Memento mori

      Mindenható, örök Isten, te megadtad, hogy egy napon ünnepeljük minden szented dicsőségét. Kérünk, hogy sokszoros közbenjárásukra bőven áraszd reánk nagy irgalmadat, és erősítsd bennünk azt a reménységet, hogy elhunyt híveidnek megadod a boldog feltámadást.

Isten Szolgája Bogdánffy Szilárd boldoggá avatása október 30-án

       2010. október 30-án 11 órakor a nagyváradi székesegyházban boldoggá avatják Bogdánffy Szilárd vértanú püspököt. A szentmisét Erdő Péter biboros-prímás, esztergom-budapesti érsek pontifikálja. A boldoggá avatási dekrétumot Angelo Amato érsek, a Szenttéavatási Kongregáció prefektusa fogja felolvasni.

       Ahogy arra a nagyváradi Reggeli Újság emlékezteti olvasóit, 1992 márciusában Tempfli József akkori váradi megyéspüspök kérelmezte a vértanú püspök boldoggá avatását.
       Bogdánffy Szilárd 1911. február 11-én született a Torontál megyei Feketetó községben, amely ma Szerbiában található. 1920 és 1929 között tanult a temesvári piarista gimnáziumban.  A nyomtatott iskolai évkönyvek szerint hetedikes korában a Mária Kongregáció könyvtárosa, majd prefektusa volt (utóbbi a diákelnöknek felelt meg), és az évkönyv szerint ugyanebben az időben elsősegély-tanfolyamot is tartott. A gimnáziumot követően Budapesten a Központi Papnevelő Intézet növendékeként hittudományi doktorátust szerzett, majd a nagyváradi egyházmegye papja lett.
       Egyénisége, lelkisége, nevelési módszere, a szegényekről való gondoskodása, a betegek látogatása maradandó hatást gyakorolt tanítványaira és híveire. Védte az üldözötteket, ezért a román csendőrség sokat zaklatta. Szálka volt a nyilas hatalom szemében is, mivel zsidókat rejtett el és mentett meg a deportálástól. A Merici Szent Angéla orsolyita harmadrend alapításával a keresztény családokat kívánta erősíteni. Tevékenyen részt vett a szatmári-nagyváradi egyházmegye vezetésében. Az egyházüldözések várható fejleményeit látva Róma engedélyezte a püspökök titokban való felszentelését, így Bogdánffy Szilárdot a bukaresti nuncius 1949 februárjában szentelhette püspökké.

       Elismerten nagy tudású teológiai professzor és különleges pedagógiai képességekkel megáldott hittantanár volt. Amikor a kommunista hatóságok a katolikus egyházat román nemzeti egyházzá akarták alakítani, szembefordult az erre törekvő mozgalommal. Az elsők között tartóztatták le; négy évet töltött az ország legkegyetlenebb börtöneiben és a Capul Midia-i haláltáborban, ahol sokat kínozták. A börtönben rabtársai vigasza volt, fogságban sem hanyagolta küldetését, az elesettek vigasztalását, az Evangélium hirdetését. Ellenállása miatt a hatóságok hazaárulással vádolva tizenkét évi kényszermunkára ítélték. Tüdőgyulladást kapott, de a börtönorvos nem adott neki gyógyszereket, így kezelés hiányában 1953. október 2-án a nagyenyedi börtönben meghalt. Az egyházhoz való hűségéért szenvedett. Halála vértelen vértanúság volt.
       Tavaly decemberben Böcskei László nagyváradi katolikus püspök kihallgatást kért és kapott Rómában Angelo Amato érsektől, a Szenttéavatási Kongregáció prefektusától, akinek támogatását kérte Bogdánffy boldogáavatásához. Ez év január 12-én ült össze a héttagú bíborosi kollégium, aminek pozitív döntését követően az ügy a Szentatya elé kerülhetett. Március 27-én XVI. Benedek pápa magánkihallgatáson fogadta Angelo Amato érseket. Az audiencián a Szentatya 16. dekrétum kihirdetését engedélyezte. Ezzel a döntéssel XVI. Benedek pápa a titokban felszentelt nagyváradi püspök, Isten Szolgája Dr. Bogdánffy Szilárd vértanúságára vonatkozó dekrétumot is jóváhagyta.
       Nagyváradon 1192. február 2-án volt hasonló horderejű egyházi esemény, amikor a városalapító László királyt avatták szentté. 

Forrás:

Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség

Piarista Rend Magyar Tartománya

Nem mi választjuk szentjeinket

Múzeum Isten szolgája Márton Áron emlékére

Csíkszentdomokos immár nem csupán arra lehet büszke, hogy Isten szolgája Márton Áron ott született, hanem az éppen harminc éve elhunyt püspök emlékére hazai és külföldi segédlettel korszerű és a legmagasabb igényeknek is megfelelő múzeumot hoztak létre.

Október 16-án szemerkélő esőben gyülekeztek a helység lakói, a falu temploma zsúfolásig megtelt. Az ünnepi szentmisét Jakubinyi György érsek celebrálta közelebbről vagy távolabbról érkezett paptestvérei és helybeli, illetve zarándokként érkezett hívek közösségében.

A főpásztor homíliájában röviden szólt elődje életéről, a megpróbáltatásairól, mindezt a Szent Domokos legendájából ismert mondással – a nagy püspök jelmondatával – vonta párhuzamba: Non recuso laborem. Ezt általában úgy fordítják: nem utasítom vissza a munkát. Azonban a labor szó másik jelentése a szenvedés – emelte ki az érsek. A nagy püspök életében mindkét jelentés megtalálható: nem utasította el sem a szenvedést, sem a munkát. Így maradt keresztény, katolikus és igaz magyar.

A közösségi szentmise után az ünneplő közösség átvonult a Márton Áron emlékműhöz, ahol az emlékezés koszorúit helyezték el a Hargita megyei, illetve külföldi egyházi és közjogi méltóságok. Ezt megelőzően Kövér László, a magyar országgyűlés elnöke, illetve Kelemen Hunor miniszter mondott beszédet. A szemerkélő eső ellenére kitartók a községházára vonultak, ott a tanácsteremben hangoztak el az Isten szolgáját méltató beszédek. Borboly Csaba, Hargita megye tanácsának elnöke, Soós Károly, a budapesti Márton Áron Egyesület elnöke, Tamás József segédpüspök és Tánczos Barna államtitkár „rajzolták” a hallgatóság elé Márton Áron alakját. Jóllehet mindannyian más és más nézőpontból, személyes gondolataikat is megosztva tették ezt, a hallgatóságban megerősítették a gondolatot: a kereszténység és magyarság nem elválasztandó kérdések, de más nemzetek tisztelete és elfogadása is épp oly fontos kell legyen az utódoknak, nekünk, mint Márton Áronnak volt. Az emberkatedrálisnak, ahogy Illyés Gyula nevezte őt, méltó emlékhelye a múzeum, amelyet összefogással és támogatással nyithattak meg. 

A Márton Áron iskola templom melletti kis épületében, néhány terem átalakításával és korszerűsítésével hozták létre a tárlatot, amely Erdély püspökének életútját hivatott feleleveníteni – mind vizuális, mind auditív eszközökkel. A tárlat megnyitóján a helybeli iskolások kórusa örvendeztette meg a  hallgatóságot énekével, majd Jakubinyi György érsek áldotta meg a múzeumot, amelynek virtuális hozzáférhetősége is van: www.martonaronmuzeum.ro.

Ahogy Bajor Andor a nagy püspökre emlékezve megfogalmazta: nem mi választjuk szentjeinket. Márton Áronra szentként gondolnak határon innen és túl. A kitartás, keresés és a megtalált igazság melletti elköteleződés jellemezte. Világító jel és követendő példa mindannyiunk számára.

Forrás: Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség.

Az Egyházat Krisztus missziós egyháznak teremtette

Az egyházi közösség építése a misszió kulcsa
A missziókért imádkozunk és gyűjtünk most vasárnap

A Katolikus Egyház 1926 óta ünnepli meg a világmisszió napját október 18-án, a hónap utolsó előtti vasárnapja pedig II. János Pál pápa rendeletére a világmisszió vasárnapja. A magyar templomokban is a missziókért és a hithirdetőkért imádkoznak október 24-én és a perselypénzt az evangelizáció javára fordítják. XVI. Benedeknek az idei missziós vasárnapra írt üzenetét az alábbiakban közöljük.

Kedves testvéreim!

Október hónapja a missziós világnappal alkalmat kínál az egyházmegyei és plébániai közösségeknek, a megszentelt élet intézményeinek, az egyházi mozgalmaknak és Isten egész népének, hogy megújult elkötelezettséggel hirdessék az evangéliumot és a lelkipásztori tevékenységnek átfogóbb, missziós jelleget adjanak. Ez az évente visszatérő alkalom arra hív, hogy tudatosabban éljük át azokat a liturgikus és kateketikai, karitatív és kulturális utakat, amelyeken keresztül Jézus Krisztus az ő Igéjének és az Eucharisztiának az asztalához hív egybe minket, hogy megízleljük jelenlétének ajándékát, az ő iskolájában nevelődjünk, és egyre tudatosabban Vele, a Mesterrel, az Úrral egyesülve éljünk. Ő maga mondja: „Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. Én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki” (Jn 14,21). Csak miután találkoztunk Isten szeretetével, amely megváltoztatja az ember életét, azután tudunk vele és egymással közösségben élni, hiteles tanúságtételt felkínálni testvéreinknek, ezáltal tanúsítva a bennünk lévő reménynek az alapját (vö. 1Pt 3,15). A felnőtt hit – amelyben az ember gyermeki magatartással képes teljesen Istenre bízni magát, amelyet az imádság, az Isten igéjéről való elmélkedés, a hit igazságainak tanulása táplál – feltétel ahhoz, hogy elő tudjunk mozdítani egy új humanizmust, mely Jézus evangéliumára épül.

Októberben, amikor a nyári szünet után számos országban újraindulnak a különböző egyházi tevékenységek, az Egyház arra hív, hogy a rózsafüzér imádságon keresztül megtanuljuk Máriától az Atya emberiségről alkotott szeretettervét szemlélni, hogy úgy szeressük az emberiséget, ahogy Ő szereti. Nem éppen ebben rejlik a misszió értelme is?

Az Atya ugyanis arra hív minket, hogy szeretett Fiában mi is szeretett gyermekei legyünk és mindannyian testvérnek ismerjük fel egymást Benne. Ő az üdvösség ajándéka a viszálytól és a bűntől megosztott emberiség számára, aki feltárja Isten valódi arcát: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16).

„Látni szeretnénk Jézust” (Jn 12,21) – János evangéliuma szerint ezzel a kéréssel fordult Fülöp apostolhoz néhány görög zarándok, akik húsvétra érkeztek Jeruzsálembe. Ez visszhangzik a mi szívünkben is most októberben, és arra emlékeztet, hogy az evangélium hirdetése az egész Egyház feladata, mivel „természeténél fogva missziós” (Ad gentes, 2), és arra hív, hogy mozdítsunk elő egy olyan megújult életet, amelyet hiteles kapcsolatok szőnek át és az evangéliumra alapozott közösségekben valósul meg. Egy soknemzetiségű társadalomban, amelyben egyre inkább megjelennek a magány és a közömbösség különböző aggasztó formái, a keresztényeknek meg kell tanulniuk felmutatni a remény jeleit, egyetemes testvérekké kell válniuk, nagy ideálokért kell élniük, amelyek megváltoztatják a történelmet, és hiú ábrándok vagy felesleges félelmek nélkül meg kell tenniük mindent azért, hogy bolygónk minden nép számára otthon lehessen.

