Szentháromságról nevezett Erzsébet (1880. július 18 - 1906. november 9) fiatalon, 26 éves korában hal meg, az akkoriban gyógyíthatatlan Addison-kórban. Leromlott fizikai állapotban és annak tudatában, hogy nemsokára meglátja Istent, Erzsébet kéri, hadd végezze el 1906. évi – tizenhat napos, szigorú magányban eltöltött lelkigyakorlatát. Főnöknője megkéri, „egyszerűen jegyezze fel jó találkozásait”, és Erzsébet mosolyogva beleegyezik. Így született meg az „utolsó lelkigyakorlat” füzete, amelynek kézírásán is látszik Erzsébet kimerültsége s erős akarata. Mindennap egy szentírási részletből indul ki. Gyakorlatilag az egész nem más, mint hosszú elmélkedés egy központi témáról: hogyan éljünk már most „lelkünk mennyországában”, ahol jelen van a Szentháromság, Akinek jelenléte lesz majd egy napon mélységes örömünk „a dicsőség Mennyországában”. Ez volt a lelkigyakorlatának első feljegyzése:
„Nescivi”. Már nem érdekel semmi más. Ezt énekli a Menyasszony az Énekek énekében, miután bevezették a belső kamrába. Úgy érzem, egy „dicsőítő dicséret”-nek is ez kell, hogy a refrénje legyen ezen az első lelkigyakorlatos napon, amikor a Mester bevezeti őt a feneketlen mélység mélyére, hogy megtanítsa arra, hogyan töltse be hivatalát, amelyet majd az örökkévalóságban rábíznak, s amelyet gyakorolnia kell már az időben is, hiszen az idő már megkezdődött, de állandóan továbbhaladó örökkévalóság.
„Nescivi!” ... Már nem érdekel semmi, nem akarok semmit se tudni, csak „Őt megismerni ... és a szenvedésben is vállalni vele a közösséget. Így hozzá hasonulok a halálban”(Fil 3,10). „Akiket ugyanis Isten eleve ismert, azokat eleve arra rendelte, hogy Fiának képmását öltsék magukra” (Róm 8,29), a szeretetből Keresztrefeszített képét. Ha majd egészen azonosultam ezzel az Isteni Példával, egészen átmentem Őbelé és Ő énbelém, akkor betöltöm örök hivatásomat, azt, amelyre Isten „kiválasztott Őbenne” (Ef 1,4), in principio (kezdetben), azt, amelyet in aeternum (mindörökké) folytatok majd, amikor Szentháromságom kebelében elmerülve dicsőségének szüntelen dicséretére leszek: „in laudem gloriae ejus" (Dicsőségének dicséretére) (Ef 1,12).
„Senkise látta az Atyát, mondja nekünk Szent János, csak a Fiú és azok, akiknek a Fiú kinyilatkoztatja” (ld. Jn 6,46, és Mt 11,27). Úgy érzem, azt is elmondhatjuk: „A Szent Szűzön kívül senki sem hatolt be Krisztus misztériumának teljes mélységébe”. János és Magdolna messzire beléhatoltak, Szent Pál is gyakran beszél arról, hogy „betekintettem Krisztus titkába”, és mégis, mennyire a homályban marad minden szent bizonyossága a Szent Szűz világosságához képest...!
Mária az elmondhatatlan, maga „a titok, amelyet emlékezetébe vésett és elgondolkozott rajta szívében” (ld. Lk 2,19), amelyet semmilyen nyelv nem tudott feltárni, semmilyen toll nem bírt leírni. A kegyelem Anyja tanítsa lelkemet, hogy kisgyermeke élő, „megragadó” képe legyen elsőszülöttjének, az Örökkévaló Fiának, Annak, aki Atyja dicsőségének tökéletes dicsérete volt.
Szentháromságról nevezett Boldog Erzsébet hivatalos honlapja több nyelven:
Imák:
Keresztút Szentháromságról nev. boldog Erzsébettel
Kilenced [1]
Ó, Boldog Erzsébet! Isten iránti szeretetedben te mindig olyan közel voltál barátaid szükségeihez. Most, hogy a mennyben vagy, az Úr színe előtt, járj közben Nála azokért a szándékokért, amelyeket most eléd terjesztünk (mondjuk el kívánságunkat...). Taníts meg minket hitben és szeretetben élni szívünk legmélyén, a Szentháromsággal. Taníts meg arra, hogy hozzád hasonlóan sugározzuk Isten szeretetét az emberek között mindennapi életünkben, hogy Dicsőségének dicsérete lehessünk.
Mondjunk el lassan egy Miatyánkot és három Dicsőséget.
[1] Egyházi jóváhagyással.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése