válaszolta: „Ne felejtsd el, hogy a papnak engesztelőnek kell lennie. Jaj, ha neki van szüksége engesztelésre! Jól jegyezd meg.” Egyszerű szavak, melyek világosan kifejezték, miben áll a pap felelőssége, és hogyan kell ügyelni magára, hogy teljesíthesse kötelességét.

      1959. augusztus 5-én délután, a Fatimai Szűzanya helikopteren megérkezett Pió atya rendházába, pedig nem volt az útvonalba beiktatva, és ennek a csodának eszköze Amorth atya volt, lévén annak a bizottságnak a titkára, amely Olaszország Mária Szeplőtelen Szívének való felajánlását készítette elő. Ekkor gyógyította meg a Szűzanya Pió atyát a súlyos mellhártyagyulladásból, még a szentmisét is képtelen volt már bemutatni.

      Sok lelkigyermeke volt. Hogyan lett valaki Pió atya lelki gyermeke? Valójában úgy, hogy változatlanul hozzájárt gyónni. De volt egy másik rendszer is, melyet különösen azok követtek, akiknek nemigen volt lehetőségük visszatérni hozzá, de egyébként mindenki élhetett ezzel a módszerrel. Amikor megtanítottak rá, én is így tettem. Elég volt kérni tőle, elég volt, ha valaki megkérte, fogadja őt lelki gyermekévé. Amennyire én tudom, mindenkinek igent mondott. Ő maga jelentette ki többször is: „Nem hívok és nem kergetek el senkit.” Velem valami sokkal szebb esett meg. Miután pap lettem, nekem is kezdtek lelki gyermekeim lenni. Hogyan lehetnék még inkább a segítségükre? Elmondtam gondomat Pió atyának és különleges kéréssel fordultam hozzá: „Azt kérem Öntől, jelenlegi és jövőbeli lelki gyermekeimet fogadja saját lelki gyermekeivé.” Rövid gondolkodás után Pió atya határozottan elfogadta. Ekkor azt mondtam neki: „Meglátja, hogy ezek után Pió nagyapának fogják hívni!” A szellemes poénra jóízűen nevetett. Elmondhatom, hogy Pió atya megtartotta a szavát. Mindenki számára atya (senkinek sem nagyapa!); sok alkalommal azonban rendkívüli módon is segítségükre volt lelki gyermekeimnek, habár még csak nem is gondoltak rá, és nem tudtak az én megállapodásomról. A magam részéről azt kell mondanom, Pió atya segítsége igen hatásos és olykor érzékelhető is, különösen amióta az ördögűzői szolgálatnak szentelem magam.

      Pió atya persze különösen igényes volt gyermekeivel; elkötelezettségre nevelte őket, kötelességre, a keresztre, egészen a hősiességig menően, amikor látta, hogy megteheti. És semmi kétség, hogy e tekintetben is nagy karizmákkal rendelkezett. Számtalan erre vonatkozó eset van.

      Amorth atya utal személyes találkozásaikra, elbeszélésekre, de eddig még egy könyvben sem olvastam azokról a fájdalmas és szégyenteljes üldözésekről, amelyeket Pió atyának el kellett szenvednie bizonyos sötét erők részéről. Tűzpróbákról beszél, az első évtized 1923-1933, a második 1952-1962 között volt - 1958-ban írt egy cikket Pió atya védelmében, és a stigmákról. Ez utóbbi periódusban rágalomhadjárat indult Pió atya ellen, kemény fegyelmi szankciókkal sújtották, mikrofont helyeztek el a beszélgetőben, sőt feltételezik, hogy a Szent Officium még a gyóntatószékébe is, mert csak gyónásban elhangzott beszélgetéseket hozott nyilvánosságra Chiocci-Cirri szerzőpáros egy háromkötetes könyvében: PIÓ ATYA? EGY ÁLDOZAT TÖRTÉNETE, a személyek aláírásukkal bizonyították, hogy csak a szentgyónás keretében mondták el az említett dolgokat. Ezeket a súlyos vádakat soha meg nem cáfolták, pedig biztosan tudni lehet, hogy az egyik lelki gyermekével folytatott beszélgetés során maga Pió atya is észrevett egy elrejtett mikrofont a beszélgetőben és így kiáltott fel: „Idáig jutoittak!” Az egyházi autoritások megfigyelték, mint a legelvetemültebb bűnözőt, de ő mégis folyatta szolgálatát.

      Jaj volt, ha valaki Pió atya jelenlétében kritikával próbálta illetni az egyházi autoritásokat és a vizitátor látogatását. Két kivételt azonban el kell ismernünk. Az első, amikor felfedezte a mikrofonokat; hirtelen meglepettségében nem tudta visszatartani rosszallását. A másik a mise időtartamára vonatkozott; felettesének bizalmasan mondta, szinte sírva: „Az Úr tudja, hogy úgy szeretném bemutatni, mint mindenki más, de képtelen vagyok rá. Bizonyos pillanatokban képtelen vagyok folytatni, úgy érzem, összeesek és meg kell állnom. Minden tőlem telhetőt megteszek.” Ezen a ponton jobbnak látom nem belemerülni a gyalázatos rágalmakba és a Pió atya elleni kemény rendelkezések együttesébe. Kénytelen lennék fájdalmas polémiákról beszélni, amelyeket legalább ebben a rövid arcélben jobb elkerülni.

     Szükségtelen mondanom, hogy Pió atya leghűségesebb hívei, akik maximálisan visszataszítónak találták az egészet, nem ültek ölbe tett kézzel. Újból a nagyon aktív Emanuele Brunattóhoz folyamodtak, aki mindenhova eljutott. Látva azonban a legmagasabb egyházi körökkel folytatott találkozók hasztalanságát, újra a nemzetközi szervezetek legfőbb vezetőihez folyamodott.

     Már kész volt egy „fehér könyv”, félelmetes, pontosabban fogalmazva, botránykeltő dokumentációval. A könyvet az ENSZ tagországainak kormányai kapták volna; már összehívták a konferenciát a genfi Hotel Richmond „dísztermébe”, ahol a könyvet akarták bemutatni. De amikor már minden készen állt és lehetetlennek tűnt visszafordulni, megérkezett Pió atya határozott parancsa, hogy mindent függesszenek fel: ő nem ilyen utakon akart járni.

      Brunatto ez alkalommal engedelmeskedett. Alakja számos szempontból vitatható, de engedelmessége ebben az esetben valóban hősies volt. Tudatában volt, hogy szégyenben marad a teljes diplomáciai és egyházi világ előtt, akiket mozgósított erre az alkalomra; ráadásul minden ügyességét latba kellett vetnie, hogy megakadályozza saját fáradságos munkáját. Képes volt azonban hagyni, hogy Pió atya akarata kerekedjen fölül: egy szent ember akaratának elsőbbsége van az emberi számításokkal szemben.

      VI. Pál gondoskodott mons. Maccari művének megsemmisítéséről, és teljes szabadságot biztosított Pió atyának. Már XXIII. János, aki szeretettel tekintett Pió atyára, és rendkívül károsnak ítélte meg a vádak tisztázása érdekében hozott intézkedéseket, élete utolsó napjaiban ezt ismételgette: „Pió atyával kapcsolatban félrevezettek engem!”

      Az üldöztetéseknek, amelyeket Pió atyának türelemmel el kellett szenvednie, a szentté avatási per positiójának tanúsága alapján, volt egy konkrét indítékuk: „Pió atya igen hosszú és termékeny apostolkodása során, számtalan bűnöst térített meg, akik a szabadkőművesség különböző [magas színtű] képviselői voltak. Ez dühödt reakciót váltott ki, s a bosszút lassú és biztos terv szerint hajtották végre...” (Don Francesco Putti, az avellinói Xavéri Szent Ferenc-templom volt plébánosa).

      Pió atya1968 szeptember 23.-án, hétfőn, meggyónt és megújította szerzetesi fogadalmát, majd csendesen elszenderült hajnali 2.30-kor.

      Nem tehetem meg, ne utaljak néhány személyes jellegű dologra. Amióta ördögűző vagyok, mindig Pió atya segítségéhez folyamodom, aki egész életén át olyan sokat viaskodott az ördöggel és mindig győzött. S azt kell mondanom, Pió atya mindig komolyan segít. A magam részéről soha többé nem láttam, álmomban sem; nem éreztem az illatát, jelenlétének nem volt semmi érzékelhető jele. De sok alkalommal az ördög, a megszállott személyen keresztül, látja Pió atyát és azt kiabálja: „Azt a barátot ne! Azt a barátot nem akarom! Küldjétek el azi a barátot!” Jó néhány esetem volt már, amikor az érintett személyek soha nem gondoltak Pió atyára, de igénybe vették ördögűzői szolgálataimat; és aztán vagy álmukban, vagy az illatot érezve, tudatosult bennük, hogy Pió atya segít nekik saját kezdeményezéséből, mert ők soha nem fordultak hozzá.

      A szentek élőként keltenek rémületet; halottként senkinek nem okoznak bosszúságot, még ha valójában más is a helyzet: életük mindig követendő példa és komoly figyelmeztetés azok számára, akik nem tartják meg az Úr törvényeit.

      Pió atyát századunk legnagyobb szentjének tartom.

Végül is higgyünk Pió atyának vagy sem?