Ahogy a görög zarándokok kétezer évvel ezelőtt, úgy korunk emberei is azt kérik a hívőktől – még ha nem is mindig tudatosan –, hogy ne csak „beszéljenek” Jézusról, hanem „mutassák is meg” Őt, ragyogtassák fel a Megváltó arcát a föld minden sarkában az új évezred nemzedékei előtt, főként a fiatalok előtt minden földrészen, akik felé különösképpen is irányul az evangélium hirdetése. Meg kell érteniük, hogy a keresztények azért hirdetik Krisztus igéjét, mert Ő az Igazság, mert Benne találták meg életük értelmét, igazságát.

Ezek a gondolatok arra a missziós küldetésre utalnak, amelyet minden megkeresztelt ember és az egész Egyház megkapott, de ez nem valósulhat meg hitelt érdemlően mély személyes, közösségi és pasztorális megtérés nélkül. Annak tudata ugyanis, hogy az evangélium hirdetésére kaptunk meghívást, személyesen minden hívőt, de ugyanígy az összes egyházmegyei és plébániai közösséget teljes megújulásra ösztönzi és arra, hogy egyre inkább megnyíljanak a helyi egyházak közötti missziós együttműködésre azért, hogy előmozdítsák az evangélium terjedését minden ember szívében, minden nép, kultúra, faj, nemzetiség körében szerte a világon. Ez a tudatosság Fidei Donum papok, Istennek szentelt személyek, hitoktatók és világi misszionáriusok tevékenységén keresztül növekszik abban a folytonos törekvésben, hogy előmozdítsuk az egyházi közösség megvalósulását úgy, hogy a kultúrák egymás mellett élésének jelensége be tudjon illeszkedni egy olyan egységmodellbe, amelyben az evangélium a szabadság és a fejlődés kovásza, a testvériség, az alázat és a béke forrása (vö. Ad gentes, .). „… az Egyház ugyanis Krisztusban mintegy szentsége, azaz jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének” (Lumen gentium, 1).

Az egyházi közösség Isten fiával, Jézus Krisztussal való találkozásból születik, aki az Egyház hithirdetése révén jut el az emberekhez, és közösséget teremt saját magával, és következésképpen az Atyával és a Szentlélekkel (vö. 1Jn 1,3). Krisztus hozza létre az új kapcsolatot az ember és Isten között. „Ő nyilatkoztatja ki nekünk, hogy "szeretet az Isten" (1Jn 4,8), s ugyanakkor megtanít minket arra, hogy az emberi tökéletesség és a világ átalakításának alaptörvénye a szeretet új parancsa. Azokat tehát, akik hisznek az isteni szeretetnek, biztosítja arról, hogy a szeretet útja minden ember előtt nyitva áll, s hogy az egyetemes testvériségre való törekvés nem hiábavaló.” (Gaudium et spes, 38)

Az Egyház az Eucharisztiából fakadóan válik „közösséggé”, amelyben Krisztus, aki jelen van a kenyérben és a borban, az ő szeretetáldozatával úgy építi az Egyházat, mint az ő testét, egyesít minket a Szentháromság egy Istennel, valamint egymással (vö. 1Kor 10,16). A Sacramentum Caritatis kezdetű apostoli buzdításban ezt írtam: „A szeretetet ugyanis, melyet a szentségben ünneplünk, nem tarthatjuk meg magunknak. E szeretet természete szerint igényli, hogy mindenkivel közöljük. Amire a világnak szüksége van, az Isten szeretete, a Krisztussal való találkozás és a belé vetett hit” (84). Ezért az Eucharisztia nem csupán az Egyház életének, hanem küldetésének is forrása és csúcspontja: „Egy igazán eucharisztikus Egyház missziós Egyház” (uo.), amely mindenkit el tud vezetni az Istennel való közösségre, meggyőződéssel hirdetve: „Amit láttunk és hallottunk, azt nektek is hirdetjük, hogy ti is közösségben legyetek velünk” (1Jn 1,3).

Kedves barátaim! Ezen a missziós világnapon, amelyen szívünket és tekintetünket kitágítjuk a misszió hatalmas terére, érezzük át, hogy mindannyiunknak ki kell vennünk a részünket az Egyháznak az evangélium hirdetésére irányuló törekvéséből. A missziós lendület mindig az életerő jele volt helyi egyházaink számára (vö. Redemptoris missio, 2), és az ő együttműködésük egyedülálló módon tesz tanúságot az egységről, a testvériségről és a szolidaritásról, melyek az üdvözítő Szeretet szavahihető hirdetőivé tesznek.

Ismét imádságra hívok tehát mindenkit és arra, hogy a gazdasági nehézségek ellenére konkrét testvéri segítséggel támogassuk a fiatal egyházakat. A szeretetnek és a megosztásnak e gesztusa, amelynek elosztásáról a Pápai Missziós Művek fog gondoskodni – és hálámat fejezem ki értékes szolgálatukért –, elősegíti majd papok, szeminaristák és hitoktatók képzését a legtávolabbi missziós területeken, és bátorítani fogja a fiatal egyházi közösségeket.

A missziós világnapra szóló ez évi üzenet zárásaként különleges szeretettel szeretném kifejezni hálámat a misszionáriusoknak, férfiaknak és nőknek, akik a legtávolabbi és legnehezebb missziós helyeken tesznek tanúságot – gyakran az életük árán is – Isten országának eljöveteléről. Ők az evangélium hirdetésének élcsapatát képviselik, és minden hívő barátsággal, lelki közelséggel és támogatással tartozik nekik. „Isten (aki) a jókedvű adakozót szereti” (2Kor 9,7), töltse el őket lelki buzgósággal és mély örömmel.

Ahogyan Mária „igenje”, úgy az egyházi közösségnek a testvéri szeretetre szóló isteni meghívásra adott minden nagylelkű válasza is új apostoli és egyházi „anyaságot” fog életre hívni (vö. Gal 4,4.19.26), amely a szerető Isten titka által megérintve – aki „amikor elérkezett az idők teljessége…, elküldte Fiát, aki asszonytól született” (Gal 4,4) – bizalmat és bátorságot fog adni új apostoloknak. Ez a válasz minden hívőt képessé tesz arra, hogy „a reményben derűsek legyenek” (vö. Róm 12,12), miközben megvalósítják Isten tervét, aki azt akarja, „hogy az egész emberiség Isten egyetlen népévé, Krisztus egyetlen testévé legyen, a Szentlélek egyetlen templomává épüljön” (Ad gentes, 7).

XVI. Benedek

Forrás: Katolikus.hu

Ez a világ elmúlik...

Ecce Agnus Dei

Miért szeretlek, ó Teréz

Msgr Guy Gaucher kármelita, Bayeux és Lisieux segédpüspöke[1] nyugdíjba vonuláskor 2005. június 19-én, ezzel a lisieux-i bazilikában elhangzott vallomással búcsúzott Lisieux-től 18 évi áldásos működés után:

Krisztusban kedves testvéreim!

       Hálaadó szentmisét mutatok be. Engedjétek meg, ez alkalommal, hogy ne csak Isten vasárnapi Igéjéről elmélkedjek. Ebben a bazilikában, ahol Szentmisével mondok búcsút a Bayeux és Lisieux egyházmegyéjének és a lisieux-i Zarándoklatnak, szeretném még egyszer és utoljára megosztani veletek mindazt, amivel Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett Teréz nővérnek tartozom.

      Igaz, minden hálaadás elsősorban és lényegében véve a Szentháromság Egy Úristennek szól. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek, mindennek kezdete és vége, vezeti az Egyházat, vezeti a világot, vezeti mindannyiunk életét.

      Isten kegyelme azonban közvetítők, férfiak és nők útján érkezik. Martin Teréz egyik közülük, kiváltságos.

      Most, amikor püspöki szolgálatomat másképpen fogom gyakorolni - mert a küldetés tovább tart -, hálát akarok adni ezért a fiatal nőért „az évszázad világító tornyáért”, ahogy P. Congar nevezte őt, egy elmélkedéssel, egy tanúságtétellel, amelyet így címezhetnék: „Miért szeretlek, ó Teréz”.

      Mint sokan mások, eleinte én is közömbös voltam veled szemben, ha nem éppen lenéztelek Téged, Teréz. Szobrod a plébániámon, az Auteuil-i Árvaház templomában egyáltalán nem vonzott. Huszonkét éves koromban átmentem Lisieux-n anélkül, hogy Kármeledet látogatásra méltattam volna. Úgy tűnt, hogy minden eltávolít Tőled: számtalan kereskedő, aki cukros, csúnya képedet kínálta, mert azok túl „kedvesek” voltak, az a kevés - nagyon kevés -, amit tudtam Rólad: önmagába zárkózó katolikus környezeted, testületileg szentté avatott családod, a Te „Szép Korszakod” (Belle Époque) , amely hajmeresztő szűkkeblű erkölcsével, konformista módjával, a Haladásba vetett naiv bizalmával, jámborodó nyelvezeted, a Kármelben folytatott „angyali” életmódod, idegenek voltak számomra szokásaitok, fekete fátylatok és rácsozatotok, romantikus halálod, mint egy rózsaillatú fiatal hölgyé.

      Ami azokat illeti, akik dicshimnuszt zengtek számodra, még inkább bosszantottak. Valóban minden ellened szólt.

      Ez a lehetetlen helyzet Benned nem váltott ki nemtetszést: Te szereted a harcot. Hogy sikerül Neked visszatéríteni minket, „sarokba szorítani”, hogy becsempészd magad életünkbe mint egy betörő, anélkül, hogy ránk kényszerítenéd magad? Olykor villámként csapsz le, máskor kivárod idődet. Gyakran elég kinyilvánítanod igazi arculatodat. Ki állhat ellen titkos bájodnak? Azok, akik nem kapják meg ezt a szentterézi kegyelmet. Mert nyilvánvaló, hogy kegyelemre van szükség. Arra a kegyelemre, amely mintegy játszadozva megsemmisíti tetszése szerint a felhalmozott akadályok bástyáját. Úgy, hogy ha megkérdeznek, miért szeretlek, nem tudok más választ adni - mint azt, hogy mert te vagy. Ez, természetesen, semmit sem magyaráz meg. Mégis azt kívánják tőlem, hogy indokokat soroljak fel. Hát keressünk néhányat.

      Szeretlek, mert állandó meglepetés maradsz, megfoghatatlan, magával sodró személyiség vagy. Semmi közöd ahhoz a megkövült képhez, amelyet egykor rólad alkottam. Te magad is meglepődtél jellemed „ellentmondásain”.

      Szeretlek, mert igaz vagy, szereted az igazságot, harcolsz érte, könyörtelenül leleplezted a hamisságot, a kis „jámbor” képmutatásokat. Inkább elfogadtad volna, hogy elküldjenek a Kármelből, minthogy hagyd, hogy novícia társnőd, Márta nővér úgy ragaszkodjék Gonzága Mária Anyához, „mint a kutya a gazdájához”. Szereted a tiszta helyzetet. Mennyit szenvedhettél amiatt, hogy sok Anyád befolyásának ütközőpontjában voltál, akik mind elgondolásuk szerint akartak téged alakítani! Milyen ügyesen menekültél tőlük, szilárdan kitartottál a szabadság és az egyedül Istenre hagyatkozás útján, hogy magad határozd meg utadat, amelyet a Szentlélek sugallt. Nem látszani, hanem lenni akarsz. Mit számít, ha ez másoknak nem tetszik.
      Szeretlek, mert életed végén belépsz a sötétségbe és leülsz „a bűnösök asztalához”. Kilépsz a katolikus gettóból, amely „nagy bűnöseire” magasból tekintett le jó lelkiismeretéből. „Első gyermekedet” a börtönben kerested ki, amikor a nyaktiló várt rá. Henri Pranzini bocsánatot nyerve halt meg, anélkül, hogy tudta volna, mivel tartozik neked, de te sohasem felejted el őt. Társaid között van Hyacinthe Loyson is, kármelita volt tartományfőnök, megnősült, fellázadt a pápai csalatkozhatatlanság ellen: „testvérednek” tekinted őt. A szenvedés ágyához kötve utolsó áldozásodat érte ajánlod fel és szenvedéseidet René Tostain-ért, aki erkölcsileg kifogástalan ateista volt, unokatestvéred, Marguerite Maudelonde férje. Ismerted a hit próbatételét Isten hallgatásával szemben, a „megsemmisülés” szédítő hívogatását, az öngyilkosság kísértését, a sokféle fizikai és erkölcsi szenvedést. Mindezeken keresztül megőrizted a reményt, merészen, mint aki egész életét a szeretetre teszi fel, sohasem játszottad meg a sztoikust, mert kicsi, sebezhető maradtál.

      Szeretlek, mert kinyilatkoztattad nekem a Kármel szellemét és általad számtalan léleknek sugallta, hogy adják át magukat a Szeretetnek, az Egyház szívének, az ingyenes és csendes imában. A missziók egyetemes védszentje vagy, te vagy ezen rejtett ima titokzatos hatékonyságának a bizonyítéka. Egész halál utáni életed ezt mutatja, ezt kiáltja. Te, a kicsi ismeretlen karmelita, sugalltad a II. Vatikáni Zsinatot, nemzedékek számára te vagy a tanítómester, a társadalom minden rétegében. Demokratizáltad az életszentséget azzal, hogy hitből, reményből és szeretetből élted meg a hétköznapot, amely az emberiség többségének az élete.

      Szeretlek, mert nevető és merész kisleányként felborítottad a nyűgős egyházi szerkezetet. Komoly kutatók szerettek volna besorolni téged az előre meghatározott életszentség számára készített kérdőívek rekeszeibe. Kijátszottad minden igyekezetüket és számodra le kellett rövidíteni minden szabályos időhatárt. Könnyű volt, mert minden pápa barátod volt. Megtöltötted a világot számtalan csodáddal, amelyek olykor eredetien hatottak és fel lehetett ismerni bennük humorodat.

      Szeretlek végül is - abba kell már hagynom litániámat - mint az Atya Irgalmas Szeretetének jelét, visszfényét, bizonyítékát (milyen szót kellene használnom?), amelyet Jézus és Szentlelke nyilatkoztatott ki a világnak, aki ott fúj, ahol akar. Ha a Szentháromság „a természet és a kegyelem mesterművévé” tett téged, ezt meg kell köszönni az imádat csöndjében. „Istenem, számodra a csönd is dicséret” (64. Zsolt.).

      Szeretlek, mert Jézus rendíthetetlen hithirdetője vagy elvilágiasodott világunkban. A Lisieux-ben töltött tizenhét esztendő alatt tömegekkel érintkezve, akik az egész világból ide jönnek, megtapasztalhattam tevékenységednek szíveket megindító erejét, minden társadalmi réteg, minden ország, minden nyelv népe számára.

      Igaz, azt hittem, hogy édeskés vagy, jóllehet meglátással rendelkező értelmed állandóan mozgásban van. Te mindig kutatsz, sohasem elégítenek ki felfedezéseid. Mindig tovább akarsz jutni, főleg akkor, amikor Istenről van szó. De mindig alkalmazkodni tudsz a Téged környező személyek méretéhez. Sohasem engeded meg „a porhintést a szemekbe”.

      Néha szelídnek, félénknek mutatkozol, máskor dicsőségre szomjas harcos szűz vagy, akit elbűvöl nővéred, Arc-i Johanna (Szent Jeanne d'Arc, az orléans-i Szűz). Szívósan kitartó, bátor, merész vagy, tervednek végére jársz: szeretni akarsz a halálig. Eleinte jámbor kislánynak néztelek, jó családból való kisasszonynak, példaadó szerzetesnőnek, valójában pedig Jézust, Szerelemedet szenvedélyesen szereteted, öt titokban tegezed. Érette mindent merészelsz: az utcán utána futsz püspöködnek, hogy első áldozásod időpontját elővételezze, elmész hozzá Bayeux-be (kontyot kötsz, hogy idősebbnek lássanak), hogy engedélyezze 15 éves korban belépésedet a Kármelbe, még a Pápához is folyamodsz, hogy ugyanezt a kegyet megadja. Semmit nem vonsz kétségbe. Mint mindig, szeretetből „őrült” leszel 1896 szeptemberében, a szívedet szorongató végtelen vágyak szenvedést okoznak: szeretnél pap, Egyháztanító, hithirdető, vértanú lenni. Van még ennek értelme? Nincs. Te is tudod, de nem mondasz le róla. Megoldást kell találnod és meg is találod.

      Észrevétlenül, csendben, de rendíthetetlenül (inkább, mint nővéred Céline) egyedül haladsz ismeretlen utakon. „Az én sajátos örültségem az, hogy remélek.” Fiatalságod és gyengeséged alkotják erődet.

      Szeretlek, mert a Te „kis utad”, zseniális heuréka, rátalál az Evangélium szívére abban a korban, amikor a keresztényeket darabokra szaggatta a kötelezettségek, az előirt cselekedetek, a gyakran félelemből végzett, Isten Igazságosságától remegő tettek sokasága.

      Te egyenesen a lényeghez járulsz, átlátszó egyszerűségeddel, amely olyan, mint a forrás, hajlíthatatlan vagy, mint az acél. „Ami engem illet, a könyvekben már semmit sem találok, csak az Evangéliumban. Ez a könyv elég nekem.”

      Szeretlek, mert gyermek maradtál, vagy inkább érett korban visszataláltál a gyermek minden kegyelméhez. Ami ritka kiváltság. Tizenkét-tizenhárom éves korodban kibírhatatlan lehettél nem apadó könnyeiddel, Magdolnára emlékeztető arckifejezéseddel, aki „sírt azért, hogy miért sírt”. Milyen ellentétben áll ez utolsó éveid érettségével (alig haladtad meg a húsz életévet), amiért idősebb karmelita nővérek is keresték tanácsodat.

      Szeretlek, mert érzéked van a humorhoz, mert világosan látod önmagad és a téged körül vevőket. Szereted a szenteket, akik tréfálkoznak, akik mindig vidámak maradnak, akik nagyon szeretik családjukat. Ezért is szeretnek téged. Amikor teljesen éretté válsz - 1895 körül, gondolom - végül már teljesen te magad vagy, lélegzed az életet, szabadon szereted a természetet, a virágokat, az állatokat, az eget, a csillagokat... De mindenek fölött az embert szereted, közösséged szegényeit. Magányra szóló hivatásod – milyen látszólagos ellentmondás! - kibontakoztatta női természeted. A kezdetben annyira megzavart érzelemvilágod (rosszul indultál el az életben: egymás után elveszítetted anyáidat, súlyos betegséged, aggályaid, „lelki szenvedéseid”, túlérzékenységed) elnyerte egyensúlyát és szeretted minden nővéredet, két lelki testvéredet, akik olyan fiatalok voltak. Meglepő szabadságban fejlődtél a kolostori élet kicsinyességei, értetlenségei között, senkit nem vetettél meg, mindenkire ráfigyeltél, úgy szeretted őket, amilyenek.

      Megkaptam azt a kegyelmet is, hogy tanúja legyek szerte a világon tett utazásaid hihetetlen hatásának. 1994 óta Ereklyéid bejárják az öt földrészt. Szemmel láttam: Olaszországban, Belgiumban, New-York-ban, a Fülöp-szigeteken, Hong-Kong-ban, Kanadában, Oroszországban, Libanonban, Béninben, Lengyelországban... Valóban egyetemes nővér vagy.

      Szeretlek, mert mindaz, amit írsz, igaz, és mindig megtartod ígéretedet, többek közt ezt: „Azzal töltöm a Mennyországomat, hogy jót teszek a földön a világ végezetéig”. Végül szeretlek - már be kellene fejeznem -, mert ígéreteid egyike megvalósult 1997. október 19-én, száz évvel halálod után: „Ó, kicsinységem dacára is éppen úgy szeretném világosítani a lelkeket, mint a Próféták, a Doktorok.... „ (Ms B, 3 r° = Ö 226) [2]

      Itt szeretném hálaadásomba zárni II. János Pál pápát. Egész püspökségem az ő pápasága alatt telt el.

      Márpedig ha Terézt Egyháztanítóvá avatták 24 évesen, 2000 év óta ő a legfiatalabb, ezt azért tette, hogy az akadályokat legyőzve elismerje, Teréz „női zsenialitása” jelentős hozzájárulás volt „az Isteni Szeretet Tudományához” (Divini Amoris Scientia, az 1997. október 19-én kelt Apostoli Levél kezdete és címe).

      Jó alkalom ez hálát adni II. János Pálért is, aki világunk számára szintén az isteni kegyelem közvetítője volt. Nem is kételkedhetünk abban, hogy a június 28-án megnyitandó boldoggá avatási pere - rendkívüli eljárás - alapján nemsokára csatlakozik az oltárokon barátnőjéhez, Terézhez!

+

      „Egyházunk a Szentek Egyháza” írta Bernanos. Dicsérjük Istent Szentjeiben, adjunk hálát létükért: a világ számára azt jelzik, hogy az Evangéliumot mindenütt meg lehet élni, minden életállapotban. Ők a mi vezetőink, a mi mesterink, a mi barátaink, akik segítenek utunk végcéljához érni. Ók alkotják Isten családját. Teréz mondta: „Ki találhatta volna fel a Szent Szüzet?” Azt is mondhatnánk: „Ki találhatta volna fel Gyermek Jézusról és a Szent Arcról nevezett Teréz nővért?” Mert egyszerre olyan közel és olyan távol van, annyira hétköznapi és annyira rendkívüli. Ezt a normann kisleányt mindenütt szeretik a világon. Azt hinnénk, hogy ismerjük őt, és mégis mindig eltűnik szemünk elöl, mert lényének utolsó szava kifejez valamit Isten Szeretetének kifürkészhetetlen Titkából.

      Igen, köszönöm Uram, hogy nekünk adtad Lisieux-i Szent Terézt. Légy dicsőítve Azért, aki teljes lényével válaszolt Irgalmas Szereteted felhívására.

      Íme néhány magyarázat, amely arra indít, hogy szeresselek téged, ó Teréz.

Monseigneur Guy GAUCHER OCD

a lisieux-i bazilikában

2005. június 19-én

[1]      Msgr G. Gaucher írta meg Kis Szent Teréz életrajzát: „Egy élet története”, és az évek során több tanulmányt is kiadott Kis Szent Terézről.