      1958-ban az egyházi hatóságok megtiltják a kapucinus elöljárók alattvalóiknak, hogy látogassák Pió atyát, sőt fegyelmi büntetést helyeztek kilátásba számukra, nem volt szabad semmilyen látogatást szervezni San Giovanni Rotondóba. Amikor ismét lecsap Pió atyára a világ, a Rend elöljárói, a Szent Officium, Amorth atya írt egy cikket Pió atyáról és a stigmáiról:

      Azokban az években minden héten írtam a FAMIGLIA CRISTIANÁ-ba. A szerkesztő, rendtársam, don Zilli, tudott Pió atyánál tett látogatásaimról. Azt mondta; „Ideje világosan beszélni. Írj egy kiegyensúlyozott és jól megalapozott cikket; az első két oldalon fogom közölni, a folyóirat legolvasottabb és legkvalifikáltabb oldalain.” Így megírtam a cikket, és 1958. november 23-án leközölték, ezzel a kissé provokatív címmel: „végül is higgyünk Pió atyának vagy sem?” A cikk határozottan szembe ment az árral. Nem az akkoriban kiváltott nagy visszhang miatt közlöm újra, hanem más jóval fontosabb okból, amit majd utána mondok el. (Tartsák szem előtt, hogy a cikk egy olyan olvasó kérdésére válaszolt, akit elbizonytalanított, hogy a plébánoshelyettes a Pió atyáról mondottakat csupán kitalációnak tartotta; ráadásul azt állította, hogy XI. Piusz is ellene foglalt állást. Az olvasó feltette továbbá a kérdést, léteznek-e kritériumok, amelyekhez igazodni lehet). Íme a cikk.

Végül is higgyünk Pió atyának vagy sem?

      Nem lehet eleve tagadni a stigmák lehetőségét. Az Egyház történetében körülbelül 340 személyt találunk, akik megkapták ezeket; közülük nagyjából nyolcvanat szentté avattak, ezért az alanyok jósága és őszintesége kétségtelen. Egyesek próbálják megérteni, miért küldi Isten ezt a csapást, mi a jelentése. Valószínűleg emlékeztetni akar általa a fájdalom megváltó értékére, és fel akarja szólítani az embereket, hogy elmélkedjenek a Megváltó Szenvedeséről. De tagadhatatlan, hogy stigmatizált személy esetén a Jézus képmásával való nagyobb fokú azonosulást jelezheti. Talán ez a számunkra világos szempont elkerüli Pió atya figyelmét. Pió atya számára a stigmák olyasvalamik, amelyek nem az övéi; nem rá mutatnak, hanem az Úr sebeire kell irányítaniuk a figyelmet. Ezért hagyja, hogy megcsókolják, mint amikor egy szentképet csókol meg valaki; azt mondanám, ő maga is tisztelettel van irántuk.

      Valójában a Megfeszítettnek nem fába vésett vagy vászonra festett, hanem az ő eleven húsába nyomott képe ez.

      Az Egyház nyíltan kiállt Szent Ferenc stigmáinak történelmi igazsága és természetfölötti jellege mellett, aki elsőként kapta meg Istentől ezt a fájdalmas pecsétet, a Jézus Krisztussal való azonosság pecsétjét. Majd fokozatosan pontosították - különösen a közelmúltban - azokat a kritériumokat, amelyek alapján fel lehet ismerni, hogy a stigmák valódiak-e vagy sem, vagyis hogy természetfölötti jellegűek-e. Elméletileg világosak az elvek; tudjuk azonban, hogy a gyakorlatban nagyon elővigyázatosan kell előre haladni, ha az elveket ilyen területen alkalmazzuk, különösen, amikor még életben lévő személyről van szó.

      Ennek ellenére úgy véljük, Pió atya vonatkozásában meg lehet fogalmazni egy véleményt. Más neves teológusok már előttünk jártak ebben: mindannyian tisztában vagyunk vele, itt nem valamilyen »új jövevényről« van szó, akivel szemben jogos a bizalmatlanság. Hanem igen ismert, szigorúan felügyelt, hetvenegy éves személyiségről van szó (Pió atya 1887. május 25-én született), aki már több mint negyven éve viseli a stigmákat; tehát már kiállta az idő próbáját, még ha nem is végérvényesen, ezért jogosan lehet személyes véleményt alkotni róla. Senki nem vitatja a tényt, hogy Pió atyának stigmái vannak; erre vonatkozóan biztos és publikált orvosi bizonyítékok léteznek; bármikor ellenőrizhető igazság ez. Inkább azt vizsgáljuk meg, hogy e sebeknek eredete természetfelettinek mondható-e. Ezt a következő öt kritérium alapján lehet eldönteni:

      1. A stigmáknak valódi sebeknek kell lenniük, a szövetek fontos módosulásával kell járniuk, és ott kell elhelyezkedniük, ahol Jézus sebei voltak (többé-kevésbé: mivel misztikus sebekről van szó, a másodlagos részleteket illetően nem számít, hogy a történelmi hűséget vagy a közös hiedelmet tükrözik-e vissza; tehát nincs jelentősége, hogy a csuklón vagy a tenyéren találhatóak, az oldalsebek a jobb- vagy a baloldalon vannak-e). A természetes sebhelyek viszont, függetlenül, a test bármely részén fellelhetőek.

      2. Hirtelen kell megjelenniük; általában iszonyú fájdalommal járnak az Úr Szenvedésének emléknapjain, azaz péntekenként és a Nagyhéten. A természetes sebek miatti fájdalom viszont magán viseli a légköri körülmények nyomait; mindenesetre semmilyen tekintettel nincs a liturgikus naptárra.

      3. A valódi stigmáknál nincsenek gennyesedések: semmiféle bomlás, semmilyen kellemetlen szag stb., miközben a természetes úton szerzett sérülések, különösen, ha nem fertőtlenítették őket, elgennyesedhetnek és üszkösédéshez vezethetnek.

      4. A stigmák állandó vérfolyással járnak. Nem így a többi seb.

      5. A stigmák változatlanul megmaradnak, minden orvosi gyógykezelés ellenére; nem változnak sem terápiás ellenszerek, sem szuggesztió hatására; hosszú évekig is tarthatnak. A többi sérülés orvosolható és beheged.

      Pió atya sebei megfelelnek mindezeknek a követelményeknek.

      Igaz, hogy több racionalista orvos megpróbálta a stigmatizálódást természetes úton (szuggesztió, hisztéria, megrögzöttség stb.) bizonyítani. Ők azonban eleve tagadják a természetfölötti események létezéséi: érveik tudományosan nem állnak meg, Ha kóros formákról lenne szó, az alanyok esetében annál inkább kellene számtalan módon megmutatkoznia, hogy hisztériások vagy anormálisok (amint az ilyen esetekben valóban történni szokott). Az olyanok viszont, mint Pió atya, telve vannak jóérzéssel és egészséges aktivitással, kitűnő pszichikai állapotról tanúskodnak. Egy fiatal amerikai orvosról mesélik, hogy azt mondta az atyának: »Én nem hiszek a stigmáiban; azért keletkeztek, mert megfeszítetten a Megfeszített sebhelyeire gondol.« A jóságos barát kedves mosollyal azt válaszolta: »Bravó, gyermekem; gondolj intenzíven egy ökörre; meglátod, hogy szarvaid nőnek.« A poén elég volt, hogy meggyőzze a kis doktort.

      Ha ilyen egyértelmű a dolog, miért nem nyilatkozik az Egyház? Mert van egy másik ok is. Az Úr ezeket a kegyelmeket olyanoknak adja, akik hősies fokban gyakorolják az erényeket, és akiknek, általában, más természetfölötti adományaik is vannak, pl. eksztázis, bilokáció stb. Jól jegyezzük meg: az Egyház, mielőtt a stigmákat a szentség bizonyítékainak tekintené, megvizsgálja az életszentséget mint a stigmák bizonyítékát. A szentség pedig nem Isten különös adományaiban áll, amelyeket pusztán a hívek java érdekében kaphat meg valaki, hanem az erények hősies fokú és mindvégig kitartó gyakorlásában. Ezért csak a halál bekövetkezte után ellenőrizhető; amíg élünk, mindannyian minden percben kockáztatjuk az elbukást, bármilyen fokot ért is el Istennel való egyesülésünk.

     Íme, miért nem nyilatkozik az Egyház. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lehetne személyes meggyőződésünk Pió atyával kapcsolatban: mindnyájunknak joga van hozzá. Szabad csodálni benne a kegyelem csodatetteit, mint ahogy szabad »nem hinni« benne; nem követünk el semmilyen bűnt! De e személyes véleményt sem szabad szeszély vagy hangulat alapján kialakítani. Az Evangélium ezt a szabályt sugallja: »Gyümölcseiről ismerhető meg a fa; ha jók a gyümölcsei, akkor jó a fa.« Így ítéletet alkothatunk Pió atya türelmét, szeretetét megfigyelve, ahogyan a fájdalmait viseli, a jó szolgálatára szentelt szent életét látva.

Nincs, aki ne ismerne az atyával való találkozás eredményeként történt megtérési epizódokat, Egyházhoz való visszatérést, átalakult életeket. Ezek az események nem hagyhatnak közömbösen; még kevésbé a gyógyulások stb. Akkor sem, ha néha bosszantónak érezzük egyesek túlzott rajongását vagy mások fanatizmusát.