[2]      1997. október 19-én II. János Pál pápa az „egyháztanító” (egyházdoktor) címmel illette Kis Szent Terézt, amit előtte csak két nő kapott meg: Sziénai Szent Katalin és Avilai Szent Teréz.

És ugyanezen a napon - 2008. október 19-én, boldoggá avatták Kis Szent Teréz szüleit a Lisieux-i Bazilikában.

Boldog Zélie és Louis Martin relikviái a Lisieux-i bazilikában.

A Martin szülők Szűz Mária iskolájába járatták gyerekeiket, gyakran zarándokoltak el gyerekeikkel Mária kegyhelyekre. Az egyik ilyen kegyhely HONFLEUR, egy tengerparti  kisváros Lisieux közelében. 

Néhány kép Honfleur-ből és a kegytemplomról. Érdekes volt számomra látni, hogy ott is vannak hálatáblák, akárcsak a Csíksomlyó-i kegytemplomunkban Mária szobra körül.

(A  Honfleur-i fotókat egy Lisieux-be zarándokoló amerikai barátnőm készítette-küldte.)

Msgr. Gaucher (a fotó baloldalán) az idén március 5.-én töltötte a 80.-at. Kedvence Clint Eastwood, és szülinapjára a színész által dedikált fotót kapott ajándékba az amerikai barátaitól. A világ minden táján nagyon szeretik Msgr. Guy Gaucher püspök atyát, igazi kármelita.

Milleniumi templomunk búcsúja

      Meghívott szónok volt P. Bátor Péter Botond OSP-PE, a magyar pálosrend tartományfőnöke:

      Ma a sok információ következtében zűrzavar van a fejekben, ezért van annyi baj és bűn a világban, szem elől tévesztik az emberek az utat, a célt. A megtérés a fejben kezdődik. Egyedül Jézus Krisztus az Út. Azt is sokan elfelejtik, hogy Mária Országa vagyunk, ez pedig küldetést jelent számunkra. Felemelő volt hallgatni az atya mindennapi tapasztalatait, hogyan is élte meg Jézus új szeretet-parancsát: „Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.” (Jn 13,34) Létezésünk Isten akarata, a Szeretet azt mondja minden egyes embernek: „Én akarom, hogy te létezzél”. A Szeretet  együtt akar lenni azzal, akit szeret. Isten szeret minket, velünk van és nem hagy el, és bármilyenek is legyünk, ez a szeretet nem múlik el soha, erről a szeretetről kell tanúságot tegyünk mi is; Jézus ehhez megadja az erőt. Köszönjük Péter atya!

Avilai Szent Teréz: az ima útja

Avilai Szent Teréz [9]

P. Marton Marcell OCD: A Kármel nagy szentje

9. nap - Szent Teréz és a szentségi Jézus

      A legnagyobb jó a világon a legméltóságosabb Oltáriszentség. Nincs nagyobb jó, nincs akkora jó, és nincs semmi, ami csak meg is közelíthetné - oly nagy, oly igen nagy jó az Üdvösséges Ostya, a szentségi Jézus. Mint a nagy természet számára az égen a Nap, az nekünk, sőt annál is több, végtelenül több Jézus a tabernákulumban. Képzeljük el Nap nélkül a világot, a természetet, a kis földet. Sötétség volna, éjszaka és hideg, kietlen minden. Nem volna élet sehol. A Nap jelenti a fényt és a meleget, a születést, a zsendülést, a fakadást és az életet. A szentségi Jézus a testben élő lélek Napja. Ő a lélek boldogsága, ő a világossága, a melege, a tápláléka, az itala, szóval az élete, mindene. Rombold le a tabernákulumot, vagy bújj el annak isteni Lakója elől, mint a korhely a kocsmába vagy a féreg a pincébe - s nem lesz élet benned. Megvakul a lelked, mert nem jár világosságban, kihűl, mert nincs, ami melegítse, elsorvad, mert nincs, ami táplálja.

      Aki ismeri Nagy Szent Terézt, aki olvassa írásait, annak összes benyomását őróla ebben lehetne összegezni: mindene Jézus! Ezt a drága Nevet írta fel minden munkája élére, Őt emlegeti írása minden lapján, reá hivatkozik, Őt szólítja meg, Őt dicséri, magasztalja, Hozzá imádkozik. Nincs életének semmiféle vonatkozása, eseménye, semmiféle ügye, amelyet Vele összefüggésbe ne hozna. Neki több Jézus, mint a gyermeknek az anyja, mint a szegénynek a pártfogója, több mint a menyasszonynak a vőlegénye, neki a szentségi Jézus - az élete. Ezért azaz édes, fájdalomtól túláradó kesergés, amikor a kietlenné lett, az Oltáriszentségtől megfosztott templomokról beszél; panasza az Úrhoz e szörnyű rombolások miatt úgy hangzik ajkáról, mint akit valóban szíven sebeztek. Ő tudta, vallotta és átélte, hogy az Oltáriszentség a legnagyobb jó a világon.

      Mi is szeretnénk, ha így beszélhetnénk a szentségi Jézusról, ha számunkra is valóban az elképzelhető legeslegnagyobb jót jelentené a világon. Kérdezzük tehát, hogyan jutott el idáig Szent Teréz? Mert ez a nagy összeforradás a szentségi Jézussal, ez a Vele való, szinte szüntelen együttélés - eredménye egy útnak, amelyet meg kellett tennie, amíg ideért. Más szóval, mi visz a szentségi Jézussal való egyesüléshez? Mi szükséges ahhoz, hogy számunkra is ugyanazt a napot, ugyanazt a legnagyobb ját jelentse a tabernákulum, mint Szent Teréz számára? Három dolog: a hit, a bizalom és a szeretet az Oltáriszentség iránt.

      1. A hit. Hinni kell, hogy Jézus köztünk van, hogy valósággal ott rejtezik a tabernákulum mélyén az Ostya színe alatt. Hinni, de nemcsak valahogyan, hanem oly eleven hittel, mint amilyen volt Szent Teréz hite. Csodálkozott, amikor hallotta a megjegyzést: mily jó lett volna élni akkor, amikor Jézus a földön járt! Ő ezután nem vágyakozott. Hiszen itt van Jézus, ugyanaz az Istenember, aki akkor élt. A tanítványok nem lehettek szerencsésebbek, mint mi; s aki a ruhája szegélyét érintette és az érintéstől meggyógyult, alig dicsekedhetnék lelkesebben, mint mi; hiszen mi mindennap érinthetjük, szívünkbe fogadhatjuk; mi boldogabbak lehetünk, mint az apostolok, mert mindennap táplálkozhatunk Vele!

Olyan nagy ez a hit Szent Terézben, hogy szinte súrolja a valóság határát. Ekkora hittel közelíteni a szentségi Jézushoz, ilyen hittel letérdelni előtte vagy gondolni Reá a távolból, hódítást jelent: a föld meghódítja az Eget, a mélység lehúzza a magasságot, egy szegény emberi szív az Egek Királyát.

Gondoljuk csak el, milyen szemet vethetett a tabernákulum Jézusa tisztaságos Jegyesére, amikor az reá gondolt, amikor Őt elképzelte, amikor Hozzá beszélt, és amikor Őt imádta! „Ekkora hitet nem találtam egész Izraelben, egész Spanyolországban, az egész földkerekségen” - mondhatta édes gyönyörűséggel az isteni Fogoly. - Boruljunk le Péterrel, és esedezve kérjük Jézusunkat: Uram, öregbítsd bennünk a hitet!

      2. A bizalom. Rejtőzzünk el Szent Teréz valamelyik kolostorában, hol itt, hol ott, és lessük meg őt a lélek szemeivel olyankor, amikor egyedül van a cellájában vagy a tabernákulum előtt! Mindig ugyanazt a jelenetet láthatjuk: ahogy bizalmas beszélgetésben van elmerülve Jézusával. Határtalan bizalommal tárgyalja meg vele rendi ügyes-bajos dolgait, személyi ügyeket, anyagi kérdéseket s mindenekfölött a lelkek ügyét. Ügy kér, úgy könyörög, mint aki tudja, érzi, hogy meg is kapja azt, amit kér; oly bizalommal, hogy az Úr nem tud neki ellenállni, és ezt az édes, gyermeki lelket valósággal a tenyerén hordja.

      A tabernákulumot hihetetlen közelségbe hozza a mi lelkünkhöz is. Amikor látjuk ezt a soha nem tapasztalt, bizalmas viszonyt, amelyben ők ketten vannak, Jézus és Teréz, az ámuló szemlélőnek az az érzése támad, hogy Jézus kilépett az aranykalitkából, megnövekedett és édes elmerülésben társalog Jegyesével. Mintha látnánk mi is Jézust, és mintha ez egészen természetes volna.

      „Köztetek van az, akit ti nem ismertek” - halljuk a Szentírást. De mi már úgy vagyunk, hogy Teréz révén egész bizonyossággal tudjuk, hogy valóban köztünk van, sőt, hogy mi már ismerjük is Őt. Megismertük, és csak azon csodálkozunk, hogy még mindig nem vagyunk vele oly bizalmas jó viszonyban, mint Teréz. Azaz már ezek után nem is lenne csoda, ha úgy tudnánk benne bízni, mint ő Hitével kicsalta Ót a tabernákulumból, bizalmával bevette szentséges Szívét. Vajon mit művelt szeretetével?

      3. A szeretet az, ami biztosítja a két szerető szívnek, az isteni és az emberi szívnek egyesülését. A hit magára vonja a tabernákulum lakójának figyelmét, sőt leköti az érdeklődését; a bizalom megnyeri a Szívét, behálózza azt, hogy szabadulni ne tudjon, mintegy foglyul ejti - a szeretet egyesíti vele. ők egészen egymáséi! Eggyé lettek. Mint a tűzbe dobott fahasáb. Eleinte még különbözik lángja a tűz lángjától, még füstöt is ád, amíg kiizzadja a nedveket; de aztán kiszárítja a tűz, lángba kap, és a két láng - már nem külön-külön, hanem teljesen egybefonódva - együtt lobog az ég felé.

      Jézus így beszél Jegyeséhez: Te az enyém vagy, én a tied. Az én ügyeim a te ügyeid, a tieid az enyéimek! - Az ilyen szív már mindent szeretetből tesz, s mindent szerelmeséért. Teste-lelke az övé, akarata nincs, és gondolatvilága tökéletesen megegyezik az Övével. A világ az ilyen lélek számára megszűnik, a Sátánnak sincs semmi hatalma fölötte; énje elveszett, él ugyan, de már nem ö él, hanem Jézus él őbenne. Ketten vannak csak e földön: a két lélek, Istené és az emberé. De e kettő is eggyé lett.

      Ó, a szeretetnek hallatlan átalakító hatása van. Levetteti a régi embert és fölveteti az újat. Az ős-Adámból új lesz, a második Ádám: Krisztus!

        A hit szikla: megáll rajta összedönthetetlenül a tabernákulum. A bizalom csodákat művel, rabul ejti az Istent. A szeretet Jézussá tesz. Nem én mondom, a Szentlélek mondja: „Isteniek lesztek, a Magasságbelinek fiai mindnyájan!”

      Ez a Teréz és a szentségi Jézus viszonyának története. Két lélek története. Más szóval így is lehetne mondani: a tabernákulum titka, vagy hogyan lesz mennyországgá már e földön az emberi szív?!...

      Befejeztük! Búcsúzunk szeretetre méltó szentünktől. Nem örökre! Sokszor visszatérünk még hozzá egy-egy szent kilenceddel, hogy megtudjuk, mi is az egyedül-szükséges, hogyan kell imádkozni, szeretni az önmegtagadást, a szegénységet, hallani akarjuk, amint ellenállhatatlan erővel buzdít minél mélyebb alázatosságra, élvezni édes humorát, eltanulni vidám lelkületét, venni tőle rendíthetetlen hitet, határtalan bizalmat, lángoló szeretetet, és kiesdeni az ő érdemeivel - a tiszta egyszerű szívet!

Addig pedig tanítson bennünket naponta titkon a szépséges mennyországból a legédesebb tudományra: szeretni a szentségi Jézust, és lopja bele a lelkünkbe, hogy a legnagyobb jó ezen a világon az Égből szállott Kenyér, a legméltóságosabb Oltáriszentség! Ámen.

      Könyörögjünk! Áldott Urunk, Istenünk, szentségi Jézusunk, aki határtalan szeretetedben leszállottál közénk égi trónusodról és velünk maradtál vigasztalásunkra, segítségünkre, hogy szent Testeddel és Véreddel táplálj bennünket, kérve kérünk a Te Jegyesednek, Szent Teréznek érdemeire, add meg nekünk a kegyelmet, hogy az ő nagy hitével, csodálatra méltó bizalmával és lángoló szeretetével megajándékozva tudjunk Veled egyesülni, és Téged a legméltóságosabb Oltáriszentségben vég nélkül dicsérni és magasztalni, Érted élni-halni. Aki élsz és uralkodol mindörökkön örökké! Ámen.

      Miatyánk, Üdvözlégy, Dicsőség.

Szent Terézről nevezett templom és kolostor Avilában, 1636-tól.

Avilai Szent Teréz [8]

P. Marton Marcell OCD: A Kármel nagy szentje

8. nap - Szent Teréz szíve

      A szívnek döntő jelentősége van az ember életében, akár a fizikai szervezetre, akár belső világunkra gondolunk. Akinek beteg a szíve, annak számolnia kell a váratlan halállal. Megölte a szíve - halljuk nemegyszer a megdöbbentő hírt. Viszont az egészséges szív, a vérkeringésnek hiánytalan lebonyolítása - derűs, egészséges testi életnek lehet a záloga.

      Így vagyunk a mi belső életünkkel is. Minden attól függ, milyen a szívünk! Érzéketlen-e, hideg-e a természetfölöttiekkel szemben, vagy pedig csupa szeretet Isten és ember iránt?! Tudunk-e szeretni s hogyan? Ezen múlik majd egyszer az örökkévalóságban élvezhető boldogságnak a foka. Aki jobban szeret, az több szeretetet kap a mennyországban is; aki nagyon tud szeretni, annak már itt a földön is sok megbocsáttatik; s akinek a szívét fölemészti az istenszeretet, az eléri a szentség magaslatait. Csak a szeretet számít! - kiáltja Kis Szent Teréz. „Ha pedig szeretet nincsen énbennem, akkor semmi vagyok” - állapítja meg megföllebbezhetetlenül Szent Pál.

      Mérhetetlen tehát a fontossága a szívnek, mert a szeretet székhelye. A két legfontosabb parancs is ekörül forog. Jézus pedig az Ő szentséges Szívét állította az embernek mintaképül. Tőlünk is ezt kéri: „Fiam, add nekem szívedet!” Sőt, mintha nem is akarna egyebet, csak a szívünket. Az az Ő kedvence, aki egészen odaadja Neki a szívét.

      Milyen lehetett Szent Teréz szíve, hogy olyan nagyon tudta őt szeretni isteni Jegyese! Milyen volt ez az emberi szív, hogy Jézus egy angyalát küldte annak megsebesítésére! A szeráf átdöfte a Szentnek Szívét. Vajon miért? Azért, hogy ne is tudjon többé ez a szív ellankadni, ne tudjon mást szeretni; hogy képtelen legyen kívüle egyebet szeretni. Határtalan megtiszteltetés! A szívsebzés csak igen keveseknek jut osztályrészül. Csak azoknak, akik az első és a második szeretetparancsban is tökéletesek: Szeresd a Te Uradat, Istenedet teljes szívedből... Itt nem a szíven van a hangsúly, hanem a teljességen. A teljes szív kizárólagosságot jelent. Azt, hogy Istenen kívül a szívben más számára nincs hely.

        A második a felebaráti szeretet parancsa. Tökéletesen az teljesíti, aki úgy szereti testvérét, mint önmagát; sőt aki még önmagánál is jobban szereti. Olyan szívről van szó, amelyben nincs önszeretet, amely sohasem keresi a maga érdekeit. Istent keresi mindenben, önmagát semmiben.

Látogassunk el gondolatban azokba a zárdákba, ahol Szent Terézia vezeti leányait, kísérjük el alapító útjaira, figyeljük meg ügyes-bajos dolgaiban - elámulunk szívének csodálatos önzetlenségén. Kellett egyszer jönnie a tüzes hegyű dárdával a kis szeráfnak, hogy átdöfje ezt a szerető szívet, és olyan sebet ejtsen rajta, amely soha többé be nem gyógyul.

       Amore langueo - elepedek a szeretettől - mondatja vele az Egyház. Valóban a fönséges istenszeretetnek a betege, annak a sebesültje. S ha még tovább óhajtanánk fejtegetni ennek a szívbéli szent szeretetnek e természetét, csak az Énekek énekének kifejezéseihez fordulhatunk, hogy arról némi fogalmat adhassunk: „Erős, mint a halál a szeretet, kemény, mint a pokol az igaz szeretet.” Erős; valóban meg nem tudta törni sem a Sátán, sem a világ, semmiféle gyötrelem, sem testi, sem lelki. Erős, diadalmas szeretet, mindent legyőző, meghódító szeretet. Csakugyan, mint a halál, olyan erős.

       De aztán kemény is, mint a pokol. Mit törődnék ez a Szent Teréz-i szív a gyönge, a lankadó vagy a követelődző testtel! Örül a betegségnek, semmibe se veszi a testi fájdalmakat, legyenek azok görcsök, rosszullét, idegzsugorodás, kartörés, bármi. Mit neki a sok megalázás, a gúny, jó hírnevének kikezdése! Kemény, kemény, mint a pokol ez a szeretet!

        Mi tudná eloltani ezt az égő, lángoló szeretetfolyamot? Ez a szív már nem tud nem-szeretni, nem tudna nem-égni. Egy lángtenger az egész. Mindent perzsel, amihez csak hozzáér. Mint a Nap, amelynek égető sugarai fénybe, melegbe borítják a szép természetet - éget, gyújtogat ez a szív is.

      S mik az ő szeretetének tárgyai? Isten; amit, akit Isten szeret, azt ő is szereti, hiszen Isten gyújtotta lángra ezt a szívet. Forgassuk csak írásait, s meglátjuk, hogy tudja ő szeretni leányait, milyen hamar meg tud bocsátani ellenségeinek, mennyi jót tud mondani a rosszakról is, milyen buzgón imádkozni a bűnösökért. Ó, hogy tudja szeretni a szenteket: az ő kedves pártfogóját, Szent Józsefet, milyen határtalan ragaszkodás van benne, Szerelmesének Anyja, Mária iránt! S mindenekfölött, hogy tud lángolni e sebzett szív a sebet ejtő édes Vőlegény, az ő Jézusa iránt? De ne csak bámuljuk, csodáljuk ezt a csupa lángszívet, hanem tegyük hasznossá, tanulságossá a magunk számára. Nem elég lelkesedni a szentekért - követni kell őket! Az a gyakorlati kérdés merül fel lelkünk előtt: hogyan lett ez a szív olyan lángolóvá, oly tökéletessé, és szeretetre méltóvá Isten és ember előtt? Mi tette őt magát szeráfivá? Hiszen úgy hívják: szeráfi Szent Teréz. Talán az, hogy az angyal, aki átdöfte szívét, szeráf volt?! Mindenesetre, a mennyei Jegyes a szívsebzéssel véglegesítette lángoló szeretetét. Mégis ránk nézve az előzmények fontosak. Tehát úgy tehetjük fel a kérdést: Mi tette őt alkalmassá a szívsebzésre? Két dolog: 1. a tökéletes lemondás; és 2. a teljes odaadás. Ez a két lelki tény mindent megmagyaráz. Elhagyni mindent Istenért, és odaadni mindent Istennek! Lehet világosabban beszélni, lehetne ezt félreérteni?!

      1. Szent Teréz elhagyta meleg otthonát, az édes családi kört - a világot is, igaz először csak félig, de aztán a reform megindulásával teljesen. Lemondott mindenről: testi kényelemről, lelki vigaszokról, tökéletesen lemondott énjéről, akaratáról, önmagáról. Gondoljunk csak életének különböző szakaszaira: a búcsúzásra a családjától, kellemes és szellemes társalgásaira, amelyeknek kemény határozottsággal vetett véget; a frissen alapított zárdák kényelmetlen berendezéseire, a temérdek nehézséggel járó reformra, utazásaira; nem lesz nehéz megértenünk, hogyan fejlett s tágult ki az Isten iránti önzetlen szeretettől ez a nagy és nemes szív és lett lángolóvá, amely nem ismert más érdeket, csak Jézusét.

      2. Odaadása is tökéletes volt. Mit jelent ez a szó, amely a szentek élettörténetében minduntalan megüti fülünket?! Semmi mást, mint fönntartás nélkül való teljesítését Isten szent akaratának. A Szentanya nem gondolkozott egy pillanatig sem, amikor bizonyossá vált előtte Isten akarata, teljesítette azt vakon, egészen ráhagyatkozva Istenre. Mindegy volt neki, mivel bízta meg őt Jézus, mivel elöljárói, nem törődött testi egészségével, vagy a kilátástalan jövővel - engedelmeskedni akart legjobb lelkiismerete szerint. Más szóval: tehetett vele az ő Jézusa azt, amit akart, felhasználhatta testét-lelkét, összes tehetségét isteni kénye-kedve szerint - ennek a nagyszerű léleknek sohasem jutott eszébe, hogy bírálja a feladat természetét, a megbízás vagy parancs formáját, soha föl nem támadt lelkében a kusza elégedetlenség, a bántó ellenkezés! Odaadta magát fogadalmai révén egészen az ő Jegyesének. Szívéből örült, hogy ezekkel a hatalmas szegekkel verik rá Krisztus keresztjére, hogy soha többé onnan leszakadni ne tudjon. Neki csak egyetlen szava volt mindenre: Áldott legyen az Úr! Csoda-e, ha szerette őt Isten, s átverte a szeretet mennyei dárdájával ezt az édes szívet, hogy örökre és végérvényesen a magáévá tegye azt.

      Igenis, a lelkiéletben a nagy szívek szerelme Isten iránt pusztán ezen a két dolgon sarkallik: teljes lemondás Istenért, és teljes odaadás Istennek! A hangsúly azonban itt is a teljes szón van. Mert a valahogyan becsapja ugyan a kezdőt és a hozzá nem értőt, de haladásra nem alkalmas és tökéletességre sohasem visz. Lángoló szív: ez a mi eszményünk! De hogy ezt az eszményt elérjük, szükséges, hogy tökéletesen lemondjunk mindenről, főképpen önmagunkról, azaz saját akaratunkról, és odadobjuk mintegy egész emberi életünket, hogy Isten szent tetszése szerint rendelkezzék azzal a mi boldogságunkra és az ő örök dicsőségére.