      XI. Piusz alatt történt egy bizonyos látogatás az atyánál, melynek során negatív véleményt fogalmaztak meg. De ez nem hivatalos vélemény volt, még kevésbé tévedhetetlen. Egy volt a sok közül, melyet egy orvos fogalmazott meg, akiből egy másik orvos azonnal szamarat csinált. Minden tisztelettel e szakmai csoport iránt. XI. Piusztól idegen volt az ilyesmi. Tudott dolog viszont, hogy Lisieux-i Kis Szent Teréz boldoggá avatásának napján látták Pió atyát a Szent Péter téren (habár ugyanebben az időben San Giovanni Rotondóban tartózkodott); egy ismert monsignore, az esemény tanúja, beszámolt róla a pápának, hozzátéve, hogy Don Orione szintén látta őt. A pápa pedig azt válaszolta: »Ha Don Orione is látta, akkor elhiszem.«

      Befejezésképp, mivel szabadok vagyunk, gondolkodjunk csak a saját fejünkkel. De használjuk azt az ésszerűséget, amelynek mindig jellemeznie kellene az embert. Sok-sok évnyi bizonyíték és tekintélyes tanúság után, teljesen abszurd bizonyított eseményeket tagadni és meggondolatlan véleményt terjeszteni olyan emberről, mint Pió atya. Ő Isten embere, »Nagy pap« - szolgálata gyakorlásának teljében, mely az egész világon visszhangot kelt.

      Egyesek megelégedhetnek ennyivel. Akik további természetfölötti karizmákat vélnek felfedezni benne és az Úr eszközének tekintik a rendkívüli kegyelmek miatt, gondoljanak a San Giovanniba siető hívek tömegére, a hozzá forduló magas rangú egyházi és világi személyiségekre, és jó társaságban fogják érezni magukat.”

      Negyven év telt el e cikk megírása óta, nehéz időkben. Nincs benne semmi helyreigazítanivaló. Inkább azt szeretném elmondani az Olvasónak, miért tulajdonítok olyan nagy jelentőséget e cikknek. A benne leírtak értékén túl, volt ugyanis folytatása, amit még senkinek nem mondtam el. Nem sokkal a cikk megjelenése után elmentem San Giovanni Rotondóba, ahol kedves barátom, Mariano atya fogadott, aki még ma is tanúsíthatja az eseményeket. Ő mutatott be a házfőnöknek, Carmelo da Sassano atyának, aki hat éven át volt Pió atya felettese, és ötven éven keresztül lelki gyermeke. Tehát olyasvalakinek, aki jól ismerte az atyát. Nálam volt a FAMIGLIA CRISTIANA szóban forgó száma és felajánlottam Carmelo atyának; ám rögtön azt válaszolta: „Azt a cikket itt mi mindannyian olvastuk. „Én: „Tetszett Önnek? Hűnek találta?” Carmelo atya; „Mindenkinek tetszett. Megbeszéltük egymással. Erezhető, hogy a szerző kénytelen visszafogni magát, mert sokkal többet szeretett volna mondani.” Elégedett mosollyal tekintett rám, azzal az arckifejezéssel, mint aki még valami szépet akar feltárni előttem. Így folytatta: „Megmutattam az újságot az atyának; tudta, hogy mi már olvastuk, és elkérte tőlem. A szobájába vitte, a következő nap pedig visszaadta.” Erősen szorongtam, ezért azonnal megkérdeztem: „Mit mondott Pió atya?” Camrmelo atya; „Semmit. Nem mondott semmit. Olyan nyugodt volt, hogy egy dolgot biztosan megértettem: nem talált abban a cikkben semmi kivetnivalót. Nekem megmondta volna.” Ez volt számomra a legnagyobb elégtétel.

      De olyan nagyjelentőségük van Pió atya stigmáinak? Célszerű annyit beszélni erről egy ilyen rövid életrajzban? Véleményem szerint mérhetetlenül fontos; az Úr ugyanis azért adta Pió atyának a stigmáit, hogy mintegy névjegykártyaként szolgáljanak: íme a Megfeszített Krisztus papja.

Tudni való, hogy mindannyian a szentmise és a gyónás miatt jártunk Pió atyához; nem azért, hogy a stigmáit lássuk. A tudat azonban, hogy ez a stigmatizált pap, a papok közül elsőként (egyelőre egyetlen más papról sincs tudomásunk), magán viselte ezt a bélyeget, amely nem csak a Passió részesévé tette, hanem mintegy megismételte Krisztus Szenvedését, vonzerő volt, ami közel hozta az emberekhez.

      Ha az Úr nem akarta volna megadni Pió atyának ezt a látható jelet, folytatta volna a láthatatlan stigmák fenntartását; ha pedig láthatóvá, vérzővé, analizálhatóvá tette, akkor láthatóvá akarta tenni a világ számára e szolgája, követője, tükre igazi identitását. Hasztalan arra törekedni, hogy elrejtsük, amiről Isten úgy akarja, hogy látható legyen.

      Amikor pedig beteljesedett a célja, a stigmák is eltűntek, még titokzatosabb módon, mint ahogyan megjelentek. Ötven év múltán: 1918-1968; 1918. péntek, 1968. péntek.

Forrás: Nagyvárad, Ihtys kiadó, 2010

Dominus est

Ez a vér, mit Máriától kapott,
Az ő szíve melege.
Ez a vér, mi közös volt bennük,
Most a szentségi mámor
Fénylő álma alatt ömlik belénk.
Mit kezünk magasba tart,
nemcsak egy arany kehely.
Kálvária minden kínja az!...
A teljes Megváltás,
mint telt edényből dől felénk.
Mint az Éden öt folyama...
Ajkunk a másik életet éri.

                                             (Paul Claudel verse)

      A Kármelben az Oltáriszentségről vagyok elnevezve, és Isten kifürkészhetetlen kegyelméből óvódás koromtól valahogy tudatában voltam annak, hogy a Szent Ostyában a Mindenható Isten Fia van, alig vártam, hogy elsőáldozó lehessek. Mindig is zavart a hálátlanság, a tiszteletlenség a szentségi Jézussal szemben.

      Hála Istennek, Erdélyben dr. Jakubinyi György atyánk nem engedte meg a kézbeáldoztatást, látszik, hogy Kis Szent Teréz nagy tisztelője:-) A mi templomunkban is van kézbeáldoztatás, de csak amikor eljönnek a csíksomlyói pünkösdi búcsúra a külföldiek, és makacsul tartják a kezüket, de olyan is van, aki hirtelenjében ajakáldozást végez.

      A régi énekes könyvekben „Krisztus Teste és Vére” énekben még így írja: „Boruljunk le és rettegve imádjuk e fölséget // Az Oltáriszentséget”, ezt átírták: „Boruljunk le s megrendülve imádjuk e fölséget // Az Oltáriszentséget”. A két szó nem ugyanazt jelenti, mert a mi Istenünk emésztő tűz. Raniero Cantalamessa atya azt írja (Megszentelődésünk forrása, az Eucharisztia), hogy Aranyszájú Szent János idejében is voltak olyan hívők, akik könnyedén vették a szent dolgokat, ezért ő sohasem beszél az eucharisztikus közösségről anélkül, hogy ne használná a „rettenetes” (friktos) jelzőt: „Rettenetesek az Egyház misztériumai, rettenetes az oltár!”. „Rettenetes és szavakkal ki nem mondható a szent misztériumok közössége.” „Isten kegyelmének külön segítsége nélkül egy emberi lélek sem lenne képes ennek a szentségnek a tűzét elviselni úgy, hogy meg ne semmisülne.” Szintén Aranyszájú Szent János mondta, hogy az áldozásról visszatérő keresztény ember lángnyelveket okádó oroszlánhoz hasonlít: a gonoszlélek nem bírja elviselni a tekintetét.

      Kis Szent Teréz a tegnap ajándékot küldött nekem, többek közt két könyvet, és mindkettő a szentségi Jézusról szól:

      - Athanasius Schneider: DOMINUS EST, Egy közép-ázsiai gondolatai a szentáldozásról, SZIT 2010 [1]

      - P. Mateo, EGY ÓRA A SZENTSÉGI JÉZUSSAL, az esztendő tizenkét hónapjára és az év jelesebb ünnepeire, Agapé 2001.

      És most álljon itt a „DOMINUS EST” könyvhöz írt előszava Malcolm Ranjith, az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció titkára tollából, egyetértek vele teljes mértékben, és nem akárki írta: az Egyház hallatja a szavát végre.

__________________________________________

      A Jelenések könyvében Szent János elmondja, hogy imádással borult az Úr angyalának lábai elé, amikor látta és hallotta a neki szóló kinyilatkoztatást (vö. Jel 22, 8). A fölséges isteni jelenlét előtti leborulás vagy letérdelés az alázatos imádás kifejezéseként a tiszteletnek olyan gesztusa volt, amelyet Izrael mindig is gyakorolt az Úr jelenlétében. Így olvassuk a Királyok első könyvében: „Amikor aztán Salamon elimádkozta ezt az imádságot és könyörgést az Úr oltárának színe előtt - ahol az ég felé tárt kezekkel a földön térdelt, mind a két térdével -, felállt és harsány hangon megáldotta Izrael egész gyülekezetét” (IKir 8, 54-55). A király testtartása a könyörgő imádság alatt egyértelmű: térden áll az oltár előtt.

      Ugyanez a hagyomány található az Újszövetségben is, ahol látjuk Pétert térdre borulni Jézus előtt (vö. Lk 5, 8); hasonlóképpen Jairust, amikor arra kérte Jézust, hogy gyógyítsa meg leányát (Lk 8, 41); a szamariait, aki visszajött neki hálát adni, végül Máriát, Lázár testvérét, amikor Lázár életéért könyörgött (Jn 11, 32). Az isteni jelenlét és kinyilatkoztatás előtti leborulás ugyanezen gesztusával találkozunk mindenütt a Jelenések könyvében (Jel 5, 8. 14 és 19, 4).