      Bárha tüzet fogna a mi szívünk is ennek a nagy szentnek lángoló szeretetétől! Ne csak szép, tüzes szó, ne csak álmodozó vágyakozás legyen a mi szerelmünk a szeretet Istene iránt, hanem gyönyörű valóság, azaz olyan erős, mint a halál és olyan kemény, mint a pokol! Segítsen bennünket erre az erős asszony, avilai Szent Teréz!

      Könyörögjünk! O édes Jézusunk, aki a szeráfok szeretetének mennyei lángját gyullasztottad fel Szent Teréz szívében, könyörülj meg mirajtunk, és tedd fagyos, közönnyel teli szívünket érted lángolóvá, hogy méltán neveztessünk a szeráfi Szent Teréz igazi gyermekeinek. Aki az Atyával és Szentlélekkel egyetemben élsz és uralkodol, Isten, most és mindörökkön örökké! Ámen.

      Miatyánk, Üdvözlégy, Dicsőség.

Szent Teréz szív ereklyéje

Avilai Szent Teréz [7]

P. Marton Marcell OCD: A Kármel nagy szentje

7. nap - Szent Teréz hite

      Valaki régen hatalmas palota építését vette tervbe. Összehordatta az ezernyi meg ezernyi téglát és aztán kiadta a parancsot: rakják egymás mellé a téglát szorosan, téglát téglára. Sokan figyelmeztették: vakolattal tapasztassa egymáshoz a téglákat, különben nem lesz tartós az épület: vakolat nélkül nem lehet építeni! Mereven utasította el a jótanácsot: nincs szükség vakolatra! Nem érték el az építésben a tetőt, jött egy gyenge földrengés és széthullott az egész.

      A hit a lelkiélet vakolata. A tökéletesség épületének tégláit ez tartja össze; erősen, ha sok van belőle, gyengén, ha kevés. Erős hit és gyenge hit olyan fogalmak, mint a katonai erőd és a rozoga viskó. Az egyik tartós, védelmet ad és megtartja az életedet, a másik rád dől és halálodat okozza. Az evangéliumnak ez a kedvenc témája. Az édes Üdvözítő nem győzi dicsérni a hittel teli lelkeket. „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem!” - kiáltott élő hittel a bélpoklos. „Akarom, tisztulj meg!” (Mt 8,3) - válaszolt késedelem nélkül az élet Ura. ,,Ó, asszony nagy a te hited, legyen neked amint kívánod” (Mt 15,28) - mondta a kánaáni asszonynak. És megdicsérte a kafarnaumi századost: „Nem találtam ekkora hitet Izraelben!” (Mt 8,10) Igen, Jézusnak a hit emberei a kedvencei; nincs kérésük, amit ne teljesítene.

      Ha végigtekintünk Nagy Szent Teréz életén, mélységes csodálattal telik el a lelkünk: miért e sok kegyelem? A rendkívüli kegyelmeknek szinte egész óceánja árasztja el. Mi ennek az oka? - A hite. A mély, a rendületlen, sziklahite. Az Evangélium Jézusa, aki oly hamar jutalmazta a hit legkisebb megnyilatkozását, és akinek valósággal áradt ajkáról a dicséret, ha nagy hittel borultak le előtte - abban az időben, amikor olyan nagyon megfogyatkozott világszerte az emberiségben az élő hit, valósággal dédelgette ezt az egyszerű, de igen kedves kármelita apácát, akit éppen nagy gyermeki hite tett oly nagyon szeretetre méltóvá az üldözött, a mellőzött Istenember szemében. Hányszor patakzottak sűrű könnyek arcán, amikor a hit üldözőire gondolt! Hogy' szerette volna megtéríteni egymaga az összes eretnekeket, hogy megmentse lelküket! Milyen mély fájdalommal tudott panaszkodni a hit megfogyatkozása miatt, s bizonyára nem volt akkor ember, akinek olyan mélyen fájt volna az Egyház üldözése, és akinek oly kimondhatatlan szenvedést okoztak volna a különböző istentelen durvaságok a legméltóságosabb Oltáriszentség iránt, mint neki, Jézus igaz Jegyesének. Ó mennyire szerette az Anyaszentegyházat! Ó maga mondta: Hitéért, az Egyház legkisebb szertartásáért ezerszer odaadná életét. Halála előtt közvetlenül lángolt az arca a boldogságtól, mert olyan megnyugtató s oly édes dolog vallomást tenni: Az Egyház gyermeke vagyok! Most képzeljük el ezt a gyönyörű, roppant tartalmas, hosszú életet - Szent Teréz 67 esztendejét - hit nélkül! Nem képtelenség-e ennek még csak puszta elgondolása is?! Mennyire vitte volna ez a szép, körülrajongott, fiatal teremtés a lelkiéletben, amikor megismerte a társas életben a hiúságot, az irodalomban a lovagregényeket?! S ha el is jutott a megtestesülés zárdájába, a sok apáca közt, külön szobákkal, saját bútorokkal és egy sűrűn fölkeresett társalgószobával, ahol szellemes csevegései egymás után hódították meg számára a látogatókat – vajon hit nélkül nem épült volna-e ki végleg számára a pokolnak az a rettenetes szűk börtöne, amelyet az Úr később megmutatott neki. Vagy az a hatalmas varangy a társalgóban nem éppen a megfogyatkozott hitet juttatta-e eszébe?! És aztán a reformált sarutlan kármelita apáca élete! A temérdek testi szenvedés, a sok lelki gyötrelem, az alapításoknak sokszor szinte kétségbeejtő nehézségei, az üldözések, egyháziak, világiak részéről, a rágalmak, az inkvizícióval való fenyegetések: mind-mind, hogyan képzelhetők el erős, valóban sziklaszilárd hit nélkül? Egyedül a hit volt az a vakolat, amely ennek a nem mindennapi, gyönyörű lelki épületnek részeit szorosan összefogta, elválaszthatatlanul egybetapasztotta. Hitéért szerette meg őt Jézus, ezért bízott rá emberfeletti feladatokat és emelte fel a tökéletesség csúcsára. Az igaz a hitből él - mondja az Apostol. Ő valóban abból élt.

      Szomorú kérdés; miből élnek az emberek? Pénzből, hazugságból, egymás becsapásából, gyűlöletből, erőszakból. Élet ez? Ha élet, nem az igaznak az élete, mert az a hitből él. Akinek nincs hite, annak nincs természetfölötti élete. Hogyan üdvözül akkor majd?

      Szent Teréz élő hittel hiszi a mennyországot. Mindent elkövet, hogy már a földre lehozza azt. Valósággal megdöngeti annak kapuját, csakhogy mielőbb bejuthasson: „Abba halok bele, hogy nem tudok meghalni!” - Azt mondja, hogy az a kapu: az imádság. Imádkozik tehát, mégpedig ügy, ahogy ember ezen a földön csak kevés imádkozott. De amikor arról van szó, mi nyitja ezt a kaput, mi ennek a kulcsa, akkor habozás nélkül ráfeleli: a hit! Egész imádságos, szépséges élete egy gyönyörű tanítás: élő hittel kell imádkozni! Ó ha hited volna - mondja az ő Jézusa - mondd a hegynek... a szederbokornak!... Igen, ő az Evangélium igéit élte át és valósította meg.

      Vajon mi az oka nagy lelki nyomorúságunknak, az egy helyben topogásnak, a vég nélküli lelki szárazságnak? Nincs eleven hitünk abban, hogy Isten oly közel van hozzánk - a szívünkben. Isten országa bennetek van! Isten meghallja legkisebb sóhajunkat, tudomásul veszi ki nem mondott gondolatunkat és megérzi legparányibb szeretetünket. De nem fordulunk Hozzá, befelé, a lélekbe, ahol lakozik. Messze gondoljuk, mérhetetlen távolságban, elérhetetlen magasságban, belefáradunk a keresésbe; pedig csak a szemünket kellene lehunyni rövidke időre s befelé nézni: igen közel van az Isten, bennünk van! Ó ha hitünk, ha mély, eleven hitünk volna!

      Vak az ember, mert nincs hite. A hit a lélek szeme. Ezzel lát; többet és messzebb, mint a legmodernebb csillagvizsgáló. Sajátságos, hogy ez a hit sötét a természet számára, de ragyogó világosság a természetfölötti életben. - Nox illuminatio mea az éjszaka az én világosságom! Keresztes Szent János azért tartja lényegesnek a tökéletesség útján a sötét hitben járást, mert ez biztos fény. Útmutató; mutatja a biztos utat, az égbe vezetőt, amelyen nem lehet eltévedni. Fáklya, amely bevilágítja a lélek sötét éjszakáját, csak rá kell hagyatkozni, s vezet, visz, - Istenhez. A hitem mondja: Mindent megtehetek azzal, aki engem megerősít - Istennel. Ha nagy a hitem, a hegyeket is elmozdíthatom helyükből, és a lehetetlen is lehetővé válik, mert Isten előtt semmi sem lehetetlen.

      A Hitvallást lehet úgy mondani és énekelni, hogy minden érvelés nélkül megtéríthet embereket. A niceai zsinaton az egyik egyházi személynek hiába érveltek; amikor azonban egy egyszerű ember elmondta előtte a Credót teljes hittel és meggyőződéssel, a kételkedőnek eltűnt minden kételye.

A világhírű tudós Pasteur-ről csodálkozva emlegették, hogy oly nagy a hite, mint egy Bretagne-i paraszt emberé. „Ha nagyobb lenne a tudásom, olyan lenne a hitem, mint egy Bretagne-i parasztasszonyé” - felelte a tudós.

      A hit erő. Több mint a hódító kard. Ellenállhatatlan hatalom: meghódítja Istent. A vértanúk milliói hitükkel vették be a mennyországot. Nem volt még a földön zsarnoki hatalom, amely meg tudott volna ingatni egy keresztényt, amíg annak lángolt a hite. A vértanúk a hit hősei. Győzelmük nem pár esztendőre, hanem egy egész örökkévalóságra szól. Boldog ember, aki hisz.

      A kis avilai Teréz már hétéves korában eltelt az örökkévalók nagyságával és szépségével. Már akkor oly nagy volt a hite, hogy tízéves kis fiútestvérével elindult a mórok országa felé, hogy vértanúhalált haljon Istenért. Mekkora világosság! Jézus életében sokan látták a csodákat és mégsem hittek. Vakok, igen vakok voltak. Nem volt hitük. Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.

      Kinek van lángoló hite? Aki életét adja hitéért. Nagy idők voltak, amikor Nagy Szent Teréz élt. Nagy időket élünk mi is. Kérjük buzgón őt, tanítson meg rá, hogyan kell lángolón a hitet szeretni és hogyan kell érte élni és meghalni!...

      Könyörögjünk! Áldott Jézusunk, aki megróttad Tamás hitetlenségét és megdicsérted a kafarnaumi százados nagy hitét, add meg nekünk a kegyelmet, hogy Szent Teréz példáján fölbuzdulva, mint az igaz, mi is a hitből éljünk, téged és Anyaszentegyházadat lángoló hittel szeressük, és ha kell, érted és érte vértanúhalált haljunk, aki az Atyával és Szentlélekkel egyetemben élsz és uralkodol, Isten, mindörökkön örökké! Ámen!

      Miatyánk, Üdvözlégy, Dicsőség.

Városfal Avilában.

Avilai Szent Teréz [6]

P. Marton Marcell OCD: A Kármel nagy szentje

6. nap - Szent Teréz vidám lelkülete

      Ami a lelkiéletben az előhaladást megkönnyíti és állandósítja, az a vidámság. Ha a lelket az élet nagy tengerén tovasuhanó vitorlás hajóhoz hasonlítjuk, akkor a jókedv, a vidámság az az állandó kedvező szél, amely a vitorlákat duzzasztja s így a hajót szüntelenül előreviszi. Bizalomnak szokták nevezni ezt a jótékony szellőt. A jókedv, a vidám lelkület nem más, mint a bizalomnak egyik lényeges alkatrésze. Akiben nincs bizalom, annak kedve sincs. Viszont a bizalommal teli embert el se lehet képzelni jókedv nélkül. A szomorú, kedvetlen lélek elcsügged, s a feleúton megáll, mert nincs szél, amely vitorláit fújja.

      A szerzetesi élethez elengedhetetlen a vidám lelkület. De a kolostoron kívül is, bárki legyen az, nélküle képtelen a tökéletesség magaslataira följutni. Jókedv, vidámság nélkül nincs valódi életszentség. Szomorú szentek nincsenek. Ha volna egy is, Kis Szent Teréz szavai szerint szomorú egy szent volna az a szomorú szent.

      Azért bajlódik oly sokat írásaiban Nagy Szent Teréz a melankóliával, azaz a mélabúval. Gyógyítani kell, mégpedig szigorú ráparancsolással, ha pedig ez az eljárás eredménytelen, el kell bocsátani a melankolikust.

      Ne gondoljuk, hogy a vidámság valami mellékes járulék, amelyről fölösleges vagy talán nem is való beszélni egy komoly lélek szentségének tárgyalásánál. Ellenkezőleg; a bizalmat, a hitet a lelkiélet természetfölötti örömeit semmi úgy nem bizonyítja, mint a vidámság. A Szentírásnak gondja van rá, hogy sűrűn figyelmeztessen bennünket e lelket emelő jó hangulatra. „Isten a jókedvű adakozót szereti.” (2Kor 9,7) „Szolgáljatok az Urnák örvendezéssel.” (99. Zsolt 2) „Ismételten mondom, mindig örüljetek.” (Fil 4,4) „Túláradok az örömtől minden megpróbáltatásomban.” (2Kor 7,4) stb.

      A savanyú arc senkinek sem tetszik, levertséget okoz a környezetnek, de a vidám szemek életet sugároznak a csüggedő lélekbe is. A farizeusok képmutató szomorúságát megrótta Jézus, de Anyja szavára megsokasította a menyegzőn a vidámító bort. A vidám mosoly olyan, mint a Nap: kihúzza a földből a növényt, azaz életet fakaszt. A szomorúság és a mélabú ellenben hervaszt, és lassanként megöli az életet.

      Szent Teréz szent volt, mégpedig a legnagyobbak közül való. Telve szenvedéssel, megpróbáltatással egész élete; testi kínok gyötörték, rettentő gondok nehezedtek gyönge vállaira, üldözték, megszólták, rágalmazták; szinte kétségbeejtő nehézségek közepette indult el egy-egy kolostoralapításra, azonban a jókedve, drága humora, napos vidámsága sohasem hagyta el. Mily édes csipkelődéssel szólítja meg Antal atyát, a frissen beöltözött sarutlan kármelitát, amint elszánt ambícióval söpör a kis durvelói zárda előtt: „Antal atya, hol maradt a tekintély?”

      Amikor pedig egyszer pár órára elvette az Úr Teréz testi fájdalmait s már kezdett aggódni jó közérzete miatt, ám hirtelen fölborult az apácaszállító kocsi vele együtt, jól megütve magát - kedves humorral kiált föl: „Uram, már azt hittem, haragszol rám!” Mily mosolygós vidámsággal gyönyörködik betegágyán nagy szenvedéseiben is a vidám Katalin nővérben, aki táncával igyekezett őt üdíteni, vidítani. Biztosította a fiatal apácát, hogy táncolva megy be a mennyországba.

      Amikor hozzáfogott a férfirend reformjához, s a kis termetű Keresztes Szent János a hatalmas Antal atyával vállalkozott az új életre, mily jóízű humorral tudta mondani: „Van már másfél barátom!”

      Az a jelenet, amely lejátszódott közte és a kis Jézus között, éppen nem nélkülöz valami csodálatos mennyei derűt:

      - Ki vagy te?

      - Én vagyok a Jézusról nevezett Teréz. - Hát te ki vagy?

      - Én meg a Terézről nevezett kis Jézus vagyok.

      Hát még a tolla! Mily aranyos a humora! Gondoljunk csak arra a szent versenyre, amelyre oly vidám komolysággal buzdította fel néhány szent kortársát, akiket aztán kitűnő tollával ugyancsak megcsipkedett.

      A vidámság a lélek egészsége. Tehát szükséges valami, mint ahogy a testnek is szüksége van egészségre. A beteglélek képtelen szárnyalni, mert a szomorúság földhöz köti. A magaslatokra nem lehet félelemtől és aggodalomtól sápadt képpel, beteg tüdővel meg mankóval fölmenni; oda a vidámság pirossága, egészséges izmok és daloló lélek visz föl. A szomorúság leköt, visszatart; a jókedv, a lélek egészséges humora lendít és röptet. Ha a lélek egészséges, még a beteg test se nyög; sőt a szentek szenvedése csak emeli lelkük vidámságát.

      Mi teszi vidámmá a lelket? - A tiszta szív. Mégpedig nem a valahogyan megtisztogatott vagy csak pusztán halálos bűntől mentes szív, hanem a gyermekien egyszerű, tiszta szív. Az olyan kisgyermeknek a szíve, aki a karácsonyfa alatt játszik vagy édesanyja ölében kacag a kedves mókán; aki tud felejteni s eszébe se jut a jövő, pusztán az édes jelennek él. Az a szív, amely nem okoskodik, még kevésbé töpreng, hanem egyszerűen bízik, mégpedig határtalanul, Istenben. Egészen úgy, mint a valódi gyermek az édesanyjában. Amikor életszentségről van szó, akkor szó szerint ebben az értelemben kell venni Jézus szavait: „Ha csak olyanok nem lesztek, mint a kisdedek...” (Mt 18,3) Mert a kisdedek szíve mennyország, vagy legalábbis abból maradt itt a földön szemükkel együtt, mint ahogy a virág színe, illata és a dalos madár éneke is a mennyországra emlékeztet. A mennyországban pedig nincs szomorúság, nincs kedvetlenség, hogy volna tehát a gyermeki, azaz az egyszerű, tiszta szívben?! Aki mindig vidám akar lenni, annak gondoskodnia kell arról, hogy a szíve mindig tiszta legyen. A lélek bukása szomorúsággal jár. A tisztátalanná lett szív elveszíti nemcsak természetfölötti, de természetes vidámságát is. Zárkózott lesz, emberkerülő, hús és csüggeteg. Hogy sok a szomorú és a meghasonlott ember, annak nem mindig a nehéz életkörülmények az okai, legalábbis nem föltétlenül azok, hanem nagy százalékban - a tiszta szív hiánya. „Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják Istent.” (Mt 5,8) Itt a boldog szó vidámságot, állandó derűt és jó hangulatot jelent. Olyanok hangulatát, akik elégedettek, akiknek a szívét nem zavarta meg semmi, akiknek olyan a lelke, mint a tengerszem sima tükre, amelybe nem dobtak kavicsot és nem hánytak sarat, de még békamoszat sincs a felületén.

      Csak így lehet megérteni a Szentanya humorát, vidám lelkületét. Vagy lehetne annak más magyarázata?... Avagy mivel tudnánk megmagyarázni Szent Dávid zavartalan jókedvét, amellyel a frigyszekrény előtt táncolt?! Az 50. zsoltárt azonban nem a gondtalan gyermeki jókedv szülte, hanem mély szomorúság és bánat a szív elvesztett tisztaságán. Tudott volna Keresztes Szent János oly természetes egyszerűséggel táncolni Karácsony estéjén, karjában a kis Jézussal, ha nem lett volna olyan tiszta szíve, mint egy egészen kis gyermeknek? Hiszen ezt a szívet kérte újmiséjén! Vagy mi elől futott a két kis manó Szent Terézke álmában keresztül-kasul a mosókonyhában, ha nem a gyermek tiszta, kíváncsian vidám tekintete elől? A lelki életben a vidámság éppen olyan fontos, mint a természetben a napsütés, a derült ég, a jó idő. A növényzet képtelen másképp kifejlődni; a virágok nem ontják illatukat; szomorú lesz minden, csenevész és pusztaságos. Vannak felhők is, jótékony eső és harmat. Igaz, de ezeken át kell törnie a Napnak; a fénynek és fölszárítania a nedvességet, mert különben elrothad minden. A lélek bánatfelhői is kell, hogy megöntözzék a lelket, de csak azért, hogy annál fényesebb legyen az Ég és vidámabb, derűsebb a földi élet.

     Egy szent mondta, hogy az örvendező, vidám lelkület megszerzésének több eszköze van: Isten jelenlétének a gyakorlata, az ima és a szentségek, de kitűnő eszköz a jó lelki olvasmány is. Olvassuk sokat, kedvvel és szeretettel Nagy Szent Teréz írásait - el fogja árasztani lelkünket e kivételes nagyságú, bájos szentnek a derűje, ragyogó humora, mennyei vidámsága. A jókedv ragadós - szokták mondani - ránk ragad majd az ő vidámsága is, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy megszerettük a szentek útját, rá is léptünk arra, és vidáman küzdjük le a föltornyosuló akadályokat, amelyeket a hármas ellenség immáron reménytelenül igyekszik utunkba gördíteni. A vidámság nagy bizalmat, bátorságot és biztos sikert jelent. Imádkozzunk buzgón a Szentanyához, esdje ki számunkra az ő szellemét, a vidámság lelkületét!

      Könyörögjünk. Ó Szentlélek Úristen, aki pünkösdi tüzeddel eloszlattad az apostolok szívében a félelmet, a szomorúságot, a csüggedést, és kedvet öntöttél beléjük a lelkek meghódítására, add, hogy Szent Teréz hathatós közbenjárására mi is elteljünk a Te lelkeddel, hogy vidáman és rendületlen bátorsággal járjuk meg az életszentség meredek útját. Aki az Atyával és a Fiúval egyetemben élsz és uralkodol, Isten, mindörökkön örökké! Ámen.

      Miatyánk, Üdvözlégy, Dicsőség.

Festmény az avilai zárdában.

Avilai Szent Teréz [5]

P. Marton Marcell OCD: A Kármel nagy szentje

5. nap - Szent Teréz alázatossága

      Amikor egy szent lelkiéletét vizsgálgatjuk - tanulság céljából, azért, hogy követhessük - sok kérdés vetődik fel. E kérdésekre a felelet mindig igen egyszerű és határozott: egyetlen szó.