      Ezzel a hagyománnyal szorosan összefügg az a meggyőződés, hogy a jeruzsálemi szent templom Isten lakóhelye, és ezért a templomba csakis olyan testtartással léphetünk be, amely az Úr jelenléte előtti mélységes alázat és hódolat magatartását fejezi ki.

      Az Egyháznak is az a mély meggyőződése, hogy az Úr ténylegesen és valóságosan jelen van az eucharisztikus színek alatt, s az Oltáriszentség tabernákulumban való őrzésének egyre terjedő szokása kifejlesztette azt a gyakorlatot, hogy az Eucharisztiában jelen lévő Urat alázattal térdre borulva imádjuk.

      A Tridenti Zsinat Krisztusnak az eucharisztikus színek alatti valóságos jelenléte kapcsán a következőket tanítja: in almo sanctae Encharistiae sacramento post panis et vini consecrationem Dominum nostrum Iesum Christum verum Deum atque hominem vere, realiter ac substantialiter sub specie illarum rerum sensibilium contineri [„a legméltóságosabb Oltáriszentségben a kenyér és bor konszekrációja után ugyanezen érzékelhető anyagok színe alatt igazán, valóságosan és lényegileg jelen van a mi Urunk Jézus Krisztus, az igaz Isten és igaz ember”] (DS 1651).

      Aquinói Szent Tamás a szent Eucharisztiát latens Deitas-ként [„rejtőző Istenségként”] jelöli meg (Aquinói Szent Tamás: Adoro te devote szekvencia). Tehát Krisztus eucharisztikus színek alatti valóságos jelenlétének hite már akkor a Katolikus Egyház hittanításának magjához tartozott és már akkor a katolikus identitás lényeges eleme volt. Világos volt, hogy nem lehet felépíteni az Egyházat, ha ez a hit akár a legkisebb mértékben is sérül.

      Következésképpen az Eucharisztiát, amely Krisztus Testévé lényegileg átváltozott kenyér és Krisztus Vérévé átváltozott bor, maga a köztünk élő Isten, csakis csodálattal és a lehető legnagyobb tisztelettel vehetjük magunkhoz, az alázatos imádást kifejező testtartásban. XVI. Benedek pápa Szent Ágoston szavaira emlékeztet: nemo autem illam panem manducat, nisi prius adoraverit; peccemus non adorando [„senki sem eszi ezt a Testet, ha előtte nem imádta; vétkeznénk, ha nem imádjuk”] (Enarrationes in Psalmos, 98,9: CCSL 39, 1385) és kihangsúlyozza a következőket: „az Eucharisztiát magunkhoz venni annyit jelent, hogy az imádás magatartásával közelítünk Ahhoz, Akit fogadunk [...] csak az imádásban érlelődhet meg egy mély és igazi befogadókészség” (Sacramentum Caritatis, 66).

      E hagyomány alapján világos, hogy egyre szervesebbé és nélkülözhetetlenebbé váltak az olyan testi és lelki gesztusok és magatartásformák, amelyek elősegítik a csendet, a belső összeszedettséget, saját kicsinységünk alázatos elismerését annak mérhetetlen nagysága és szentsége előtt, aki az eucharisztikus színekben előttünk áll. A legjobb módja annak, hogy kifejezzük tiszteletünket az eucharisztikus Úr iránt, Péter apostol példájának követése, aki - az evangélium tanúsága szerint - térdre borult az Úr előtt és felkiáltott: „Uram, menj el tőlem, mert én bűnös ember vagyok!” (Lk 5, 8).

      Manapság egyes templomokban azt lehet tapasztalni, hogy ez a gyakorlat egyre inkább elvész, és hogy az illetékesek nemcsak arra utasítják a híveket, hogy állva fogadják a Szent Eucharisztiát, hanem még az összes térdeplőt is eltávolították, és így arra kényszerítik híveiket, hogy üljenek vagy álljanak, még akkor is, amikor az eucharisztikus színeket a pap felemeli és a híveknek imádásra felmutatja. Nagyon furcsa, hogy ezeket a rendeleteket az egyházmegyék liturgiáért felelős személyei vagy az egyes templomok plébánosai úgy bocsátják ki, hogy előtte egyáltalán nem kérdezik meg a híveket, pedig napjainkban némely körökben többet beszélnek az Egyházon belüli demokráciáról, mint valaha.

      Ugyanakkor a kézbeáldozásról szólva el kell ismerni, hogy az egy olyan gyakorlat, amelyet egyes részegyházakban visszaélésként és elsietett módon vezettek be rögtön a zsinat után, megváltoztatva ily módon a korábbi évszázados gyakorlatot és az újat téve általános szabállyá az egész Egyházban. Ezt a változtatást azzal igazolták, hogy a kézbeáldozás jobban tükrözi az evangélium szellemét és az ősegyház gyakorlatát.

      Egy dologban igazuk van: amit az ember a nyelvére fogad, azt fogadhatja kézbe is, mivel mindkét testrész egyenlő méltósággal bír. Ennek a gyakorlatnak az igazolására idézik egyesek Jézus szavait: „Vegyétek és egyétek” (Mk 14, 22; Mt 26, 26). Bármelyek is legyenek azonban az érvek, amelyekkel a kézbeáldozást igazolni próbálják, nem lehet nem észrevenni mindazt, ami világszerte történik ott, ahol ezt a gyakorlatot bevezették. A kézbeáldozás elősegíti a Szent Eucharisztia színei iránti tiszteletteljes magatartás fokozatos és egyre komolyabb gyengülését. A korábbi gyakorlat ezzel szemben jobban megőrizte a tisztelet iránti érzéket, amelynek helyét újabban az általános figyelmetlenség szelleme és az összeszedettség riasztó mértékű hiánya foglalta el. Ma gyakran látunk áldozókat, akik úgy térnek vissza helyükre, mintha semmi rendkívüli sem történt volna. A legszétszórtabb figyelműek a gyerekek és a fiatalok. Sok esetben semmi nyoma sincs a komolyság szellemének és a belső csendnek, amelynek ki kellene fejeznie az Isten jelenlétét a lélekben.

      Nem hallgathatjuk el azokat a visszaéléseket sem, amelyek során egyesek emléktárgy gyanánt magukkal viszik a szent színeket, áruba bocsátják, vagy ami még rosszabb, sátáni rítusokban szentségtelenítik meg őket. Ilyen dolgok bizonyítottan előfordulnak. Akár még a nagyobb koncelebrációk alkalmával, magában Rómában is többször a földre dobva találták meg a szent színeket.

      Ez a helyzet arra késztet, hogy fontolóra vegyük a hit súlyos mértékű megfogyatkozásán túl az Úr meggyaláztatását és megsértését is, aki pedig azért méltóztatik közénk jönni, hogy találkozzék velünk, hogy magához hasonlóvá tegyen minket, hogy bennünk is visszatükröződjék az Isten szentsége.

      A pápa nemcsak annak a szükségéről beszél, hogy az Eucharisztia igazi és mély jelentőségét megértsük, hanem arról is, hogy azt méltón és tisztelettel ünnepeljük. Azt mondja, hogy tudatosítanunk kell a gesztusok és a testtartás jelentőségét, mint amilyen például „a térdelés az eucharisztikus ima kiemelkedő pillanatai alatt” (Sacramentum Caritatis, 65). Továbbá, amikor a szentáldozás vételéről szól, mindenkit így buzdít: „mindent tegyenek meg annak érdekében, hogy ez a gesztus a maga egyszerűségében megfeleljen az Úr Jézus Krisztussal való személyes, szentségi találkozás értékének” (Sacramentum Caritatis, 50).

      Ebben az összefüggésben kell értékelnünk azt a kis könyvet, amelyet Őexcellenciája Athanasius Schneider püspök úr, a kazahsztáni Karaganda segédpüspöke állított össze ezzel a sokatmondó címmel: Dominus est [„Az Úr az”]. Ez a mű értékes hozzájárulás az időszerű vitához, amely az Eucharisztiáról, Krisztusnak a kenyér és bor színe alatti valóságos és lényegi jelenlétéről szól. Különös jelentősége van annak, hogy fejtegetéseit Schneider püspök egy személyes beeszámolóval kezdi, amelyben megemlékezik édesanyja és két másik nő mély, eucharisztikus hitéről, arról a hitről, melyet nem tudott kioltani a sok szenvedés és áldozat, melyeket vállalnia kellett a kazahsztáni katolikus hívek kis közösségének a szovjet üldözés évei alatt. Ebből a személyes tapasztalatból kiindulva, mely benne nagy hitet, ámulatot és tiszteletet ébresztett az Eucharisztiában jelen lévő Úr iránt, egy történeti-teológiai fejtegetést tár elénk, amelyből világosan látszik, hogyan nyert elfogadást és vert gyökeret az Egyházban hosszú idő alatt a szentáldozás térdelve és nyelvre történő vételének gyakorlata.