      1. Ha az eddigi négy elmélkedést nézzük, az elsőnél ez volt a kérdésünk:

      Mi a legfontosabb Nagy Szent Teréz szemében, gondolkodásában, egész életében? A lélek - hangzott a válasz.

      2. Vajon mivel biztosítja a Szent ennek a léleknek a tökéletesség felé haladását? - szólt a második kérdés. Imádsággal! - kaptuk meg rá a választ.

      3. Mi biztosít azonban arról, hogy jól imádkozunk, s valóban el is tudunk jutnia tökéletesség hegyének nemcsak az oldalába, hanem a csúcsára is? Az önmegtagadás. Mert a kettő egymást föltételezi.

      4. E harmadik után föltettük mindjárt a negyedik kérdést is, mégpedig közvetlenül a Szentírás alapján: mi az első lépés a tökéletesség felé? Jézus adta meg rá a választ: a lelki szegénység. Enélkül nincs haladás, még csak meg se kezdtük a lelkiéletet. Aminek pedig nincs kezdete, annak nem lehet folytatása sem.

      Elérkeztünk a következő kérdéshez. Mi az alap, amelyre a tökéletesség gyönyörű palotáját föl lehet építeni? Mert alapnak, fundamentumnak kell lenni, mégpedig szilárdnak, megdönthetetlennek, különben kártyavárat emelünk, amelynek elég egy lehelet és összeomlik; vagy futóhomokra építünk, amelyre rázúdul a szélvihar, az árvíz s nagy robajjal összedől az építmény. - Mily egyszerű a felelet! Az alap az alázatosság. Szent Teréz szerint - a valódi alázatosság! Mert van hamis alázatosság is. Ennek akkora az értéke, mint a pelyvának - szemben a kirostált, tiszta búzával, elszáll, az utóbbi azonban megmarad s kenyér lesz belőle.

      Nem győzi emlegetni, magyarázni s biztatni rá. Sűrűn hagyják el ajkát, tollát az ilyesféle felkiáltások: Ó alázatosság, alázatosság! Alázatosság, minél mélyebb alázatosság! S ez természetes is. Csak erre lehet építeni. Miért? Mert az alázatosság - igazság. Az igazság pedig megmarad örökre, mert az igazság - Jézus, Isten. Isten a minden, az ember - semmi. Ha pedig ez a semmi azt állítaná, hogy valaki, holott semmi, becsapná végzetesen önmagát.

      Az alázatosság alapeleme tehát az önismeret. De nem akármiféle önismeret, hanem az alázatos önismeret. Mert Lucifer is tudja, hogy ő kicsoda, és a gonosz emberis beismerheti gonoszságát, de azért még nem lesz alázatos. Mert a valódi alázatossághoz tökéletes hódolat kell Istennel szemben, ami nem egyéb, mint imádat, azaz az ember teljesen, készségesen aláveti magát Isten föltétlenül rendelkező hatalmának. Ez a teremtmény viszonya a Teremtőhöz, akinek hálás azért, mert megteremtette, s akit éppen ezért szeret is. Sőt lehetetlen nem szeretnie, ha tudja, kicsoda az Isten, s kicsoda ő, a teremtmény.

      Az alázatosság és a szeretet szorosan, elválaszthatatlanul összefügg. Ha nő az alázatosság, nő a szeretet is. Viszont az alázatosságot szeretettel lehet legkönnyebben elérni és kimélyíteni. „Nem értem - kiált föl az alázatos Jézus alázatos Jegyese - és nem is fogom soha megérteni, hogyan volna elképzelhető alázatosság szeretet nélkül, és szeretet alázatosság nélkül!”

      Az alázatosság mágnes. Hallatlan vonzereje van. Egy hajszálon levonhatjuk magunkhoz a magas egekből a fölséges Istent - bizonygatja Szent Teréz. De ennek a hajszálnak mágnesesnek kell lennie.

      A Szűzanya alázatossága levonta a Szentlelket, és az Ige testté lett. Isten kimondhatatlanul szereti az alázatos lelket. S annál jobban szereti, minél alázatosabb. A Szűzanya azért lett kegyelemmel teljes, mert teljes volt alázatossággal. Az eredendő bűn kevélységéből semmi sem volt benne; még csak nem is érintette az. Különben hogyan lehetett volna anyja Teremtőjének?! - A kevélység utálatos, az alázatosság kedves Isten előtt. Istent meghódítja az alázatosság.

      Van a Szentanyának egy nagyon kedves hasonlata az alázatosság hatalmáról az Istennel szemben. A sakkjátékra hivatkozik, amelyben minden sakkfigurának az a rendeltetése, hogy támadja, elfogja a királyt, más szóval, hogy ezt megmattolja. A legnagyobb esélyei erre a királynénak vannak. S most dobja bele a Szentanya ügyes hasonlatával ezt a szellemes megjegyzést: „Nincs olyan királyné, amely hamarább késztetné az Urat megadásra, mint az alázatosság. Valóban, ha az emberek tudnák, mily nagy hatalom, mily hódító erő az alázatosság – mint ahogy sejtelmük sincs róla - minden gondjuk az volna, hogy megszerezzék azt s vele megalapozzák a keresztény tökéletesség épületét. „Még a testi sanyargatásoknak is - ezekkel a szavakkal mondja a Szent – csak másodrangú jelentőségük van, mert a fő dolog az, hogy a lelki haladás mélységes alázatossággal történjék. Jegyezzétek meg - teszi hozzá - hogy éppen ez hiányzik azokban, akik nem tudnak előbbre jutni.”

      Mivel az imádságos életnek ez a legfontosabb erénygyakorlata, azért szerinte mindenkinek sokat kell foglalkoznia evvel a kérdéssel és igyekeznie megérteni, hogy miképpen lehet az alázatosságot jól és sokszor gyakorolni.

      Az alázatosságnak azt a három fokát, amelyet Szent Ignác állított föl, Teréz tökéletesen megvalósította. E három fok:

      1. Magunkat tartsuk a leghitványabbnak minden ember között.

      2. Óhajtsuk szívből és tegyünk is meg mindent, hogy mások is annak tartsanak bennünket.

      3. Kívánjuk, hogy eszerint is bánjanak velünk.

      Valóban így is tett. Burgosi alapítása alkalmával valaki azt mondta neki, hogy szentség hírében áll. Erre így felelt: „Életemről eddig három dolgot mondottak: hogy mint gyermek tele voltam jó tulajdonságokkal és szerény voltam; most azt mondják. némelyek, hogy szent vagyok. Az első kettőt eleinte elhittem, de később meggyóntam, hogy oly hiú voltam, de ami a harmadikat illeti, sohasem voltam olyan balga, hogy azt el is higgyem.” Valaki figyelmeztette, el ne bízza magát! Csodálkozva felelte: „Elbízzam magamat? Nem tudom, miért?! Sőt arra kell vigyáznom, hogy kétségbe ne essem, ha elgondolom, ki vagyok?” Örült, ha rossznak tartották. Alapító útjain ugyancsak kijutott neki a megszólásból, a temérdek rágalomból. Nemcsak elviselte - örült neki, mint aki megérdemelte. S ha úgy is bántak vele, ő volta legboldogabb. Ki tudná örömét leírni, amikor valahol egy templomban egy indulatos nő agyba-főbe verte megmaradt lábbelijével, azt gondolván, hogy a másikat bizonyára ez az ájtatos apáca lopta el. Vagy amikor Burgoson kívül egy hídról lelökte egy asszony, még ő kelt védelmére.

      Amikor pedig álszentnek nevezték, nem háborodott fel, hanem mosolyogva adott igazat. Igen, ő tudta, ki és mi az ember, és hogy ami jó van benne, rajta, az egyedül Istené. „Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel vele, mintha nem kaptad volna!” (1Kor 4,7) Ó, ezeket a mélységesen igaz Szent Pál-i szavakat ő lelke mélyéig átélte és a gyakorlatban tökéletesen megvalósította. Tudatában volt a temérdek kegyelemnek, amellyel Isten irgalma elhalmozta, de talán még jobban annak, mily rosszul használta fel azokat. Azért, ha hibáit emlegették, az neki kellemes zene volt. S köztudomású volt az is róla, hogy, ha valaki meg akarta nyerni az ő szeretetét, akkor csak meg kellett őt bántania vagy róla rosszat mondania, s biztos lehetett arról, hogy Teréz forró szeretettel zárta szívébe és buzgón imádkozik érte. Az még nem igazi alázatosság, ha valaki óhajtja az alázatosságot, ha szeretne alázatos lenni. Ez még nem elég. Próbára van szükség, sok és kemény megpróbáltatásra. Mindenekfölött azonban akkor leszünk valóban alázatosak, ha szeretjük és keressük a megaláztatásokat. Biztos jele a mély alázatnak, ha valaki már föl sem indul a megaláztatásra, hanem szívéből örvend és úgy fogja föl azt, mint ami neki kijár.

      Honnan tanulta ezt a mélységes alázatosságot? Az alázatos szívű Jézustól. Mennyit gondolt Rá, mily sokat elmélkedett szenvedéseiről, megaláztatásáról, mily élénken vésődött szívébe a kereszt gyalázata, mily mélyen a lelkébe a töviskoszorús fej: „Nem volt sem szépsége, sem ékessége...” (lz 53,2). Abban a korban élt, amikor a legméltóságosabb Oltáriszentség üldözése hallatlan méreteket öltött, amikor a szentségi Jézusnak valóban nem volt hova fejét lehajtani. Tőle tanulta, érte lett alázatos! - őszinte önismereten kezdte, a szereteten folytatta és végezte. Így lett alázatos, s alázatossága révén boldog énekese mindörökre Isten irgalmasságának. Hallgassunk rá! Az alázatosságról beszél ő legtöbbet és legszívesebben. Ha ez a nagy szent a szent szegénységről elmélkedik is egy hosszú fejezeten keresztül, az alázatosságot majdnem minden fejezetben felemlíti. Ha amarról szól tízszer, erről százszor és ezerszer. Az alázatosság kezdete és vége mindennek. Mert az alázatosság igazság; de szeretet is, mert szeretet nincs alázatosság nélkül, s az az alázatosság, amelyben nincs szeretet, nem igazi alázatosság.

      Ne higgyünk a világnak! A világ hiú és kevély és nagyon boldogtalan. De ne üljünk fel a Sátánnak se, mert irigy és határtalanul gőgös! A test meg tele van vágyakkal és szenvedélyekkel, uralkodni akar a lélek fölött. A lélek azonban győz és „megmattolja” a Királyt, Őszentfelségét, ha alázatossága igaz és őszinte.

      Hallgassunk Szent Terézre! Mennyei a tanítása nem e világból való. Jézus tanította rá!

      Könyörögjünk! Ó szelíd és alázatos szívű Jézus, aki irántunk való kimondhatatlan szeretetből engedted, hogy teremtményeid megalázzanak, sőt megvessenek és a gyalázat fájára feszítsenek; add meg nagy Irgalmasságodban gyarló teremtményeidnek a kegyelmet, hogy mint alázatos Jegyesed, Szent Teréz, mi is valódi alázatosságban éljünk, szeressük és keressük a megaláztatást és a megvettetést egyedül a Te szerelmedért, aki az Atyával és a Szentlélekkel egyetemben élsz és uralkodol, Isten, mindörökkön örökké! Ámen.

      Miatyánk, Üdvözlégy, Dicsőség.

Szent Teréz szobra Avilában, a város falainál.