      Azt hiszem, eljött az ideje, hogy felülvizsgáljuk a kézbeáldozás gyakorlatát, és ha kell, akár be is szüntessük, hiszen azt valójában sem maga a Sacrosanctum Concilium [zsinati rendelkezés], sem a zsinati atyák nem irányozták elő, és csak azután vált elfogadottá, hogy egyes országokban visszaélésként bevezették. Manapság nagyobb szükség van rá, mint valaha, hogy segítsünk a híveknek megújítani élő hitüket az eucharisztikus színek alatt valóságosan jelen lévő Jézusban, hogy ezáltal magának az Egyháznak az élete is megerősödjék, és védelmet nyerjen a hit veszélyes torzulásaival szemben, amelyeket a jelenlegi helyzet újra meg újra előidéz.

      Ezt a javaslatot nem annyira akadémikus, mint sokkal inkább lelkipásztori, spirituális és liturgikus okok indokolják. A kérdés egyszerűen az, mi építi jobban a hitet. Schneider püspök ebben az értelemben dicséretreméltó bátorságról tett tanúságot, amikor megértette Szent Pál szavainak igazi jelentését: „minden a ti épülésetekre történjék!” (1Kor 14, 26.)

__________________________________

[1]  Szent István Társulat, 1053 Budapest, Veres Pálné utca 24. Felelős kiadó: Dr. Rózsa Huba alelnök, Felelős kiadóvezető: Farkas Olivér igazgató, Készült a százhalombattai EFO Nyomdában, Felelős vezető: Fonyódi Ottó.

      

Eredeti kiadás:

Athanasius Schneider: Dominus est. Riflessioni di un vescovo dell'Asia Centrale sulla sacra Comunione. Libreria Editrice Vaticana, Cittá del Vaticano 2008.

Athanasius Schneider püspök atya

.

Történet a foltmanókról

Max Lucado: Értékes vagy! - Történet a foltmanókról

      A foltmanók kicsi, fából készült emberek voltak. Mindannyian Éli fafaragómester keze alól kerültek ki. A mester műhelye messze fent a hegyen állt, ahonnan szép kilátás nyílt a foltmanók kicsiny falujára. Egyiknek nagy volt az orra, a másiknak a szája. Némelyek magasak voltak, mások, pedig alacsonyak. Egyesek kalapot hordtak, míg mások kabátot viseltek. Két dolog azonban közös volt bennük: ugyanaz a fafaragó készítette őket és ugyanabban a faluban laktak. A foltmanók egész életükben minden áldott nap matricákat osztogattak egymásnak. Minden manónak volt egy doboz tele arany-csillag matricákkal és másik doboz tele szürke pontokkal. Naphosszat a falut járták és mást sem csináltak, mint csillagokat vagy pontokat ragasztgattak egymásra. A csinosak és jóvágásúak, akik szépen csiszoltak és fényesre festettek volta, mindig csillagot kaptak. De akik érdes fából készültek, vagy már pattogott róluk a festék, azok bizony csak szürke pontra számíthattak. A tehetségesek is csillagot kaptak. Némelyikük könnyedén a feje fölé emelt hatalmas fa rudakat, vagy átugrott magas dobozok fölött. Mások bonyolult szavakat használtak vagy gyönyörű dalokat énekeltek. Őket mindenki elárasztotta csillaggal. Némely foltmanónak egész testét csillagok borították! Persze mindig nagyon jól érezték magukat, mikor csillagot kaptak. Így aztán újabb és újabb dolgokat találtak ki, hogy ismét kiérdemeljék a csillagot. Mások viszont nem voltak olyan ügyesek. Nekik mindig csak szürke pont jutott. Pancsinelló is ilyen foltmanó volt. Próbált magasra ugrani, de mindig csak nagyot esett. Erre persze rögtön köréje gyűltek néhányan, hogy ráragasszanak egy-egy szürke pontot. Néha eséskor megkarcolta a testét. Ilyenkor újabb pontokkal halmozták el. Aztán, ha megpróbálta kimagyarázni az esetet, biztos, hogy valamit bután fogalmazott meg, amiért persze még több pontot ragasztottak rá. Egy idő után olyan sok szürke pont lett rajta hogy már az utcára sem mert kimenni. Félt, hogy valamit megint elügyetlenkedik, például elfelejt sapkát tenni, vagy belelép egy tócsába, és ezzel még több rossz pontot szerez. Sőt, néha már minden ok nélkül is ráragasztottak egy-egy szürke pontot, pusztán azért, mert látták, már úgyis olyan sok van rajta. „Sok szürke pontot érdemel - mondogatták egymásnak - Ő aztán tényleg nem jó foltmanó!” Egy idő után maga Pancsinelló is elhitte ezt. „Nem vagyok jó foltmanó” - gondolta. Amikor nagy ritkán kiment az utcára, csak olyan manókkal lófrált, akiken szintén sok szürke pont volt. Köztük jobban érezte magát.

      Egy nap találkozott egy olyan manóval, aki egészen más volt, mint a többi. Nem volt rajta sem csillag, sem pont. Egyszerű foltmanó volt. Lúciának hívták. Nem mintha az emberek nem ragasztottak volna rá matricákat - csak azok egyszerűen nem maradtak meg rajta! Némely manó emiatt felnézett rá, és ragasztott rá egy csillagot. De a csillag leesett! Mások lenézték, mert nem volt egy csillaga sem, és raktak rá egy szürke pontot. Ám az is lelesett! „Én is ilyen akarok lenni! - gondolta Pancsinelló. - Nem akarom, hogy mások jeleket rakjanak rám!” Megkérdezte a matrica nélküli famanót, hogyan lehetséges, hogy neki nincs egyetlen matricája sem. „Ó, nem nagy ügy! - válaszolta Lúcia - Egyszerűen csak minden nap meglátogatom Élit.” „Élit?” „Igen, Élit a fafaragót. Jót ücsörgök a műhelyeben.” „De miért?” „Majd megtudod! Menj el hozzá, fel a hegyre!” Ezzel a matrica nélküli manó megfordult és elment. „Szerinted egyáltalán szóba áll velem?”- kiáltotta utána Pancsinelló. De Lúcia ezt már nem hallotta meg. Így aztán Pancsinelló hazament. Leült az ablak elé és nézte, hogyan rohangálnak ide-oda a manók csillagokat és szürke pontokat osztogatva egymásnak. „Ez így nincs rendjén” - suttogta, és elhatározta, hogy elmegy Élihez. Felkapaszkodott a hegytetőre vezető keskeny ösvényen, és belépett a nagy műhelybe. Szeme-szája elállt a nagy csodálkozástól az óriási bútorok láttán. A hokedli a feje búbjáig ért. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy rálásson a munkapadra. A kalapács nyele olyan hosszú volt, mint az ő karja. Pancsinelló nyelt egy nagyot, és elindult kifelé. Ekkor meghallotta a nevét. „Pancsinelló!” - hallatszott egy mély, erős hang. Pancsinelló megállt. „Pancsinelló! Örülök, hogy látlak! Gyere közelebb, hadd nézzelek meg!” Pancsinelló megfordult és ránézett a nagydarab szakálas mesterre. „Te tudod a nevemet?” - kérdezte a kis manó. „Persze, hogy tudom! Én alkottalak!” Éli lehajolt, felemelte és maga mellé ültette a padra. „Hm” - szólalt meg a mester elgondolkozva, miközben a szürke pontokat nézte. „Úgy látom, gyűjtöttél néhány rosszpontot!” „Nem akartam, Éli! Tényleg nagyon próbáltam jó lenni!” „Gyermekem, előttem nem kell védekezned, én nem foglalkozom azzal, mit gondolnak rólad a foltmanók.” „Tényleg?” „Tényleg. És neked sem kellene. Hát kik ők, hogy jó vagy rossz pontokat osztogassanak? Ők is ugyanolyan foltmanók, mint te. Amit ők gondolnak, az semmit sem számít, Pancsinelló. Csak az számít, amit én gondolok. És szerintem te nagyon értékes manó vagy!” Pancsinelló felnevetett. „Én értékes?! Ugyan mitől? Nem tudok gyorsan járni. Nem tudok magasra ugrani. A festék repedezik rajtam. Mit számítok én neked?” Éli Pancsinellóra nézett, rátette a kezét a kis favállakra, majd nagyon lassan így szólt: „Az enyém vagy! Ezért vagy értékes nekem.” Pancsinellóra még soha senki nem nézett így - különösen nem az, aki alkotta őt. Nem is tudta, mit mondjon. „Minden nap vártam, hogy eljössz!” - folytatta Éli. „Azért jöttem el, mert találkoztam valakivel, akin nem voltak matricák” - mondta Pancsinelló „Tudom. Mesélt rólad.” „Rajta miért nem tapadnak meg a matricák?” A fafaragó nagyon kedvesen beszélt: „Azért, mert elhatározta, hogy neki fontosabb, amit én gondolok róla, mint az, amit mások. A matricá csak akkor ragadnak rád, ha hagyod.” „Micsoda?” „A matricák csak akkor ragadnak rád, ha fontosak neked. Minél jobban bízol az én szeretetemben, annál kevésbé aggódsz a matricák miatt. Érted?” „Hát, még nem nagyon...” Éli elmosolyodott. „Idővel majd megérted. Most még tele vagy szürke pontokkal. Egyelőre elég, ha minden nap eljössz hozzám, hogy emlékeztesselek rá, mennyire fontos vagy nekem.” Éli letette Pancsinellót a földre. „Ne felejtsd el - mondta, miközben a foltmanó elindult az ajtó felé -, hogy nagyon értékes vagy, mert én alkottalak! És én sohasem hibázom!” Pancsinelló nem állt meg, de magában ezt gondolta: „Azt hiszem, komolyan mondja!” És miközben ezt gondolta, már le is gurult róla egy szürke pont.

Május 1-jén boldoggá avatják II. János Pált

http://www.radiovaticana.org/ung/Articolo.asp?c=454204

Alleluja!

 II. János Pál pápa, könyörögj érettünk!

Vaszilij atya és Nágya gyógyulása

      Egy előző bejegyzésemben már írtam az optyinai kolostorról , három ortodox vértanú szerzetesről van szó benne, akiket egy sátánista meggyilkolt Húsvét éjszakáján. Jeleztem, hogy el fogom olvasni Nina Pavlova: "Vérvörös Húsvét" című könyvet, Nyíregyháza 2008. Elolvastam, sőt sikerült Magyarból megrendelni.

      Az optyinai újvértanúkhoz sokan imádkoznak, és többen mesélték, hogy a hozzájuk intézett imák egészen váratlanul megoldották az utazási problémáikat is. Több gyógyulás között talán Nagyezsda Pietarila, finn zarándoknő története a legérdekesebb. Zoja Korcsak mesélte:

      1997-ben egy cellában laktam Nágyával, akinek előrehaladott szarkómája volt, többször megoperálták, és az orvosok már lemondtak róla, napról napra várva halálát. „Az orvosok számára már nem létezem - mondta Nágya. - Papíron már kitöröltek, de még élek.“

      Nágya tudta, hogy haldoklik, Optyinába ezért szó szerint csak egy napra jött, hogy hódoljon a szenteknek. A kolostor lelki vezetője, a nagyszhímás Ilij igumen azonban áldást adott neki arra, hogy maradjon tovább, és ő nagyon szenvedett eleinte emiatt. Enni már nem tudott, ereje már nem volt, hogy bármit is dolgozzon, és kívülállóként is jól látszott, hogy nagyon nagy fájdalmai vannak. Nágya nagyon szerette az újvértanúkról szóló történeteket hallgatni, gyakran járt a sírjukra. Egy alkalommal ujjongva jött vissza a síroktól, és azt mondta: ,,Az imént úgy beszélt velem Vaszilij atya, mintha élne!” „Hogy-hogy?“ Nágya azonban úgy megrendüllt, hogy beszélni sem tudott róla, csak később vallotta be: „Állok Vaszilij atya sírjánál, sírok, azon gondolkodom, hogy nemsokára meghalok, és már nem látom többet Finnországot, a férjemet, a gyerekeimet. Lehajoltam, hogy megcsókoljam a keresztet, és hirtelen Vaszilij atya hangját hallottam: „Nem fogsz meghalni. Isten Szülője oltalmaz téged. Az a feladatod, hogy mesélj az embereknek a rajtad végbement csodákról.” Vaszilij atyának nagyon szép hangja volt.”

      Ez után az eset után Nágya két sztarechez is elment, és elmondta nekik, hogy az orvosok már lemondtak róla. „Nem halsz meg! - mondta az egyik sztarec. - Feletted Isten Szülőjének oltalma lebeg. Feladatod van - el kell mondanod az embereknek a veled történt csodákat.” A másik sztarec - a Zalit-szigeti Nyikolaj atya – ezt mondta: „Élni fogsz, csak ne vétkezz!”

      Nágya hosszú ideig Optyinában maradt. Sokat és szívesen dolgozott, a templomot takarította. Akik korábban látták erőtlenségét, azok most csodálkoztak: ugyan honnan van ennyi energiája? Nágya gyakran gyónt és áldozott, egyetlen istentiszteletet sem hagyott ki, és szó szerint beleszeretett Optyinába. Az étvágya úgy megnőtt, hogy folyamatosan vásárolta az élelmiszert, miközben ezt mondogatta: „Látna a férjem, mennyit eszem! Otthon mindenfélével kényeztetett, szőlővel, más gyümölcsökkel, nem tudta, mit tegyen elém, de én mindentől undorodtam.“

      Nágya elmesélte, hogy amikor még hitetlen volt, egy utazás során Mexikóban lefényképezkedett egy bálvánnyal. Azokon a helyeken, ahol az ölelés során a teste érintkezett a bálvánnyal, rákos daganatok keletkeztek. A betegséget tehát azért kapta, hogy bűnbánatot tartson.

      Finnországból küldött nekem Nágya egy levelet, amelyben örömmel értesített, hogy az ő betegségén keresztül a férje is hívő lett.

     
      Egy év múlva Finnországból hírt kaptunk róla, hogy elhunyt Istennek Nagyezsda szolgálója, és Optyinára hagyományozta Isten Szülőjének Vlagyimiri ikonját. Csupán egy évet élt a csodálatos gyógyulás után, de a saját bevallása szerint ez volt élete legszebb időszaka. Sokat zarándokolt különböző kolostorokba, és gyakran küldött Optyinába leveleket, melyekben ámulva írt a rajta kijelentett csodák áradatáról. Az utolsó levelét Jeruzsálemböl írta, benne fénykép volt a húsvéti tűzről és hatalmas virágokról. „Mennyire szeretném ezt a sok virágot az optyinai atyáknak adni! - írta levelében. - Hála Istennek! Hála Istennek!”

      Azt az adományt kapta, hogy egy egész évet élhetett örömteli hálaadásban. Ez talán kevés? Ami a csodák elmesélésének misszióját illeti, ez is teljesült: nemrégiben mutatták be a róla szóló - Nagyezsda című - filmet.

      A történetben szereplő Vaszilij atya világi neve Igor Ivanovics Roszljakov, 1960. december 23-án született, Moszkvában, Belgorodi Szent Ioaszaf ünnepén, a már negyvenéves édesanyjának első gyermekeként. Akkor még a család nem járt templomba, de megkeresztelték: ha egyszer orosz – legyen megkeresztelve.

      Éltanuló és élsportoló lett, több éven keresztül sorra elnyerte az év sportolója címét, de nem engedték ki az országból, majd a peresztrojka alatt csk a szocialista országokba kapott útlevelet. Mindenkinél egy fejjel magasabb volt, tehetséges, komoly és szép fiatalember volt, ugyanakkor a tanárai és társai rendkívül szerénynek és segítőkésznek ismerték meg. Két beceneve volt: óriás és néma. A vizilabda válogatottjának csapatkapitánya volt, és a csapat lelki atyjává vált. Ugyanakkor híres újságíró  is lett, 1985-ben diplomázott, mint irodalmi munkatárs. Megnősült, majd elvált, gyereke nem volt. Verseket is írt.

De másnap, ha újra nekikezdek,

Itt hozzáteszek, ott elveszek,

S ha az életböl majd valamit megsejtek,

Mind tűzre vetem, s nem ejtek könnyeket.

      Valóban sok versét elégette, vagy abbahagyta, félretette, mint haszontalan kéziratot. Olyan lelki növekvésen ment keresztül, hogy saját költészetét is kinőtte. A költészet iránt érzett, még fiatalon megtapasztalt vonzalom azonban nem volt hiábavaló: a fényre törekedett, a lelke csodálattal szemlélte az Isten által teremtett világ szépségét.

      A szerzetességre ekkor még nem gondolt, de a lelke már hallotta a hívást. Az Istennel való találkozás olyan megrendítő élmény volt Igor számára, hogy ettől fogva az egész világot úgy érzékelte, mint Isten jelenlétének a helyét.

Feltámad a szív a zsoltár szavára,

S Dávid uralja a város éjjelét...

      A megtérése után a kezdők forrófejűségével két új ciklust ír az Evangélium és a zsoltárok témájára. Ebben az idöszakban sokat ír, lelkesen ír, hogy végül abbahagyja a verselést. Amikor Optyinába érkezett, már nem írt, emiatt volt is egy konfliktusa. A kolostorban indítottak egy lapot, amelynek szerkesztésére sok jelentkező volt, de senki nem tudott közöttük jól fogalmazni. Ekkor felfedezték, hogy Vaszilij atya profi újságíró, ezért rá akarták bízni a feladatot. Vaszilij atya visszautasította ezt a megtiszteltetést, ezzel magára vonva a társai ítélkezését. „Mi írunk, Igét hirdetünk, és ő? Egoista!” Az egyik novícius, aki azóta már visszatért a világba, hogy a mőűvészetben élje ki magát, így beszélt róla: „Fejébe vette a bűnbánatot, aztán még keresztre is feszítette magát rajta!” Valóban így volt. Hogy megértsük Vaszilij atya álláspontját, felidézzük, mit mesélt róla P. szerzetespap, aki egyszer lelki tartalmú verseket mutatott neki kazettán. P. atya és Vaszilij atya meghallgatták a verseket, majd P. atya megkérdezte: „Jó versek?” „Jók - mondta Vaszilij atya -, már csak egy üveg bor hiányzik. Mindez érzelmes, de nem lelki. Varszonofij sztarec verseivel még ördögöt is lehet űzni.” Vaszilij atya fiatal kora óta a szó feletti munkálkodásnak szentelte magát, és az Igével való találkozás után, mely a Szent Lélek által szól, számára elhalványult mindenféle földi bölcselkedés. „Őérte mindent veszni hagytam, és szemétnek tekintek, csak hogy Krisztust elnyerjem (Fil 3,8).” Ezen az úton haladva érni kezdett benne egy mélyebbről fakadó, Istentől kapott adomány. Elutasította az érzelmes költészetet a lelkiért. Mégis vonzotta az írás, és az első időkben a naplójában meg-megjelent néhány elvétett sor.

Miért fogtál versíráshoz, ó, szerzetes,

Talán a Zsoltár már megkopott?

Vagy tán rövid az Evangélium, hogy keress

Benne keserű könnyeid számára okot?

      A 20. század egyik legelismertebb ortodox teológusa, Vlagyimir Losszkov szerint az ember arra született, hogy „Isten költőjévé” váljon. Istennek ilyen költője lett Vaszilij atya, aki mostanáig nem is sejtette, hogy az ő anyanyelve az egyházi szláv, a hivatása pedig nem a vers, hanem a himnuszköltészet. Amikor a gyilkosság után megtalálták Vaszilij atya szerzetesi naplóját, és először elolvasták a sztichiráit, mindenkit megdöbbentett a felismerés: egy nagy lelki írót veszítettünk el, aki előtt ígéretes jövő állt volna. Az élete akkor szakadt meg, amikor tehetsége még felfelé ívelt.

Vaszilij atya, Napló 1988

(Vaszilij atya már a kolostorba vonulása előtt írni kezdte a naplóját)

március 11.

      A. atya (második) áldásával újra megpróbálok naplót vezetni. Este beszélgetés volt. A szavaim nem törnek a lényegre. Nem tudom kifejezni az alapvető lelki problémáimat, ezért a beszélgetés a saját medrében folyik, és nem oltja el a szomjúságomat.

március 12.

      Reggel. Anyám megtalálta a keresztelőmre kapott keresztet. A keresztelőm óta - amely 27 éve volt - először vettem fel. Nyilvánvaló isteni jel. Először is: lehetséges, hogy körülbelül utal a keresztelőm napjára - ez örömteli. Másodszor pedig emlékeztet Krisztus szavaira: vedd a keresztedet és kövess engem - ez egyelőre nagyon nehéz... Igazán a Kereszt napja van!

március 13.

      Liturgia Szent Illés próféta templomában. Edzés. Vendégség Levannál.

március 14-19.

      5 meccs. Böjt. Tapasztalat által ismertem meg Dávid szavait: „A térdem megrogyott a böjttől, és a testem elerőtlenedett!” Uram, üdvözíts és őrizz meg engem!

március 21.

      „Nem ültem a tréfálkozók körében, és nem vigadoztam, kezed súlya miatt egymagamban ültem, mert bosszúsággal töltöttél el engem (Jeremiás 15,19).”

március 22.

      Vasziljev munkáinak kiállítása.

      A Recsnoj pályaudvar közelében egy kis teremben. Harminc alkotás. Érdekes, tehetséges, szép, vagyis érzelmes, de én lelkit akarok! Az embereknek tetszik, azt mondják, visszanyúlás a gyökerekhez. Milyen gyökerekhez? Az orosz gyökerek a kereszténységben vannak, nem egy sötét erdőben. A jelek szerint Vasziljevre nagy hatással volt Wagner (az ő zenéjére temették), van néhány műve a Nibelungról. Ezért az orosz témájú képein is pogány ízlésvilág tükröződik. A sólyom tekintete, a farkas szeme. Több jóságra, szeretetre, irgalomra vágyom. Ez Krisztus szava: „Irgalmat akarok, nem áldozatot.” Elégettem a „Régi júdeai idők”-et, pontosan két évvel ezelőtt írtam.

március 23.

      Az istentisztelet alatt az embernek mind az öt érzékszervét hatások érik. A látást - az ikonok, kegytárgyak, papi öltözékek, vagyis a templom teljes berendezése. A hallást - a kórus éneklése. A szaglást - a tömjénfüst, a jó illatok. Az érintés a keresztvetés által kapcsolódik a sorba, az ízlelés pedig a Krisztus Szent Titkaiból való részesülés által.

      A cél az, hogy az ember átistenüljön, hogy a saját határain belül megnőjön, előtűnjön isteni mivolta. Így kap rá lehetőséget, hogy megérezze annak édességét, és hogy felébredjen benne e lelki szépség megőrzésének és megsokszorozásának vágya. Gyakran előfordul, hogy a bűnhöz való makacs ragaszkodásunk e szépség teljes megtagadásához vezet, az azonban mégsem hagy el minket.

* * *

      Ha valamin sokáig gondolkozunk, ami számunkra nagyon fontos, és feltétlen megoldást követel, hirtelen megszületik a békét adó döntés. Pontosan ezzel a kifejezéssel élhetünk: megszületik. Terhesek voltunk a gondolattal, hordoztuk magunkban, nehézségeink és fájdalmaink voltak, végül gyermeki őszinteséggel örvendünk a születésének. Ezt az örömöt gyakran igaznak véljük, mert úgy érezzük, megszenvedtünk érte, méltók vagyunk rá. Azonban mindent a tapasztalat ellenőriz. A gondolat akkor is lehet meggyőző, ragyogó, érdekes, ha nem helyes.

* * *

      A művészet három formájáról: irodalom (szó), zene (hang), festészet (szín). Szintézis=tartalom+forma.

      A szó erősebb, mint a hang és a szín. A hang áttetszőbb, mintha elfolyna, kevésbé konkrét, meghatározott.

      A szín konkrétabb, de nem olyan áttetsző. Mindkettőben benne van a szó csírája, ezért a hang és a szín is lehet közlés értékű.

      A szó az ember öröksége, és isteni mivoltának kinyilatkoztatása. Az állatvilágnak is van zenéje és festészete. Például a madarak éneke, vagy a pillangók szárnyainak gyönyörű rajzolata. Innen ered az ősi kultusz, melyben istenítik az állatokat. A kereszténység azonban lényegében a szavakon alapul, ezért emberi. „Isten volt az Ige.” Nem hang, nem szín, hanem Ige!!

      Máskülönben az evangélistáknak szimfóniákat és festményeket kellett volna alkotniuk, hogy hírt adjanak Krisztusról. A szó tehát egy formába öntött, kiszínezett hang, vagy egy tartalommal telt, hangzó szín.

      A szó - kard, van iránya, cselekvési vektora, rákényszerít, hogy állást foglalj, ezért létrehoz bizonyos viszonyulást, érzelmeket. Mindezt azért, mert a szó csak valaminek vagy valakinek a függvényében értelmezhető. A hang és a szín nem ilyen. Közel hozzák a szépséget, és egyesítik vele a lelket, de az egész (!) lelket, vagyis mindent, ami abban jó vagy rossz van. Ez szintézis, a szó azonban analízisre kényszerít.

      A hang és a szín számára nem kritérium az igazság. A zenében és a festészetben ezt harmóniának nevezzük, vagyis ez egy átgondolt rend, már szinte szóval felérő rend. Van benne szó, bár elrejtve.

      A szó - mindent értelmez, értékel, ezért arra buzdít, hogy cselekedjünk: tökéletesedjünk vagy változzunk, ne csak élvezzük a harmóniát és a szépséget (mint a zenében és a festészetben).

      Értékelünk, tehát összehasonlítunk. Kivel? Az Isten Igéjével – ez mindenek igazságának mércéje.

április 2.

      Az Úr megkeresztelkedésének templomában est-hajnali istentisztelet. Isten kegyelmének fizikai érzékelhetősége. „Könnyű szellő hangja”. Az Evangélium olvasása alatt jó illatot éreztem. A Pszkovi Barlangkolostor illatát.

április 3. Az Úr Jeruzsálembe való bemenetele

      Liturgia Puskinóban. Prédikáció az Eucharisztiáról.

      1. Az Úr már ezer éve gyűjti magának a szolgákat az orosz nép köréből a mennyei országba, az Új Jeruzsálembe - az atyák tanítása szerint.

      2. A mi földünk bajai abból erednek, hogy a papság nem érti (ezért lekicsinyli) a gyakori Eucharisztia jelentőségét. Ioann (Kresztyankin) sztarec, Ignatyij (Brjancsanyinov) püspök.

      3.Eucharisztia - részesülés.

      4. Nem szemlélődve kell jelen lenni a templomban, hanem cselekvően.

április 7. Nagy Csütörtök. Isten Szülőjének Örömhírvétele

      Liturgia Puskinóban. A 12 Evangélium olvasása. Nagy csütörtöki tűzzel mentünk A. atyához.

      A prédikáció: az ortodox keresztény életének négy oszlopa: hit, szeretet, Isten akaratának elfogadása, alázat.

      A jövő Isten kezében van, a múlt az Élet Könyvében, a jelen pedig a mi kezünkben van. Az élet művelése csak Krisztusban létezve lehetséges. Ha így teszünk, hatalmas lelki szabadságunk lesz, megértjük Isten gondviselését, vagyis a világ sorsát. A lelki szabadság határai - a világmindenség határai.

      A sötét erők feladata, hogy az emberi és társadalmi kapcsolatok természetét félelemmel és szolgalelkűséggel rontsák meg. Azért, hogy lelkünk ne tehessen szert teljes, Krisztus Lelkéhez hasonló szabadságra. Ha valaki ilyenné lesz, a sötétség légiói tehetetlenek. Még akkor is, ha Krisztusnak csak egyetlen katonájával állnak szemben.

      Egy regény ötlete: a keresztény küzdelem szikrája elhamvad az isteni akarat és az emberi akarat találkozásakor. A bűn tanácsai és önmentegetése. A világ rendjének szabadsága és szolgasága. 3 terv, 3 kör: globális, történelmi és hétköznapi.

április 10. Krisztus dicsőséges feltámadása, Húsvét

      A harmadik Húsvétom. Liturgia Puskinóban. Pihentem az oltárban. Hat órakor még egy liturgia kezdődött.

      Az idő egy misztikus dolog. Kérdezem magamtól: volt böjt vagy nem volt? Volt istentisztelet vagy nem volt? Egyszer majd ugyanezt kell kérdeznem az életemről. Mi az, ami reálisan létező dolog? A lélek. A bűntől megtisztított vagy a bűntől szennyezett lélek. „Vigadj most és örvendezz, Sion...” (Ez a lélek állapota, ezért nem ideiglenes.) „Mert minden háznak van építőmestere, aki pedig a mindenséget teremtette, az az Isten (Zsid 3,4).” Rómaiakhoz 3, 5-8. Mefisto.

június 10.

      „A jócselekedeteket nem másokért kell tennünk, hanem magáért a cselekedetért” - írta Aranyszájú Szent János. Miért váljunk jótevőkké? Miért cselekedjünk jót? Azért, mert ez örömet hoz az emberek számára. A jó legyőzi a rosszat, ezért inkább legyünk az erősebb oldalán. Mert a jótett - jó, a gonosz tett - rossz. Vagyis a jócselekedetet a logika, az értelmes gondolkodás is alátámasztja. Ezt tekinthetjük elsőnek a jósághoz vezető lépcsőfokok közül. A kisgyermekeket, akik még nem tudják megkülönböztetni a rosszat a jótól, így tanítjuk a jóra. Ez tej, nem szilárd étel. Ha így gondolkodunk, a jóról alkotott fogalmunk ingatag lesz, és gyakran halott is. Az értelmünk szól, a szívünk hallgat.

      Szívünkkel kell éreznünk a jócselekedetek ízét, édességet, igazságát. Akkor a jóság feltétlen szükségét maga a jótett bizonyítja. Nem lesz szükség más bizonyítékra. Nem ugyanaz azt mondani: „szeretem a jót”, vagy azt: „tudom, hogy jót kell tenni”. Miért kell tehát jót tennem? Mert magát a jócselekedetet szeretem. A bűnbánat teszi cselekedeteinket igazi jócselekedetekké.

június 14.

      A halál félelmet kelt, mert mindent tud rólunk. Miért birtokol engem, miért parancsol nekem, mint úmö a rabszolgájának? A kereszténység tudást ad a halálról és az örök életről, és meggyengíti ezzel a halál erejét. Igen, a keresztény emberről is mindent tud a halál, de a keresztény ember is tud a halálról annyit, hogy ne féljen tőle. A kereszténység a halált - mint gyilkost - orvossá teszi, ismeretlenből baráttá változtatja.

      Bármennyit tanakodnak az ateisták és az értelmiségiek, a halál mindig ismeretlen marad számukra. Olyan jelenség marad, amely nem illeszthető az élet folyamatába, olyan jelenség, amely teljesen idegen, mert nem tudnak róla semmit.

      A sötétben félünk a csavargótól, mert idegen, nem ismerjük a szándékait, de ha egy közeli barátunkkal találkozunk a sötétben, a találkozás örömteli.

június 15.

      „A szépség menti meg a világot” - írta Dosztojevszkij. A szépség maga Isten. Bármilyen alaposan kutatjuk is az élet titkait, bármilyen részletesen osztályozzuk is annak működési mechanizmusait, az élet, mint ahogyan a szeretet is, egészében véve mindig csodálatos, isteni és megismerhetetlen marad. Az egyes intézetek és laboratóriumaik bölcs akadémikusai egyre mélyebbre ásnak a genetika titkaiban, egyre alaposabban kutatják a talaj összetételét, újabb és újabb fémeket és ásványokat fedeznek fel, újabb és újabb tudományágakat alkotnak meg, a kutatások táptalaján sarjadt, és a szöveggyűjtemények melegében nevelkedett virág szépsége mégis ámulatba ejt mindenkit.

      A tudás örömét a szemlélődés örömével kell kiegészíteni, csak akkor lesz tökéletes. „Mindent tudok, mindent értek, mégis csodálkozom” - mondja az ember. A dolgokra való rácsodálkozás, a mindentudás és az élet nehézségei ellenére érzett csodálat - ez maga a szépség, ez a világ üdvössége, ez az Isten felé vezető út kezdete. Az az élet, amely nem csodálja a szépséget, vagyis Istent - üres és semmirevaló.

június 21-től augusztus 29-ig: Optyinai Remeteség

      A kolostor falánál magasabb a csalán, mint én. Idézetek könyvekből:

      „Jaj azoknak, akik megvonják a bérestől a fizetést, mert aki elvonja a fizetést, ugyanúgy tesz, mint aki vért ont.” (Sziriai Szent Efrém)

      „Az életviteleddel arányos mértékben fogadhatod be az igazságot.” (Szíriai Szent Izsák)

      „Mindenek előtt: saját gyengeségünk felismerése, türelem, önvád. Ez az alázathoz vezető út.” (Optyinai Szent Amvroszij)

      A Biblia a történelem kulcsa. A történelem lelke. Aztán következik az archeológia, geológia stb.

„Keményen megmondta az Úr!” (Az egyik idös szerzetespap)

      Elolvasott könyvek:

      1. Szent Amvroszij élete. Prot. Csetverjakov.

      2. Szent Amvroszij élete. Andronyik szerzetespap. Anyagok a szentté avatáshoz.

      3. Az Optyinai Remeteség, és annak virágkora. Koncevics.

      4. Az Optyinai Remeteség történeti leírása. L. Kavelin archimandrita.

      5. Szent költészet. Varszonofij nagyszhímás archimandrita.

      6. Lépcsők.

      7. Kliment Sederholm szerzetespap. K. Leontyev.

      „A világ addig a pillanatig fog létezni, amíg végleg el nem kötelezi magát a jó vagy a gonosz oldalán.” (Varszonofíj nagyszhímás archimandrita.)

A kommunizmusról

      Az eretnekség félelmetesebb, mint a nyílt istentelenség. Az istentelen gyorsabban megtérhet az igaz hitre, mint az eretnek. Ebben lehet Isten gondviselése: hogy az ortodox hitet tisztán megtartsa, és megőrizze az eretnekség gonoszságától, átadta nyílt, harcolni vágyó istentelenek kezébe.

* * *

      Miért nincsen magas szintű papi képzés a szemináriumokban? Isten alázatra int: Isten előttjárjatok, ne bölcselkedjetek!

      1. Ez megőrzi a hit tisztaságát (bármennyire paradox ez a kijelentés), mert a teológia Isten nélkül (manapság pedig nehéz olyan körülményt teremteni, melyben Istennel lehet élni) elpusztítja az embert.

      2. Az, hogy nem lehet ragyogó képesítést szerezni, a másik útra mutat, amely az egyetlen bevált módja az Isten megismerésének: a parancsolatok teljesítése és szent hagyományok szerinti élet. Ebben az esetben maga Isten tanít minket. (Egyiptomi Szent Mária példája.)

* * *

      A sötét erők dühöngnek, mert amikor Istenhez közelítünk, elítéljük őket. (Ugyanígy az ember is, aki viszonzatlan jót cselekszik, haragot és lenézést vált ki az aljasokból.) Mi, akik gyengék, züllöttek vagyunk, mégis Istent választjuk, Hozzá törekszünk. Ők, akik szellemi lények és látják Isten nagyságát, elfordultak Tőle. Ezért a mi Istenhez való törekvésünk számukra ítélet, utalás az Utolsó Itéletre.

* * *

Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.

      Körülöttünk minden, szó szerint minden, kivétel nélkül az egész teremtett világ úgy épül fel, hogy minket Isten megismerésére vezessen. Bárhová néz is figyelmesen az ember, elámul, bármivel foglalkozik is elmélyülten, elcsodálkozik a remekmű tökéletességén. A csodálkozás pedig a filozófia kezdete, ahogyan régen mondták. Ekkor kezdődik a keresés, vagyis az út, melyen feltétlenül végig kell mennünk ahhoz, hogy megtaláljuk az igazságot. Az igazságra rátalálva magára az életre találunk rá. Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.

szeptember 3.

      „Az egyetértés nem mindig jelent jót, a bűnözők is egyet tudnak érteni.” (Aranyszájú Szent János)

szeptember 15.

      Optyinába költöztem.

október 14.

      Áldoztam a kolostorban.

október 17.

      Megérkeztem. Szent Amvroszij atyánk, esedezz Istenhez értem!

* * *

      1988. augusztus 30-án Igor Roszljakov elutazott Optyinából, hogy végleg leszámoljon a világi életével, és örökre visszaköltözzön a kolostorba. A naplójában két összeegyeztethetetlen feljegyzést találunk: szeptember 15. - Optyinába költöztem. Október 17. - megérkeztem. A két bejegyzés között egy nehéz, kínzó hónap telt el, melyről Vaszilij atya jobbnak látta, ha hallgat.

      Vlagyimir igumen mesélte:

      „Vaszilij atya mindnyájunknál magasabb volt egy fejjel. Mindnyájan fiatalon jöttünk a kolostorba, volt, hogy forróvérűségünk miatt ítélkezni kezdtünk, Vaszilij atya ilyenkor csendben kiment a cellából. Ez minket is megváltoztatott: tudtuk, hogy Vaszilij atya jelenlétében nem szabad ítélkezni, különben elmegy. Ugyanígy otthagyta azokat is, akik szakadást okoztak az Egyházban. A szakadást még ki sem mondták, de már körüllengett minket az Egyházzal szembeni ítélkezés és ellenségeskedés szelleme. Vaszilij atya rögtön megértette ezt, és eltávolodott ezektől az emberektől.“